Úttörővezető, 1976 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-01 / 1. szám

„AHOL MEGJELENT­­MÁS, JOBB LETT A VILÁG” Szívükből sarjadt a láng... „Két éve múlt, hogy Csillebércen együtt vol­tunk, de úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Ő volt ott Csillebércen is az élet, ahol megjelent minden más, vidámabb, jobb lett.” „Szinte irigylem azokat, akik Géza bácsival lehetnek táborban. Én Csillebércre megyek augusz­tusban.” „Üdvözletem küldöm Potsdamból. Nagyon jól érzem magam. A csapat minden tagját üdvöz­löm. Majd ha hazamegyek mesélek.” „Szeretettel várjuk utolsó összejövetelünkön. A Margaréta őrs.” „Bizony nem tagadom és megírom őszintén, hogy most, amikor előszedtem a tábori jegyze­teimet, magam elé képzeltem a Táborvezető Pajtást, amint a kisasztal mellett áll és szívből jövő beszédet intéz hozzánk. Én nagyon figyel­tem és szinte úgy éreztem, hogy csak nekem beszél, és ezeket a szavakat nagyon a szívemre vettem, mélyen az emlékezetembe véstem”. Nem hiszem, hogy a volt tanítványainak, úttörőinek, a róla és a hozzá írt leveleinél hí­vebben tudnám felidézni Gerendás Géza alakját. Azt az embert, a pedagógust, azt a csapatvezetőt, aki véghez tudta vinni a legnagyobb varázslatot, amit csak ember tehet: mindenkit magával tu­dott ragadni a nemes célokért, s szebbé, vidá­mabbá, jobbá alakította maga körül a világot. Tizenegy éve már, hogy nem koppannak Geren­dás Géza léptei az esztergomi tanítóképző intézetének a folyosóin, ám alakja ma is ele­venen él a nevelőtársak körében. Kérdésem­re — ki az, aki emlékszik még az iskola volt ne­velőjére, csapatvezetőjére, a pedagógiai szak­csoport tanárára — a tanáriban tartózkodók vala­mennyien azonnal mellém telepszenek. Nem tudták előre az érkezésemet, kérdésem valóban váratlanul, készületlenül éri őket: — Mi jut eszükbe róla, amit a legjellemzőbbnek tartanak? — Az, hogy mindig a gyerekek között volt! — Mindenki örökké ott nyüzsgött körülötte, az úttörők is és a hallgatói is! — mondják. Külö­nös képessége volt arra, hogy megszerettesse az úttörőéletet a gyerekekkel és a tanítójelöl­tekkel is, akiket felkészített az úttörővezetésre. — Emlékeztek? Kétszáz gyerek ment vele a vaskapui kirándulásra. És mind a kétszáz csak rá figyelt. Azóta se mert vállalkozni senki, hogy ennyi gyerekkel menjen kirándulni. — Igen, ő nagyszerűen tudott bánni a gyere­kekkel. Úgy hallgattak rá, mint egy varázslóra, aki elbűvöli őket. Talán azért is, mert rengeteg jó játékot tudott. Olyanokat is, amilyeneket ezelőtt se, meg azóta se igen láttam mástól. (Folytatódik a 29. oldalon)

Next