Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1952-09-19 / 38. szám
A Szovjetunió Kommunista Pártjának XIX. kongresszusát bejelentő közlemény megjelenése óta az egész világ dolgozó emberisége lelkesedéssel követie közeledő történelmi esemény előkészületeit. A kongreszszussal kapcsolatosan kiadott okmányok tanulmányozása nyomán hatalmas távlatokban bontakozik ki a dolgozók előtt az épülő kommunizmus lenyűgöző képe. Az egész világ dolgozói, — köztük hazánk szocializmust építőmunkásnépe is — csodálattal tekint ma arra a Pártra, amelyben történelmi korszakunk vezető eszméje, becsülete és lelkiismerete testesül meg: a bolsevikok pártjára, amely közel fél évszázad óta forradalmakon, világégéseken keresztül biztos kézzel, tudományos hozzáértéssel vezeti a szovjet népet harcról-harcra, győzelemrőlgyőzelemre azon a dicső úton, amely százmilliók immár megvalósuló álmához, a kommunizmushoz vezet. A XIX. pártkongresszus előkészítése során a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának titkársága közzétette a Párt módosított szervezeti szabályzatának tervezetét és N. Sz. Hruscsov elvtárs szervezeti szabályzat módosításával kapcsolatos beszámolójának téziseit. E két pártdokumentum nemzetközi jelentősége óriási. Általánosítja a Szovjetunió Kommunista Pártának rendkívül gazdag szervezeti tapasztalatait, fejleszti a Párt legfőbb szervezeti elveit és amikor a kommunista építés új feladataira konkréten alkalmazza azokat, egyben példát mutat a testvérpártoknak arra, hogyan hasznosítsák a maguk számára e fontos tanulságokat. Történelmi jelentőségű a szervezeti szabályzat módosított tervezete, mert amikor a pártépítés új korszakát nyitja meg a Szovjetunió Kommunista Pártja történetében, egyben az épülő kommunista társadalom újtípusú, magasabbrendű emberének példáját állítja elénk. Éppen ebben, hatalmas emberformáló erejében áll legnagyobb jelentősége. Az új, kommunista ember erkölcsi ábrázatának nagyszerű vonásai bontakoznak ki sorai közül. Lenin és Sztálin pártja új szervezeti szabályzatában azt a feladatot állítja tagjai elé, hogy szüntelen fejlődésük során levetkőzzék magukról, kiküszöböljék gondolkodásukból, magatartásukból a tőkés társadalom utolsó megrekedt nyomait is, hogy előhírnökei legyenek az eljövendő kommunista társadalom emberének, hogy arra a magas erkölcsi szintre emelkedjenek ma, a kommunista társadalom építése során, amilyen magas szintre emelkedik majd az egész társadalom, a társadalom minden egyes tagja a kommunizmusban.* * * „Törekednünk kell egyre feljebb, feljebb és feljebb emelni a párttag címét és jelentőségét“ — mondotta Lenin, s a módosított szervezeti szabályzat tervezete ennek a lenini tanácsnak a szellemében eddig még nem ismert magas szintre emeli a párttag címét és annak jelentőségét. A szervezeti szabályzat tervezetének olvasása során kibontakozik és megelevenedik előttünk az az új típusú ember, akiről Sztálin elvtárs 1924. januárjában beszélt, azok a különös emberek, akik nem közönséges anyagból vannak gyúrva, akik a nagy proletár hadvezér, Lenin elvtárs hadseregének katonái. A kommunisták korunknak ezek az élenjáró emberei, akik minden erejüket, tudásukat, és energiájukat a dolgozók boldogságáért, a kommunizmusért folyó harc ügyének szentelik. „A Szovjetunió Kommunista Pártja — mondja a szervezeti szabályzat tervezete — az egy nézetet valló kommunistáknak, a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a dolgozó értelmiség tagjainak szervezett, önkéntes, harci szövetsége.“ Ez az új, kristálytiszta megfogalmazás, a párttagi minőség különösen fontos vonását domborítja ki: a harci szövetségben való önkéntes részvétel a harci fegyelem önként vállalt követelményét tudatosítja. A tervezet, mint a Párt legfontosabb teendőjére mutat rá a kommunista társadalom felépítésének feladatára, amelynek teljesítése során állandóan emelni kell a társadalom anyagi és kulturális színvonalát. A Párt ,,az internacionalizmus és az egész világ dolgozóival való baráti kapcsolatok megteremtésének szellemében“ neveli a dolgozókat és állandóan erősíti a „szovjet haza aktív védelmét ellenségeinek agresszív cselekedeteivel szemben“. Ilyen magasztos célokért, ilyen világtörténelmi szerep betöltésére tömörülnek a Szovjetunió Kommunista Pártjába a szovjet társadalom legöntudatosabb, legbátrabb, legbecsületesebb harcosai, Lenin és Sztálin tanítványai, a kommunisták. A tervezet második fejezete meghatározza, hogy ki lehet a Párt tagja: „A Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja lehet minden dolgozó, aki nem zsákmányolja ki más munkáját, a Szovjetunió polgára, elismeri a Párt programmját és szervezeti szabályzatát, tevékenyen segíti annak megvalósítását, dolgozik a Párt valamelyik szervezetében és végrehajtja a Párt minden határozatát. A párttag fizeti a megállapított tagsági járulékot.“ A híres lenini hármas feltétel kifejtése, továbbfejlesztése és alkalmazása ez — a kommunizmus építésének körülményei között. Hruscsov elvtárs, téziseiben, ezzel a megfogalmazással kapcsolatosan a következőket írja: „A kommunista társadalom építése terén az új feladatok megkövetelik, hogy a párt tagjai fokozottan felelősök legyenek a párt ügyéért. Éppen ezért a párttagságról szóló paragrafus javasolt új megfogalmazása rámutat arra, hogy a párt tagja az lehet, aki nemcsak elismeri a párt programmját és szervezeti szabályzatát, hanem tevékenyen segíti annak megvalósítását és végrehajtja a párt minden határozatát.“,. Ez a tétel még erőteljesebben, még nagyobb hangsúllyal tér vissza a párttagok kötelességeiről szóló fejezetben, amely, miután a párttag legelső és legfontosabb kötelességeként a párt egysége fölötti őrködést jelöli meg, a következő cikkelyben előírja, hogy a párttag „tevékenyen harcoljon a párthatározatok végrehajtásáért,“ — majd így folytatja: „Nem elegendő, hogy a párttag csupán egyetértsen a párt határozataival: kötelessége, hogy harcoljon e határozatok megvalósításáért. A kommunisták paszszív és formális viszonya a párthatározatokhoz gyengíti a párt harcképességét és ezért összegyeztethetetlen a párttagsággal.“ A pártról szóló sztálini tanítás szerint a munkásosztály élcsapata az akarategység és akcióegység megtestesülése kell, hogy legyen; a párton belül nincs helye frakcióknak, külön csoportosulásoknak. Ez a sztálini tanítás annak az évtizedekre nyúló harci tapasztalatnak az általánosítása, amelyet az orosz bolsevikok a párton belüli opportunista, pártellenes árulók, a mensevikek, trockisták, bucharinisták és egyéb kétkulacsos ellenségek leleplezéséért és eltávolításáért vívott küzdelmükben szereztek. E tapasztalatok a zseniális sztálini tanítás formájában immár az összes kommunista testvérpártok felbecsülhetetlen értékű fegyverei. A módosított szervezeti szabályzat tervezetének a két pontjában ez a sztálini tanítás jut kifejezésre új, magasabb fejlődési fokon, fokozottabb követelményekkel. A párthatározatok megvalósítása tehát nem csupán néhány aktivista feladata. Összeegyeztethetetlen a párttagi minőséggel pusztán egyetérteni a határozattal, s ugyanakkor a határozat megvalósítására irányuló tevékenységtől távolmaradni. A párttagság számára minden egyes párthatározatnak egyet kell jelentenie az összes párttagok e határozat megvalósítására irányuló mozgósításával. Íme, az akarat és akcióegység új, kiteljesült értelme: a kommunisták egységes, aktív, fegyelmezett hadserege — a tervezet e pontjai alapján — összeforrottabb, hatalmasabb lesz, mint valaha: e cikkelyek szellemében a párt emberformáló szerepe az eddiginél is fokozottabb mértékben érvényesül. A fegyelem kérdésével külön cikkely foglalkozik a párttagok kötelességeit tartalmazó fejezetben. Hruscsov elvtárs téziseiben rámutat arra, hogy a párt nem békélhet meg olyan egyes körökben elterjedt pártellenes elképzelésekkel, amelyek szerint a pártban kétféle fegyelem létezne, egy az egyszerű párttagok számára és egy másik a vezetők számára. Ezért szögezi le a tervezet: „A pártban egy a fegyelem, egy a törvény minden kommunistára nézve, érdemeitől és tisztségétől függetlenül. A pártfegyelem és az állami fegyelem megszegése súlyos hiba, amely kárt okoz a pártnak, s ezért összeegyeztethetetlen a párttagsággal.“ Ez a cikkely is olyan tapasztalat leszűrt eredménye, amelyet az összes testvérpártok gyakorlata is igazol. A kétféle fegyelem, a kétféle elbírálás igénye szöges ellentétben áll az újtípusú pártok belső demokráciájával. Ilyen igénnyel mindenkor és mindenhol azok a kispolgári beállítottságú arisztokratizálódó elemek léptek fel, akik pártszerűtlen munkamódszerüket és általában hibáikat ki akarták vonni a párttagság ellenőrzése alól. Ez a magatartás már magába rejti az elhajlás, a frakciózás lehetőségét. És az elhajlók, a frakciózók valóban mindig ezzel a magatartással próbálnak kibújni a felelősség alól. Szervesen egészíti ki ezt a pontot egy másik, amely a párttag kötelességeként írja elő, hogy: „fejlessze az önbírálatot és az alulról jövő bírálatot, tárja fel és igyekezzék kiküszöbölni munkája hiányosságait, harcoljon a munkában a látszatsiker, az önteltség és az önelégültség ellen, és leszögezi, hogy a bírálat elfojtása összeegyeztethetetlen a párttagi minőséggel. A következő cikkely pedig egyenesen kötelességévé teszi minden párttagnak, hogy „személyekre való tekintet nélkül közölje a párt vezető szerveivel — egészen a Központi Bizottságig — a munkában észlelt hiányosságokat“, mert „a párttagnak nincs joga, hogy eltitkolja a rendellenességeket, s közömbösen viselkedjék a párt és az állam érdekeit sértő, helytelen cselekedetekkel szemben“. Értékesmagyarázatokkal szolgálnak e cikkelyekkel kapcsolatosan Hruscsov elvtárs tézisei. Hruscsov elvtárs megmutatja, hogy a párt mindig hatalmas jelentőséget tulajdonított az önbírálat, és különösen az alulról jövő bírálat kifejlesztésének. „A tapasztalat azt bizonyítja, — mondja Hruscsov elvtárs —, hogy a bírálat jelentőségének megmagyarázása egyedül nem elegendő. Erélyes harcot kell folytatni azok ellen, akik gátolják a bírálat fejlődését. Ezért a szervezeti szabályzatban rá kell mutatni arra, hogy a bírálat elnyomása súlyos bűn és, hogy az, aki elfojtja a bírálatot, hivalkodással és magasztalással helyettesíti, nem maradhat meg a párt soraiban.“ „Nem ritkán fordul elő, — írja más helyen Hruscsov elvtárs —, hogy felelős funkcionáriusok akadályozzák a kommunistákat abban, hogy a vezető pártszervek, a Központi Bizottság előtt feltárják az ügyek kedvezőtlen állását, azzal az indokolással, hogy ez állítólag akadályozza őket a munkában. Világos, hogy a párt köteles kíméletlen harcot folytatni az ilyen méltóságos urak ellen. A szervezeti szabályzatban jelenleg az szerepel, hogy a párt tagjának joga van bármely nyilatkozattal, bármely pártfórumhoz fordulni, egészen a Központi Bizottságig. Mint látható, ez nem elégséges. A szervezeti szabályzatban rá kell mutatni arra, hogy a párttagnak nemcsak joga, de kötelessége is személyekre való tekintet nélkül közölni a vezető pártszervekkel egészen a Központi Bizottságig a munkában észlelt hiányosságokat, azokkal szemben pedig, akik megakadályozzák a párt tagját ennek a kötelességének a teljesítésében, a szervezeti szabályzatban ki kell mondani, hogy az ilyen személyeket szigorúan meg kell büntetni, mint a párt akaratának megszegőit.“ Felmérhetetlen a nevelő hatása ennek a bolsevik tételnek. A vak tekintélytiszteletnek üzen itt hadat Sztálin pártja. Nem méltó a kommunistához a „ne szólj szám, nem fáj fejem“-féle opportunista magatartás, sem a tekintélytiszteletnek az a fajtája, amely vakká teszi a párttagot a hiányosságokkal, hibákkal, mulasztásokkal szemben. Mélységesen el kell ítélni azt a rothadt polgári magatartást, amely olyan meggondolások alapján huny szemet nyilvánvaló bajok felett, hogy „jobb nem kikezdeni a magas polcon ülőkkel, mert a végén megütjük a bokánkat“. Csak az számíthat kommunistának, akinek van éles szeme felfedezni a bajt és van bátorsága szót emelni ellene, tekintet nélkül arra, hogy milyen fontos személyiség munkáját, vagy magatartását bírálja. Azt az egyenes, bátor, az igazság mellett kiálló magatartást kívánja meg a párt tagjaitól, amely fontos alapvonása a mindenféle babonától, a múlt mindenféle nyűgétől, korlátjától megszabadult egész embernek, a jövő kommunista társadalma emberének. Hogy a kommunista minél élesebb politikai szemmel rendelkezzék, minél biztosabban tudja megítélni a jelenségeket és eseményeket, hogy biztos szemmel tudja felfedezni azt, ami hiba, ami helytelen, a tervezet a párttag kötelességévé teszi, hogy állandóan emelje öntudatát, sajátítsa el a marxizmus-leninizmus alapjait. A tervezet megállapítja, hogy a párttal szemben elkövetett bűnnek számít és összeegyeztethetetlen a párttagi minőséggel az igazság eltitkolása a párt előtt, a párt félrevezetése, valamint a politikai könnyelműség és meggondolatlanság megnyilvánulásai, a párt- és államtitkok kifecsegése. Külön cikkely foglalkozik a kommunistának azzal a kötelességével, hogy mindig példát mutasson a munkában, sajátítsa el munkájának technikáját, szüntelenül emelje szakmai képzettségét. A párttagnak a munkához való kommunista viszony példájának kell lennie. A párttag kezdeményezője, úttörője, propagálója kell, hogy legyen minden újnak, élenjárónak, ami kibontakoztatja a tömegek alkotó kezdeményezését, elősegíti a szocialista munkaverseny további fejlődését. A kommunistának személyes példájával egyre nagyobb munkalendületre kell lelkesítenie a tömegeket. A kommunista párt erejének titka szétválaszthatatlan egybeforrottsága a néppel, amelyet szolgál. „Kapcsolat a tömegekkel, — tanítja Sztálin elvtárs —, e kapcsolat erősítése, készség a tömegek szavának meghallgatására — ebben van a bolsevik vezetés ereje és legyőzhetetlensége.“ A pártnak ez a szétválaszthatatlan egybeforrottsága a néppel, a párttagoknak a pártonkívüli dolgozókkal való kapcsolatában gyökerezik. Ezért érthető, ha a szervezeti szabályzat tervezete külön cikkelyben kötelezi a kommunistát arra, hogy állandóan erősítse kapcsolatait a tömegekkel, idejében figyeljen fel a dolgozók igényeire és szükségleteire, megmagyarázza a pártonkívüli tömegeknek a párt politikáját és határozatait, vésse emlékezetébe, hogy pártunk ereje és legyőzhetetlensége a néppel való eleven és elszakíthatatlan kapcsolatban rejlik. A tervezet széleskörű jogokat biztosít a párttag számára. A párttag joga, hogy a párt gyűlésein és a párt sajtója útján egyaránt részt vegyen a politikai kérdések megvitatásában, hogy a pártgyűléseken bármely pártmunkást megbíráljon, hogy mint választó és választható, részt vegyen a pártszervek megválasztásában; hogy személyes meghallgatást követeljen mindazokban az esetekben, amikor az ő tevékenységéről, vagy magatartásáról hoznak döntést, hogy bármilyen kérdéssel, vagy beadvánnyal forduljon a párt bármely szervéhez, beleértve a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságát is. * * * A Szovjetunió Kommunista Pártja módosított szervezeti szabályzatának tervezete magasra fokozott követelményeket emel törvényerőre a párt , tagjai számára. „Nincs nagyobb tisztesség, mint ehhez a hadsereghez tartozni. Nincs nagyobb tisztesség, mint tagnak lenni abban a pártban, melynek alapítója és vezetője Lenin elvtárs“ — mondotta 1924-ben a nagy Sztálin. Ez a párt az utolsó fél évszázad világtörténelmének tudatos alakítója, ez a párt az emberi megaláztatás és nyomor ezredéveinek történelmi korszakát zárta le és elhozta a Szovjetunió területén az emberiség új hajnalát. Az új ember kovácsa ez a párt. Tudatos, tervszerű, nevelő munkával távolítja el azt a salakot, mely az osztálytársadalomban a nemes emberi anyag minőségét silányította. A párt nagyszerű építőmunkája nyomán, az új társadalom építésének lendületében edződik, alakul az új ember, a jövő felszabadult, kommunista embertípusa. Most, amikor a Bolsevik Párt a Szovjetunióban a kommunizmus alapjainak építését tűzte napirendre, a szovjet társadalom dolgozóinak erkölcsi és kulturális színvonala elérte azt a fokot, hogy a párt az ország élcsapatához tartozó harcosok elé a magasabbrendű kommunista erkölcs messzemenő követelményeit állítja. Ezen a fejlődési fokon emelhetők törvényerőre azok a normák, amelyeknek egy része ezelőtt csak morális követelményként létezett. A bolseviki típusú harcos profilja domborodik ki ebből a dokumentumból, azé a harcosé, aki eszményképe minden kommunistának, a föld bármely népéhez tartozzék is, a föld bármely sarkán harcoljon is a közös ügyért, a békéért és a szüntelen társadalmi haladásért. A Szovjetunió Kommunista Pártja módosított szervezeti szabályzatának a párttagságról, a párttagok kötelességeiről és jogairól szóló cikkelyei erkölcsi norma szerepét kell, hogy betöltsék hazánk kommunistái, hazánk minden dolgozója számára is. Tanulmányoznunk kell ezt a nagyszerű okiratot és el kell sajátítanunk úgy, hogy cselekedeteinkben, tevékenységünkben vezérlőcsillagunkká váljék. A kommunizmus építőinek erkölcsi törvénye Megjegyzések Asztalos István VIHARBAN című novellájához Asztalos Istvánnak jelentős érdemei vannak felszabadulás utáni hazai magyar irodalmunk gazdagításában. Számos kisebb írásán kívül Szél furatlan nem indul című könyvével maradandó értékű művet alkotott, amely külföldön is méltó módon képviseli a Román Népköztársaság irodalmát s amelyért az író magas kitüntetést, Állami díjat kapott. Asztalos István egyike azoknak az íróknak, akiknek műveit a dolgozó tömegek a legnagyobb érdeklődéssel várják, mert ismerik és megszerették korábbi írásait. Sajnos legutóbbi írása (Viharban — Irodalmi Almanach 3. sz.) komolyan kifogásolható. Irodalmunkban most nagyobb szükség van a harcos elvszerűségre, az eszmei tartalom tisztaságára, mint eddig bármikor. Azok a párthatározatok és pártdokumentumok, amelyek egyrészt feltárták a Luca Vasile—Ana Pauker—Teohari Georgescu-féle jobboldali elhajlást és annak súlyos következményeit, másrészt pedig harcra mozgósították a pártot a jobboldali elhajlás minden megnyilvánulása ellen, komoly feladatot rónak az írókra és az irodalmi kritikusokra is. Az írókra most az a feladat hárul, hogy minden eddiginél jobban harcoljanak műveik eszmei tartalmának tisztaságáért, az ellenséges ideológiai befolyások ellen, az irodalmi kritikusoknak pedig meg kell érteniök, hogy a hibákat nem szabad elkendőzni, hanem bátran fel kell tárni. Asztalos novellájának két olyan alapvető hibája van, amely döntő módon befolyásolja az eszmei tartalmat és végülis odavezet, hogy a novella hamisan tükrözi a párt vezetőszerepét, hamisan ábrázolja a kommunistákat és a szocializmust építő ember hősiességét. Az első ilyen hiba: maga a történet, amelyet a szerző nem az életből vett és amely,nek nem sok köze van a valósághoz. Arról van szó ugyanis, hogy az 505-ös helyiérdekű személyvonat, miután három órát késett, az állomástól 3 kilométernyire elakad a hóviharban. Nem is volna baj, ülnének ott csendben, csakhogy a vonaton utazik egy erőműtelep párttitkára is. Neki pedig el kell jutnia a közeli bányaállomásra, mert az erőműtelepen hanyagság történt, nem tértheltek szenet idejében és már csak 48 órára van szenük. Telefonon beszéltek ugyan a bányával és azt a választ kapták, hogy a szerelvényt megrakták. De a párttitkár személyesen ott akar lenni a szerelvény elindításánál. Az író által teremtett helyzetben úgy tűnik, hogy ha a párttitkár nem lesz ott személyesen az indításnál, a hőerőműtelep leáll és ezzel együtt egy sor üzem is beszünteti a termelést. E bonyolult és kiagyalt magyarázat szerint tehát a termelés további menete attól függ, hogy eljut-e a párttitkár az állomásra. Hogyan juthatna el? Ha értük jönne egy segélymozdony. Milyen feltételhez van ez kötve? Ha a vonatról valaki bemegy a három kilométernyire lévő állomásra és megmagyarázza, hogy „a termelésről van szó“, jöjjön a mozdony. Csakhogy nagy vihar van, senki sem akar menni. Végül a mozdonyfűtő egy fiatalemberrel együtt elmegy és nagy küzdelem után sikerül értesítenie az állomást. Ebből a következők derülnek ki: a segélymozdony nem annyira a vonatért, mint inkább a párttitkárért kellett, hogy jöjjön. Továbbá: a novella szerint, ha a vonaton történetesen nem utazik egy párttitkár, akinek a bányaállomáson semmi más dolga nincs, mint hogy személyesen jelen akar lenni a szén elindításánál, akkor a személyvonat a végtelenségig vesztegelt volna a nyílt pályán, a hóviharban. Végül pedig, ha a titkárnak nem sikerül eljutnia az állomásra, a bánya nem indítja el a szenet. Ez nem valami hízelgő a vasút dolgozóira nézve. Mégis csak észreveszik, ha egy vonat nem érkezik be, hiszen az őrházak is jelentik a vonat áthaladását. S nem valami elismerő ez bányáink dolgozóira sem. Nem is beszélve arról, hogy a termelés mögött elveszett az ember, az utasok tömege. Az utasok miatt senkinek sem jut eszébe aggódnia, a párttitkárnak sem. De milyen is ez a párttitkár? Benne találjuk meg a novella második alapvető hibáját. Irodalmunkban, ha küzdenünk kell is ma még a séma ellen, már értünk el eredményeket a harcos kommunista vezetők valósághű ábrázolása terén. Irodalmunkban vannak már eleven, magasrendű emberi tulajdonságokkal rendelkező párttitkárok. A szovjet irodalom pedig a nagyszerű bolsevik vezetők sorát állítja elénk példaként. Asztalos azonban nem tanult ebből a példából. Asztalos István öreg erőműtelepi párttitkára teljesen elhibázott: kevéssé emberi, ellenszenves, rosszul megrajzolt figura. Ennek az embernek egyetlen pozitív vonása: minden körülmények között teljesíteni akarja kötelességét. Ez azonban csak mások rovására fejeződhetik ki. Miatta a szerző mindenki mást, — azokat is, akik nem szerepelnek közvetlenül a novellában, — súlyos negatívumokkal terhel. Íme: az erőműtelep illetékesei nem rendeltek szenet idejében; a bánya vezetősége nem érti meg a termelés fontosságát és csak akkor küld szenet, ha az erőműtelep párttitkára a nyakán ül; a mozdonyvezető durván és gondatlanul bánik a mozdonnyal; a vonatszemélyzet gyáva és kényelemszerető, az utasokkal nem is törődik; az állomásszemélyzet csak akkor veszi észre, hogy egy vonat elakadt valahol, ha erre külön futár felhívja a figyelmét.Ha tehát a szenet idejében rendelték volna, vagy ha a bányát lelkiismeretes, becsületes emberek vezetnék stb. — a titkárnak egyetlen pozitív, emberi vonása sem maradna,illetve a szerzőnek nem állna módjában azt megmutatni. Mert ez a titkár egy világfájdalommal, környezete iránti haraggal telt, zsörtölődő, piszkálódó öregember, aki, mint valami sün, állandóan tüskéit mereszti. Magatartása, egész jelleme nem emlékeztet a kommunistákra, ellenkezőleg, az élenjáró ember, a kommunista ilyen ábrázolása határozottan káros. Mivel érdemelte ki ez az ember a tömegek bizalmát, mi tette népszerűvé, miért választották éppen őt a pártszervezet élére? Erre az író nyilván nem gondolt. A titkár megrajzolására az író egyetlen meleg jelzőt sem pazarol, ellenben tucatszámra olvashatjuk vele kapcsolatban ezeket: „Bizalmatlan, de nagyon eleven tekinteted .. gyanakodva fürkészte ... szúrósan megnézte . .. kérdezte mérgesen... szigorúra változott az arca... ingerülten tette hozzá ... mondta mérgesen ... ingerülten rázta a fejét és dühösen morgott valamit... gyanakodva nézegette .. bizalmatlan tekintettel fürkészte ...“ — de talán elég is lesz ennyi. Ez a párttitkár nem agitál, nem győz meg, hanem kötekedik az emberekkel, akikhez semmi bizalma sincs (sőt, nyilván gyanakszik rájuk), sértegeti az embereket, le akarja húzni róluk a bakancsot és csak úgy rájuk röffen: „Ki maga?“ Végül pedig, mert ő nem bízik a bánya vezetőségében, kihajszolja a fűtőt és egy fiatalembert a viharba, hogy hozzanak érte mozdonyt, „mert a termelésről van szó“. A fűtő, míg az öregkifakadásait, fenyegetőzéseit hallgatja, erre gondol: „Az öreg biztosan nem hagyja annyiban. Ez nem olyan ember, ez buldog. Jelenteni fogja.“ Ezért nem hős a fűtő, ezért fordul visszájára a novella legfőbb mondanivalója. Egyrészt az ok nélküli önfeláldozás nem hősiesség, másrészt a fűtőt nem a párt mozgósító ereje, nem ,az új ember öntudata, kötelességérzete veszi rá az útra, hanem többek között a szégyen, mert a félcipőben lévő öreg le akarja húzni az ő bakancsát, hogy maga induljon a nehéz útra. (Bár ezen a jeleneten is érzik, hogy a párttitkár nem gondolja komolyan az indulást, inkább a többieket akarja megijeszteni vele.) Mivel útjának fontosságáról a fűtő nincs és nem is lehet meggyőződve, a vihar elleni küzdelem nehéz perceiben a fűtő gyermekkorára, sokat szenvedett apjára gondol s ebből merít erőt. Gondol ugyan az „öreg utasra“ is néha, de ez hamis, erőltetett; az öreg utasra nincs miért gondolnia, hacsak bosszúsan nem. S ezen a fűtőn kívül a novellában egyetlen pozitív alak sincs. Kínos, az unalomig vontatott a fűtő és a fiatalember útjának, küzdelmének leírása. A szerző mesterségesen újabb és újabb bonyodalmakba sodorja alakjait: elvesztik a töltést, eltévednek, beleesnek a folyó medrébe stb. Ez még hangsúlyozottabbá teszi a novella irodalmi módszerének, emberábrázolásának naturalizmusát. A novella azt bizonyítja, hogy Asztalos István az ideológiai tisztánlátás hiányával küzd, s nem ismeri eléggé napról-napra fejlődő új életünket. A szocializmus építése, a békéért vívott Harc hevében ott nőnek fel az új emberek Asztalos István körül, de ő nem látja meg, nem veszi észre ezeket a nagyszerű új embereket. Szél furatlan nem indul című művében Asztalos István tudott előre mutatni, ábrázolni tudta hőseiben a fejlődés végtelen távlatát, — ennek a novellának alakjai azonban a messze múltba húznak vissza és idegenül állnak mai életünkben; nincs gyökerük valóságunkban, mint ahogy az egész történetnek sincs. Nyelv és stílus szempontjából ez az írás messze alatta marad Asztalos István eddigi írásainak. A novellában senki sem beszél szépen, helyesen magyarul, maga az író sem. Ilyeneket mondanak: — „Nem szabad megálljunk és visszamenjünk! Meg kell kapjuk... a töltést...“ stb. Miért adjuk az emberek szájába pusztán a modorosság kedvéért ezeket a nyelvrontásokat? Egyes jelzők, mint „csökönyös“, „mérges“, „konok“ stb. unalomig ismétlődnek a novellában, mintha a szerző elvesztette volna szótárának legalább a felét. Néhány soron belül hárman „vonják fel a vállukat“. Ez a mondat: „Az öregnek egyből kisimult a homloka“ — gyors egymásutánban kétszer ismétlődik, ami feltételezhetően sajtóhiba. A Viharban című novella hibái azt is bizonyítják, hogy az Irodalmi Almanach szerkesztőségében még szokás az ismert írói nevek előtti hajlongás, még uralkodik az a felfogás, hogy a már komoly érdemeket szerzett íróknak nincs szükségük a szerkesztőség segítségére. S bizonyítja a novella azt is, hogy az Irodalmi Almanach szerkesztőségében a megfelelő ideológiai és szakmai felkészültség hiányában nem szentelnek elég figyelmet a kéziratok elbírálására. Ehhez már csak ráadás a rengeteg sajtóhiba és elírás. Az irodalmi folyóiratok szerkesztőségeinek tagjai is jobban meg kell, hogy ismerjék valóságunkat s azokat az új embereket, akik ezt a valóságot napról-napra szebbé formálják. Csak így lehetnek jó segítőtársai az írónak az irodalom szocialista realista módszerének elsajátításában. PAPP FERENC =g- " 1 --==^ . ^ »1» UTUNK NAGY ÍRÓ HARCOS ÖRÖKSÉGE (Folytatás az 1. oldalról) vagyunk itt, tudod ezen az oldalon, szegényemberek ... Akik ezen a parton vannak, azok mind egy testvérek, egymást segítik, kedvelik, egy kézre kell dolgozzanak. Aki a másik parton van, azt mind le kell lrni..." Móricz néhány hónappal a forradalom előtt írta ezeket a sorokat. Amikor a magyar proletariátus kezébe vette a hatalmat, Móricz lelkesen és a jövőbe vetett hittel vállalta mindazt, amiért a gyárak népe harcolt. Járta az országot, örömmel jegyezte fel az induló szocialista átalakulás, az új élet szívetdobogtató tényeit. Harcos cikkekben népszerűsítette a proletariátus hatalmas harcát és hirdette, hogy a kultúra igazi felvirágzását csak a munka embereinek győzelme biztosíthatja. A nagy író ebben az időben bátran népe harcának élén járt, művéből eltűntek azok az ellentmondások, amelyek a forradalom előtti és az ellenforradalom terrorjának légkörében alkotó Móriczot jellemzik. A Tanácsköztársaság bukása után, az ellenforradalom sötét éveiben Móricz nem szűnt meg bírálni azt a rendszert, amely a rövidéletű forradalom után újból nyomorba taszította a dolgozó tömegeket. Regényei egy részében a századforduló dzsentri világát, a, dorbézoló rothadt „úri Magyarországot" állítja pellengérre, (Kivilágos kivirradatig, Úri muri). . . . . , nagy gazdasági vár-A harmincas évek Sága idején írja meg egyik legbátrabb és a tőkés-földesúri rendszert legkeményebben támadó regényét, a Rokonokat (1932). Ebben a műben Móricz egy szövevényes városi panama szereplőinek és történetének bemutatásával ábrázolja a tőkés-földesúri rendszer rothadásának mély összefüggéseit. A Rokonok a két világháború közötti magyar irodalom egyik legművészibb, legharcosabb alkotása. A harmincas évek után Móricz figyelme méginkább az elnyomottak világa felé fordul. A Boldog ember egy szegényparaszt — Joó György történetén ál — bírálja a fennálló társadalmi rendet és felfedi a szegényparasztság mérhetetlen kizsákmányoltságát. Móricz Zsigmond nagy művészettel leplezte le a tőkés-földesúri rendszert és számos írásában tárta fel e rendszer embertelenségét és mutatta meg bukásának szükségszerűségét. Móricz még írói pályája kezdetén, egy hatalmas regényciklust tervezett. „Ez a regény számtalan kötetből állt volna — írta Móricz — és az egész magyarság életét felölelte volna a kunyhóktól a palotákig ..." Bár Móricz a tervezett összefüggő regénysorozatot nem tudta megvalósítani, négy évtizedes írói munkássága mégis egy hatalmas társadalomrajz monumentális képét vetíti elénk. Mind társadalmi, mind történeti regényei felvetik az esedékes forradalom néhány alapvető kérdését és ugyanakkor művészileg igazolják azt, hogy igazi emberi élet, a dolgozók emberi érzéseinek és alkotó képességének szabad kibontakozása csak a tőkés-földesúri rendszer megsemmisítése után lehetséges. A fehér terror keserű éveiben r magányosan élő író elveszítette azokat a hatalmas távlatokat, amiket az 1919-es forradalom, a néppel együtt vívott harc megláttatott vele. De élete utolsó évtizedének alkotásai újra a proletariátushoz, a népi forradalom gondolatához való közeledését bizonyítják. A Betyár-fénrt már nem az öntudatlan, az úri elnyomásnak ellentállás nélkül áldozatul eső hős áll előttünk, hanem az öntudatra ébredő ember, aki keresi a felemelkedés és a harc útjait. A Csibe-riportokban (1936—37) egy városszéli proletárlány életének ábrázolásával Móricz bátran állást foglal a proletárok „tiszta embersége", mellett, az Árvácska-care (1941) pedig azt a gondolatot juttatja kifejezésre, hogy igazi emberiesség, szépség és erő csak az elnyomott osztályok fiaiban születik meg, és végül a Rózsa Sándorban eljut a népforradalom szükségességének hirdetéséig. Móricz Zsigmond, mint Ady Endre fegyvertársa, jó hamar felismerte, hogy abban a harcban, amelyet a tőkés-földesúri rendszer ellen folytat, milyen nagy segítséget jelentenek a magyar irodalom haladó hagyományai. Ez a felismerés irányítja figyelmét a népköltészet, a realista irodalom hagyományai és a magyar nép szabadságmozgalmai felé. Móriczot kora ifjúságától kezdve szenvedélyesen érdeklik a népszokások, a nép költészete, általában minden, ami a nép életével, a munkával való összeforrottságával, érzelmi életének gazdagságával és felszabadulási vágyával összefüggött. A burzsoázia írói előszeretettel mutatták be Móriczot, mint „őstehetséget“, „ösztönös írót", „a paraszti lélek misztikus kifejezőjét". Valójában Móricz egész életében a realista művész nagy tudatosságával tanulmányozta a nép életét, behatóan és rendszeresen foglalkozott minden olyan tudománynyal, ami a nép életére vonatkozólag gazdagította ismereteit, de mindvégig szembeszállt a néppel foglalkozó burzsoá tudományok nacionalista és kozmopolita felfogásával. Irodalmunk haladó 7Setettd°rolvasta és népszerűsítette azokat az írókat, akiket a földesúri, majd a tőkés-földesúri rendszerek egykor üldöztek, vagy elhallgatásra kényszerítettek, így ismertette éveken át Tolnai Lajos munkásságát, kiadta ismeretlen írásait, felújította elfelejtett műveit. Irodalmunk haladó hagyományainak népszerűsítésében Móriczot elsősorban a forradalmi tartalom érdekelte, de nagy szeretettel tanulmányozta nagy íróink nyelvét, irodalmunk elfelejtett, vagy kevéssé ismert realista nyelvi hagyományait is. Mialatt az imperialista korszak dekadens magyar írói és esztétái: Babits, Kosztolányi és követőik a magyar irodalom múltját meghamisították, realista hagymányait elhallgatták, Móricz velük szemben egész életén át irodalmunk és nyelvünk haladó hagyományait szorosan összekötötte a tőkés-földesúri rendszer elleni harccal és a nép oldalán kialakuló realista irodalomért vívott küzdelemmel. Móricz gazdag és ma még össze nem gyűjtött publicisztikai írásai tele vannak az irodalom haladó hagyományait népszerűsítő írásokkal. A kuruc költészet, Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mihály élete és harca a feudális rendszer ellen, Petőfi forradalmi költészete és Tolnai elkeseredett gyűlölete az úri Magyarország ellen, példamutatás és harci eszköz volt Móricz számára. Az irodalom haladó hagyományai mellett Móricz Zsigmond a magyar nép nagy forradalmi hagyományait is összekapcsolta azzal a harccal, amelyet a tőkés-földesúri rendszer ellen vívott. Így fordult Móricz a népi mozgalmak és a népi hősök ábrázolása, 1848 dicső története felé. Petőfi és Kossuth alakját Móricz nemcsak szeretettel idézi publicisztikai írásaiban, hanem ugyanakkor az ő nevükben is ítéletet mond azok felett, akik a szabadságharc értelmét és céljait meghamisították, és a XX. században is útjába álltak a polgári demokratikus forradalom esedékes kiteljesedésének. Móricz, éppúgy, mint Ady, 1848 igazi hőseit és problémáit keresve, elsősorban a népi tömegeknek a szabadságharcban vitt nagy szerepét, 48-as nemesi célkitűzéseken túlmutató forradalmi jelentőségét veszi észre. Akét világháború között a történelmi regény, volt a polgári irodalom egyik divatos műfaja. A tőkés-földesúri rendszer történeti regényírói (Makkai, Nyírő, Harsányi, Gulácsy, stb.), mind Magyarországon, mind Erdélyben azért fordultak a múlt felé, hogy az erdélyi fejedelemség történetének, a XVHL, vagy a XIX. század múltjának felidézésével a nemzetiségeket elnyomó, a dolgozó osztályokat kizsákmányoló Horthyfasizmus és a revizionizmus számára kovácsoljanak harci fegyvereket. Ezek a történeti regényírók nem riadtak vissza semmilyen hamisítástól. A XIX. század nagy realista történelmi regényíróinak hagyományait elvetették és a múltat a pusztuló beteges, rothadt és a történelem fejlődése által halálra ítélt burzsoák és földesurak szemszögéből ábrázolták. Móricz Zsigmond az egyetlen nagy regényírónk, aki folytatta a történelmi regényírás nagy realista hagyományait és történelmi regényeiben is a tőkésföldesúri rendszer bírálatát adta. Móricz két nagy történelmi regény-trilógiát tervezett, az Erdély-/ és a Rózsa Sándor-/. Az előbbi végleges formájában, 15 évi munka után, 1935-ben jelent meg, az utóbbi harmadik kötetének megírását már Móricz korai halála akadályozta meg. Mi hozta létre az Erdély-trilógát? Kétségtelenül az a mély hazafiság, amellyel a Tanácsköztársaság bukása után, a fehér-terror sötét éveiben Móricz a nemzet felemelkedésének útját kereste. a_ r . ,/ a -r • • már szerencsés Az Erdély-trilógia témaválasztása miatt is alkalmas volt arra, hogy a béke és a háború, a hanyatló feudalizmus és a polgáriasulás kérdéseire választ adjon. A ma égető kérdéseire való válaszadás hozta létre az Erdély-trilógiát; ezt adja el nyíltan a regény eszmei mondanivalója, cselekménye. A háborúra való készülődés és a fasiszta pusztítás éveiben Bethlen korának ábrázolásakor a fejedelem békepolitikáját, az építő munkát, a kibontakozó gazdag fejlődést emeli ki. „Békeatmoszférát! Egész Európának egyetlenegy szükséglete az igazi béke." „Fel kell szabadítani ezt a nemes népet, politikai és társadalmi rendet, nyugalmat, a fejlődés lehetőségét megadni neki.“ „Az én ideálom a nyugodt és eredményes munka." — mondja Bethlen Gábor, a trilógi főhőse. Regénye megírása után egyik előadásában Móricz ugyancsak Bethlen Gáborral mondat bírálatot a tőkés-földesúri Magyarország felett. A „feltámadt Bethlen" — írja Móricz, „ezt mondaná ma: irigykedem, hogy ennyire felette vagytok a mi szegény korunknak, de csodálkozom, hogy még tovább nem értetek el. Ha ilyen szépen halad a technika, miért nem halad a társadalmi élet berendezése is? Vannak itt bizonyos dolgok, amelyek ma is csak ott tartanak, ahol mi hagytuk rátok. Olykor középkori illatok csapnak meg és elcsodálkozom: ez még ma is így van?" Móricz az Erdélytrilógiában tehát Bethlen Gábort, mint a polgárosodás előfutárát mutatja be és ugyanakkor éles, kérlelhetetlen ítéletet mond saját kora feudális maradványai felett. Az Erdély-trilógia eszmei mondanivalójának ereje a faji üldözés és háborús uszítás, a sovinizmus és az úri Magyarország elleni tiltakozásban van és annak az előremutató alapgondolatnak művészi megalkotásában, hogy egy nemzet nagyságát és felemelkedését nem területi terjeszkedésének és a hódításnak köszönheti, hanem társadalmi rendszerének, a tömegek békés alkotó munkája kibontakozásának. Móricz másik nagy történelmi regényciklusa, a Rózsa Sándor, szintén évtizedes vívódás eredménye. Az az állandósuló nyomor és üldözés, ami hazájában a harmincas években a világgazdasági válság nyomán egyre borzalmasabban bontakozott ki, a dolgozó osztályok fokozódó ellenállását váltotta ki és az illegális kommunista párt által vezetett politikai harcokban öltött testet. A fasizmus elleni tiltakozás, a dolgozó osztályok melletti nyílt kiállás minden igazi író elsőrangú hazafias feladatává vált. Móricz publicisztikai írásai, 1930-tól haláláig írt művei a fasizmus fokozódó térhódításával szembeszálló író bátor állásfoglalását tükrözik. Ennek a tőkés-földesúri rendszerrel szembeni állásfoglalásnak legmonumentálisabb emléke a Rózsa Sándor. A szegényparasztság hőseként így jelenik meg előttünk az a Rózsa Sándor, aki a szegényparaszti forradalom perspektíváját érzékelteti. A Rózsa Sándor-ciklus hatalmas művészi erővel tárja fel a szegényparasztság sorsát, a magyar uralkodó, osztály hazaáruló, népelnyomó szerepét, de ugyanakkor jelzi Móricz szemléletének korlátait is, t. I. Móricz nem látta, hogy vezetőerő hiányában a parasztság szabadságküzdelmének bukása törvényszerű. .... . ... . , hagyott Móricz Milyen örökséget zsigmond a dolgozó népre és mit tanulhatnak ma is íróink tőle? Móricz műveinek legnagyobb példamutatása az író viszonya a néphez, a valósághoz és az írói magatartás mély hazafiassága. Dolgozóink megtanulhatják Móricztól a nép, a haza, a dolgozók életének szeretetét, és ugyanakkor mindannak az izzó gyűlöletét, ami a nép felemelkedésének az útjában áll. Móricz művei az élet, a munka, az alkotás szeretetére ihletnek. A nagy kritikai realista minden jelentős alkotása annak a bizonyítéka, hogy az imperialista korszakban a kapitalizmus a dolgozó osztályok minden alkotó képességét elnyomja, gátat állít a legnemesebb szándékok elé, megakadályozza az emberi érzések szabad kibontakozását. Bár Móricz nem látta következetesen a munkásosztály szerepét, élete végén eljut mégis annak a felismeréséhez, hogy az új és a magasabbrendű erkölcsiség hordozói a dolgozók, és igazi szabad élet csakis a tőkés-földesúri rendszer megsemmisítése után lehetséges. Sokat tanulhatnak íróink is Móricz műveiből. Megtanulhatják az életismeret, a dokumentálás döntő szerepét a realista alkotásban, a típusábrázolást, a nyelv- és a kifejező formák páratlan gazdagságát, ami nélkül semilyen haladó tartalom nem bontakozhat ki. Ma, tíz évvel halála után, Móricz művei elevenebben hatnak, mint valaha, halhatatlan regényei és elbeszélései az egész dolgozó néphez szólnak és hazafiasságra, a nép, a munka, a kiteljesedő boldog élet szeretetére nevelnek. JANCSÓ ELEMEK