Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1952-01-04 / 1. szám
IRODALMUNK MAGASABB SZÍNVONALÁÉRT Átléptünk ötéves Tervünk második esztendejébe. Sok mindent építettünk fel az elmúlt évben. A szocializmus építésének arcvonalán azonban nem csupán mennyiségi eredményeket értünk el. A mennyiségi növekedést hű testvérként kell, hogy kövesse a minőség emelkedése. És valóban, az ipari gyártmányok minőségi növekedésén kívül számos olyan új jelenséggel találkozunk, mely tisztán és félreérthetetlenül utal egész építőmunkánk emelkedő minőségére. Tavaly jobban, észszerűbben és eredményesebben dolgoztunk, mint azelőtt. Gondoljunk csak a szélesen elterjedő szovjet módszerekre, a fellendülő sztahanovista mozgalomra, az erősödő terv- és állami fegyelemre. Győzelmeink az építés és a gazdaság arcvonalán, — az a tény, hogy egyre szélesebb tömegek kapcsolódnak bele a szocializmus építésében új lendületet adtak a kultúrforradalomnak. A művelődési munka átfogóbbá és elmélyültebbé vált, a nép tudásszomja nőtt. Megnőttek a nép igényei a művészet és az irodalom iránt. Pártunk múltévi politikája a művészet és az irodalom irányításában elvi megalapozással tolmácsolta ezt az igényt művészeink és íróink felé. A minőség, a színvonal kérdése a művészetben és az irodalomban nem pusztán formai kérdés. A harc a művészi remeklésért az irodalomban nem jelent csupán fokozottabb gondosságot az irodalmi nyelv kérdéseiben elmélyülést és igényességet a stílus tekintetében. A múlt év elején elindított harc a proletkult gyakorlata ellen költészetünkben — mely természetszerűleg kiterjedt a próza, sőt az irodalomtörténet területére is — egyaránt fölvetette a szűk tematika, az új ember szabványszerű ábrázolása és a műfaji egyhangúság, valamint a gyatra verselési technika káros hatását. A harcot Irodalmunk magas színvonaláért a pártosság elmélyítésével, a témakör gazdagításával, az új jelenségek minél hitelesebb és harcosabb ábrázolásával, az irodalmi nyelv gondos ápolásával, az írói mesterség egyre teljesebb birtokbavételével kell vívnunk. Helytelenül — az ellenséges ideológia hatására — cselekedtek azok a költők, akik a proletkult ellen úgy akartak harcolni, hogy az élettől elszakadt, általuk önmagában is „költőinek, művészinek“ vélt témát foglaltak versbe, a közösség kérdései helyett a maguk amó kis „énjéről“ daloltak, amelyet mesterségesen elszakítottak a közösség életétől. A művészi színvonalért csak a pártos irodalom állásairól, a szocialista-realista módszer egyre mélyebb, egyre alkotóbb elsajátításával lehet harcolni. Győzelmeink közé kell sorolni azokat az elmúlt év folyamán napvilágot látott műveket, amelyek szerzői megértették a nép és a Párt igényeit. Petre Dumitriu Por nélküli út című regénye, Veronica Porumbacu Vallomások című verseskötete, Nagy István A legmagasabb hőfokon című regénye, Mihai Beniuc Ének Gheorghiu-Dej elvtársról és Dan Deliu Mármarosi bányászok című elbeszélő költeményei, Balla Károly Drága föld című hosszabb novellája, Sütő András és Hajdú Zoltán Mezítlábas menyasszony című színdarabja mind megannyi győzelem az új, népért harcoló iroa-t—rt‘1~ a mnnak fényesen lerázódják. hogy íróink jórésze megértette a Part Diralo, irányító szavát. Igazolják, hogy Pártunk — akárcsak az építés minden területén — az irodalomban is kiválóan tölti be a reá háruló vezetőszerepet. Meg kell azonban állapítanunk, hogy nem minden író értette meg teljes egészében a Párt iránymutató bírálatát, nem minden író értette meg ennek lényegét. Voltak és vannak egyesek, akik a művészi színvonalért folyó küzdelmet pusztán stiláris kérdésnek tekintették. Mások a szabványszerűség elkerülését, a valóság lényeges kérdéseinek elkerülésével akarták megoldani. Úgy vélték, hogy az ingadozó középparaszt ábrázolása, a kibékíthetetlen szegényparaszt-kulák ellentét elkerülhetetlenül sémákhoz vezet. Ezek az írók nem értették meg, hogy az ilyen és hasonló jelenségek ábrázolásának gyakori szabványszerűsége az írók hiányos eszmei és írói felkészültségének és a valóság hézagos ismeretének káros következményei. Számos író nem értette meg a témakör gazdagításának, az új jelenségek felkarolásának szükségességét. Bizonyítékul szolgál ez irányban mindaz a hiány, amit az ipari munkásság, a nagy munkatelepek dolgozói életét ábrázoló írások terén szenvedünk. Nincsenek az árucsere-forgalom kérdését érintő szépirodalmi munkáink, kevés az ifjúság életével foglalkozó írás. Főleg az írások harcossága tekintetében sok a kifogásolnivaló. Az utóbbi időben egyre inkább elharapózik az idillizmus, mert egyesek a forradalmi romantika örve alatt elkenik a harcot, a nehézségeket. Voltak és vannak végülis írók, akik időszerűtlennek tartják a nép és a Párt által támasztott igényeket és arra hivatkoznak, hogy mi még nem értünk meg fejlődésünk során ezeknek az igényeknek a kielégítésére. Egyesek az elérhetetlen gorkiji magasságokról beszélnek s így elfelejtik, hogy Pártunk a tanulás, a komoly és elmélyült tanulás feladatát tűzte az írók elé. A szerkesztőségek által támasztott igényekkel kapcsolatosan az írók egy része klikk-szellemről beszél, akkor, amikor Pártunk éppen Igénytelenségért bírált meg egyes szerkesztőségeket (a Viaţa Romaneascát, az Utunkat). Ezek az írók nem értették meg, hogy a szerkesztőségeket ért bírálat rájuk is, irodalmukra is vonatkozik. Továbbá azt sem értették meg, hogy a szerkesztőségek, amikor magasabb igényeket támasztanak az írókkal szemben, a Párt bírálatának szellemében cselekednek. Nem kétséges, történtek és történnek az igényesség helyes érvényesítése ellen vétő hibák a szerkesztőségek és a kiadók részéről is, de az írók feladata ilyenkor nyilván a nyílt, segítő elvtársi bírálat kell, hogy legyen és nem a pletyka. Irodalmi életünk egyik hibája a bírálat és az önbírálat gyakori elsekélyesedése. A hibák elismerését nem követik a tettek, nem követi az alkotás. E téren is sokat kell tanulnunk a szovjet irodalomtól. Nem szükséges e téren egyébre hivatkozni, mint Fagyejev példájára, ő, a szovjet írószövetség titkára, a jeles és élenjáró szovjet író elfogadta a Párt és az irodalomkritika bírálatát és átdolgozta Ifjú Gárda című regényét. Az újonnan megjelent regény hatalmas győzelme a szovjet irodalomnak, győzelme a bolsevik bírálatnak és önbírálatnak, amely az egész szovjet élet hajtómotorja s így az irodalomé is. Meg kell értenünk, hogy az osztályharc kiéleződésének szakaszában, a feszült nemzetközi helyzet időszakában olyan irodalmat kell művelni, mely nevelje, munkában erősítse, harcra felvértezze a dolgozó népet. ] Ahhoz, hogy Irodalmunk egésze lépést tartson h?&1 i reálom V es zinu f p o n i t K a 1 ^napja ft, arra kell törekedjék, hogy elsajátítsa a szocialista realizmus módszerét. Ebben a harcban, — mert harc ez is — a Párt vezetésével, a bírálat és az önbírálat szellemében együtt kell működnie írónak, szerkesztőségnek és kiadónak. Ebben a harcban már értünk el eredményeket és biztosak vagyunk benne, hogy a jövőben teljes győzelemre visszük a népért küzdő pártos, magas művészi színvonalú irodalom ügyét. Tegyünk meg mindent, hogy 1952 az irodalomban is gyarapodó győzelmeink esztendeje legyen. ION LUCA CARAGIALE SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJA ELÉ 1952 január 29. Caragiale születésének 100. évfordulója. 1907-ben, miután a burzsoázia és a földbirtokosság vérbefojtotta a nagy parasztlázadásokat, Caragiale megjósolta: „Mindhiába sürögnek-forognak a bojárok, az alkotmány napjai meg vannak számlálva. A király, míg él, talán fenntarthatja, de letűnésével együtt összeomlik az egész tákolmány. Az, aki a legkegyetlenebb gúny ostorával csapott a nép véres uralkodóinak, a Cajavencuknak, Trahanacheknak képében nem érte meg álmai megvalósulását. Ezek az urak, miután 1907-ben lakomát csaptak a nép véréből, miután Caragiale önkéntes külföldi száműzetéséből kíméletlen bírálatával arculcsapta őket — 1912-ben képmutatóan annak az óhajuknak adtak kifejezést, hogy megünnepeljék a páratlan s nemzetközi értékű színműíró és író hatvanadik születésnapját. Caragiale határozottan visszautasította ezt. Inkább vállalta, hogy száműzetésben, idegenben hal meg. Könnyű szívvel és mosollyal veszem gyűlöletüket, ám megbántaa dicséretük s szomomita a módfelett, így beszélt Caragiale nagy barátja, Mihail Eminescu, aki szintén megbélyegezte azokat a figurákat, akiket annyi halhatatlan művében tett nevetségessé Az elveszett levél zseniális szerzője. Nyilván Caragialet is olyan érzés foghatta el, amilyennek Eminescu adott kifejezést fenti soraiban, amikor megtudta, hogy az urak „megbocsátottak“ neki és ünnepelni akarják. Ezt az érzését jóbarátjához, Alexandru Vlahujához címzett Fabulájában így fejezte ki: Élt egyszer egy semmirekellő Fiú-gyermek. Csibész, tekergő, Szidták testvérek, szidta anyja, S a szomszédok apraja-nagyja Néhanapján jól helybenhagyta. Megátkozták a rút mihasznát. Egy életen át megalázták, — Míg elhagyta szülői házát. Idő múltán, eszükbe jutva, Gondoltak újra rossz fijukra, A csélcsap semmirevalóra, A pernahajder kódorgóra. Könnyezve beszélgettek róla. MIHAI’ BENIUC, a RNK írószövetségének ttkára És nagy kegyesen megbocsájtva Visszahívták nevenapjára, Édességekkel teletömték ... El is rontotta a bendőjét. Tanulság: Ha keservesen telt az élet, Ne kívánd úgy az édességet. Caragiale visszautasította az „édességet", amelyet nem az elnyomott román nép nyújtott feléje, hanem az a kaszt kínált fel, amely a királlyal az élen az országot kiszipolyozta. Az uralkodó körök, — a konzervatívok, vagy a liberálisok — által felkínált, vérrel kevert „édesség“ nem lehetett ínyére annak, aki egész életében kardnál élesebb szavakkal harcolt „Szegény Jón", a sötétségben és rabságban tartott, de az elnyomók korbácsát megelégelni kezdő nép ellenségei ellen. Caragiale hitte és forrón óhajtotta, hogy „a rozoga építmény alapjaiban összeomoljon", bár akkoriban maga sem látta világosan, hogy melyik erő vezeti majd új útra a népet. Tudta, hogy álma nem valósulhat meg olyan országban, melynek vezetőit a nagy szatíraíró ezekkel a keserű szavakkal jellemezte: „A haza a hazafiakért és nem a hazafiak a hazáért“, de helyesen látta, hol állnak nekiiramodásra készen az élet megújhodását követelő erők a Kárpátok alatt, a Keleten kerekedett és Európa felé tartó friss forradalmi szelek nyomán. Ezt látta Caragiale, amikor a nép felé fordult, ezt fedezte fel a vulkánt takaró vékony réteg alatt, amelyen a bitorlók ropták a táncot. Ott, mialatt a tetőn egyre lendületesebben forog a kiúttalan, vidám kánkán; a mélyben egy egész nép óriási anyagi és erkölcsi nyomorúsága forrong, — „azé a népé, amely a román nemzeti állam egyetlen alapja, egyetlen valósága, egyetlen értelme...“ Ez már nem a Caragiale színdarabjainak és nagyszerű prózaírásainak szarkazmusa, melynek hallatára a burzsoá öntudatlanul vagy tettetve még nagyokat nevethetett, hanem a kertelés nélkül kimondott meztelen igazság. A Caragiale írásait ismerő uralkodó osztály vagy gyűlölettel üldözte, vagy igyekezett jó képet vágni a nyakleveshez, mintha a Caragiale felülmúlhatatlan szellemességével odavágott pofonok — akár közvetve, akár közvetlenül — nem őt érintették volna. Valóban, aki Caragialet olvasta, vagy darabjait látta, jól láthatta a tizenkilencedik századvégi és a huszadik századeleji román társadalom bűneit. De mindenki azt hitte, hogy nem ő Cațavencu, Trahanache, Dandanache, vagy Titirca és jót mulatott, nem akarta elhinni, hogy ő maga is azok közé tartozik, akiket görbe tükrében a román prózaírás és szinműírás mestere ábrázol. Csak amikor 1907-ben Caragiale határozottan állást foglalt a parasztság szipolyozóival és gyilkosaival szemben, csak akkor ismerték fel világosan valamennyien, hogy tulajdonképpen kicsoda is Caragiale és milyen célokat követett egész művében akkor, amikor nevetségessé tette a „zöld románokat" a Rosztogánokat, a romániai burzsoázia és földbirtokosság dekadens művészetét, púderezett rothadtságát. A maiorescuk és az író összes félremagyarázói ekkor maradéktalanul meggyőződhettek arról, hogy Caragiale művészetében sohasem volt „apolitikus“, hogy nem azonosította magát a „Junimea“ vezetőinek erkölcstelen művészetet, „tiszta“ esztétikát hirdető hazafiatlan doktrínájával. Annak a Caragialenak, akitől az Akadémia megtagadta a jutalmat, akit a sajtó megfogalmazott, akit gyalázatos módon plágiumváddal illettek, aki a román társadalom elleni tiltakozása jeléül külföldre távozott — annak 1907-es (nem első s nem egyetlen) példamutató állásfoglalása a hivatalos irodalomkritikát műve népünk életében betöltött szerepének hamis értelmezésére vezette. Akárcsak Eminescu esetében, mindent elkövettek Caragiale művének félremagyarázására és magánéletének befeketítésére. Ha, mint Sincai krónikájáról nem is mondták, hogy „a mű tűzrevaló, szerzője pedig karóba húzandó“, gyakorlatban mégis ezzel próbálkoztak. A burzsoá kritikusok Caragiale művének diszkreditálására természetesen más módszert alkalmaztak, mint Eminescu esetében, óhajtott eredményeiben azonban ez a módszer hasonló volt. Eminescut együgyű álmodozónak állították be, aki képtelen a közvetlen valóságot megérteni, ezért összeütközésbe került vele. Azt állították, hogy a valóság e félreértése — nála szerves valami, a költő lényébe szívódott örökre, tehát Eminescu nézetei és ítélete te (Folytatás a 3. oldalon) Szerkeszti : GAÁL GÁBOR SZERKESZTÉSÉRT FELEL A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Megjelenik hetenként pénteken ► ★ IRODALOM ÉS MŰVELŐDÉS ★ 4 VII. ÉVFOLYAM, 1 (165) SZÁMÁRA 8 LEJ KOLOZSVÁR, 1952 JANUÁR 4. PÉNTEK ÚJ KÖNYVEK • Nagy István : A legmagasabb hőfokon (Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó) • Holopov: Tüzek az öbölben (Új Magyar Könyvkiadó) • Kínai Elbeszélések (Szépirodalmi Könyvkiadó) • Szidikbekov: Napjaink emberei (Új Magyar Könyvkiadó) • A. Koloszov*I. Krivenok: A szalszki sztyeppén (Szikra) MIKLÓSSY GÁBOR VÖRÖS GRIVICA (asp 330 cm, olaj) Amerikai, takarodj haza! Minden nap és minden órában, angolul és németül, franciául és olaszul, hollandul és norvégül döngeti a nyugateuróval ,marshallizált és atlartizált álamokban tíz- és százezrével állomásozó amerikai katonák és tisztek tudatát a félreérthetetlenül felhívás: go home, takarodj haza. Fal- és plakátfestéssel, nehézkezű munkások, parasztok és iskolásgyermekek ákombákom betűivel, röpcék százezrével juttatják az amerikai megszállás ellen harcoló népek megszállóik tudomására, hogy az amerikai „vendégektől" mielőbb szabadulni akarnak. Természetes, hogy az öntudatos és szervezett munkásosztály élcsapata volt mindenütt az, amelyik az első perctől kezdve megmondotta, hogy az amerikai imperialista kormányzati „segítsége“ teljes behódoltatást, rabszolgaságot, gyarmati vagy a legjobb esetben félgyarmati kizsákmányolást, a nemzeti függetlenség feladását, a dolgozó tömegek rohamos elszegényedését, a munkanélküliséget jelenti. Ezek az országok ma ott tartanak, hogy kormányaik már csak a „piszkos munkát“ végrehajtó szervei annak a TÉNYLEGES KORMÁNYNAK, amely különböző elnevezések alatt amerikai részről a tulajdonképpeni hatalmat gyakorolja az atlantizált országokban és amelynek kormányfője W. Averell Harrim an, hivatalosam a Tizenkettők Tanácsának és az M.S.Á.-nak (Kölcsönös Biztonság Hivatalának) az elnöke. Hadügyminiszter Eisenhower tábornok, hivatalosan a S.H.A.P.E. (Európai Egyesült Haderők Legfőbb Főhadiszálása) főparancsnoka. A S.H.A.P.E. észak-, közép- és déleurópai és fegyvernemek szerinti parancsnokságokra oszlik és azáltal, hogy a légierők mindenütt amerikai parancsnokság alá tartoznak, az öszszes atlantizált államok haderői ténylegesen amerikai parancsnokság alatt állanak. Az európai háborús termelés és a demokrata államok elleni blokádnak külön minisztériuma van. Hivatalos neve a Külügyminiszterhelyettesek Tanácsa, elnöke az amerkai Spofford. A szállítási és közlekedési ügyek legfőbb hatósága az E.U.C.O.M. —C.O.M.Z (Európai Parancsnokság Közlekedési Övezete), parancsnoka Mason J- Young, amerikai tábornok. A propaganda- és kémkedési ügyeket (amerikai szépszólás szerint a Lélektani Hadviselést) Paul G. Hoffmann irányítja a Ford-gyár detroiti székhelyéről. Ennek a korlátlan hatáskörű amerikai megbízottnak a hivatalos minősége — a Ford-alapítvány elnöke. Számos tudományos (rákkutatási stb.) célra létesített (Sloan, Carnegie stb.) alapítványt is teljes értékében Hoffmann rendelkezésére bocsájtották és a New York Times 1951 március 4-én meg is írja, hogy ezek a jövőben „olyan tanulmányokat szolgálnak, amelyeknek célja a szovjetek ellenségeinek megsegítése". SZELLEMI TÉREN IS A VILÁGURALMAT követeli magának az amerikai imperializmus. Mindenütt párhuzamosan halad a gazdasági térfoglalással a szellemi „árukkal" való befészkelődés, minthogy az amerikai üzletember a szellem termékeit is ugyanolyan árunak tekinti, mint a nylon-fogkefét, vagy nadrágtartót Az amerikai politikának behódolt országokban az amerikai filmek és kalandorhalalom, a amerikai mintára szervezett és írott sajtó mind az amerikai „életforma" uralmát hirdeti és készíti elő. Egyetlen napon lefényképezett tíz amerikai filmet, hirdető plakát közül haton fegyvert vagy gyilkosságot látni, négyen női aktot, vagy pornográf képet. Gombamódra szaporodnak az úgynevezett szellemi propagandát biztosító amerikai intézmények. Ezt a munkát központi szervezet irányítja, amelyet azonban nem az amerikai egyetemek szövetsége, az írószövetség, vagy más hasonló szervezet, hanem az Amerikai Gyáriparosok Szövetsége. A szellemi propagandát intéző különleges bizottságban a legnagyobb tizenkét amerikai tröszt kiküldöttei foglalnak helyet. Az amerikai külügyminisztérium körlevélben utasítja a követségeket: «Minden országban ápolni kell a barátságot a fontos posztokon levő személyiségekkel: újságírókkal, laptulajdonosokkal, színészekkel, költőkkel, színdarabírókkal, rádióművészekkel, egyszóval mindazokkal, akik írás vagy szó révén befolyással lehetnek a közvéleményre". Az amerikai imperialisták Nyugateurópa ellen intézett rohamát egyébként szemérmetlen cinizmus és álszenteskedés jellemzi. Beveridge szenátor kijelenti: „Isten ruházta fajunkra a feladatot, hogy az egész világot civilizálja." Truman pedig szemforgatva mondja: lankadatlanul kell előremennünk, bizakodva az isteni gondviseléstől ránk rótt feladat sikerében". Az amerikai külügyminisztérium egyik technikai tanácsosa, Hoskins „történész" azonban kendőzetlen cinizmussal írja az Amerikai Akadémia Évkönyveiben: ,,Az amerikai népnek percig sem kell az emberek testvéri kapcsolataiban olyannynyira hinnie, hogy elfelejtené: az ember gyakorlati érzékű állat, amely mindig háborúzni fog." Nem kevésbbé őszinte az amerikai életforma egyik francia „intellektuális" bérence, Giraud jogi kari tanár: „Meg kell barátkozhatni az országot a háború gondolatával; ez a mód arra, hogy a háborút elképedés és kétségbeesés nélkül fogadja." Az amerikai életforma főideológusa, Burnham számára természetesen felesleges cifraság a többi nemzetek függetlensége■ „A korlátozás nélküli nemzeti függetlenség kétesértékű jótétemény." Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy Sulit, volt amerikai nagykövet 1947-ben megállapítsa: ,,A Ramadier-kormány az első védelmi vonal Franciaországban a kommunista uralom ellen. A második és utolsó vonal De Gaulle Minekutána az amerikai imperializmus ilyenformán amerikai ügynek tekinti minden ország belügyeit, amelyekbe éppen csak az illető ország népének nem enged beleszólást, az eszközök tekintetében már nagyobb rugalmasságot engedélyez Trumanék ideológusa, Burnham. ,,Magától értetődik, hogy a világállam megalakításának kísérletét nem úgy kell végrehajtani, hogy nyíltan megmondják: világállamra törnek. Elfogadhatóbb frázisokat kell használni, mint: Világszövetség, Világköztársaság, A Világ Egyesült Államai, Világkormány, sőt akár Egyesült Nemzetek “ O. I bt .: fc.s c nak, . j .i_— .—.. szociáldemokrata munkásárulók és szakadárok, zsoldoslelkű katonák, bankárok, nögyiparosok, a néptől idegen írók, tanárok, művészek, stb. közül kerülnek ki. A NÉPEK HANGJA Az amerikai hódítók azonban ámulva látják, hogy homokra építenek és túl egyszerűnek ítélték a hódítás és behódoltatás végrehajtását. Az amerikai megszállás alatt álló országok népi tömegei, a munkásság, a parasztok, szellemi dolgozók, hazájukhoz hű katonák, a családanyák és a nők egyéb tömegei, a fiatalok, a francia, olasz, német, belga, holland nép teljes erejével küzd az amerikai imperializmus elleni Angliában is egyre erőteljesebb ez az ellenállási mozgalom. A társadalmi bojkott egyre éleződik az amerikai szellemi termékekkel és az amerikanizmus vágányán futó belföldi szellemi élettel szemben. Ez fokozatosan kiterjed az amerikaiakkal való érintkezésre is. Eisenhower, az atlanti tömb amerikai katonai főparancsnoka minden meglátogatott országban keserűen állapítja meg: „Egyes emberek tanácstalanok, nyugtalanok, sőt, izgatottak... ■ ■ Gyakran látják az amerikai katonák laktanyájuk falára nagy betűkkel, angolul írva: Az amerikaiaknak haza kell takarodniok. Erre katonáink csodálkoznak, megírják családjuknak, otthon a dolog megjelenik a helyi lapban, ahol a kerület kongresszusi képviselője is elolvassa. Mindez nagyon rossz." A marshallizált országokból érkező hírek azt mutatják, hogy az, amit Eisenhower jamborboao egyszerűséggel így jellemez: nagyon rossz, egyre rosszabbodik. Egyre nagyobb a zavora azoknak a franciáknak, olaszoknak, németeknek, stb., akik ráéprelnek, hogy hiba volt az első perctől figyelembe nem venni a kommunisták szavát és eleve nem ellenállni országuk amerikai gyarmatosítsa megnditásának. Az a katonatiszt, aki kivagadja a zászlórudat kaszárnyája átadása előtt, az a francia leány, aki az őt megszólító amerikai katonát azzal utasítja el: ,,,Nem akarom, hogy tövig levágják a hajamat", az akadémikus, aki rádöbben, hogy: „amit tőlünk dollárral meg akarnak vásárolni, az megint csak a vérünk és Nyugat-Európa harmadik elözönlése", az olajetői amerikai reptér céljára megfosztott paraszt, az amerikaiak otrombán provokáló viselkedése, amely az SS-ek és a Wehrmacht emlékét idézi fel, mindez hozzájárul, hogy a kommunisták vezetése alatt álló, átfogó nemzeti ellenállási mozgalmak alakuljanak ki. A hazatról „vendégnek" elindult amerikai hol azt látja, hogy apró cédulákkal ragasztják tele autóját „az amerikai menjen Amerikába“ felirattal, hol azt tapasztalja, hogy párizsi kávéház terraszát a francia ifjak egy csoportja poloskairtóval fecskendezi be. Az európai közvélemény „kutatásával“ megbízott amerikai újságíró kénytelen lapjának, az U. S. News and World Report-nak azt jelenem, hogy Amerik-n ---- — ” n-uineset, si.o.-t csak az amerikaiak ittlétével magyarázzák. Az amerikai filmek társadalmi bojkottja szakadatlanul erősödika Fekete Rózsa című új amerikai óriásfilm, amelyet hét nagy párisi bemutatómoziban vetítettek, alig tudta a reklám költségét kikeresni, míg a még látható szovjet filmekhez (Francaország 1951-ben már egy szovjet filmet sem engedett be!), állandóan tolong a közönség. Egy másik francia moziból egyszerűen kiverték az amerikai filmeseket, akik ott amerikai ,,ismeretterjesztő“ filmet akartak vetíteni. Az olasz kikötőkben az amerikai tengerészek az olasz rendőrség védelme alatt szállnak partra és minduntalan Garibaldi katonáinak indulóját hallják: „Va fuori d'Italia, va fuori o stranier! (Ki Olaszországból, ki, te idegen!) A Szicila és Szardinia között tervezett nagy amerikai tengeri hadgyakorlatot az olasz tömegek cselekvő ellenszenve miatt, „lélektani okokra“ való hivatkozással meg sem tartották. Nyugat-Németoszág városaiban, az amerikai megszállók orra előtt tömködik be újra meg újra cementtel. Loreley szikláiba és a német Aidákba fúrt, robbantási célt szolgáló háromméteres lyukakat. De ugyancsak Nyugat-Németországban a fiatalság bizottságokat alakít, hogy a küszöbön álló katonai behívásokkal szembeni tömeges ellenállásra, a parancs nem teljesítésére szervezze be a fiatalokat. Az amerikai követségek mindenütt ingyenes propagandalapot adnak ki és küldenek szét. A címzetteknek egyre nagyobb tömege küldi vissza a kéretlen „ismeretterjesztőt". Kísérő levelekben kétségbe vonják Amerika jogát, hogy Európát bármilyen irányban nevelni, vezetni akarja, amikor saját maga a négereket az ismert módon kezeli. Másik címzett undorral fordul el a szovjetellenes förmedvényektől, a harmadik az amerikaiak kultúrátlanságát rója fel. A Francia Kommunistái Párt párizsi VIII. kerületi szervezete (ebben a kerületben a legnagyobb tömegű az amerikai megszállás) angolnyelvű sokszorosított közlönyben magyarázza meg az amerikaiaknak, miért kívánja őket a pokolba a francia honpolgár. Starobin amerikai újságíró megállapítja, hogy ,,az európaiak számára legelviselhetetlenebb az amerikai képmutatás". Az európai népek tömegei azonban a második világháborúban nagy, magas iskolát végeztek és a képmutatás már nem téveszti meg őket. Megtanulták, mik az imperialisták módszerei és megtanulták, hogy a legnagyobb háborús gépezet is éppen népszerűségében, az emberinek a nemismeretében és tagadásában hordja sebezhetőségét. A háborús lélektan tanulmányozására és alkalmazására dollármilliárdokat költő amerikai imperializmus egyre fokozódó mértékben találja magát szemben az egyöntetű, a lelkek mélyéből fakadó kiáltással: go home, takarodj haza! _____. „