Úszósport, 1981 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
ségi szempontból is egy helyben topognak. A közelmúltban úgyszólván valamennyi olyan országban jártam, ahol a vízilabda népszerű, és tapasztalhattam, hogy a világ élmezőnyébe tartozó nemzetek - szovjetek, jugoszlávok, amerikaiak, kubaiak, nyugatnémetek, hollandok - az edzésanyag újszerűségében elhagytak bennünket. A másik ellenvéleményem az úszóedzésekre vonatkozik, ugyanis a kezdők kivételével a vízilabdázóknak szinte egyetlen tempót sem szabad tenni - labda nélkül, nem is olyan régen a magyar vízilabda edzők nem másoltak idegen mintákat, technikai és taktikai vonatkozásban újszerű edzéseket vezettek és az edzéseket újszerű erősséggel hajtották végre. Miután magam itthon közel nyolc,esztendeje nem vezetek egyesületi edzést, bőven volt időm mások edzésvezetését figyelni. Érdeklődtem és kérdezősködtem edzőknél, játékosoknál, hogy mi volt az előző nap vagy hét edzésanyaga? „Mindig ugyanaz" hangzott a válasz, „azaz kicsit úsztunk erősen és lassan, egy kis átadást, kapuralövést végeztünk és kétkapuztunk... igaz, volt emberelőny is." Mindez - természetesen - csak a fővárosiakra vonatkozik, mert vidéki csapatokat csak bajnoki mérkőzéseken láttam. Ennek megfelelően a budapesti játékosok voltak azok, akik nem igen tudtak részleteket mondani edzéseik anyagáról. A bírálatnak azonban csak akkor van értelme, ha rá tudunk mutatni a helyes tennivalókra. Ennek megfelelően igyekszem a fiatalabb edzők segítségére lenni a meghosszabbodott játékidőre és ezen belül - ami nem új - a 35 másodperces labdatartásra tekintettel gyakorlati példákkal is segítségére lenni. Előbb azonban két lényeges szempontra kívánok rámutatni. A vízilabdázásban - mint minden labdajátékban - két nagy középpont van: a támadás és a védekezés. A csapatoknak egyaránt 35 másodpercük van mind a támadás sikeres befejezésére, mind pedig annak elhárítására. Ezután fordul a szerep és az irányzat. A játékidő meghosszabbítása következtében egy hétperces játéknegyedben mintegy tíz alkalommal kerül mindegyik csapathoz a labda, ami mérkőzésenként negyven esetet jelent. Korábban ez másként volt. A vízilabdázóink által az 1973-1979 években elért sikersorozat válogatott és egyesületi vonatkozásban is háttérbe szorított és elhományosított egy fontos tényt: edzőink a sza- ,bályváltozásokkal egyidőben semmi újszerű gyakorlatot vagy módszert nem hoztak a vízilabda edzés anyagába. Ezért az elvégzett anyag kissé megmerevedett, pedig a szabályok ugyancsak megváltoztak. Másik megjegyzésem arra vonatkozik, hogy az utolsó pár évet leszámítva fél évszázadon keresztül sprinter nemzet voltunk. Bárány, Székely, Wannié, Csik, Körösi, Kádas, Nyéki, Dohai és a többiek a legrövidebb gyorsúszó távon nemcsak Európában, de az egész világon a legjobban közé tartoztak. Azonban régi edzőink - Vértesy, Rajki, Sárosi, Hunyadfi, Bakó, Válent - eltűnése után a jelenlegi legjobb edzői közösség sprintereket - sajnos, nem tud kinevelni. Ennek következtében a sprinter utánpótlás biztosítása részben a vízilabda edzőknek is feladata. Miután az új szabály az úttörőktől a felnőttekig gyökeresen megváltoztatja az edzés dinamikáját, edzőink ezt a tényt nem hagyhatják figyelmen kívül és jövő elképzeléseinket modernizálni szükséges. Szó volt már a velünk vetélkedő nemzetek edzéseinek erőteljességéről és dinamikájáról, mellyel kétségkívül elénk kerültek. Nemrég ez éppen fordítva volt, mert mindig mi hoztunk újszerűt és ellenfeleink mögöttünk jártak. Ha a jövőben nem változtatunk edzéseink minőségén, akkor azok csak arra lesznek jók, hogy játékosaink a vízben legyenek. A 3 x 7 perces játékidőt és a 35 másodperces labdatartást illető új szabályokat figyelembe véve csak az iramjáték - Bartlek - edzése látszik a legkorszerűbbnek. Ez véleményem szerint a jövő útja. A Központi Sportiskola 1969-1973 évek közötti munkaközössége megmondhatja, hogy mint vezető edző iramjátékos, időre szóló edzést vezettem be és azt sikerrel is alkalmaztuk. Ez a fajta edzés egyébként nem új vízilabdázásunkban, mert Vértesy József mesteredző - minden idők egyik legnagyobb vizilabda edzője - a harmincas években velünk, a Budapest Sport Egylet játékosaival már iramjátékos edzéseket tartott Lágymányoson. Az edzésidő folyamán, ami 120 perc volt, soha sem volt szabad megállni. Az a nyolc-tíz éves edzés, melyet vezetésével végeztem, sohasem volt egyhangú. Szinte minden edzésen új gyakorlatokkal lepett meg bennünket és játékos készségeinket állandóan ébren tartotta. Edzéseit megelőző baráti élcelődésünk központi kérdése mindig ez volt: „Vajon mit fog az öreg ma velünk csináltatni?" A Központi Sportiskolában alkalmazott irammozgásos iramjáték - edzések lényege az volt, hogy eltértünk a méterekre való gyakorlástól és az edzésidőt 90 - 120 percre állítottuk be. Ezt tíz, húsz, harminc, negyven perces részekre bontottuk. Ezeket különféle gyakorlatanyagok töltötték ki. A Központi Sportiskola akkori edzői így dolgoztak az úttörőktől az ifjúságiakig. Akkori edzésterveinket máig is őrzöm. Mai edzőink többségének edzéstervében még mindig szerepel az alapozó, formába hozó, formában tartó kifejezés. Ezzel szemben egy játékos egész pályafutása alatt, mely tíztől harmincöt éves koráig tart, állandóan edzettségi állapotban - steady state - kell, hogy tartsa magát. Miután pedig a vízilabdázás éves sport, feltehető a kérdés: miért szükséges itt alapozni? Az Országos Testnevelési és Sport Hivatal módszertani csoportja szerint tiszta, vegyes és versenyfelkészítési időszakok váltják egymást egy év folyamán, az utóbbiban különleges és vegyes szakasz megjelöléssel. Természetes az, hogy a különböző bajnokságok - hazai és nemzetközi mérkőzések, olimpia, világbajnokság, világkupa, Európa-bajnokság - időpontjainak megfelelően kell beállítani éves tervünkbe az említett időszakok edzéseinek adagolását és erősségét. ”