Úttörővezető, 1989 (43-44. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
Versenykényszer - Most már elég volt! - pattog ismerősöm, miután negyedikes fiát átparancsolta a másik szobába tanulni. - Nincs több őrsi kirándulás, papírgyűjtés, elég volt a faliújságokra keresett képekből, abból, hogy a könyveinket szemléltetőeszköznek az iskolába hordja, hogy mindig népes gyereksereg lepi el a szőnyeget, és ahelyett, hogy a matekot tanulná, nyelvtant tanít a szomszéd kisfiúnak. Az én gyerekem nem lesz többé jótékonysági intézmény, jön a felső tagozat, és a középiskolai felvételinél csak az osztályzat számít! Senkit nem fog érdekelni, hogy Ádám úgymond - és furcsán hangsúlyozva ejti a szavakat - közösségi ember. - Ádámot sem? - kérdezem csendesen. Nem ez az első hasonló szülői kifakadás, amit hallok, és már megszoktam: vitatkozni alig érdemes. Ezúttal már csak azért sem, mert tudom: ismerősöm nem gondolja komolyan, amit mond. Másért bosszús. A társai Ádámot akarták megválasztani rajtitkárnak, de a tanító néni nem engedte. Nemcsak hogy nem kitűnő tanuló, de ő az, aki minden csínyben benne van, és elég őszinte ahhoz, hogy mindig rajta is kapják. Ádám nincs elkeseredve, neki a többiek szeretete rang nélkül is elég, de a szülők nehezen térnek napirendre az igazságtalanság fölött. A tanító néni - aki bizonyára jót akart - nem is gondolja, milyen rosszul döntött. Egyre ritkább az Ádám-féle gyerek, aki társaságot gyűjt maga köré, aki a többiekért mindenre hajlandó, aki tudja, mi a betyárbecsület, és hogy meddig érvényes az, s természetes, mindezekért élvezi társai bizalmát. A kezdeményezőkészség, a vállalkozói magatartás, az egyéni tehetség felértékelődésével, a gazdasági élet és szemlélet előtérbe helyeződésével egyidőben eluralkodik az individualizmus. Miközben azt hangoztatják, hogy egyéni boldogulás és sikerek nélkül nincs közös előrehaladás sem, könnyedén megfeledkeznek arról: a közösség előrehaladása és értékei adják az egyén alkotó munkájához, boldogulásához a lehetőséget. S egyre többen mosolyogják meg sajnálkozva azt az embert, aki társadalmi munkát végez - legyen az választott funkció betöltése vagy alkalmi vállalás -, vagy ami még rosszabb, azt feltételezik, hogy attól előnyöket remél. A legtovább talán éppen a pedagógusok körében tartja magát az a nézet, hogy (néha) pénzbeli fizetség nélkül is érdemes dolgozni a gyerekekért. De az önzetlenség, a közösségi magatartás szemükben is napról napra veszít becsületéből, s hovatovább ők is bolondnak nézik azt, aki - ismerve ugyan annak pedagógiai előnyeit és örömeit - szívesen vállalkozik csapatvezetésre. Ez a szemlélet egyre inkább tetten érhető az osztályokban, rajokban, őrsökben, tehát a gyerekek körében is. A serdülő gyerekeknek azonban alapvető szükségletük a közösséghez való tartozás. Ezt az igényüket mások is felismerik és saját céljaik érdekében hasznosítják. Az Úttörőszövetségnek eddig is voltak „versenytársai”, például az informálisan szerveződő, gyakran deviáns csoportok. Most azonban más társadalmi szervezetek, a megalakuló társaságok is életre hívják saját gyermekszervezetüket, hogy ezzel biztosítsák utánpótlásukat, s hogy részt kapjanak a gyerekek neveléséből. Egyfelől tehát a jelenlegi közgondolkodásban mindinkább előtérbe kerülő individualizmus, a közösségi magatartás mint érték elveszítése, másfelől a más alapokon szerveződő gyerekközösségek megalakulása változtat az Úttörőszövetség eddigi befolyásán. Mivel lehet válaszolni ezekre a kihívásokra? Csakis az úttörőközösségek megerősítésével, azok vonzó hatásának növelésével. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha megszűnik a „nem velük, hanem helyettük” gondolkodásmód, a tanulmányi teljesítmény abszolutizálása, ha valódi cselekvés, demokrácia, önkormányzat, tényleges önszerveződés jellemzi a közösségeket. ZIMBER SZILVIA ÚTTÖRŐ VEZETŐ