Kévekötés, 1929-1930 (1. évfolyam, 2. szám)
1930-01-01 / 2. szám
2. oldal alatt s az DAKÓ JÁNOS JAPÁNBAN. Írták: FREDERIKSEN KRISZTI és BALÁZS FERENC. Jakó János úgy tervezte, hogy azon az úton, amelyiken Amerika keleti partjairól átkerült a Csendes tenger mellé, Kaliforniába, visszavándorol a lehető legrövidebb idő első hajóval veszi az útját tengeren átra, szép Erdélyországba, a szülői házba. De a sors másképp határozott. Amint az egyik kikötővárosban a hajók ki- és berakodását ügyelte, megszólította egy matróruháju férfi s a vége az lett, hogy János elszegődött kisegítő munkásnak egy teherszállító hajóra, amelyik Japánon és Egyiptomon keresztül Angliába tartott. — Mindegy, melyik úton megyek haza, határozta el János — s legalább körülutazom a világot. Hát a világot végtére csakugyan körülutazta, de azzal a hajóval mégsem jutott el Európába. A dologból az lett, hogy mikor Japánban partra szállott, az érdekes, újszerű élet annyira megragadta a képzeletét, hogy tovább sem akart menni. Könnyű volt neki. A szerencse mintha melléje szegődött volna. A hajón megismerkedett annak a tehénszállítmánynak a gazdájával, amelyiket az úton neki kellett gondoznia. Dániai földműves ember volt, aki a japáni kormány megbízásából Amerikából fajteheneket szállított át Japánba. — Kereskedő az úr ? — ez volt a János első kérdése, amikor megismerkedtek. De a dánus csak rázta a fejét. — Földműves vagyok, éppen olyan, mint maga — magyarázta a hitetlenül hallgató Jánosnak. — De mi Dániában annyira értjük a földművelés és állattenyésztés minden csínját-binját, hogy annak a híre még Japánba is elment. A japáni kormány erre átüzent, hogy földet ad bőven, csak éppen jöjjünk át egy néhányan, hadd tanuljon tőlünk a japáni föld népe, így kerültem át én is ebbe a távoli országba s most azért jártam Amerikába, hogy ott jófajta teheneket vegyek, mert Japánban nemhogy jófajta, de tehén is alig akad. — Hát akkor mivel szántanak? — csodálkozott el János. — Az könnyű, mert Japánban nem szántanak, csak kapálnak, — de ha már érdekli a dolog, szakítsa félbe az utazását, szálljon ki Japánban s tapasztaljon meg mindent a maga szemével. Nálunk ellakhatik egy darabig s majd hajót is találunk, amelyikkel tovább utazzék. így jutott János ahhoz a szerencséhez, hogy egy hónapot Japánban töltsön. Almában sem töltött annál boldogabb hónapot soha. Kis, vitorlás halászcsónakok között siklott be a hajójuk a kikötővárosba. Egyszerre körülvette Jánost a különleges, keleti élet. Kis, szoknyás emberkék tolongtak a rakparton tölcsér alakú szalmakalapokban, kopogós facipőkben, amelyeket csak a nagy lábujjhoz erősített zsinór tartott. János nem tudta, hogy nevessen-e, vagy csodálkozzék. — Hát nemcsak a mesékben él ilyenfajta nép ? — tette fel a kérdést önmagának. Valamit venni akart Zsuzsinak s a boltok felé tartott. A kereskedésekbe be sem kellett lépnie, mert a legtöbb egyéb sem volt, mint nyitott kirakat, amelynek közepében ült a boltos. A vevő az uccáról megcsinálhatta vele a vásárt. János egy selyem fejkendőt vásárolt Zsuzsinak, amelyik tele volt szőveszebbnél-szebb virágokkal. Egyebet hiába szemlélgetett, sem a cipő, sem a ruha nem volt olyan, amit Zsuzsi csúfság nélkül magára vehetett volna. Sokáig nem időzhetett a tarka ruhájú emberek között, a kicsi boltok között ácsorogva, vissza kellett sietnie a hajóhoz, hogy a tehenek kiszállításánál segédkezzék. Megtudta, hogy a dán földműves telep, ahol vendéglátó gazdája lakott, a kikötővárostól nem messze terült el s hogy a teheneket lábon fogják oda elhajtani, hogy a vonatba való be és kirakást elkerüljék. János akkor két napig a keskeny japáni utakat rótta s a japáni mezőkön és falvakban nyüzsgő életet figyelte. Akkor látta, hogy a japániak csakugyan nem szántották, hanem kapálták a földjeiket. De miért is szántották volna, amikor egy családra látszólag egy pár hold földnél alig juthatott több, olyan népesek voltak a falvak, olyan sűrűn feküdtek egymás mellett s olyan kevés volt a megművelt terület. Azt a keveset kapával is megboszanthatják, gondolta János, de a csodálkozását inkább az keltötte fel, hogy amint tovább haladt, mind több és több vízzel elöntött földet látott. Itt-ott emberek térdig vízben állva dolgozgattak. — Szegény ördögök, sajnálkozta, ezek még azt sem várhatják meg meg, hogy az áradás lefolyjék a földjeikről. Kévekötés 1930. január.