Úttörővezető, 1989 (43-44. évfolyam, 1-12. szám)

1989-01-01 / 1. szám

Versenykényszer - Most már elég volt! - pattog ismerősöm, miután negyedikes fiát átparancsolta a másik szobába tanulni. - Nincs több őrsi kirándulás, papírgyűjtés, elég volt a faliújsá­gokra keresett képekből, abból, hogy a könyveinket szemléltetőeszköznek az iskolába hordja, hogy mindig népes gyereksereg lepi el a szőnyeget, és ahelyett, hogy a matekot tanulná, nyelvtant tanít a szomszéd kisfiúnak. Az én gyerekem nem lesz többé jótékony­­sági intézmény, jön a felső tagozat, és a középiskolai felvételinél csak az osztályzat számít! Senkit nem fog érdekelni, hogy Ádám úgymond - és furcsán hangsúlyozva ejti a szavakat - közösségi ember. - Ádámot sem? - kérdezem csendesen. Nem ez az első hasonló szülői kifakadás, amit hallok, és már megszoktam: vitatkozni alig érdemes. Ezúttal már csak azért sem, mert tudom: ismerősöm nem gondolja komolyan, amit mond. Másért bosszús. A társai Ádámot akarták megválasztani rajtitkárnak, de a tanító néni nem engedte. Nemcsak hogy nem kitűnő tanuló, de ő az, aki minden csínyben benne van, és elég őszinte ahhoz, hogy mindig rajta is kapják. Ádám nincs elkeseredve, neki a többiek szeretete rang nélkül is elég, de a szülők nehezen térnek napirendre az igazságtalanság fölött. A tanító néni - aki bizonyára jót akart - nem is gondolja, milyen rosszul döntött. Egyre ritkább az Ádám-féle gyerek, aki társaságot gyűjt maga köré, aki a többiekért mindenre hajlandó, aki tudja, mi a betyárbecsület, és hogy meddig érvényes az, s természetes, mindezekért élvezi társai bizalmát. A kezdeményezőkészség, a vállalkozói magatartás, az egyéni tehetség felértékelődésével, a gazdasági élet és szemlélet előtérbe helyeződésével egyidőben eluralkodik az individualizmus. Miközben azt hangoztatják, hogy egyéni boldogulás és sikerek nélkül nincs közös előrehaladás sem, könnyedén megfeledkeznek arról: a közösség előrehaladása és értékei adják az egyén alkotó munká­jához, boldogulásához a lehetőséget. S egyre többen mosolyogják meg sajnálkozva azt az embert, aki társadalmi munkát végez - legyen az választott funkció betöltése vagy alkalmi vállalás -, vagy ami még rosszabb, azt feltételezik, hogy attól előnyöket remél. A legtovább talán éppen a pedagógusok körében tartja magát az a nézet, hogy (néha) pénzbeli fizetség nélkül is érdemes dolgozni­­ a gyerekekért. De az önzetlenség, a közösségi magatartás szemükben is napról napra veszít becsületéből, s hovatovább ők is bolondnak nézik azt, aki - ismerve ugyan annak pedagógiai előnyeit és örömeit - szívesen vállalkozik csapatvezetésre. Ez a szemlélet egyre inkább tetten érhető az osztá­lyokban, rajokban, őrsökben, tehát a gyerekek körében is. A serdülő gyerekeknek azonban alapvető szükségletük a közösséghez való tartozás. Ezt az igényüket mások is felismerik és saját céljaik érdekében hasznosítják. Az Úttörő­szövetségnek eddig is voltak „versenytársai”, például az informálisan szerveződő, gyak­ran deviáns csoportok. Most azonban más társadalmi szervezetek, a megalakuló társasá­gok is életre hívják saját gyermekszervezetüket, hogy ezzel biztosítsák utánpótlásukat, s hogy részt kapjanak a gyerekek neveléséből. Egyfelől tehát a jelenlegi közgondolkodásban mindinkább előtérbe kerülő individua­lizmus, a közösségi magatartás mint érték elveszítése, másfelől a más alapokon szervező­dő gyerekközösségek megalakulása változtat az Úttörőszövetség eddigi befolyásán. Mivel lehet válaszolni ezekre a kihívásokra? Csakis az úttörőközösségek megerősítésé­vel, azok vonzó hatásának növelésével. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha megszűnik a „nem velük, hanem helyettük” gondolkodásmód, a tanulmányi teljesítmény abszolutizá­lása, ha valódi cselekvés, demokrácia, önkormányzat, tényleges önszerveződés jellemzi a közösségeket. ZIMBER SZILVIA ÚTTÖRŐ VEZETŐ

Next