Üst, 1987 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1987-01-10 / 1. szám
SOMFALVI IVÁN (1936-1986) Ha néhány szóban kellene összefoglalni Somfalvi Iván érdemtelenül rövidre szabott életét, talán az lehetne róla a legtalálóbb megállapítás, hogy elkötelezett propagandistája volt a marxista tanoknak, s a Dunai Vasműben eltöltött harminc esztendőben pedig abban mutatott példát, miként lehet szívvel-lélekkel eleget tenni a reánk bízott társadalmi feladatnak. A székesfehérvári gyermek- és diákévek után, Somfalvi Iván 1956-ban pályakezdő technikusként került a vasmű kollektívájába. A műszerüzemben kezdődött itteni pályafutása. Az üzemben volt beosztott műszerész, majd programos és kooperátor, végül pedig gyártáselőkészítő, illetőleg csoportvezető lett. Gazdasági munkáját szorgalommal végezte, és közben aktívan tevékenykedett KISZ-ben is. 1957-től 1964-ig a tagja volt a KISZ Dunai Vasmű Végrehajtó Bizottságának. Az ifjúsági mozgalomban szerzett tapasztalatait jól hasznosította a vállalati pártbizottság oktatási felelőseként, és ebben a tisztségében rendszeresen továbbképezte magát, gyarapította marxista ismereteit. Eredményes gazdasági és kiemelkedő ifjúságpolitikai tevékenységéért több alkalommal is kitüntették. Birtokosa volt a KISZ Érdeméremnek, a KGM Kiváló Dolgozója kitüntetésnek, és többször is a Kiváló Dolgozó elismerésnek. Fájdalmasan korai halála súlyos veszteség családjának, és mindazoknak, akik elvtársként, barátként szerették őt. A kohó példája Törődni a tanulókkal Karácsony előtt nem megszokott látvány fogadta a a nagyolvasztó oktatótermébe kat. érkező olvasztártanulóFeldíszített terem, az asztalon karácsonyfa, a fa alatt gondosan csomagolt dobozok. A hangulat ünnepélyes, kissé elfogódott. A köszöntők után következik a legérdekesebb, az ajándékok átadása. De nemcsak az ajándékok fontosak. Kazári Gábor, a tanulók oktatója néhány közvetlen, barátságos mondatban értékeli a tanulók eddigi munkáját. Néhány dorgáló szó is elhangzik, de az is tréfásan, és több a dicséret. Nincs nagy példabeszéd, a gyengébbek is biztatást éreznek a szavakból. Majd ki-ki kíváncsian bontogatja a csomagocskáját. Kamatostól megtérül A karácsonyi ünnepség már hagyománynak számít a kohóban. Igaz, a hagyomány nem lehet régi, hiszen csak hat éve képeznek olvasztár-tanulókat a Makarenko Szakmunkásképző Intézetben. A vasmű építésének idején még folyt kohászképzés, de az utolsó osztály 1958-ban végzett. Akkor egy rendelet megtiltotta a melegüzemi szakmunkásképzést, pedig jó szakmunkások kerültek ki az iskolából. Nehéz helyzetbe került a kohó: a szakmunkásokat csak felnőttképzés során tudtak biztosítani, komoly erőfeszítések árán. Az elmúlt 6—8 évben pedig sorra nyugdíjba mentek a még Ózdról, Diósgyőrből érkezett jól képzett szakmunkások. Érthető hát, hogy fellélegeztek, amikor a tiltó rendelkezéseket feloldották és újra megkezdődött a diákok hároméves szakmunkásképzése. Nagy szükség van jól képzett fiatalokra, ezért igyekeznek a kohó vezetői — és a leendő munkatársak is — alapos gyakorlati képzést adni, és egyúttal bevonni a tanulókat a kohó Amikor kezükben a életébe, szakmunkásbizonyítvány, már régi ismerősként állnak munkába, nem új a munkahely. Az üzem „odafigyel" rájuk Bukszár István, az olvasztártanulók másik oktatója arról beszélt, hogyan fűzik még szorosabbra a kapcsolatot a tanulókkal: — Az a célunk, hogy hároméves képzés alatt nem csak a munkaműveletet sajátítsák el, hanem ismerjék meg leendő munkatársaikat is. Érezzék: az üzem „odafigyel” rájuk. Ezért rendezzük meg minden évben a karácsonyi ünnepséget nekik. Karácsonyi ünnepséget más üzemek is tartanak, de mi ajándékkal is kedveskedünk. Minden évben elvisszük őket kirándulni. Ózd—Diósgyőr—Lillafüred— Szilvásvárad az útirány. A gyerekek bepillantást nyernek a kohászati üzemek életébe. Minden hónapban politikai előadást tart nekik a párttitkárunk. A gyerekek aktívak, szívesen vesznek részt az üzem és az üzemi KISZ- szervezet rendezvényein. Az eddigi öt év alatt 18-an végeztek, 16-an ma is a kohó dolgozói. Most 13 diákunk van, joggal remélhetjük, a 13 tanuló 13 új dolgozót jelent majd. Márkus László gyáregységvezető elégedett a szakmunkás-utánpótlással. — A Dunai Vasmű sokat áldoz a szakmunkásképzésre: néhány fő esetén indítanak osztályt. Az üzeilmünk is megteszi, amit tud, igyekszünk elérni, hogy leendő dolgozóink kötődjenek a kohóhoz. Akik már nálunk dolgoznak, elégedettek. Többen önálló munkát végeznek. De mit sem érnének a legszebb szavak, ha az anyagi megbecsülés elmaradna. Nálunk 24—26 forintos órabérrel kezdenek — váltóműszakban — ami havi 8000 forintos átlagkeresetet jelent. Olvasztársaink szívesen fogadták a tanulókat. Megértették: amíg ma több figyelmet és energiát jelent a tanításuk, addig holnap ez kamatostul megtérül a jól képzett, „saját nevelésű " munkatársak személyében. Irigyelnek bennünket A diákok közül Idei Lajossal kezdtem el beszélgetni, majd csatlakozott ránk Gincsai László és hoza többi harmadik osztályos tanuló is. — Jól érezzük magunkat a kohászok között — hangzott az egyöntetű vélemény. — Ha végzünk, mindannyian ide jövünk dolgozni. Az évek folyamán egyre szorosabban kapcsolódunk az üzem közösségéhez. A legszebb minden évben kirándulás. Mi idén májusában sajnos már nem megyünk, mert az iskolával NDK-ba kirándulunk. Az iskolában természetesen el szoktuk mesélni, hogy milyen rendezvényen, kiránduláson voltunk, a többiek pedig irigykedve hallgatják, mert más üzemben nem törődnek ennyit velük. Azt mondják, a munkánk nagyon nehéz, de a sok jó programot, a jó fizetést ők elfogadták. Mi, harmadévesek már az üzem állományában vagyunk és a négyes olvasztási teendőket el tudjuk látni. Jövőre nem kell majd találgatnunk, vajon milyen lesz a munka, a munkatársak? Hiszen köztük éltünk eddig is. Szalóki Zsuzsa 1987. január 10. Vendéglátók voltunk Budapest XVIII. kerületébe látogatott december 18-án Tóth István, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnöke. Tóth István ismerkedőtájékozódó kerületi látogatása során egyebek mellett felkereste a Lőrinci Hengerműt is. A vendéget - akinek kíséretében érkezett Katona Béla, a kerületi pártbizottság első titkára és Gábor László, a pártbizottság titkára is - Gaál Lajos, a Lőrinci Hengermű pártvezetőségének titkára fogadta a hengermű bejáratánál. A Lőrinci Hengermű történetéről, feladatairól, munkájáról, gondjairól Höhm Antal gyárigazgató tájékoztatta a vendégeket. Tóth István élénk érdeklődést tanúsított elsősorban a vállalati gazdasági munkaközösségek munkájával és a leányvállalati keretek között való működés lehetőségeivel kapcsolatban. A tájékoztatót követően a vendégek megtekintették a triósort, az izzítókemencét és a frissen elkészült reveülepítő berendezést. - jb - Harminchétszer az egyenlítő körül Jó kolléga, határozott egyéniség, aki kiállt az igazság mellett, nem kertelt. Szívesen részt vett a brigádmozgalomban, a munkában is mindig lehetett rá számítani. Munkatársai megbecsülték, szerették — ennyit sikerült megtudnom Héger Istvánról volt kollégáitól, főnökétől. Héger István 32 évig volt a Dunai Vasmű gépkocsivezetője. Tavaly októberben nyugdíjba vonult. Arról kérdeztem, vajon milyen életút vezetett idáig? — Tizenhárom évesen kezdtem dolgozni Pusztaszabolcson egy gazdaságban, ahol szüleim is gazdasági cselédek voltak. 1945-ben földet kaptunk. Nehéz évek voltak azok. Édesapám a háborúban meghalt, édesanyám négy gyermeket nevelt. Hamarosan megnősültem és a tűzoltósághoz mentem dolgozni, elvégeztem a tisztiiskolát Budapesten. Ledobtak Sztálinvárosba dolgozni, és ez egyáltalán nem tetszett nekem. Szerettem volna Pesten maradni. Inkább kiléptem a tűzoltóságtól 1954-ben és a vasműbe jöttem dolgozni. Először szállítókhoz kerültem tehera gépkocsi-sofőrnek. Nehéz időszak volt. Közben elvégeztem a közép- és felsőfokú gépjárművezető iskolát , de végül hasznát nem vettem, maradtam továbbra is gépkocsivezető. Az anyagi differenciálás olyan volt, hogy jobban megérte a volán mellett maradni. 1963-tól életem legszebb évei következtek a munkahelyemen. A Kohász-busz sofőrje lettem. Tizenhat évig szállítottam a néptáncosokat, énekkart és főként a sportolókat. A sport szeretetéből is adódott, hogy nagyon szerettem ezt a munkakört. Sokfelé megfordultunk az országban és a környező országokban. A buszról saját kérésemre kerültem le 1977-ben. Úgy éreztem, nem vagyok már elég fiatal ehhez az életformához. Az idegállapotom sem volt már a régi. Akkor kerültem személygépkocsira. A nyugdíj előtti négy évben már igencsak számolgattam, mennyi van még hátra. — A családja hogyan viselte a hosszasabb távolléteit, mikor még autóbuszt vezetett? — A rendezett családi élet, a jó házastárs alapvető a mi szakmánkban. Nagyon fontos volt, hogy nyugodtan elmehettem, tudtam, a feleségem összetartja a családot. Két fiam már nős, négy unokám is van. — A munkaidejét vezetéssel töltötte. Van-e kedve szabadidejében is vezetni, a családdal kirándulni? — Már nem szívesen indulok hosszabb útra. Van egy kis tanyánk Kulcson, eztán tavasztól—őszig folyamatosan kint lehetünk a feleségemmel, ő is nyugdíjas. Régen azonban rengeteget utaztunk a gyerekekkel, külföldre is. Mindenhonnan kellemes emlékekkel tértünk haza. Most már az a szép: egy kényelmes fotelban felidézni az emlékeket. — Mennyit vezetett élete során? — 1948-ban szereztem jogosítványt. A munkahelyen több mint egymillió kilométert megtettem, összesen biztosan megvolt a másfélmillió. — Harminchétszer utazhatta volna körül az egyenlítőt. Vagy ha tovább játszunk, kétszer megjárhatta volna a holdat oda-vissza. Milyen autója van? — Trabant. Volt Moszkvicsom, Skodám is, de már régóta trabantos vagyok. Osztom azt a véleményt, hogy a Trabant nem igazán autó, no de az sem mindegy, mennyibe kerül a közlekedés. Nekünk megfelel. — Történt-e balesete? — Nem, soha. — Került-e különösen veszélyes helyzetbe? — Különösebb útiélményről nem tudok beszélni. Mikor hazaértem, megpróbáltam elfelejteni ami napközben történt. — Szívesen emlékszik a munkahelyére? — Igen. Jó volt nálunk a légkör, gyakran visszalátó Műszakról - műszakra Olyan területe a gyári életnek a karbantartás, ahol az illetőknek gyakorta hónapokig, évekig csak gyűjtögetniük, gyarapítgatniuk kell szakmai ismereteiket, hogy adandó alkalommal aztán legyen miből merítkezniük a nem várt talányok megoldásához. Nos, az iménti képlet nagyon is igaz Kupecz Gézának, a kikötői üzem darukarbantartási csoportvezetőjének az esetében is. Csaknem három évtizede a vasműben előbb a villanyszerelői szakmát tanulta ki, aztán a mozdonyjavítóban gyarapította tudását, s kilenc esztendeje pedig a kikötői üzemben „gyógyítgatja” a beteg darukat. A több ízben is kitüntetett karbantartási szakember, műszakról műszakra példásan igyekszik megoldani a reá bízott feladatokat, és eközben arra is ügyel, hogy pártcsoport-bizalmiként reálisan tudja képviselni munkatársai politikai hangulatát, gondjait. A karbantartó , fegyelmezett magatartású Kupecz Géza, immár nyolc esztendeje aktívan tevékenykedik a honvédelmi klubban is. Lövészetvezetőként jól hasznosítja azokat az ismereteket, melyeket a fokozott figyelmet követelő kikötői életben alapozott meg.