Útunk/Utunk, 1955 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1955-01-07 / 1. szám
★AROMÂN NÉPENK ÚJ KÖNYVEK VERA PANOVA: Évszakok (új Magyar Könyvkiadó) VERES PÉTER: Almáskert (Szépirodalmi Könyvkiadó) ERIC LAMBERT: Húszezer rabló (Szépirodalmi Könyvkiadó). J ASAG írószövetségének lapja * I X. ÉVFOLYAM, 1. (323) SZÁMÁRA 40 BÁNJ KOLOZSVÁR, 1955. JANUÁR 7. PÉNTEK A szovjet írók második kongresszusának üzenete a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottságához A szovjet írók második kongresszusa forró üdvözletét küldi a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának. Mi, nagy hazánk soknemzetiségű irodalmának képviselői köszönetet mondunk szeretett kommunista pártunknak azért a bölcs gondoskodásért, amellyel fáradhatatlanul segíti irodalmunk előrehaladását újabb eredmények és győzelmek felé. A szovjet nép, amelyet a kommunista párt lelkesít és irányít, szakadatlanul fejleszti a nehézipart, a szocialista gazdaság alapját, minden eszközzel fokozza a szovjet állam hatalmát. A világ történetében elsőnek hazánkban kezdi az emberek javát szolgálni az atommag felmérhetetlen energiája. Rövid időn belül egymásután lépnek üzembe vízierőműveink a legnagyobb folyókon — a Volgán, az Obon, az Angarán. Egyetlen mezőgazdasági év leforgása alatt több, mint 17 millió hektárnyi, rég nem művelt vagy soha eddigel nem szántott szűzföldet törtünk fel. Mindez olyan országban történik, ahol mindenki tanul, ahol a főiskolai hallgatók száma elérte a kétmilliót. A Szovjetunió testvérnépeinek anyagi és szellemi erői páratlan fellendülésről tanúskodnak. Kongresszusunk szónoki emelvénye a különböző nyelven beszélő, de a közös célban — a kommunizmus felépítéséért, a békéért és a népek barátságáért vívott harcban — összeforrott művészek testvéri együttműködésének szószéke volt. Valóra váltak a nagy Gorkij szavai, aki kijelentette, hogy „a szovjet írók második kongresszusát Nyugat és Kelet sok írója, Kína, India írói fogják ékesíteni..." A világ haladó írói, a népi demokratikus országokból és a kapitalista országokból érkezett barátaink és vendégeink a barátság és az üdvözlet üzenetét hozták, velünk együtt szálltak harcba az életért, a halál ellen, azoknak a sötét erőknek mesterkedései ellen, amelyek készek lennének háborúba rántani a népeket. A bomlófélben lévő kapitalista világ arra törekszik, hogy szellemi nyomorba, erkölcsi tönk szélére juttassa az emberiséget. Az imperializmus irodalma megkísérli lealacsonyítani az embert, feléleszteni benne a legalacsonyabbrendű ösztönöket, áthúzni Gorkij fenséges jelszavát: „Ember — büszkén hangzik e szó!“ Az emberbe és az emberiség derűs jövőjébe vetett megingathatatlan hit hatja át irodalmunk alkotásait, megindulásának első éveitől kezdve. Az egyszerű emberek világszerte szívükbe vésték hőseit — az emberiség boldogulásának harcosait. Irodalmunk ereje a nép életével, minden gondolatával, érzésével és hőstettével, a kommunista párt hősi harcával fenntartott szoros kapcsolatában rejlik. A szovjet irodalom elválaszthatatlan a Nagy Októberi Szocialista Forradalom célkitűzéseitől. Soknemzetiségű irodalmunk története a szocialista rendszer fejlődésének, a nép komoly nehézségek közepette folytatott harcának képét, a kemény küzdelemben kivívott nagyszerű győzelmek képét mutatja. A szovjet írók regényeikben és elbeszéléseikben, elbeszélő költeményeikben és színműveikben, lírai verseikben és dalaikban egyaránt a való igazat igyekszenek kifejezni a valóság forradalmi fejlődésében. A Szovjet Írók Szövetségének a második kongresszuson jóváhagyott új szervezeti szabályzatában beszéltünk a szocializmus irodalmának magas rendeltetéséről: „A szocializmusból a kommunizmusba való fokozatos átmenet időszakában hallatlanul megnőtt a szovjet szépirodalom társadalomátalakító és aktív nevelő szerepe. A szovjet irodalom hivatott magas művészi színvonalú formában megmutatni a kommunizmus eszméinek szépségét és nagyszerűségét, hivatott eredményesen harcolni az emberek tudatában még meglévő kapitalista csökevények ellen, megtestesíteni hőseiben a szovjet emberek munkájának, társadalmi és magánéletének sokrétű gazdagságát, hivatott bátran fényt deríteni az élet ellentmondásaira és összeütközéseire. A szovjet irodalom nemcsak tükrözi az újat, hanem győzelmét is minden eszközzel segíti. A szovjet szépirodalom hivatott igazi forradalmi szenvedélyességgel nevelni a szovjet emberek hazafias érzéseit, erősíteni a népek barátságát, előmozdítani a béke, a demokrácia és a szocializmus óriási táborának további tömörülését, hirdetni a proletár-internacionalizmusnak és a dolgozók testvéri szolidaritásának eszméit“. új szervezeti szabályzatunknak ezek a szavai kifejezik nemcsak törekvéseinket, hanem azt is, amit a szovjet szocialista irodalom már elért. Ezekért a vonásaiért szereli irodalmunkat az olvasó nép, a kommunizmus építője. E vonások révén irodalmunk számos alkotása egy egész életre — a béke és a háború éveiben egyaránt — barátja és útitársa a szovjet embereknek. Mi, a szovjet írók második kongresszusának küldöttei, nagyon jól tudjuk, hogy irodalmunk — minden eredménye ellenére — korántsem kielégítő módon tölti be magas hivatását. A szocializmus országának tüneményesen fejlődő jelenét monumentális alkotásokban, nagy művészi hatóerejű alakokban kell megörökíteni. Jól kell ismerni és szívből kell szeretni hős pártunk, új társadalmunk történetét. Tudni kell a maga teljességében bemutatni az új harcát a régi, az elavult ellen, hirdetve a kommunizmus szépségét és nagyszerűségét, ugyanakkor bátran megmutatva az életben jelentkező ellentmondásokat és konfliktusokat. Csak a szó igazi művészének aprólékos és önzetlen munkája hozhat közelebb bennünket — alapos műveltséggel és nagy szaktudással párosulva — népi olvasótáborunk szellemi igényeinek és követeléseinek kielégítéséhez. A szocialista realizmus új lépés az emberiség művészeti fejlődésének történetében. Ezt ma már a világ minden országában megértik, ahová csak eljut a szovjet írók szava. Irodalmunk eszméinek és alakjainak befolyása világszerte évről évre nő. Második országos kongresszusunk a legkeményebb bírálat és önbírálat jegyében zajlott le. A magasfokú eszmei és művészeti igényességre szólító felhívás összefogja a legkülönbözőbb nemzedékekhez és a legkülönbözőbb nemzetiségekhez tartozó írókat. Mi azonban nem tettünk meg a népért anynyit, amennyit megtehettünk volna és meg kellett volna tennünk! Úgy kell írnunk, hogy az ifjúság elvtársaivá fogadja irodalmi hőseinket, példaként kövesse őket. Úgy kell írnunk, hogy a dolgozó olvasó kövesse hősünket az észszerű és igazán szép emberi kapcsolatok nagyszerű új rendszerének megszilárdításáért vívott harc és az alkotás világába úgy kell írnunk, hogy szavunk a legtávolabbi országokban is a barát és a testvér szava legyen a sanyargatott emberek számára, támogassa őket nehéz harcukban, úgy harsogjon, mint a szabadság himnusza! A szocialista realizmus módszere feltételezi az írói egyéni vonások, stílusok gazdagságát, a különböző művészeti áramlatok versengését. Állandóan újabb és újabb művészieszközöket kell keresnünk eszméink nagy igazságának, életünk gazdagságának és sokrétűségének legtökéletesebb kifejezésére. A szovjet írók második kongresszusa megbírálta irodalmunk gyengeségeit és hibáit, egyben felhívta a Szovjetunió minden íróját, fejlesszék tovább a klasszikus orosz irodadalom, a Szovjetunió testvérnépei irodalmának, valamint a világirodalomnak legjobb hagyományait, hirdessék bátran a mi szovjet szocialista irodalmunk eddigi hagyományait, alkotó szellemben tanulmányozzák külföldi barátaink írásművészetének értékes tapasztalatait. A szovjet írók kötelesek lényegesen javítani az új irodalmi káderek kiemelését és nevelését célzó egész munkát, s ebben a rendkívül fontos munkában valóra kell váltaniuk a gorkiji útmutatásokat és hagyományokat. A szovjet írók második kongresszusa biztosítja a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottságát afelől, hogy a szovjet értelmiségnek ez a nagy csapata — az irodalom munkásai — a kommunista párt köré tömörülve készek megsokszorozott alkotó erőfeszítésekkel teljesíteni a nép követeléseit. A szovjet írók második kongresszusa fontos történelmi mérföldkő -irodalmunk fejlődésében. Íróinknak eltökélt szándéka, hogy alapvetően megjavítják írószövetségünk munkáját, fokozottan alkalmazzák soraikban az önbirálatot, leszámolnak az önelégültség és elbizakodottság minden megnyilvánulásával, harcolnak a magasfokú művészi igényességért, íróink elszánták magukat arra, hogy állandóan harcolnak a szocialista realizmustól való minden elhajlás ellen, az idegen, burzsoá nacionalista és kozmopolita ideológia megnyilvánulásai ellen, megszüntetik a burzsoá naturalizmus befolyását. A szovjet írók gondolatai és érzései egyek a nép, a párt gondolataival és érzéseivel. A világbéke ügyét védelmezzük és győzelmét akarjuk szolgálni minden erőnkkel. Most ismét sötét felhők borítanak árnyékot a békére. De ha betetőződik a gazság és kirobban egy új háború, a szovjet írók tehetségüket, művészetüket, életüket ugyanolyan önfeláldozóan a szocialista haza segítésének szolgálatába állítják, mint a német fasizmus ellen vívott háborúban, amely a hitleri önkényuralom szétzúzásával ért véget. Éljen a Szovjetunió Kommunista Pártja és Központi Bizottságai Éljen a kommunizmus! A SZOVJET ÍRÓK MÁSODIK KONGRESSZUSA A KARNTNERSTRASSE egyik fényes kirakata előtt szokatlanul sok az érdeklődő. Az idegenek természetes kíváncsiságával állunk meg mi is, tudni szeretnők, mi köti le ennyire a bécsi járókelők figyelmét? Az utca gyakran többet árul el egy város lelkiállapotáról, mint a szaktanulmányok vagy a nagy gonddal összeállított „útikalauzok". S ez az utca különösen érdekes. Az osztrák főváros életének ütőere, szíve, fénye ez az finom műszer, amely jelzi a politikai gúlátok, személyes vágyak és üzleti vek legkisebb rezgéseit ... Nos, a kis üveg egész szélességében koromfekete cetlik figyelmeztetnek: „Mi voltunk a nácierőszak első áldozatai“. A tükörüveg mögött mozgókép-híradó eleveníti fel a német megszállás történetét és következményeit. Itt sűrűsödik most a Karntnerstrasse forgalma, itt játszódik le újra az osztrák dráma hét esztendeje ... ismerősek számomra is ezek a képek, hiszen az SS- osztagok nemcsak Bécs utcáin masíroztak így, hanem Nagyvárad és Bukarest utcáin is. Láttam őket, láttuk mindannyian. S nem felejtettük el, hogy mi következett a szabályosan dobbanó díszlépések után ... ismerős mindez, de ezek a mozgó képek mégis Bécs és Ausztria történetét idézik, ennek a népnek szenvedéseiről s harcáról beszélnek. Szeretnék olvasni az arcvonásokról: mit éreznek s mire gondolnak most? Nehéz megítélni ezt. Vannak tekintetek, amelyek félreérthetetlenek, redőkbe vont homlokok, amelyek már kétséget támasztanak, s bizony akadnak hetyke, kihívó arckifejezések is. Sejteni lehet, hogy a Karntnerstrasse járókelői nem egyöntetűen ítélik meg az osztrák nép történetének mélypontját. Érzem, hogy a fényes kirakatok előtt az érzelmek néma s viharos kavargása forr. De a fegyelem tökéletes. Senki sem szól, megjegyzést nem tesznek. Az érzelmek rejtve maradnak. Tűnődöm magamban: jó ez vagy rossz? Tudom, hogy ebben a városban megszokottá vált az ellentétes világnézetek nyílt jelentkezése. Hiszen a Szovjetunió, miután felszabadította Bécset, hozzájárult ahhoz — mint Berlinben is — hogy az amerikai, angol és francia csapatok is részt vegyenek a főváros megszállásában. Bécs is négy zónára van osztva, anélkül, hogy közigazgatásilag szétforgácsolódott volna. Itt a zónákat nem jelölik óriási figyelmeztető táblák. Bécs egyes zónái között nincsenek olyan elválasztó határvonalak, mint Berlinben. Persze Bécsnek nincs demokratikus övezete, itt egységesen érvényesül a Raabkormány politikája, amely az osztrák nép érdekeit kiszolgáltatja a nyugatnémet monopóliumok mohóságának és az amerikai „erőpolitika“ parancsainak. Bécs tehát nem olyan, mint Berlin, de nem is egészen olyan, mint a többi nyugati főváros. Bécsben éreztük, hogy jelen vannak azok az erők is, amelyek vigyáznak Európa békéjére s a világ békéjére. Erre emlékeztet a hatalmas szovjet felszabadítási emlékmű és a márványtömb tövében elhelyezett szovjet óriástank, amely először gördült Bécs aszfaltjára. Az osztrák nép, „az első áldozat", nem felejti el a múltat és nyugtalan a jövendő miatt. Ez a nyugtalanság indokolt. Egy séta a Karntnerstrassen is meggyőz erről. A fényes bécsi üzletek tömve vannak nyugatnémet ipari termékekkel. Ausztriának közel 200.000 nyilvántartott munkanélkülije van, mert az osztrák ipar félárbócra eresztett teljesítőképességgel dolgozik. A nyugatnémet trösztök birtokba vették már az osztrák nemzetgazdaság nagy részét és irányt vettek az egyeduralom felé. Az osztrák nép jól emlékszik rá, hogy a gazdasági Anschluss megelőzte a politikai Anschlusst (1938) s ma Ausztria importjának több, mint 40 százalékát Nyugatnémetország fedezi. Hová vezet ez az út? Egy bizonyos. Nem a nemzeti függetlenség felé. BÉCSET IS, mint minden kapitalista világvárost, elárasztják a reklámok. Reklám, hirdetés, kínálat mindenfelé. Újságban, hirdetőoszlopon, moziban, színházban, étteremben, a házak tetején, villamosokban, autótaxin és illemhelyen. Valljuk be: nagyrészt tetszetősek ezek a reklámok. Színekben gazdagok. Nem szabad lelkét és hatásukat. Azt mondja csúcsteljelünk. Szinti az egyetlen révészeinek. Itt „eszmét", mert a áruról, az áru sorá nagy u / e/iturn ne nem közvetett *' szert, s annak a reklámtob' fegyver i' kereszti''' lelkek plakái. akar, ha; annak, hogy -a, tűi, na,a a rend.. az árut. Ezz’ r a véve „eszmei reklámművészeten megkaparintani a mni a képzeletet. Reklám nemcsak eladni ezni is. Ugyan mi a célja Ante valamennyi reklám — de legalább is nagy többsége — az erotika felé sodorja a képzeletet? Óráról van-e szó, vagy fogkeféről — a reklám középpontjában bizonyosan találkozol meztelen női formákkal. Ez persze nemcsak a reklám sajátossága — amely a tőkés telhetetlenségét csinos női lábszárakkal akarja palástolni — hanem a polgári művészet sajátja általában. Lehetetlen olyan napilapot, folyóiratot kézbevenni, amelynek oldalairól a politika tőszomszédságában nem nyers erotika csapna felénk. Ez is az „ideológiai" megmunkáláshoz tartozik. Hiszen a politikát a polgári elmék szívesen nevezik az ösztönök szabad játékának s e politika következményeit örök, természeti jelenségnek. Az összefüggés nem is olyan távoli. „Az ember rabja ösztöneinek, rabja a társadalmi viszonyoknak, a politikának. Nincs mit tennie. Legjobb, ha tudomásul veszi a megváltozhatatlant." Bécset is elönti a nyugati pornográfia. A legtöbb Amerikából érkezik, de Nyugatnémetország sem marad le a versenyben. A hannoveri „Moderne Illustrierte" első oldalán egy félmeztelen asszony s alatta két igen „eredeti" mondat: „Szerelem első pillantásra“ és „Halálos csók". Majd a folyóirat belsejében folytatásos regény: „A szívnélküli asszony" s novella „Szívek a viharban“ címen. S persze emellett nő a fürdőkádban, asszony a szörnyeteg karmaiban, hollywoodi filmcsillagok intimitásai, apáca a volán mellett, titkárnő a főnök karjaiban, egy filmszínésznő magánélete, a perzsa királyi ház romantikus szerelmi története, „tudományos" kutatás a csók lélektanáról, bikaviadal, dzsesszőrjöngés és egyéb csemege, mindez egyetlen számban (1954 november 26., 30 szám). S kizárólag ez, semmi egyéb. Az ember forgatja ezeket a folyóiratokat s egyszerre úgy érzi, mintha csukamájolajat ivott volna éhgyomorra ... EGY SZÍNES AMERIKAI ÜLMET néztem meg. Az amerikai filmtechnika legújabb „csodáját“, Cinemascop-nak nevezik és az a jellegzetessége, hogy szinte kétszeres játékteret ölel fel és a hangok árnyaltabbak, mint a rendes hangosfilmnél. Ha a beszélő hős a színen eltávolodik, vele távolodik a hang is, ha közelebb jön, közelebb halljuk a hangokat is. Ez a technika. Nem vagyok filmszakember, de azt hiszem, hogy a film technikai kivitelezése nem kifogásolható. Én inkább arról szeretnék néhány szót szólani, hogy mire használja a „Century Fox" ezt a technikát. A film címe: „Hogyan horgásznak ki egy milliomost?" S a rövid, de igazán mélyenszántó történet körülbelül ez: adva van három szegény leány, három newyorki manekin. Mindhárman elhatározzák, hogy milliomoshoz mennek férjhez, mert ez semmivel sem nehezebb, mint szegény emberhez menni. A tétel, mint látjuk, tudományos. Nos, ez a három szegény leány (csak mellesleg jegyezzük meg, hogy mindhárman olyan választékosan öltözködnek, hogy nem is milliomos, de milliárdos leányoknak látszanak) vakmerő szélhámosságokat követ el, így például készpénzfizetés ellenében gazdagon berendezett főúri lakosztályt bérel ki egy esztendőre s minthogy ők „igazán" szegények, abból élnek, hogy lassanként, mint saját tulajdonukat, olcsó áron eladogatják a berendezést. Elég az hozzá, hogy „izgalmas" bonyodalmak után Pola, a legöntudatosabb szegény leány férjhez megy egy milliomoshoz, aki amellett fiatal, jóképű és igen rendes férfiú. Férjhez megy hozzá, mégpedig igaz szerelemből, noha előbb azt hiszi, hogy szegény, de mégis kiderül, hogy milliomos. Mindez divatbemutatókkal, házasságtöréssel s meghökkentő szererztelenséggel ilámultam. Hiszen ez a vígjáték nyűge után lehetne az amerikai vígjátékok gúnyképe. A legmodernebb technikánál állítják elő a legmodernebb kultúrszemetet. S a közönség? Igaz, hogy a mozi nem telt meg (— tisztelet ezért a magas helyáraknak is; egy jegy ára megfelel 3—5 kiló kenyér árának —) de a nézők közül többen jól mulatnak. Különösen akkor, amikor a rövidlátó Page fordítva tartja az újságot s leplezni akarja rövidlátását. Ennek a „remek“ ötletnek robbanó sikere volt. Nagyon-nagyon szomorúan hagytuk el a színteret. Hiszen ez nem egyéb, mint a lélekpusztítás egy válfaja, mégpedig különösen ártalmas válfaja. S íme az emberek magas helyárakat fizetnek, hogy elszórakozzanak a mérgezett amerikai csemegén. Hamarosan megvigasztalódhattunk. Ezekben a napokban mutatták be Bécsben a norvég-francia filmgyártás remekművét: „Harc a nehéz vízért", a „Határ utca" című lengyel filmet az ellenállásról, a „Földkerekség vörös lesz“ c. dán alkotást, a „Róma nyílt város" c. olasz filmet, kiváló szovjet filmeket és a népi demokratikus országok néhány filmalkotását. Nincs értelme, hogy összehasonlítást végezzünk, összehasonlítani csak ott lehetséges, ahol van valamelyes közös kiindulópont. Művészetet össze lehet mérni művészettel. Mit tehettünk volna egyebet: "eltekintettünk a párhuzamtól. Ilyen előzmények után élményszerű volt résztvenni azoknak a filmszakembereknek a tanácskozásán, akik az ellenállási harcosok bécsi Fesztiváljára (1954 november 24—28) érkeztek ide 19 európai országból. Cesare Zavattini olasz filmrendező nyitotta meg az értekezletet, amelyen résztvettek a francia, német, olasz, csehszlovák, román, lengyel filmszakemberek, filmszínészek, rendezők, írók. A vita nem volt elvont. A nyugati filmszakemberek két kérdést érintettek: a német militarizmus feltámasztása elleni művészi harc nagy hivatását s a nyugati filmcenzúra kultúrbarbarizmusát. A hitlerizmus legyőzése után remekművek születtek, amelyeket azonban rövidesen „filmtemetőkbe“ süllyesztett a nyugati tőke politizáló szelleme. Az olasz és francia művészek és írók nagy részét hallgatásra ítélte az elamerikanizálódó filmipar. A pincérek tejeskávét hordtak körül, de azt hihettük volna, hogy ki tudja milyen vérpezsdítő italt hörpintenek a résztvevők az áttetsző porcelláncsészékből. Fogadalmak hangzottak el, forró szavak a művészet védelméről, az élet ellenségeinek kikerülhetetlen pusztulásáról. Emlékszem a szavakra is, de még jobban emlékszem a csendre, arra a szinte kitapintható csendre, amely akkor keletkezett, amikor Kurt Stern, ez a nagy német művész szólásra emelkedett. „Erősebb, mint az éjszaka!“ Ő írta és rendezte ezt a megrendítő német filmet, amely nemcsak az öntudat legmélyére nyúl, de felkavarja a szív minden csepp vérét is. Kurt Stern halkan, csendesen beszélt. „Nagyon sokat tehetünk, nagyon sokat kell tennünk az élet megszépítéséért", — mondta. „De ehhez szeretnünk kell az életet és szeretni a művészetet. A művészet szeretete nélkül nem védhetjük meg az életet, nem szolgálhatjuk a művészetet". Aki látta Kurt Stern filmjét, az megérti, hogy mit jelentenek ezek a szavak. Csodálatos alkotás! A német tragédiát vetíti elénk a művésznek azzal a megingathatatlan hitével, hogy ez a tragédia csak múló epizód, mert az élet erősebb az éjszakánál, az elmúlásnál, a tisztaság erősebb a becstelenségnél, a történelmet formáló nép erősebb a történelmet beszennyező gonosztevőknél. A HALÁL AFOLTOSAI, a reakciós bécsi lapok ezekben a napokban nagy figyelmet szenteltek Mr. Harold Russelnek, aki mindkét kezét elvesztette a második világháborúban. Mr. Harold Russel az egykori frontharcosok kongresszusára érkezett Newyorkból Bécsbe. (A kongreszszust az ellenállási harcosok Fesztiváljának ellensúlyozására hívták össze, de nem kerülhette el a teljes közönyt.) Woo, « Ki~„elküli amerika«? mtt .r csak tehette, nyilatkozót, mondotta, hogy filmet készítettek „Életem legszebb éve”. A film „téljesen“ frontszolgálatáról szól és and”-je, hogy egy gránátrobbanás leszakítja mindkét kezét. No és? Mister Harold Russel mosolyog s azt mondja, kéz nélkül is jól lehet élni. Lám, neki kampók vannak a keze helyén s nagyon jól elboldogul vele. Életének legszebb emlékei fűződnek a háborús napokhoz. Az ember megdörgöli szemét, igaz lehet ez? Sajnos, igaz. Mister Russel cinikus mosollyal mutatja kampóit: semmiség, kérem, igazán semmiség. De ez a mosoly undort és megvetést kelt az európaiakban. Nem, az európai emberek nem akarják kampókra kicserélni karjaikat, kézen akarják fogni gyermekeiket és alkotásra használni kezüket. A mi kezünk nem arra való, hogy gránátok szaggassák szét, mi építeni és simogatni akarunk kezünkkel, virágot ültetni s virágot szakítani kedvesünknek. De a mi kezünk elég erős arra is, hogy lefogja azoknak kezét, akik gránátot akarnak dobni békés alkotó életünkre. A halál propagandája hínárként nn az ifjú telkekre. Nem szabad le erejét. Egy osztrák orvosnőtől ezt a történetet. A közeli Mautha járt és hazatérve baráti körben megsemmisítő tábor iszonyatos kekedéseiről. Elmondta, hogy ezek zárt" emberevők a mészárlásokat szerint a tábor fürdőjébe mentek a hamvasztókemencék gőzével ". A társaság egyik ifjú tagja, vej.nök, közbevetette: „Mit tehet Ha nem hajtják végre a kivén' csókát, őket végezték volna ki n ki dermedt hallgatás követte mást. Ez a fiatal mérnök nyilván állapotáról tett vallomást. Ő is taná a parancsokat. Mit tehetne laki megjegyezte: „Elképzeli rem a gyikossági parancsok . Bűntényeket nem szabad . „A katonai parancsot teljes személyes akarat nem szálld le". „S ha arra kapna pazarját testvérét, saját apját gyilkolja meg?“ „Az egésze várva folytatta: „... egy anyagén nem azonos ...“ Az észt ezután azt mondta: „Azon tűnő iyen nyelven kellene beszélnem fiatal mérnökkel, hogy megértsü, mást. Mondjam el neki, hogy mindén végzett testvére, anyja vagy apja vala nők. S hogy a fasizmus veszélyével szemben egyetlen anya és testvér sincs biztosítva? Az ő anyja sem . . . E beszélgetés során döbbentem rá igazán arra, hogy a bűn gyűlöletére is nevelni kell az embereket, amint rá kell nevelni őket a kultúra megbecsülésére, az élet tiszteletére. A fasizmus szelleme itt settenkedik körülöttünk ... vigyáznunk kell ..." „Hogyan" — kérdeztem. Az osztrák orvosnő nagyon határozottan felelt: „Nem szabad fegyvertelenül járnunk közöttük. Érti, ugye? ... A szellem erejével is küzdeni kell ellenük, de eltökéltnek kell lennünk, hogy kiverjük kezükből az életünk ellen irányított tőrt.“ Igen, eltökéltnek kell lenni. Itt Bécsben úgy éreztem, hogy ez az eltökéltség egyre szélesebb rétegeket hódít meg. Különböző pártállású emberek, különböző szemléletű írók, művészek, tudósok és kereskedők megértik, hogy könyvet írni, kutatni, szobrot faragni és kereskedni, alkotni és szeretni, kertészkedni és gyermeket nevelni méltó módon csak egyféleképpen lehet: ha eltökélten és merészen szembeszállunk az élet ellenségeivel. _ BÉCSI ÚTIJEGYZETEK Irta: ROBOTOS IMRE polgári művészet '*ják. Nem tréfánk, hogy ez ma a polgári miti mondani az dologról, az Ide is a kezen Löwith Egon szobra: TANYASZOK ((Valc LUtap.) Az előkelő vendéglőben még a mi tíznapos úttól gyűrött ruháink is valahogy azokra a tornyosra rakott szalvétákra hasonlítottak, amiket a pincérgyerekek a mélytányérokba varázsoltak. Mi magunk ünnepélyesek voltunk, a hajlotthátúak kihúzták magukat, vigyázva ettünk, kóstolgatva ittuk a bort. Tíz nap után eljött a búcsú pillanata. Bejártuk az Igaz Szó körútján új irodalmunkkal Erdélyt, a ködös, szokatlanul lágy december anynyi tája ott forgott körülöttünk még álmunkban is; a félálom pillanataiban a kattogó vonatkerekek zenéje kisért tovább, zúgott a taps. A sok tréfa, vita, kalandos vonatvárás, felszállás — a tíz nap temérdek közös emléket, jó ízt hagyott bennünk. Ezt ünnepeltük most némán, megilletődve. És szomorkásan, mert minden örömnek, tapsnak, közös és egyéni sikernek, éreztük, most hirtelen vége szakad, valami hangfogót tett a jókedvünkre: a válás ott kopogott a küszöbön. Nicolae Tantu, ahogy mi hívtuk, Miklós, hullámos szőke hajával, amit ebéd előtt gondosan megfésült, ott ült közöttünk, kicsit zavartan, mint mindig, hiszen a magyar szóból szinte semmit se értett, de azért kíváncsian, folyvást az alkalmi fordítóra lesvén s látszott rajta: készül valamire. Bort rendelt, sorra töltötte poharainkat, szertársé sósan felkelt s pohárköszöntőt mondott. Ott állt sudáran, a tiszti ruha szép vonalai előnyösen hangsúlyozták vállas termetét, lágy szava otthonosan, az emberi beszéd szép természetességével csendült. Amennyire visszaemlékszem, ezeket mondta: — Elvtársak, jártam én már sokfelé, hadban, békében, írókkal, mindenkivel. Amit most érzek, így még sohasem éreztem. Az érzés véremmé vált, idegeimben fészkel, a gyermekkort idézi. Valóban, testvéreimmel voltam még így, ilyen fogócskáskedvű, könnyű szívvel. Ittunk a testvériségre. S miközben egymás könyveibe írtuk nevünket, mint hajdanán a virágos emlékkönyvekbe, Miklós szavain járt az eszünk. Még beszélgettünk sok mindenféléről, de valahogy mindig ide kanyarodtunk vissza. S hogy búcsúztunk, oroszos férficsókot váltva a szálló forgóajtós előcsarnokában, mindez fütyörészett bennünk, fogócskáskedvű könnyű szívvel. Erről beszéltünk négyesben még a zsúfolt, telegyömöszölt autóbuszban is, zihálva a felszállás fáradalmaitól, miközben búcsúztunk az ódon házaktól, a lótalan, víztelen Cenktől s futottunk kifelé Sztálinvárosból az állomásra .. . — Miklós... ez a Tautu — mindegyre róla esett szó. Nagy István, Asztalos is, Márki is vissza-visszapillantott a múltta még nem ködlött tíz napba s az emlékezés váltakozva rajzolt mosolyt, ellágyulást, párás derűt arcukra. Látták maguk előtt, amint örül, amiért verseit hamarjában lefordították s előadták Gyergyón. A gyergyói kultúrotthont, ahol őt és bennünket, a testvéri egységet oly zárt szívekkel ünnepelték. Látták, amint csárdást táncolt Szentgyörgyön, meg aztán hogy is volt Szeredán? ... — kérdeztük egymástól. Ekkor már a sínek között vártuk a vonatot az élesedő alkonyi szélben. A vonat befutott, mi felszálltunk, csak úgy véletlenül kipillantottunk az ablakon s akkor megláttuk Miklóst, ott állt, bennünket keresett, nemsokára indulnia kellett az ő szinajai vonatának is, újból kezet szorítottunk, most egy kissé felemásan, mi az ablakból, a magasból, ő a csatákban topogva — és a vonat elindult. Távolodó alakját nézve, majd később is, mikor a téli mezőkön futott a vonat, szemem előtt mintegy fizikai valóságként látni véltem barátságunk szálait. Aludtam-e, nem tudom már, lehet, hogy a telefonhuzalok táncától káprázott a szemem. (Férfis) Miklós üzent. Nem írt levelet, de telefonált, az érzelem, ami tíznapos együttlétünk alatt az ő és a magyar társai szívében megért, nem ismeri az áradó parttalanságot. Miklós egyszerűen beszélt rólunk, mint ahogy mi is, alig érkeztünk haza, beszélni kezdtünk róla. Csakhogy az ő szavai hamar eljutottak hozzánk. Elválásunk után másfél órával Táutu már Szinaján volt s még le se tette a bőröndjét, már mesélni kezdett. Hallgatói között ott volt Kiss Jenő is, aki pár óra múlva elindult Kolozsvárra és hétfőn délben, amikor bejött a szerkesztőségbe, így köszönt ránk: Szervusztok! Táutu mesélt rólatok. Miklós tehát üzent. (XIM) Kié ez a hang? A szomszéd szerkesztőségi szoba felé füleltem, ám a hang gazdáját nem ismertem fel. Benyitottam: Veronica! Nálunk őt mindenki így hívja. Az is, aki csak pár szót váltott vele. A családhoz tartozik s így: Veronica. Veronica Porumbacu — mert róla van szó — itthon van nálunk. Megszidja azt, aki nem ad verset a Gazetának, elhozza a más lapoknál megjelenésre váró magyar versek román fordítását s a ferdítéseket szép román versre javítja ki a magyar költők segítségével; csupa megbízatás, minden lapnak kér, minden lapnak visz valamit, ezer szívességgel terhelik, szerezz színházjegyet, ha jövök, vedd meg nekem a könyvesboltban... és Veronica szigorú mosollyal jegyez, ha kissé soknak tartja, amit kérnek tőle, elneveti magát, de azért jegyez és mindent elintéz. Most ott ült Kiss Jenő íróasztala mellett, szeme jókedvűen mosolygott a keret nélküli üveg mögül. Szinte rámkiáltott: — Tautu mesélt rólatok, azaz, hogy rólatok s mégse rólatok... Értettük, mire céloz. — De ez semmi — folytatta s felugrott vidáman, kislányos örömmel s táskája után nyúlt egy másik íróasztalra. A többiek nem értették: mi a semmi? Csak én méltatlankodtam magamban, miért semmi az a tíz nap, amit a testvériség nevében tettünk meg városrólvárosra? Hanem azután gyorsan kiderült, miért törpítette el a harsány öröm Veronica szemében a mi körútunkat. A táskából kéziratok kerültek elő, Veronica ránk nézett, majd a papírokra mutatott. — József Attila. Mint a gyerek, amikor valami érdekeset olvas, feltérdelt a székre ... Nagyon figyeltünk. Attila minden sorát ismertük. A román vers együtt zengett a magyarral. Jó — mondtuk az elsőre. Nagyon jó — a másodikra. A Bánat után meghökkentünk. Ez József Attila volt románul: a gondolat, vajúdási született szó, drága veret, zene. Azaz elmondta a Bánatot magyarul . Törve a nyelvet, de eltökélten. Tavaszig, nyárig megtanulok magyarul. Végül a beethoveni szimfóniák erejével megszólalt románul a Nem én kiáltok. És azután egy szép vers József Attilához. A sajátja. Kérdeztük: ki segített, hogy csináltad? Ő csak nevetett, aztán Kiss Jenőt dicsérte, aki mindent szóról-szóra elmagyarázott neki Szinaján és újból vidáman, bugyborékolóan felnevetett a szobrász, a tapintható anyaggal dolgozó művész elégedettségével. — József Attila? — kérdezte megintcsak mint a szobrász, ki fürkészve lesi a látogató arcán a felismerés derengő jegyeit. És szinte tapsolt örömében. 2 SZÁSZ JÁNOS 'dúázom. UCLAL