Úttörővezető, 1985 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
És feljöttünk a pincéből a napfényre... Tizenöt éves voltam Budapest ostromakor. Egy kalandos, autóstopos utazás után, néhány órával az ostromgyűrű bezárása előtt értem haza lágymányosi lakásunkba, éppen a karácsony estére. November végién behívóparancsot kaptam: vonuljak be a nagyváradi tüzér-hadapródiskolába , Sümegre. Bevonultam, mert attól tartottam, ha nem megyek, erőszakkal visznek el. Családunk amúgy is megfigyelés alatt állt: bátyámat néhány héttel korábban a Magyar Diákok Szabadságfrontjában végzett tevékenységéért letartóztatták. Így kerültem Sümegre, de a karácsonyi szabadság megmentett a németországi „tanulmányaitól”. Karácsony után leköltöztünk az óvóhelyre. Mi is úgy éltünk, ahogy Nagy Lajos, Déry Tibor, Darvas József a pimpeéletet leírta. Nehéz volt zsúfoltan, idegenek szeme előtt élni, mécsvilágnál főzni, aknatűzben vízért menni a szomszéd ház udvarán ásott kúthoz. A férfiak közt volt néhány sorsáért aggódó, bújkáló katonaszökevény. Egy éjszaka minden férfit, köztük engem is, kihajtottak a nyilasok a Horthy-híd, a mai Petőfi-híd környékére lövészárkot ásni, de az állandó géppuskai tűzben nem lehetett dolgozni. Másfél óra múlva hazaengedtek bennünket a nyilasok. Nem akartak tovább maradni, mert ők is otthagyhatták a fogukat. Amikor nem volt tenni -menni -segíteni valóm, a könyveket bújtam. Illyés Gyula Puszták népe és Magyarok című kötetei megdöbbentettek. Megtudtam, hogy a magyar paraszt nem az elpusztíthatatlan egészségű, televénybe gyökeredzett őserő — ahogy nekem addig tanították —, hanem csontsovány, tüdőbajos, éhezik és rendszeresen pofozzák. Ekkor értettem meg igazán egykori kőszegi katonaiskolabeli osztályfőnököm figyelmeztetését: „Fiúik, becsüljétek meg, kíméljétek az egyenruhát, a felszerelést, amit az államtól kaptok, mert a parasztnak a párnát húzzák ki a feje alól, hogy ez nektek meglegyen.” Kezdtem megsejteni, hogy nagy társadalmi változásokra lesz szükség Magyarországon. A Verpeléti úton február 11-én gördült át a front. Kemény véres harc folyt Feneketlen-tó körül és a Gellérthegyen. A mi házunk azonban kiesett a harc fővonalából: beállított öt-hat pufajikás, géppisztolyos felderítő: — „Nyernci jeszty?” — kérdezték, végigvizsgálták a pincét, a földszintet és mentek tovább. Egyikük, mikor látta, hogy többen félnek, odaszólt: — „Nye bojtyesz, mamká! Vojna kaput! — Gitler kaput — Vi uzse szvabodni!” A ház lakói kezdtek felszállingózni a lakásdkiba, romot takarítani, rendezkedni; mások rokonaikat, barátaikat kezdték keresni. Harmadnap, február 13-án délfelé a Körtéren jártam. Köröskörül romok, csonttal fagyott hullák — néhány bakancsos, hátizsákos ember igyekezett valahová. Egyszerre csak hosszú-hosszú géppisztoly-sorozatok hallatszottak a Gellérthegy felől, a szovjet katonák köszöntötték a győzelmet. A Villányi útról magyar katonanóta hallatszott. Egy magyar század menetelt a Körtér felé, vörös kanszalaggal, élén szürke lovon a parancsnok. A fakult arcú, kiéhezett, toprongyos pesti emberek lelkesen megtapsolták őket. — _No, lám csak, van már új magyar katonaság — szólalt meg mellettem egy idős férfi — akkor lesz Magyarország is! 0WC?