Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1952-11-28 / 48. szám

★ IRODALOM, É S MŰVELŐDÉS *­V­­ ÉVFOLYAM, 48 (212) SZÁM ARA 40 BANI KOLOZSVÁR, 1952. NOVEMBER 28. PÉNTEK Mindenki, aki szereti hazáját, mindenki, aki békét akar, mindenki, aki napfényes, bő­séges, boldog jövőt akar biztosítani magának és gyermekeinek, szavazzon november 30-án a Népi Demokrácia Frontja jelöltjeire! i­suliira, a békére szavazunk! ,,Elvtárs, néhány nap múlva szavazunk!“ — ezt mondja Damian Ioan lupényi szta­­hanovista bányász, miközben munkája nyo­mán végtelen csillesor szállítja szocialista iparunk kenyerét. „Ezzel is hazánk boldog­ságára szavazunk!“ — válaszolták a sztálin­­városi Sovromtractor-üzemek dolgozói, ami­kor — határidő előtt negyvenöt nappal teljesítve az évi tervet — megkapták Gheor­­ghiu-Dej elvtárs üdvözlő táviratát. „A választások tiszteletére a legszebb gabonát a hazának!“ — ezzel a jelszóval indult el a begyűjtő központ felé a gyekei kollekti­visták szekérkaravánja, hogy a gazdaság tagjai november 30-án az állam iránti ha­zafias kötelesség teljesítésének tudatával szavazhassanak jelöltjükre, Bírta Vasile kollektivistára. Az értelmiségi­­is tiszta szív­vel készül a választásokra: nincs annál szebb, mint az alkotás hazájában, a szo­cializmus építésének hősi korszakában élni, látni népünk nagyszerű jövőjét és részesévé lenni az építésnek! Manapság sokan és sokat beszélnek­­a múltbeli választásokról. A nép nem felejt. Mondják, hogy az egyik hírhedt manista vezér — egyébként bankár és gyáros — a választások előtt parasztruhát öltött és vállára akasztott tarisznyával járta a fal­vakat. A tarisznyát tüntetőleg a ■,legnépe­sebb helyeken bontotta ki, fitogtatva a benne lapuló puliszkát és vöröshagymát. A választás napján aztán valóban csör­gedezett az alkohol, néhol a bevert kopo­nyák vérével keveredve,­­de azután, egé­szen a következő választásokig a dolgozók színét sem látták a képviselőnek, vagy kor­tesnek. De a dolgozó nép szemérmetlen kicsúfolása és becsapása nem is egyetlen bűnükként terhelte a volt „történelmi“ pártok népáruló urainak sötét lelkiismeretét. Vannak bűnjelek, amelyeket el lehet tün­tetni, de az emberi emlékezet olyan vádló, amelyet a nép ellenségei nem tudtak elné­mítani. Terror, megfélemlítés, a nép leghű­ségesebb fiainak kegyetlen üldözése és meg­­kínzása, a nép túlnyomó többségének az urnáktól való távoltartása — Íme a múlt­beli választások jellemző vonásai. Ezeket a „választásokat“ sokáig nem felejti el dol­gozó népünk. Elfelejtheti-e valaki azt, hogy emberi méltóságát a­­népi demokráciától, a munkásosztály államhatalmától kapta?! Országunkban, ahová Sztálin elvtárs vi­téz katonái elhozták a szabad élet lehetősé­gét és kilátásait, ahol a párt vezetésével a munkásosztály valóra váltja népünk leg­jobbjainak évszázados álmát, végleg letűnt a sötét rabság ideje. De a tőkés országok kormányai gondoskodnak róla: népünk ne felejtse el azt, hogy valamikor nálunk is a Rockefellerek, a Morganok, a Dullesek, a Churchillek és belső ügynökeik parancsol­tak. Minél szebb világba szökken a mi sza­badságunk, annál mélységesebb gyűlölettel gondolunk a múltbeli választások rendezőire, de azokra is, akik külföldi imperialista gazdáik segítségével újból visszaállítanák a tőke rémuralmát, újból az idegen érdekek pórázára fűznék drága hazánkat. Szabad hazánkban harmadszor választunk nemzetgyűlési képviselőket. Az idei vá­lasztás azonban különbözik az eddigiektől is: minden választásunk új színekkel gaz­dagodik, ahogy gyarapodik az ország, a választás mind szebb és szebb öröm­ünnepe dolgozó népünknek. Olvassuk a Népi Demokrácia Frontjának kiáltványát és a büszkeség érzése tölt el bennünket. Éber szemmel figyeljük a nem­zetközi eseményeket, csodáljuk Moszkva ragyogó fényét és Halljuk Newyork zűrza­varai. Szemléljük a két világ, a kétfajta életmód kiáltó különbségét. Itt minden az ember boldogságáért történik — ott a ma­ximális profitért. Nem jogos-e a mi büszke­ségünk?! Országunk, amelyet egykor tőkés­­földesúri bitorlói a nemzetközi tőke olcsó zsákmányává változtattak, az a föld, ame­lyet egykor amerikai olajrablók, német tan­kok és az angol bombák kedvükre dúlhat­tak — ez az ország abba a világba tarto­zik, amelynek hajtómotorja az ember vá­gyainak teljesítése. Hazánk egész törté­nelmi korszakkal hagyta maga mögött egy­kori imperialista leigázóit. Ezért mérhetet­len a mi szeretetünk és hálánk­­a szovjet nép iránt. Az elmúlt hetekben az Amerikai Egyesült Államokban is választási kampány zajlott le. A Wall­ Street az amerikai néptől elra­bolt pénzből nehéz milliókat költött a vá­lasztási komédiára. Miért­­volt a nagy, valódi amerikai típusú reklámhadjárat? Azért, hogy az amerikai népet elvakítsák. Az amerikai nép választhatott: melyik tő­késcsoport rabolja ki, adjon vándorbotot a farmer kezébe, taszítsa a munkanélküliségbe a munkást. Az ilyen „választásokat“ né­pünk is jól ismeri és boldog, amiért azoknak az ideje nálunk örökre letűnt. A választás nálunk a legnagyobb ünnep­napok egyike, amikor az ország gazdáinak bizalma a legfelsőbb államhatalmi szervbe emeli a nép legjobb fiait. Mi nem választunk az ország élére földesurakat és amerikai kémeket. De ott vannak a Népi Demokrácia Frontjának képviselőjelölt­jei között népünk legjobb fiai. Ott van első­nek Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs, pártunk főtitkára, ott vannak pártunk vezetői, akik a lenini-sztálini úton biztosan vezetik előre népünket a szocializmus felé. Tekints jelöltjeink névsorára! A népi ha­talom gyönyörű tükre. Költő, alkotó mű­vész nem találhat műve számára ennél nagyszerűbb témát. Kik a mi jelöltjeink? Szocialista jövőnk hírnökei, olyanok, mint Kopetin Géza, Vasú Nicolae, Sárközi Aran­ka, Faur Simion, sztahanovisták. Kollekti­visták, mint Bírta Vasile és Farkas Lujza. Élenjáró tudósaink nevei között ott látjuk Traian Săvulescu, Raluca Ripan nevét. „Mitrea Cocor“ olvasói és követői hogyne szavaznának Mihail Sadoveanura, hogy ne szavaznának tiszta szívvel Kovács Györgyre, aki tollával bátran szolgálja a román és magyar dolgozók testvériségének ügyét! És így sorolhatnék hosszan a neveket. Nagy dolog a nép bizalma és nálunk valóban csak az kapja meg, aki munkájával rászolgált. Felemelő perceket él át hazánk minden becsületes állampolgára, amikor kezében a szavazólappal az urna elé lép. Mire gondol ezekben a pillanatokban? Arra, hogy meny­nyire egybefonódik hazánk élete az ő egyéni életével. Örül az ember szíve, ha hazánk térképére néz. Pedig a térképen még nem látszanak az új csatornák, az új ipari központok, új városok, nem jelzi még sötétzöld sáv a ter­mészetátalakítás nagyszerű munkálatait. Amivel a térképrajzoló és a legmerészebben szárnyaló képzelet sem tud lépést tartani, az valósággá válik. Az elmaradt vidékek, amelyek a burzsoá­­földesúri Romániát jellemezték, rövidesen a múlt rossz emlékei lesznek csupán. Erre jellemző Dobrudzsa példája. A hivatalos statisztika sem­ tudta eltitkolni, hogy ebben az országrészben összesen egyetlen üzem működött 500 munkással. Nagyszerű képet csodálunk és nem tudunk betelni vele: hatal­mas szovjet exkavátorok Dobrudzsa egykori pusztáin új utat vágnak a Dunának. Dob­rudzsában szinte hónapok alatt új üzemek, új városok, villamosművek, színházak, kór­házak épültek. Dobrudzsa boldog lakói cso­dálkozó gyermekeknek mesélnek majd azok­ról az időkről, amikor a széljárta terméket­len pusztákon még nem virult oly gyönyö­rűen az élet. Moldova a múltban a hatalmas birtokok és a sötét­­ nyomor hazája volt. Moldová­­ban is korszerű üzemek épültek és a meg­valósulás útján van hazánk egyik büszke­sége, a bicazi V­­. Lenin vízierőmű. Ki nem hallott az Ivácsonyi-családról? Az erőmű egyik munkatelepén apa és két fia hősi munkát végez. Kezdetben csak az egyik fiú dolgozott a nagy országos munkatelepe­ken, Bumbesti-Llvezénynél, Szolyva-Visón, majd Bicaznál, de az apa és a kisebbik fiú sem tudott otthon ülni, Gyergyóremetén. A szocializmus nagy építőtelepének az élete vonzotta őket és ma a három vájár nevét büszkén említik a dolgozók. S ez egyike legnagyobb győzelmeinknek: a nagy mű­vekkel együtt formálódik, fejlődik annak építője is, a szocializmus korszakának új embere. Székelyföld sem lesz többé mostoha gyer­meke az országnak. Szemünk láttára fejlő­dik Marosvásárhely nagyszerű ipari és kul­turális központtá. A Magyar Autonóm Tar­tomány létrejötte és gyors fejlődése beszé­des bizonyítéka annak, hogy pártunk a lenini-sztálini tanítások szellemében oldja meg a nemzeti kérdést. Soha többé nem lesz talaja nálunk a nemzeti megkülönböztetés­nek ... 1931 elején megbeszélést tartottak Ko­lozsváron az építészeti vállalatok képviselői. Arról vitatkoztak, milyen méretű és formájú épületeket kell tervezni a belvárosban és a villanegyedekben. A hatalmas kiterjedésű külvárosokról nem tárgyaltak. Kinek hasz­nált volna a külvárosok szépítése? A mun­kásnak. Az viszont nem fizetődött ki. Olvassuk a párt és a minisztertanács ha­tározatát a főváros, valamint hazánk váro­sainak újjáépítéséről és új városok építé­séről s országunk új arculatát látjuk. Eltű­nik a külváros, mint a munkásság nyomo­rának rozoga viskókba és zord bérkaszár­nyákba épített jele. Városaink valódi ékes­ségei lesznek az országnak, fővárosunk, amely a hajózható Dâmbovița két partján terül majd el, gyönyörű parkokkal tarkítva, amelyet majd víziót köt össze a vén Duná­val — ez a főváros méltó lesz a szocialista Romániához. A Szovjetunióban járt dolgozóink mindig csodálattal emlékeznek meg a gyönyörű moszkvai földalatti közlekedési hálózatról, a földalatti állomásokról, amelyek az épí­tészet valóságos műremekei. A kommuniz­mus építőinek diadalmas útján haladunk mi is. Fővárosunk lakosai büszkén beszélnek a bukaresti metróról, amely még egyelőre terv, de olyan terv, amelyet a párt készí­tett, tehát rövidesen valósággá válik. Vissza­emlékeznek arra, hogy 1929 elején Buka­restben még lóvontatású „villamos“ is köz­lekedett. Akkor még álomnak is túlságosan merész lett volna a földalatti vasút, csak a szocialista alkotómunka képes ilyen nagy megvalósításokra. Gyö­nyörű lesz drága hazánk. „Nagy­szerű hivatás ma építésznek lenni“ — mondja mély meggyőződéssel Péter Ferenc kolozsvári építész. Miközben a másik világ­ban, a maximális profitot hajszolók világá­ban az emberek elpusztítására agyalnak ki terveket, az irodalmat és művészetet a pusz­títás eszközévé züllesztik, addig hazánkban pártunk minden képzeletnél merészebben mutatja a nép felemelkedésének útját. A mi építészeink már tervezik azokat az épü­leteket, amelyek a szocialista realizmus szellemében egyesítik népünk legnemesebb törekvéseit, új életének vonásait a népmű­vészet legértékesebb hagyományaival. A mi szobrászaink olyan szobrokat terveznek, amelyek majd szocialista városaink tereit és parkjait, a csatornáink fölött ívelő karcsú hidakat, a metróállomásokat díszítik. Festő­művészeink legfőbb hivatásuknak tekintik szolgálni a nép, a szocializmus építői mű­vészi igényeinek kielégítését. A szép törvé­nye szerint épül a mi új életünk. Költőink, zenészeink a szocializmus építésének ezt a hősi korszakát énekelik majd meg, íróink ezt örökítik meg irodalmi műveikben. Ez a mi jövőnk — és nem is a távoli jövő. Ennek képei vonulnak el szemünk előtt, amikor a szavazólappal az urna elé lépünk. Nem lehet lelkesedés nélkül gon­dolni a népünk előtt álló nagy feladatokra. Azt is tudjuk, hogy ezeknek teljesítése ál­dozatos munkát igényel. Tudjuk, hogy útunkban még sok nehézséget kell leküz­­denünk. De ki vonhatja kétségbe azt, hogy dolgozó népünk, amely olyan nagy dolgo­kat valósított meg országépítő munkájában, le tudja küzdeni a fejlődés nehézségeit is. Gheorghiu-Dej elvtárs azt mondja: „Pár­tunk bebizonyította, hogy elég ereje van bár­milyen nehézség legyőzésére és ezt ezentúl is be fogja bizonyítani, mert a nép legszé­lesebb rétegeire támaszkodik.“ A párt tervei olyan tervek, amelyeket milliók lelkes hadserege vált valóra. Azok, akik november harmincadikán egy ember­ként a Népi Demokrácia Frontjának jelölt­jeire szavaznak, a béke és a szocializmus, a valóra vált álmok képviselőire szavaznak. KOVÁCS ANDRÁS Száz évvel ezelőtt halt meg — ajkán a száműzetés kenyerének keserű ízével — Ni­colae Balcescu, a nagy demokrata forradal­már, a délkeleteurópai népek egymásra talá­­lásának és megbékélésének tántoríthatatlan harcosa. Alig hét évvel élt többet, mint Pe­tőfi Sándor, s a szabadságharcos költőhöz hasonlóan olyan gazdag eszmei örökséget hagyományozott népére, mely egy évszáza­don át megvilágította a szabadság felé ve­zető utat és harcra lelkesítette az elnyomot­takat. BALCESCU ÉS PETŐFI zászlaját már évtizedekkel ezelőtt a román és a magyar kommunisták ragadták a kezükbe és emelték még magasabbra, mint ahogyan azt száz évvel ezelőtt a legjobbak tarthatták. Az ő nevüket idézték a kommunisták, valahány­szor olyan vágya teljesült a dolgozó népnek, melyért első ízben ők indítottak harcot. Balcescu olyan korban született, amikor idegen elnyomók járma alatt görnyedt a ro­mán nép. Csak azok érezhették jól magukat abban a világban, akik maguk is részesei voltak a dolgozók kegyetlen elnyomásának és kiszipolyozásának. A nagybirtok urai épp oly megátalkodott ellenségei voltak a román népnek, mint az országot szabad prédának tekintő török szultán. Az idegen elnyomók és a jobbágyok vérét szívó bojárok közös erővel gyűrték le Balcescu közvetlen nagy elődjének, Tudor Vladimirescunak a felkelé­sét. A felkelés leverésével azonban a reak­ció nem akadályozhatta meg, hogy a forra­dalmi gondolat tovább ne terjedjen és a népi erők ne készüljenek újabb harcra .A harc kö­vetkező fázisa az 1840-es összeesküvés, melyben már a fiatal Balcescu is részt vett. Ő volt az, aki elsőként ismerte fel a kor­szak legjelentősebb feladatait, olyanokat, mint a haza függetlenségének és egységének kivívása, a parasztság földhözjuttatása. A különböző irodalmi színezetű, de politikai cé­lokért küzdő társaságok nem egy tagjától eltérően, nem tévesztette össze a hazát az osztálykiváltságok védelmezésével, számára a haza magát a dolgozó népet jelentette. Meg­győződése volt, hogy a legnagyszerűbb fela­dat a nép ügyét szolgálni. Ezt a szilárd meggyőződését tükrözik ebben a korszakban keletkezett történettudományi írásai is. A nemzeti múlt hagyományainak­ a kutatása még inkább tudatosította benne azt a felfo­gást, hogy a haza nagy ügyét nem a bojá­rok képviselik, mert azok soha sem­­tekin­tenek le a népre, mely lábuk elé borul és az ő lustaságukat táplálja. Nem gondoltak arra, hány hősnek adott életet ez a nép, hányszor mentette már meg az országot és ismét megmentené, ha adnának neki jogot és hazát, amit megvédhessen. Nem tudták, mire képes a nép, ha még oly kicsi is, ami­kor a sajátját védelmezi és amikor nemes, szent eszmék hevítik. Még azt sem tudták, hogy a hosszas zsarnokság alatt megbéní­tott, elvakult, vagy megrontott emberek lel­kében valami titkos hang igazságról, erény­ről beszél nekik és szükség esetén hősökké változtatja őket." A népbe, a nép felszabadítása ügyébe vetett hit vezette bálcescut az ifjú Dimitru Filipescu földalatti mozgalmába és a fent említett elvek hirdetése miatt kellett a moz­galom leleplezése után két és fél évig bör­tönben sínylődnie. A börtön azonban egyál­talán nem törte meg, hanem akárcsak egy évszázaddal később a munkásosztály hőseit, megacélozta tettekre vágyó erejét és még tántoríthatatlanabbul fűzte forradalmi célki­tűzéseihez. A BÖRTÖNBŐL VALÓ KI­SZABADULÁS után Balcescu újra hozzálátott a történe­lem tanulmányozásához. Ez nem a jelentől való elfordulást jelentette, hanem éppen for­dítva, erőgyűjtést, a történelem tanulságai­nak összegezését a jelen s főleg a jövő har­caihoz. Mi sem jellemzőbb arra, hogy Bal­cescu a múltból a jelen számára keres vi­lágító fáklyát, mint az, hogy történelmi ta­nulmányaival egyidőben utazta be az orszá­got; egyidőben fedezte fel a múlt szabadság­­harcos hagyományait és a jobbágyvilág nyo­morúságos jelenét. Forradalmi tapasztala­taiból okulva azonban nem elégedett meg a múlt és jelen valóságának tanulmányozásá­val, hanem a valóság megváltoztatása cél­jából a reakciós kormány ügynökei ellen vé­dett, titkos szervezet alapítását határozta el. Így jött létre 1843-ban az Igazság-Testvéri­­ség nevű szervezet, amelyben a társadalmi haladás legjobb erői tömörültek. A szervezet programjának kidolgozásában Balcescué volt a vezető szerep; neki köszönhető, hogy a programm tengelyében a hűbéri kiváltsá­gok felszámolása, a parasztok földhözjutta­­tása és nemzeti hadsereg szervezése állt. A forradalmi előkészületek lázában bontakozott ki Balcescuban a román forradalmi demok­rata legszebb típusa. Az előkészületek azonban nem folyhattak zavartalanul, mert a kormány, rettegve Bal­­cescu eszméitől és működésétől, üldözni kezdte és ezért menekülnie kellett az or­szágból. Párizsba, a barrikádharcok iskolá­jába ment Két évi párizsi tartózkodása ko­rántsem jelentette azt, hogy elszakadt a ha­zai talajtól, mert ott is lankadatlanul nyo­mon kísérte hazája eseményeit, a testvéri népek forradalmáraival kapcsolatba lépett és készült népe küszöbön álló nagy esemé­nyére, a forradalomra. 1848 tavaszán tért vissza Bukarestbe s egészen letartóztatásáig teljes erővel és következetes elvi tisztasággal szolgálta a forradalom ügyét. Miben látta Balcescu a negyvennyolcas forradalom feladatát? Erre a kérdésre ő ma­ga felel egy későbbi levelében, melyben vi­lágosan és félreérthetetlenül megfogalmazta, hogy mi volt a forradalom programja. Ez a program „csak az 1821-i forradalom tovább­fejlesztése lehetett. Meg kellett szervezni a demokráciát és fel kellett szabadítani a pa­rasztot, birtokossá kellett őt tenni. Egyszó­val demokratikus és szociális forradalmat kellett végrehajtani. Ez volt­ a célunk, ez volt a programunk 1848-ban". Tudta Balcescu azt, hogy ezeket a forra­dalmi célkitűzéseket csak következetesen, meg nem alkuvó politikával lehet elérni. „Forradalmi nézeteimet — írta — több ízben is kifejtettem társaim előtt. Azt mondottam, energikus, erős kormányra van szükségünk, mely nem érzelgős a politikában... A forra­dalom ne alkudozzék ellenségeivel, győzze le őket, vagy őt győzik le...“ A FORRADALOM islazi zászlóbontása után első meglepetéséből csakhamar felocsú­dott a kiváltságait féltő nagybojárság és a nép esküdt ellenségének, a klerikális reak­ciónak akkori képviselője, Neofit metropolita vezetésével ellentámadásba ment át. Balces­cu az ellenforradalmárokkal szemben bűnö­sen tétlenkedő kormánytól azt követelte, hogy „terjessze és fegyverezze fel a forra­dalmat", s akadályozza meg a reakció előre­törését. Balcescu azonban nem elégedett meg a kormány puszta figyelmeztetésével, hanem maga kezdeményezett olyan intézkedéseket, melyek a forradalom továbbfejlesztését kí­vánták szolgálni. Kísérleteket tett a népkép­viselet megvalósítására és az ő állandó sürgetésére ült össze a földkérdést rendező bizottság, de az ideiglenes kormány azt is úgy szervezte meg, hogy a bojárok szabotál­hatták a működését. A francia polgári for­radalom jakobinus hagyományait követve, Balcescu hozta létre a kommiszáriusok in­tézményét. Ez az intézmény arra volt hiva­tott, hogy összefogja a forradalmár-funkcio­náriusokat, akik minden vidéket, sőt minden falut bejárva forradalmi harcra nevelik a népet és előkészítik a fegyveres küzdelemre Ugyancsak Bálcescu ismerte fel, hogy a nép mozgósításának egyik leghatékonyabb esz­köze a forradalmi sajtó. A reakció hamarosan meglátta Bálcescu­ban a kemény és megfélemlíthetellen ellen­felet s ezért mindent megtett, hogy az ese­ményektől elszigetelje, tervét megmásítsa és kezdeményezéseit elfojtsa. Balcescunak az 1848-as forradalom idején nemcsak a felvont sisakú nyílt ellenség el­len kellett harcolnia, hanem minden igyeke­zetével küzdenie kellett, hogy a forradalmá­­rok soraiba befurakodó opportunisták és megalkuvók ne támadhassák hátba és ne szerelhessék le a forradalmi erőket. Már a forradalom programja és a felkelés terve ki­dolgozásakor keményen meg kellett küzdenie Ion Eliade opportunizmusával, C. A. Rosetti eszmei zavarosságával és a köréjük csopor­tosuló kétkedők habozásával, egyszóval a burzsoázia kompromisszumokra hajló, meg­alkuvó képviselőivel. IGAZI FORRADALMÁR VOLT BALCES­CU, éppen ezért egész munkásságát átfűti az opportunizmus s az ellenséggel szembeni békülékenység ellen folyó harc szenvedélye Forradalmi célkitűzéseit — Eliadeéktől el­térően — nem a reformista bojárságra, de még csak nem is az ingatag burzsoáziára alapozta, hanem a dolgozó népre. Balcescu ugyanis nem a burzsoázia osztályuralmának kivívásáért harcolt, hanem olyan társadal­mi rendszer megszületéséért, amelyben nem létezik az, hogy „egyesek birtokolnak, elsa­játítanak és elnyelnek mindent, míg a tö­megeknek a legszükségesebb is hiányzik." Ebből az alapvető tényből, hogy tervei messze túlnőtték a burzsoá forradalom jel­szavait, az következett, hogy Balcescu min­den elvi jelentőségű kérdésben szembenállt az Ideiglenes Kormány többségének oppor­tunista vonalával. A reformista bojárok és az ingatag burzsoák opportunizmusának leg­szembetűnőbb megnyilvánulása az volt, hogy ígéreteiktől eltérően elszabotálták a parasz­tok földhözjuttatását. Ezért fejlődött ki Bál­­cescu és Eliade között éppen a földkérdés­ben a legádázabb harc. Bálcescu nem ismert megalkuvást és félmegoldást a leglényege­sebb kérdésben. Következetesen ragaszko­dott az islazi kiáltvány 13. pontja teljesíté­séhez, ahhoz a ponthoz, amely a jobbágyok fölszabadításáról szólt és amelyről az Ideig­lenes Kormány uralomra jutása után hallani sem akart. Balcescu azonban tudta, hogy a forradalom jövője forog kockán, tudta, hogy a népet nem lehet „kifelejteni“ a társadalmi rendszer megváltoztatásáért folyó harcból. A parasztkérdésben tanúsított következetes magatartása Bálcescu népszeretetének legra­gyogóbb bizonyítéka. Később Balcescu, elemezve az Ideiglenes Kormány reakciós agrárpolitikáját, rámuta­tott arra, hogy hiba volt a vagyonosok érde­keit mentő megalkuvóktól várni a földkér­dés igazságos megoldását, Kizsákmányolók önszántukból nem mondanak le az elnyomot­tak munkája gyümölcséről. Nem várni kel­lett volna, hogy adjanak, hanem el kellett volna venni a földet — foglalhatjuk össze röviden a Balcescu által levont tanulságokat, ime, mit üzen 1850 tavaszán a román nép­nek: „Hiába térdepeltek és könyörögtök a császár kapui és miniszterek ajtajai előtt. Semmit sem adnak nektek, mert nem akar­nak és nem is tudnak. Készüljetek rá, hogy magatok vegyétek el tőlük, mert a világ császárai, urai és bojárjai csak azt adj­ak oda, amit a népek tőlük elragadnak. Készül­jetek fel tehát a férfias harcra, mert a nép csak fáradtsággal és áldozattal, kiontott vérével szerezheti meg jogainak és köteles­ségeinek ismeretét." Eliade, Rosetti és Bratianu utódai, a ké­sőbbi tőkés-földesúri Románia urai egészen 1045-ig odázták el, hogy a föld végre jogos tulajdonosáé, az azt megművelő dolgozó pa­rasztságé legyen. Hazánk parasztsága csak a proletariátus élcsapata irányításával győ­zött a távoli multban kezdődött harcban s lett gazdává a szovjet seregek által felsza­badított földeken. A Román Népköztársaság dolgozó parasztsága azonban már nemcsak birtokába vette a földet, hanem balcescu ál­main túlmenően a munkásosztály segítségé­vel elindult a mezőgazdaság szocialista át­alakításának az útján. Hazánk szocializmust építő dolgozó népe örökségül kapta balcescu nagyszerű forra­dalmi optimizmusát, a nép ügyébe vetett tántoríthatatlan hitet, balcescu nemcsak sze­rette hazáját és népét, nemcsak a legna­gyobb áldozatokat tudta meghozni értük, ha­nem bízni is tudott a népben. Ez a bizalom fűtötte a forradalom napjaiban és ez a biza­lom sokszorozta meg tenniakarását az (Folytatás a 2. oldalon) NICOLAE BĂLCESCU ÖRÖKSÉGE VERONICA PORUMBACU Állami díjas PARASCHIVA (A „Képviselőjelöltek" ciklusból) Nincs állomás. Nem áll meg itt soha az autóbusz sem, úgy robog tova. Jártam itt egykor, három éve már. A kézzel művelt föld szegény, kopár. Nem terem ez annyit négy év alatt, mit a Baragan egy hektárja ad. Nem sejtettem, hogy a közelben itt a domb mögött egy falu rejtezik, s hogy, míg a kollektívához megyek, olyan parázsló, mély gyűlöletet olvasok majd Paraschiva szemében, míg a bojárházat mutatja nekem. „Nem nyúltunk hozzá. Nehezünkre esne. ... Egész családomnak itt lett a veszte. A bojárok megszöktek most hat éve. Nagyapámat itt érte kora vége, itt ölték meg testvéreim, apám ... Egy árva ágat sem hagytak a fán. Gyermek voltam még. Sírt a dombvidék, zsiványok lakta erdő volt a nép, bús rengeteg, kegyetlenül levágott sok csonka ága bosszúért kiáltott. ... Egymagad mit tehetnél? Ám húsz ember fejszét ragad már lázban égő szemmel. Mert ennyi pusztult itt, mint felkelő. Sok férfiért álltam helyt, gyenge nő, kilencszázhétben... Nos, bejön, igen? Az enyéim közt kissé megpihen.“ Megnyílt az ódon ajtó csikorogva. Beléptünk egy komor pincetorokba, mert alapjába a nagy, régi háznak a bojárok sötét tömlöcöt ástak. ... Mint gyilkosmérgű pókok meseföldje. „Ide vetették testük meggyötörve, a pinceablakon ledobták sorra, mint hogyha mind egy-egy darab fa volna...“ Amint mesélte ezt a szörnyű tettet, a vén kastélyfalak mind megrecsegtek, s hörgő sóhajjal, pállott vért eresztve, pirosan nyúltak fel a szürkületbe, feltárva a mázsás kövek alatt a rég elporladt, néma holtakat. S úgy éreztem kint a hunyó sugárban, hogy az egész nép börtönében jártam. • • • Megértettem: e nő meg nem bocsátja, hogy itt veszett a kő alatt családja. Megértettem mindent, de mégse hittem, n­ás Paraschivát látok egy nap itten. Csak nézem, a régit kutatva benne: az új segédagronómus­­ lenne? Vonásai a régiek, szemében a gyűlölet ma is úgy villog éppen, de a kastély — laboratórium ma — cseng hangjától, s a múlton győz a munka. Belépni most nem esik nehezére. Már megbosszulva nemzetsége vére. De olykor, ha az új lépcsőn lemegy, hogy megvizsgálja a magkészletet, s a pince mélyét emlékezve rója, hallja a tudomány e tanulója, az egykor átkozott kövek alól egy-egy fogoly rajongó hangja szól,­­ de késői visszhangjai a régi kínoknak új erőt adnak ma neki. A háromkalászos kubán­­búza fejét mikor védőburokba húzza, s figyeli aztán, hogy a honi földben miképpen szökken büszke szárba zölden, s műtrágyát vegyítget kísérletezve, vagy lámpafénynél sok-sok hosszú este Micsurin könyvéből tanul, megérted, mily kedves ő az egész falunépnek, s megtízszerezve mint tör itt elő az elfojtott, megbéklyózott erő. Nem. A falu nem is azért jelölte, mert családját a kín s a bú megölte, hanem, mert érett fejjel tanul egyre az iramló idővel vetekedve, é­s tudja: e nő soha meg nem bocsátja, hogy itt veszett a kő alatt családja. JÁNOSHÁZI GYÖRGY fordítása

Next