Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1952-11-28 / 48. szám
★ IRODALOM, É S MŰVELŐDÉS *V ÉVFOLYAM, 48 (212) SZÁM ARA 40 BANI KOLOZSVÁR, 1952. NOVEMBER 28. PÉNTEK Mindenki, aki szereti hazáját, mindenki, aki békét akar, mindenki, aki napfényes, bőséges, boldog jövőt akar biztosítani magának és gyermekeinek, szavazzon november 30-án a Népi Demokrácia Frontja jelöltjeire! isuliira, a békére szavazunk! ,,Elvtárs, néhány nap múlva szavazunk!“ — ezt mondja Damian Ioan lupényi sztahanovista bányász, miközben munkája nyomán végtelen csillesor szállítja szocialista iparunk kenyerét. „Ezzel is hazánk boldogságára szavazunk!“ — válaszolták a sztálinvárosi Sovromtractor-üzemek dolgozói, amikor — határidő előtt negyvenöt nappal teljesítve az évi tervet — megkapták Gheorghiu-Dej elvtárs üdvözlő táviratát. „A választások tiszteletére a legszebb gabonát a hazának!“ — ezzel a jelszóval indult el a begyűjtő központ felé a gyekei kollektivisták szekérkaravánja, hogy a gazdaság tagjai november 30-án az állam iránti hazafias kötelesség teljesítésének tudatával szavazhassanak jelöltjükre, Bírta Vasile kollektivistára. Az értelmiségiis tiszta szívvel készül a választásokra: nincs annál szebb, mint az alkotás hazájában, a szocializmus építésének hősi korszakában élni, látni népünk nagyszerű jövőjét és részesévé lenni az építésnek! Manapság sokan és sokat beszélneka múltbeli választásokról. A nép nem felejt. Mondják, hogy az egyik hírhedt manista vezér — egyébként bankár és gyáros — a választások előtt parasztruhát öltött és vállára akasztott tarisznyával járta a falvakat. A tarisznyát tüntetőleg a ■,legnépesebb helyeken bontotta ki, fitogtatva a benne lapuló puliszkát és vöröshagymát. A választás napján aztán valóban csörgedezett az alkohol, néhol a bevert koponyák vérével keveredve,de azután, egészen a következő választásokig a dolgozók színét sem látták a képviselőnek, vagy kortesnek. De a dolgozó nép szemérmetlen kicsúfolása és becsapása nem is egyetlen bűnükként terhelte a volt „történelmi“ pártok népáruló urainak sötét lelkiismeretét. Vannak bűnjelek, amelyeket el lehet tüntetni, de az emberi emlékezet olyan vádló, amelyet a nép ellenségei nem tudtak elnémítani. Terror, megfélemlítés, a nép leghűségesebb fiainak kegyetlen üldözése és megkínzása, a nép túlnyomó többségének az urnáktól való távoltartása — Íme a múltbeli választások jellemző vonásai. Ezeket a „választásokat“ sokáig nem felejti el dolgozó népünk. Elfelejtheti-e valaki azt, hogy emberi méltóságát anépi demokráciától, a munkásosztály államhatalmától kapta?! Országunkban, ahová Sztálin elvtárs vitéz katonái elhozták a szabad élet lehetőségét és kilátásait, ahol a párt vezetésével a munkásosztály valóra váltja népünk legjobbjainak évszázados álmát, végleg letűnt a sötét rabság ideje. De a tőkés országok kormányai gondoskodnak róla: népünk ne felejtse el azt, hogy valamikor nálunk is a Rockefellerek, a Morganok, a Dullesek, a Churchillek és belső ügynökeik parancsoltak. Minél szebb világba szökken a mi szabadságunk, annál mélységesebb gyűlölettel gondolunk a múltbeli választások rendezőire, de azokra is, akik külföldi imperialista gazdáik segítségével újból visszaállítanák a tőke rémuralmát, újból az idegen érdekek pórázára fűznék drága hazánkat. Szabad hazánkban harmadszor választunk nemzetgyűlési képviselőket. Az idei választás azonban különbözik az eddigiektől is: minden választásunk új színekkel gazdagodik, ahogy gyarapodik az ország, a választás mind szebb és szebb örömünnepe dolgozó népünknek. Olvassuk a Népi Demokrácia Frontjának kiáltványát és a büszkeség érzése tölt el bennünket. Éber szemmel figyeljük a nemzetközi eseményeket, csodáljuk Moszkva ragyogó fényét és Halljuk Newyork zűrzavarai. Szemléljük a két világ, a kétfajta életmód kiáltó különbségét. Itt minden az ember boldogságáért történik — ott a maximális profitért. Nem jogos-e a mi büszkeségünk?! Országunk, amelyet egykor tőkésföldesúri bitorlói a nemzetközi tőke olcsó zsákmányává változtattak, az a föld, amelyet egykor amerikai olajrablók, német tankok és az angol bombák kedvükre dúlhattak — ez az ország abba a világba tartozik, amelynek hajtómotorja az ember vágyainak teljesítése. Hazánk egész történelmi korszakkal hagyta maga mögött egykori imperialista leigázóit. Ezért mérhetetlen a mi szeretetünk és hálánka szovjet nép iránt. Az elmúlt hetekben az Amerikai Egyesült Államokban is választási kampány zajlott le. A Wall Street az amerikai néptől elrabolt pénzből nehéz milliókat költött a választási komédiára. Miértvolt a nagy, valódi amerikai típusú reklámhadjárat? Azért, hogy az amerikai népet elvakítsák. Az amerikai nép választhatott: melyik tőkéscsoport rabolja ki, adjon vándorbotot a farmer kezébe, taszítsa a munkanélküliségbe a munkást. Az ilyen „választásokat“ népünk is jól ismeri és boldog, amiért azoknak az ideje nálunk örökre letűnt. A választás nálunk a legnagyobb ünnepnapok egyike, amikor az ország gazdáinak bizalma a legfelsőbb államhatalmi szervbe emeli a nép legjobb fiait. Mi nem választunk az ország élére földesurakat és amerikai kémeket. De ott vannak a Népi Demokrácia Frontjának képviselőjelöltjei között népünk legjobb fiai. Ott van elsőnek Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs, pártunk főtitkára, ott vannak pártunk vezetői, akik a lenini-sztálini úton biztosan vezetik előre népünket a szocializmus felé. Tekints jelöltjeink névsorára! A népi hatalom gyönyörű tükre. Költő, alkotó művész nem találhat műve számára ennél nagyszerűbb témát. Kik a mi jelöltjeink? Szocialista jövőnk hírnökei, olyanok, mint Kopetin Géza, Vasú Nicolae, Sárközi Aranka, Faur Simion, sztahanovisták. Kollektivisták, mint Bírta Vasile és Farkas Lujza. Élenjáró tudósaink nevei között ott látjuk Traian Săvulescu, Raluca Ripan nevét. „Mitrea Cocor“ olvasói és követői hogyne szavaznának Mihail Sadoveanura, hogy ne szavaznának tiszta szívvel Kovács Györgyre, aki tollával bátran szolgálja a román és magyar dolgozók testvériségének ügyét! És így sorolhatnék hosszan a neveket. Nagy dolog a nép bizalma és nálunk valóban csak az kapja meg, aki munkájával rászolgált. Felemelő perceket él át hazánk minden becsületes állampolgára, amikor kezében a szavazólappal az urna elé lép. Mire gondol ezekben a pillanatokban? Arra, hogy menynyire egybefonódik hazánk élete az ő egyéni életével. Örül az ember szíve, ha hazánk térképére néz. Pedig a térképen még nem látszanak az új csatornák, az új ipari központok, új városok, nem jelzi még sötétzöld sáv a természetátalakítás nagyszerű munkálatait. Amivel a térképrajzoló és a legmerészebben szárnyaló képzelet sem tud lépést tartani, az valósággá válik. Az elmaradt vidékek, amelyek a burzsoáföldesúri Romániát jellemezték, rövidesen a múlt rossz emlékei lesznek csupán. Erre jellemző Dobrudzsa példája. A hivatalos statisztika sem tudta eltitkolni, hogy ebben az országrészben összesen egyetlen üzem működött 500 munkással. Nagyszerű képet csodálunk és nem tudunk betelni vele: hatalmas szovjet exkavátorok Dobrudzsa egykori pusztáin új utat vágnak a Dunának. Dobrudzsában szinte hónapok alatt új üzemek, új városok, villamosművek, színházak, kórházak épültek. Dobrudzsa boldog lakói csodálkozó gyermekeknek mesélnek majd azokról az időkről, amikor a széljárta terméketlen pusztákon még nem virult oly gyönyörűen az élet. Moldova a múltban a hatalmas birtokok és a sötét nyomor hazája volt. Moldovában is korszerű üzemek épültek és a megvalósulás útján van hazánk egyik büszkesége, a bicazi V. Lenin vízierőmű. Ki nem hallott az Ivácsonyi-családról? Az erőmű egyik munkatelepén apa és két fia hősi munkát végez. Kezdetben csak az egyik fiú dolgozott a nagy országos munkatelepeken, Bumbesti-Llvezénynél, Szolyva-Visón, majd Bicaznál, de az apa és a kisebbik fiú sem tudott otthon ülni, Gyergyóremetén. A szocializmus nagy építőtelepének az élete vonzotta őket és ma a három vájár nevét büszkén említik a dolgozók. S ez egyike legnagyobb győzelmeinknek: a nagy művekkel együtt formálódik, fejlődik annak építője is, a szocializmus korszakának új embere. Székelyföld sem lesz többé mostoha gyermeke az országnak. Szemünk láttára fejlődik Marosvásárhely nagyszerű ipari és kulturális központtá. A Magyar Autonóm Tartomány létrejötte és gyors fejlődése beszédes bizonyítéka annak, hogy pártunk a lenini-sztálini tanítások szellemében oldja meg a nemzeti kérdést. Soha többé nem lesz talaja nálunk a nemzeti megkülönböztetésnek ... 1931 elején megbeszélést tartottak Kolozsváron az építészeti vállalatok képviselői. Arról vitatkoztak, milyen méretű és formájú épületeket kell tervezni a belvárosban és a villanegyedekben. A hatalmas kiterjedésű külvárosokról nem tárgyaltak. Kinek használt volna a külvárosok szépítése? A munkásnak. Az viszont nem fizetődött ki. Olvassuk a párt és a minisztertanács határozatát a főváros, valamint hazánk városainak újjáépítéséről és új városok építéséről s országunk új arculatát látjuk. Eltűnik a külváros, mint a munkásság nyomorának rozoga viskókba és zord bérkaszárnyákba épített jele. Városaink valódi ékességei lesznek az országnak, fővárosunk, amely a hajózható Dâmbovița két partján terül majd el, gyönyörű parkokkal tarkítva, amelyet majd víziót köt össze a vén Dunával — ez a főváros méltó lesz a szocialista Romániához. A Szovjetunióban járt dolgozóink mindig csodálattal emlékeznek meg a gyönyörű moszkvai földalatti közlekedési hálózatról, a földalatti állomásokról, amelyek az építészet valóságos műremekei. A kommunizmus építőinek diadalmas útján haladunk mi is. Fővárosunk lakosai büszkén beszélnek a bukaresti metróról, amely még egyelőre terv, de olyan terv, amelyet a párt készített, tehát rövidesen valósággá válik. Visszaemlékeznek arra, hogy 1929 elején Bukarestben még lóvontatású „villamos“ is közlekedett. Akkor még álomnak is túlságosan merész lett volna a földalatti vasút, csak a szocialista alkotómunka képes ilyen nagy megvalósításokra. Gyönyörű lesz drága hazánk. „Nagyszerű hivatás ma építésznek lenni“ — mondja mély meggyőződéssel Péter Ferenc kolozsvári építész. Miközben a másik világban, a maximális profitot hajszolók világában az emberek elpusztítására agyalnak ki terveket, az irodalmat és művészetet a pusztítás eszközévé züllesztik, addig hazánkban pártunk minden képzeletnél merészebben mutatja a nép felemelkedésének útját. A mi építészeink már tervezik azokat az épületeket, amelyek a szocialista realizmus szellemében egyesítik népünk legnemesebb törekvéseit, új életének vonásait a népművészet legértékesebb hagyományaival. A mi szobrászaink olyan szobrokat terveznek, amelyek majd szocialista városaink tereit és parkjait, a csatornáink fölött ívelő karcsú hidakat, a metróállomásokat díszítik. Festőművészeink legfőbb hivatásuknak tekintik szolgálni a nép, a szocializmus építői művészi igényeinek kielégítését. A szép törvénye szerint épül a mi új életünk. Költőink, zenészeink a szocializmus építésének ezt a hősi korszakát énekelik majd meg, íróink ezt örökítik meg irodalmi műveikben. Ez a mi jövőnk — és nem is a távoli jövő. Ennek képei vonulnak el szemünk előtt, amikor a szavazólappal az urna elé lépünk. Nem lehet lelkesedés nélkül gondolni a népünk előtt álló nagy feladatokra. Azt is tudjuk, hogy ezeknek teljesítése áldozatos munkát igényel. Tudjuk, hogy útunkban még sok nehézséget kell leküzdenünk. De ki vonhatja kétségbe azt, hogy dolgozó népünk, amely olyan nagy dolgokat valósított meg országépítő munkájában, le tudja küzdeni a fejlődés nehézségeit is. Gheorghiu-Dej elvtárs azt mondja: „Pártunk bebizonyította, hogy elég ereje van bármilyen nehézség legyőzésére és ezt ezentúl is be fogja bizonyítani, mert a nép legszélesebb rétegeire támaszkodik.“ A párt tervei olyan tervek, amelyeket milliók lelkes hadserege vált valóra. Azok, akik november harmincadikán egy emberként a Népi Demokrácia Frontjának jelöltjeire szavaznak, a béke és a szocializmus, a valóra vált álmok képviselőire szavaznak. KOVÁCS ANDRÁS Száz évvel ezelőtt halt meg — ajkán a száműzetés kenyerének keserű ízével — Nicolae Balcescu, a nagy demokrata forradalmár, a délkeleteurópai népek egymásra találásának és megbékélésének tántoríthatatlan harcosa. Alig hét évvel élt többet, mint Petőfi Sándor, s a szabadságharcos költőhöz hasonlóan olyan gazdag eszmei örökséget hagyományozott népére, mely egy évszázadon át megvilágította a szabadság felé vezető utat és harcra lelkesítette az elnyomottakat. BALCESCU ÉS PETŐFI zászlaját már évtizedekkel ezelőtt a román és a magyar kommunisták ragadták a kezükbe és emelték még magasabbra, mint ahogyan azt száz évvel ezelőtt a legjobbak tarthatták. Az ő nevüket idézték a kommunisták, valahányszor olyan vágya teljesült a dolgozó népnek, melyért első ízben ők indítottak harcot. Balcescu olyan korban született, amikor idegen elnyomók járma alatt görnyedt a román nép. Csak azok érezhették jól magukat abban a világban, akik maguk is részesei voltak a dolgozók kegyetlen elnyomásának és kiszipolyozásának. A nagybirtok urai épp oly megátalkodott ellenségei voltak a román népnek, mint az országot szabad prédának tekintő török szultán. Az idegen elnyomók és a jobbágyok vérét szívó bojárok közös erővel gyűrték le Balcescu közvetlen nagy elődjének, Tudor Vladimirescunak a felkelését. A felkelés leverésével azonban a reakció nem akadályozhatta meg, hogy a forradalmi gondolat tovább ne terjedjen és a népi erők ne készüljenek újabb harcra .A harc következő fázisa az 1840-es összeesküvés, melyben már a fiatal Balcescu is részt vett. Ő volt az, aki elsőként ismerte fel a korszak legjelentősebb feladatait, olyanokat, mint a haza függetlenségének és egységének kivívása, a parasztság földhözjuttatása. A különböző irodalmi színezetű, de politikai célokért küzdő társaságok nem egy tagjától eltérően, nem tévesztette össze a hazát az osztálykiváltságok védelmezésével, számára a haza magát a dolgozó népet jelentette. Meggyőződése volt, hogy a legnagyszerűbb feladat a nép ügyét szolgálni. Ezt a szilárd meggyőződését tükrözik ebben a korszakban keletkezett történettudományi írásai is. A nemzeti múlt hagyományainak a kutatása még inkább tudatosította benne azt a felfogást, hogy a haza nagy ügyét nem a bojárok képviselik, mert azok soha semtekintenek le a népre, mely lábuk elé borul és az ő lustaságukat táplálja. Nem gondoltak arra, hány hősnek adott életet ez a nép, hányszor mentette már meg az országot és ismét megmentené, ha adnának neki jogot és hazát, amit megvédhessen. Nem tudták, mire képes a nép, ha még oly kicsi is, amikor a sajátját védelmezi és amikor nemes, szent eszmék hevítik. Még azt sem tudták, hogy a hosszas zsarnokság alatt megbénított, elvakult, vagy megrontott emberek lelkében valami titkos hang igazságról, erényről beszél nekik és szükség esetén hősökké változtatja őket." A népbe, a nép felszabadítása ügyébe vetett hit vezette bálcescut az ifjú Dimitru Filipescu földalatti mozgalmába és a fent említett elvek hirdetése miatt kellett a mozgalom leleplezése után két és fél évig börtönben sínylődnie. A börtön azonban egyáltalán nem törte meg, hanem akárcsak egy évszázaddal később a munkásosztály hőseit, megacélozta tettekre vágyó erejét és még tántoríthatatlanabbul fűzte forradalmi célkitűzéseihez. A BÖRTÖNBŐL VALÓ KISZABADULÁS után Balcescu újra hozzálátott a történelem tanulmányozásához. Ez nem a jelentől való elfordulást jelentette, hanem éppen fordítva, erőgyűjtést, a történelem tanulságainak összegezését a jelen s főleg a jövő harcaihoz. Mi sem jellemzőbb arra, hogy Balcescu a múltból a jelen számára keres világító fáklyát, mint az, hogy történelmi tanulmányaival egyidőben utazta be az országot; egyidőben fedezte fel a múlt szabadságharcos hagyományait és a jobbágyvilág nyomorúságos jelenét. Forradalmi tapasztalataiból okulva azonban nem elégedett meg a múlt és jelen valóságának tanulmányozásával, hanem a valóság megváltoztatása céljából a reakciós kormány ügynökei ellen védett, titkos szervezet alapítását határozta el. Így jött létre 1843-ban az Igazság-Testvériség nevű szervezet, amelyben a társadalmi haladás legjobb erői tömörültek. A szervezet programjának kidolgozásában Balcescué volt a vezető szerep; neki köszönhető, hogy a programm tengelyében a hűbéri kiváltságok felszámolása, a parasztok földhözjuttatása és nemzeti hadsereg szervezése állt. A forradalmi előkészületek lázában bontakozott ki Balcescuban a román forradalmi demokrata legszebb típusa. Az előkészületek azonban nem folyhattak zavartalanul, mert a kormány, rettegve Balcescu eszméitől és működésétől, üldözni kezdte és ezért menekülnie kellett az országból. Párizsba, a barrikádharcok iskolájába ment Két évi párizsi tartózkodása korántsem jelentette azt, hogy elszakadt a hazai talajtól, mert ott is lankadatlanul nyomon kísérte hazája eseményeit, a testvéri népek forradalmáraival kapcsolatba lépett és készült népe küszöbön álló nagy eseményére, a forradalomra. 1848 tavaszán tért vissza Bukarestbe s egészen letartóztatásáig teljes erővel és következetes elvi tisztasággal szolgálta a forradalom ügyét. Miben látta Balcescu a negyvennyolcas forradalom feladatát? Erre a kérdésre ő maga felel egy későbbi levelében, melyben világosan és félreérthetetlenül megfogalmazta, hogy mi volt a forradalom programja. Ez a program „csak az 1821-i forradalom továbbfejlesztése lehetett. Meg kellett szervezni a demokráciát és fel kellett szabadítani a parasztot, birtokossá kellett őt tenni. Egyszóval demokratikus és szociális forradalmat kellett végrehajtani. Ez volt a célunk, ez volt a programunk 1848-ban". Tudta Balcescu azt, hogy ezeket a forradalmi célkitűzéseket csak következetesen, meg nem alkuvó politikával lehet elérni. „Forradalmi nézeteimet — írta — több ízben is kifejtettem társaim előtt. Azt mondottam, energikus, erős kormányra van szükségünk, mely nem érzelgős a politikában... A forradalom ne alkudozzék ellenségeivel, győzze le őket, vagy őt győzik le...“ A FORRADALOM islazi zászlóbontása után első meglepetéséből csakhamar felocsúdott a kiváltságait féltő nagybojárság és a nép esküdt ellenségének, a klerikális reakciónak akkori képviselője, Neofit metropolita vezetésével ellentámadásba ment át. Balcescu az ellenforradalmárokkal szemben bűnösen tétlenkedő kormánytól azt követelte, hogy „terjessze és fegyverezze fel a forradalmat", s akadályozza meg a reakció előretörését. Balcescu azonban nem elégedett meg a kormány puszta figyelmeztetésével, hanem maga kezdeményezett olyan intézkedéseket, melyek a forradalom továbbfejlesztését kívánták szolgálni. Kísérleteket tett a népképviselet megvalósítására és az ő állandó sürgetésére ült össze a földkérdést rendező bizottság, de az ideiglenes kormány azt is úgy szervezte meg, hogy a bojárok szabotálhatták a működését. A francia polgári forradalom jakobinus hagyományait követve, Balcescu hozta létre a kommiszáriusok intézményét. Ez az intézmény arra volt hivatott, hogy összefogja a forradalmár-funkcionáriusokat, akik minden vidéket, sőt minden falut bejárva forradalmi harcra nevelik a népet és előkészítik a fegyveres küzdelemre Ugyancsak Bálcescu ismerte fel, hogy a nép mozgósításának egyik leghatékonyabb eszköze a forradalmi sajtó. A reakció hamarosan meglátta Bálcescuban a kemény és megfélemlíthetellen ellenfelet s ezért mindent megtett, hogy az eseményektől elszigetelje, tervét megmásítsa és kezdeményezéseit elfojtsa. Balcescunak az 1848-as forradalom idején nemcsak a felvont sisakú nyílt ellenség ellen kellett harcolnia, hanem minden igyekezetével küzdenie kellett, hogy a forradalmárok soraiba befurakodó opportunisták és megalkuvók ne támadhassák hátba és ne szerelhessék le a forradalmi erőket. Már a forradalom programja és a felkelés terve kidolgozásakor keményen meg kellett küzdenie Ion Eliade opportunizmusával, C. A. Rosetti eszmei zavarosságával és a köréjük csoportosuló kétkedők habozásával, egyszóval a burzsoázia kompromisszumokra hajló, megalkuvó képviselőivel. IGAZI FORRADALMÁR VOLT BALCESCU, éppen ezért egész munkásságát átfűti az opportunizmus s az ellenséggel szembeni békülékenység ellen folyó harc szenvedélye Forradalmi célkitűzéseit — Eliadeéktől eltérően — nem a reformista bojárságra, de még csak nem is az ingatag burzsoáziára alapozta, hanem a dolgozó népre. Balcescu ugyanis nem a burzsoázia osztályuralmának kivívásáért harcolt, hanem olyan társadalmi rendszer megszületéséért, amelyben nem létezik az, hogy „egyesek birtokolnak, elsajátítanak és elnyelnek mindent, míg a tömegeknek a legszükségesebb is hiányzik." Ebből az alapvető tényből, hogy tervei messze túlnőtték a burzsoá forradalom jelszavait, az következett, hogy Balcescu minden elvi jelentőségű kérdésben szembenállt az Ideiglenes Kormány többségének opportunista vonalával. A reformista bojárok és az ingatag burzsoák opportunizmusának legszembetűnőbb megnyilvánulása az volt, hogy ígéreteiktől eltérően elszabotálták a parasztok földhözjuttatását. Ezért fejlődött ki Bálcescu és Eliade között éppen a földkérdésben a legádázabb harc. Bálcescu nem ismert megalkuvást és félmegoldást a leglényegesebb kérdésben. Következetesen ragaszkodott az islazi kiáltvány 13. pontja teljesítéséhez, ahhoz a ponthoz, amely a jobbágyok fölszabadításáról szólt és amelyről az Ideiglenes Kormány uralomra jutása után hallani sem akart. Balcescu azonban tudta, hogy a forradalom jövője forog kockán, tudta, hogy a népet nem lehet „kifelejteni“ a társadalmi rendszer megváltoztatásáért folyó harcból. A parasztkérdésben tanúsított következetes magatartása Bálcescu népszeretetének legragyogóbb bizonyítéka. Később Balcescu, elemezve az Ideiglenes Kormány reakciós agrárpolitikáját, rámutatott arra, hogy hiba volt a vagyonosok érdekeit mentő megalkuvóktól várni a földkérdés igazságos megoldását, Kizsákmányolók önszántukból nem mondanak le az elnyomottak munkája gyümölcséről. Nem várni kellett volna, hogy adjanak, hanem el kellett volna venni a földet — foglalhatjuk össze röviden a Balcescu által levont tanulságokat, ime, mit üzen 1850 tavaszán a román népnek: „Hiába térdepeltek és könyörögtök a császár kapui és miniszterek ajtajai előtt. Semmit sem adnak nektek, mert nem akarnak és nem is tudnak. Készüljetek rá, hogy magatok vegyétek el tőlük, mert a világ császárai, urai és bojárjai csak azt adjak oda, amit a népek tőlük elragadnak. Készüljetek fel tehát a férfias harcra, mert a nép csak fáradtsággal és áldozattal, kiontott vérével szerezheti meg jogainak és kötelességeinek ismeretét." Eliade, Rosetti és Bratianu utódai, a későbbi tőkés-földesúri Románia urai egészen 1045-ig odázták el, hogy a föld végre jogos tulajdonosáé, az azt megművelő dolgozó parasztságé legyen. Hazánk parasztsága csak a proletariátus élcsapata irányításával győzött a távoli multban kezdődött harcban s lett gazdává a szovjet seregek által felszabadított földeken. A Román Népköztársaság dolgozó parasztsága azonban már nemcsak birtokába vette a földet, hanem balcescu álmain túlmenően a munkásosztály segítségével elindult a mezőgazdaság szocialista átalakításának az útján. Hazánk szocializmust építő dolgozó népe örökségül kapta balcescu nagyszerű forradalmi optimizmusát, a nép ügyébe vetett tántoríthatatlan hitet, balcescu nemcsak szerette hazáját és népét, nemcsak a legnagyobb áldozatokat tudta meghozni értük, hanem bízni is tudott a népben. Ez a bizalom fűtötte a forradalom napjaiban és ez a bizalom sokszorozta meg tenniakarását az (Folytatás a 2. oldalon) NICOLAE BĂLCESCU ÖRÖKSÉGE VERONICA PORUMBACU Állami díjas PARASCHIVA (A „Képviselőjelöltek" ciklusból) Nincs állomás. Nem áll meg itt soha az autóbusz sem, úgy robog tova. Jártam itt egykor, három éve már. A kézzel művelt föld szegény, kopár. Nem terem ez annyit négy év alatt, mit a Baragan egy hektárja ad. Nem sejtettem, hogy a közelben itt a domb mögött egy falu rejtezik, s hogy, míg a kollektívához megyek, olyan parázsló, mély gyűlöletet olvasok majd Paraschiva szemében, míg a bojárházat mutatja nekem. „Nem nyúltunk hozzá. Nehezünkre esne. ... Egész családomnak itt lett a veszte. A bojárok megszöktek most hat éve. Nagyapámat itt érte kora vége, itt ölték meg testvéreim, apám ... Egy árva ágat sem hagytak a fán. Gyermek voltam még. Sírt a dombvidék, zsiványok lakta erdő volt a nép, bús rengeteg, kegyetlenül levágott sok csonka ága bosszúért kiáltott. ... Egymagad mit tehetnél? Ám húsz ember fejszét ragad már lázban égő szemmel. Mert ennyi pusztult itt, mint felkelő. Sok férfiért álltam helyt, gyenge nő, kilencszázhétben... Nos, bejön, igen? Az enyéim közt kissé megpihen.“ Megnyílt az ódon ajtó csikorogva. Beléptünk egy komor pincetorokba, mert alapjába a nagy, régi háznak a bojárok sötét tömlöcöt ástak. ... Mint gyilkosmérgű pókok meseföldje. „Ide vetették testük meggyötörve, a pinceablakon ledobták sorra, mint hogyha mind egy-egy darab fa volna...“ Amint mesélte ezt a szörnyű tettet, a vén kastélyfalak mind megrecsegtek, s hörgő sóhajjal, pállott vért eresztve, pirosan nyúltak fel a szürkületbe, feltárva a mázsás kövek alatt a rég elporladt, néma holtakat. S úgy éreztem kint a hunyó sugárban, hogy az egész nép börtönében jártam. • • • Megértettem: e nő meg nem bocsátja, hogy itt veszett a kő alatt családja. Megértettem mindent, de mégse hittem, nás Paraschivát látok egy nap itten. Csak nézem, a régit kutatva benne: az új segédagronómus lenne? Vonásai a régiek, szemében a gyűlölet ma is úgy villog éppen, de a kastély — laboratórium ma — cseng hangjától, s a múlton győz a munka. Belépni most nem esik nehezére. Már megbosszulva nemzetsége vére. De olykor, ha az új lépcsőn lemegy, hogy megvizsgálja a magkészletet, s a pince mélyét emlékezve rója, hallja a tudomány e tanulója, az egykor átkozott kövek alól egy-egy fogoly rajongó hangja szól, de késői visszhangjai a régi kínoknak új erőt adnak ma neki. A háromkalászos kubánbúza fejét mikor védőburokba húzza, s figyeli aztán, hogy a honi földben miképpen szökken büszke szárba zölden, s műtrágyát vegyítget kísérletezve, vagy lámpafénynél sok-sok hosszú este Micsurin könyvéből tanul, megérted, mily kedves ő az egész falunépnek, s megtízszerezve mint tör itt elő az elfojtott, megbéklyózott erő. Nem. A falu nem is azért jelölte, mert családját a kín s a bú megölte, hanem, mert érett fejjel tanul egyre az iramló idővel vetekedve, és tudja: e nő soha meg nem bocsátja, hogy itt veszett a kő alatt családja. JÁNOSHÁZI GYÖRGY fordítása