Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1947-01-04 / 1. szám
2 HI TÖRTÉNIK INDOKÍNÁBAN ? A Fekete Sárkány bandái, lesből élő kínai banditák, a tonkini mocsarak... ilyen és hasonló képek jutnak eszünkbe Indokínával kapcsolatban. Ifjúsági regényeink légköre ez, amelyet szakavatott kezek teremtettek meg, amelyek a francia imperializmus bűntetteit emelték hősi rangra, akkor, amikor III. Napóleon küldte el csapatait a szabadságukért küzdő anamiták ellen, vagy északmarokkóban harcoltak franciák Abd-el-Káder riff-kabiljaival. Az életükért küzdő indiánok csak lenézett rézbőrű bandák voltak ezekben a könyvekben, a függetlenségükért harcoló indiaiak vérengző banditák, Rudyard Kippling könyveiben a fehér faj fenntartás nélküli dicsérete zeng, különös tekintettel a brit nemzeti érdekekre. A történelem egyebet mutat. És most eljött az idő, amikor bátran belelapozhatunk. Néhány földrajzi adat: óriási ország, 740.000 négyzetkilométer. Egész Franciaország csak 551.000 négyzetkilométer. 24 millió lakosa van, ebből 18 millió anamita. Öt tartománya van: Kokinkina, Cambodge, Laos, Annám és Tonkin. Ezen a hatalmas területen népek összevisszasága él. Ezt az összevisszaságot használta fel eddig és igyekeznek felhasználni most is az imperialisták. Mert többen vetelkednek Indokináért. Először jöttek a franciák, III. Napóleon hadai. 1862-ben letiporták az annami királyság évezredes kultúráját és 25 évi hadakozás után leigázták egész Indokinát. Ezt a nevet ugyanis ők adták az új tartománynak, központi ügyvezetést vezettek be, mert igy jobban lehetett adminisztrálni a frissen szerzett gyarmatot s főleg jobban lehetett kizsákmányolni. A történelem kereke befordul velünk a második világháború korszakába. A japánok beleszólnak Indokina ügyeibe. A szomszédos sziám fasisztái követelik Cambodge-ot. Vichy hazaáruló kormánya itt is segíti a fasizmus előretörését. Ennyi azonban túlkevés a japán imperializmus étvágyának kielégítésére. 1940 szeptemberében megtámadják Indokínát. A hatalmas tartomány tízmilliói ámulva látják a francia hódítók gyengeségét. A közel egyévszázados elnyomás, amely alatt az indokínai 24 milliót néhány tízezer francia bajonett tartott sakkban, összeomlik. Indokína népe tovább harcol függetlenségéért. Harcos pártjuk összekötettésbe lép a kínai kommunistákkal és amikor Japán hatalma összeroppan, 1945 augusztusában a régi ,Annám tartomány Viet. Nam néven független köztársasággá alakul. De Gaulle elismeri az új államot és 1946 szeptemberében gazdasági megállapodást is köt a francia kormány a vietnamiak kiküldötteivel. Egyenlő fél ezekben a tárgyalásokban az ifjú köztársaság. Alig néhány hónapja ennek, a francia imperialista körök nyomására máris felrúgták ezeket a megállapodásokat. Akkor történt még, amikor Párizs és Hanoi, az új köztársaság fővárosa javában tárgyaltak már, hogy az Indokínában partraszállt angol csapatok fegyveres erővel igyekeztek megdönteni Viet Nam államát és visszaállítani a gyarmati állapotokat. Sőt. Japán csapatokat dobtak harcba a fiatal vietnami hadsereg ellen. Régi angol imperialista módszer. Az elnyomók aknamunkája akkor nem sikerült, a vietnamiak visszaverték a támadásokat és a franciaországi demokratikus erők táma Színészek, újságírók otthona a KULI étterem, Str. Bob ( Kismester utca) 2 gatásával mindenfelől elismerték a népe akaratán felépült új köztársaságot. Azonban egy dolgot tudnunk kell. Indokína területén hatalmas rizsültetvények terpeszkednek. Az első időkben ez volt a francia imperialisták legfőbb jövedelmi forrása. Azután gumit találtak, meg cinket, meg ólmot és északon Tonkinban pompás minőségű kőszenet. Délen, Kokinkina és Cambodge területén részvénytársaságok tulajdonát tevő végeláthatatlan nagybirtokok terülnek el. A rizsi életeken, a gumierdőkben kínai kulik robotolnak. A túlzsúfolt északi vidékeken a Fekete Folyó és a Vörös Folyam mentén, primitív tutajlakásokban elképzelhetetlen nyomorúságban élő emberek milliói laknak. Nincs hely a szárazföldön számukra. A nagy városokban a trösztök palotái fényeskednek. Francia, brit, amerikai tőkések kiválóan megértik egymást. Megértették egymást most is, amikor megingott a talaj a lábuk alatt. Bábkormányt rángattak felé és kikiáltatták vele a ,,független“ Kokinkínai köztársaságot. Mint annyiszor a világ annyi részén, itt is az együttélő sokféle nép széthúzására támaszkodnak. Kokinkína tehát leszakadt a Viet Nam testéről és északiakbon, Tonkinban imperiálista kezek harcra vezényelték a francia csapatokat. Amikor a francia parlamentben új csapatok behajózása került szóba, a kommunista képviselők tüntetőleg elhagyták a termet. Az imperiálisták megértik egymást. Francia katona vére hull az angol katonai támpontokért, amelyek a Kínába vezető utat védik Indokína körül. India, Ausztrália, Filippini szigetek, Japán, mindenüvé elnyúl a trösztök keze. Az odavezető utat védeni kell. A francia demokrata sajtó erős kézzel nyúlt bele az indokínai kérdésbe. A Cité-Soir című lap így ír: ,,.... mondjuk ki azonnal: a kokinkínai „szabad“ köztársaság ügye körül túl erős gumiszag lengedez“. A népek szabadsága, országok függetlensége a kizsákmányoló nagytrösztök halálát jelenti. Az igazi demokrácia felszabadulást hoz nemcsak politikai, de gazdasági téren is. Ezért küzdenek ma a népek az igazi demokráciáért. Nem a nyugatról importált látszat-demokráciákért, amelyek orve alatt egy évszázad óta ember ember által történő eltiprása folyik. Aszódy János UTUNK ELKÉSETT SZERELEM Egyszer madárkád is szomorkodni látod, hiába kéred, felejtse el a forrás ízét, zöldhajú vetések fulkorázását, s míg zárt életed őszi eső mossa, félénken, lépetten, fáradtan és elkésetten, másik madár téved csapzottan az ablakodra. ADAM ZSIGMOND Megjelent Karácsony Benő posthumus regénye: A megnyugvás ösvényein A tragikus sorsú erdélyi író ebben a poszthumusz művében legsikeresebb regényének, a Kapos oldalnak bűbájos meséjét szövi tovább. Ismét megjelenik előttünk Felméri Kázmér, egy sikertelen házasság s egy félig sikerült művészpálya után újra visszatérve a hajdani vízimalomhoz, Tömzsi és Fapolfa, a két régi s valamikor elválhatatlan cimbora, Veronka, ez a szerelme titkát most is némán hordozó hűséges cseléd, s az ifjúkor idilli tája jól ismert alakjaival, — meg néhány új arc, köztük a szép bárónő, a titokzatos Nofretete, s Kiskázmér, az apjához mindenben méltó s őt a hazatérés útján elkísérő kis Felméri-csemete. A malom romokban hever, újjá kell építeni, az udvar dudvás és kihalt, be kell ismét népesíteni emberi névre hallgató játszi állatokkal, vissza kell idézni mindazt, ami a fiatalságot, a derűt, a békét jelentette s átadni örökül a nagyváros ostobaságai közül kiragadt egyetlen fiának. Erre vállalkozik Felméri Kázmér, de szándéka meghiúsul: fiát viszszaveszi a város, maga pedig hiába keres vigaszt az elszállt ifjúság összeeszkábált ürtes keretei között, megnyugvását csak a férfi lemondó, bölcs rezignációjában találja meg. A regény hangulata ezúttal is a napos oldal meleg derűjében ragyog, de ez a fényt már az estébe hulló nap színekre bomló sugárzása, tele messzenyúló árnyakkal, borzongásokkal, az utolsó szenvedély tragikus romantikájával — de tette ugyanakkor a tisztánlátó férfi éles észleleteivel, a második világháború előestéjé- nek szociális és emberi problémáival. Karácsony Benő legérettebb, legsokszínűbb, művészileg legjobban megformált alkotása ez a regény, mely egyúttal páratlanul izgalmas s mindvégig gyönyörködtető olvasmány. Szolgálni mentünk Angliába Hedzs Hedzs Hedzs, — Luk Luk Luk, — Mik Mik Mik, — Mrs. Burton üvegrepesztő hangon hívja a macskáit. A teremtésit, már megint elaludtam. Ugrom az ágyból, magamra kapkodom a párnám alatt melegített holmikat, rá még egy szvettert, még egy kabátot, tetejébe a nagy kötényt, mert átkozott hideg van, még a lélek is vacog bennem. Csak azt tudnám, miért állítják az angolok, hogy náluk soha sincs hideg, amikor még a Kárpátok között sem láztam annyit, mint az ő „enyhe“ éghajlatuk alatt. De nincs időm sokáig elmélkedni, már szaladok is felvenni a gyerekeket. Mary éktelenül nyivákol, lehetőleg olyan hangon, hogy az anyja lent a konyhában legalább is azt higyje, nyúzom a bőrét, holott ő rúg belém sunyi képpel, amit én pedagogikusan nem veszek tudomásul, pedig de jól esne kicsit megfogni a vékony nyakát. Noémi, a kisebbik, hányadtan nyújtóztatja reumás lábacskáit, — hideg van Ann, — nyöszörgi álmosan és odabújik a mellemre, ő az első igazi barátom Angliában. A hosszú reggeli imádkozáson igyekszem átsiklani, sok a munkám, ez különben is az anya feladata — gondolom — heti 15 shillingért nem adhatok még erkölcsi nevelést is. A hálószobákban még gyorsan szétrakom az ágyneműt, mély lélekzetet veszek és hirtelen elszántsággal az ágyak alatt sunyin meglapuló serlegekre vetem magam. Csak gyorsan ki velük. Az angol civilizáció eme vívmányán szeretek minél hamarabb túl lenni. És már robogok is le a lépcsőkön, ki a konyhába, ahol fortyog a teavíz. A teafőzés Angliában: szertartás Elég sokáig tartott, amíg megtanultam az összes angol ceremóniákat, e ceremóniák sorrendjét és szent változtathatatlanságát. Amíg megtanultam, hogy „mi angolok“ hogyan gőzöljük és forrázzuk a pontosan aranysárga italt, hogy mi a különbség a kínai és indiai keverékek között, hogy reggelihez csak és kizárólag narancsdzsemmet lehet enni és a kenyérszeletek pirítása milyen messzemenő körültekintést kíván. Az angol életnek számtalan szabálya van, hagyományosan beidegzett és gyakorolt szertartások, melyektől csak súlyos bűntudat árán lehetne eltérni. Ragaszkodni hozzájuk viszont kényelmes, megtakarítja a gondolkodást, nem kell fárasztani az agyat, amire az átlag angol amúgy sem hajlandó, így hát ragaszkodjunk atyáink és nagyatyáink életformáihoz, a nyitott és füstölő kandallóhoz, központi fűtés idején, sőt még az öt, mond és írd öt tűzgyújtóhoz is a begyújtásnál. Mert bármilyen furcsán hangzik is kontinentális füleknek, „mi angolok öt fával gyújtunk tüzet“ és ezen nem lehet változtatni, ha csak az ember nem akar forradalmat csinálni Angliában. Percenként tévedek el, holott a reggelinek már bent kellene lenni az asztalon. Burton vonata fél kilenckor indul és az egész ház izgatottan lesi az óramutatót. Nem lehet keleti ráéréssel destruálni egy angol ház percekre beosztott életét. Nem mintha tényleg ki is használnák ezeket a perceket, csak az időbeosztásukhoz ragaszkodnak, amit megszoktak. Végre mind az ötven tányér, számtalan kés és villa a helyén van s ez alkalommal még a lekvárkenő külön lapátkát sem felejtettem el az asztal felső jobb sarkáról: kezdődhet a reggeli. Nagy lélegzettel ülünk neki. Aztán csend lesz. Mindenki hangtalanul kanalazza a peridgeot. A reggeli félhomályban csak az óra él a kandalló felett, a társaság az asztal körül megfagyott. A kis petróleumkályha, amit egy félórára beállítottunk, vajmi kevés ahhoz, hogy egy angol család testét-lelkét felmelegítse. Pedig Mrs. Burton többször is nekiszalad. — Hideg van, — mondja. — Igen, — válaszolja Burton úr.— Hidegebb, mint tegnap, — élénkíti az asszony. — Valamivel, — zárja le a ház ura az elmélkedést. A gyerekek elmélyedten táplálkoznak, majd illedelmesen várnak a továbbiakra. Kérni egyik sem mer. Lopva figyelem, milyen hibátlanul tartja a kanalat Noémi, milyen tisztán és szépen eszik. Az ő két és féléves kis életében már mennyit feláldozhatott ezért a tökéletes evéstechnikáért. De ha egy pillanatra lazul a figyelme, anyja azonnal észreveszi és szigorúan rászól: Noémi, hogy tartod a kanalat, Noémi vigyázz, csöpög a tej Ilyenkor Mrs. Burton arcáról eltűnik az örök mosoly és valami kemény és hideg bújik a tekintetébe. — Még egy pirítóst apus — és mosoly ismét a helyére billen. — Köszönöm — mondja szárazon apus és hamis fogsorával diszkréten beleropogtat a kenyérhéjba. A kifogástalan házaspár tekintete pontosan ott metszi egymást a kandalló felett, az óramutatón. A rosszazagú kályha halkan duruzsol. Világosodik. Mary megkapja az utolsó szelet pirítóst. Noémi és én összenézünk, mi nem kapunk semmit. Az óra félkilencet üt. Mintha rúgóra járnánk, mind felállunk. — Good by mamy, good by daddy. Good by, good by. Ennek is vége. Kezdődik o munka Hat szobát takarítok, seprek, porolok, hány kép, váza, nipp, figura, mennyi felesleges ízléstelenség és mennyi munka. Mrs. Burton, szája sarkában a cigarettával szalad, rohan, száguld fel a lépcsőn, le a lépcsőn, ki-be, jobbra-balra, fentről lekiált, lentről felkiált, óhajt, utasít, kinyilatkoztat, fia dolgozom. Az angol asszonyok általában rendkívül szorgosak, lázasan tevékenyek és egész nap szaladgálnak. Valami belső nyugtalanság, a kielégítetlenség érzése hajtja őket. Az eredmény a befektetett energiához viszonyítva, elég sovány. Mi viszont kint csendesebbek lettünk. Minél többet sürögtek ők, annál hangtalanabbak lettünk mi. Bevezettük a „cselédsüketséget“, az egyetlen használható eszközt szellemi egyensúlyunk fenntartására. Az ember lezárja a füleit, a zavaró zörejeket kirekeszti és végzi a munkáját. Meggyőződésem, hogy rabszolgasorsban idővel mindenki süket lesz. De előfordult, hogy már a süketség sem bizonyult elégnek. Hogy a számtalan, rendkívül tapintatosan közölt kívánság között végleg elvesztettem a fonalat, hogy határtalanul rendetlen asszonyom után mászkálva, végleg meghnlam a szemétlapátos cirkuszi bohóc szerepét, ilyenkor csak egy használt: a káromkodás. Soha azelőtt nem káromkodtam, de Angliában, a hűvösen közömbös és előkelően rideg angol otthonban megtanultam káromkodni — magyarul. Időnként feltétlenül ki kellett nyitni egy szelepet, hogy kacskaringós kívánságokban fütyüljön ki rajta a gőz. Ez segített. Ezt különben minden nehéz testi munkás tudja. Persze volt más módszer is. A direkt módszer. Angolokkal szemben azonban nem volt könnyű alkalmazni ezt. Sima és hibátlan modoruk, azok a fejlett és komplikált udvariassági formák eleinte leszereltek bennünket, otromba keletieket. Még csak meg sem értettük őket mindig. De a jó modor határait hamar kitapasztaltuk. Pontosan ott végződött, ahol az önzés kezdődött. Ez az a pont, ahol az angol embernél — nagy általánosságban — megszűnik a jó modor, civilizáltság és kibújik az önző, rideg individualista. Erre építeni lehetett. És mit tagadtam, én szorgalmasan igyekeztem is eljuttatni őket a kritikus ponthoz, hogy azután éreztessem velük, mennyire elítélem azt, ha egy fejlett nyugati felindulásában megfeledkezik a kötelező jómodorról. Nem minden büszkeség nélkül állítom, hogy nekem — kivétel nélkül — sikerült angliai munkaadó hölgyeimet olyan lelkiállapotba izgatnom, mely számukra a szenvedély eladdig ismeretlen mélységeit tárta fel. Hogy végtelenül unalmas és sivár életükben csak hálásak lehetnek nekem azért a hisztériás sírógörcs-élményért, amely előbbutóbb mindegyiküket utolérte, de amelyre önmaguk sem hitték képesnek magukat; és bár egy-egy ilyen roham a látszólag tökéletesen fegyelmezett angol nőnél engem még náluknál jobban meglepett, ez a meglepetés nem zökkenthetett ki hibátlanul hűvös és előkelő magatartásomból. Jól bevált módszeremet később honfitársnőim között lelkiismeretesen terjesztettem és az eredménnyel általában meg voltunk elégedve. LATÓ ANNA Szemüveg orvosi rendelésre és javítások vidékre is, kecskeméti Temesvár, Bul. Reg. Mihai I. Nr. 2