Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1956-09-14 / 37. szám

6 MŰVELŐDÉSI ŐRJÁRATON Arany-évforduló, AMILYEN BIZTATÓAN, sőt lelkesí­tően hat látogatójára a példás rende­­zettségű váradi Ady-múzeum, épp oly lehangoló érzéseket ébreszt az Arany János nevét viselő nagyszalontai mú­zeum mai állapota. Megrökönyödve olvastuk nemrégen Könczei Ádám bá­tor helyzetismertető írását az Előző­ben. Hogyan? Tíz évvel a fasiszta dú­­lás után még mindig rendezetlen az Arany János-múzeum mind irodalom­­történeti, mind általános művelődés­­történeti szempontból rendkívül érté­kes anyaga? Még mindig nem rendel­kezik megbízható katalógussal, korsze­rű tárlókkal? Egészen megfeledkeztek volna róla illetékes kultúrszerveink? Szerencsére nem tartunk még itt, mert annyi mégis csak történt, hogy kissé rendbeszedték a múzeumnak hajlékot adó Csonkatornyot, parkosították a kör­nyékét, a belső helyiségeket kimeszel­ték, bevezették a villanyt. Mindez azonban csak felületi szépítésnek szá­míthat. Az itt őrzött hatalmas anyag megfelelő elrendezése és rendszerezése hiányában, áttekinthető és tudományos szempontból megbízható új katalógus, korszerű óvó­eszközök, valamint tudo­mányos munkaszoba nélkül sem e nagy értékek elfogadható megőrzésére, sem komoly irodalomtörténeti kutatásra nincs lehetőség e fontos művelődési intézményünk falai között. Nagy mulasztás kétségkívül. A Csonkatoronyban elhelyezett múzeumot ugyanis nem csupán a birtokában lévő kéziratok, emléktárgyak, szobrok, fest­mények stb. emelik legfontosabb műve­lődési intézményeink sorába, hanem azok a helyi vonatkozású kutatási fel­adatok is, melyeket elsősorban az Arany múzeumnak s az újból munkába len­dült Arany Múzeum Bizottságnak kell vállalnia. Szalonta közelebbről meg­­ünnepli nagy költőfia születésének 140. s a város alapításának 300. év­fordulóját. Keresve se lehetne jobb al­kalmat találni e „szabad hajdú fészek” forradalmi, szabadságharcos múltjának feltárását célzó tudományos kutató­munka elindítására — ha már eddig nem fogtunk hozzá — s a még fellel­hető emlékek összegyűjtésére. Arany János szellemében cseleked­nénk. Tudjuk, a költő mennyire meg­becsülte népe szabadságküzdelmének hagyományait. 1850-ben pár hónappal a tizenhárom aradi vértanú kivégzése után, Haynau rémuralmának napjaiban a megélhetés és lakás nélkül hányódó Arany János gondolatai a lidércnyo­­másos jelenből visszaszállnak szülő­városkája dicsőséges múltjába: Csonka torony nyúlik a felhőbe, Rajta pihen a nap­lemenőbe, Rá­ ráveti visszanéző fényét, Mintha látnám ősapáim vérét. Valóban, sok derék parasztharcos vé­re ömlött itt,e torony tövében. Szájha­gyomány szerint magát a tornyot is a hajdúk emelték véres harcok köze­pette egy gazdag gyaraki birtokos le­égett kastélyának romjaiból. Erre cé­loz versében Arany János is. őrtorony­nak, kilátónak építették a török marta­­lóh­adak s a fegyveres úri önkényes­kedések ellen. Hatalmas kövekből ra­kott falai kö­zött csak a fegyverforgató férfiak laktak, kik felváltva teljesítettek „strázsa” szolgálatot. Hogy mikor lett a torony csonka, arról sincs biztos tör­téneti adatunk. Egyes kutatók úgy vé­lekednek, hogy még befejezése előtt el­fogyott a kő s a többi építőanyag. Sza­lonta népe azonban azt állítja, hogy a hajdúk reágyújtották az őrtornyot megszálló törökre. Ekkor égett le a tetőzet s vált olyan „csonkává” a to­rony, amilyennek Arany János gyer­mekkorában megismerte. Rozvány György Nagyszalonta tör­ténete című műve 111. oldalán érdekes történeti epizódot jegyez fel. Az elbe­szélt történet reávilágít azokra a test­véri kapcsolatokra, amelyek Szalonta és környéke hajdúsága és a régi Bi­­harmegye román népe közt a múlt századokban szövődtek. A 18. század közepetáján történt, hogy az elvisel­hetetlen jobbágyterhek s a vallási unió erőszakos végrehajtása következtében a vármegye román lakossága közt for­rongás támadt, majd az elégedetlen­ség egy Drungó (Drungá?) Gábor vagy magyaros nevén: Gyúró Gábor nevű erélyes, bátor román parasztember fel­léptével sok helyütt nyílt felkelésbe csapott át. Drungót és néhány társát a vármegye urai, általános zendülés­től tartva, elfogatták, bilincsbe verték és Váradra szállíttatták. Alig terjedt el a letartóztatások híre, az úrtól és német megszállótól egyaránt kegyet­lenül szorongatott Szalonta háromszáz hajdúja lóra kapott, berontott Váradra s a megyeháza előtt követelte az el­fogott román parasztok szabadonbo­­csátását. A szalontai hajdúk fenyegető fellépésére a katonai parancsnokság kénytelen volt vizsgálóbizottságot ki­küldeni. A szabadságharc leverését követő testi és lelki megpróbáltatások között a parasztosok egyértelmű hagyatéká­nak nagy része van abban, hogy meg­született A walesi bárdok, a Ráchel siralma és a többi halhatatlan vers, Arany bátor költői magatartásának megannyi kifejezője. UTUNK SORÁN felkerestük Temes­váron Debreczeni Istvánt,­ az Arany­múzeum anyagának egykori leltározó­ját és első tudományos katalógusának megszerkesztőjét. Debreczeni maga is íróember lévén, egykor levelező vi­szonyban állott Móricz Zsigmonddal, diáktársa volt Debrecenben Tóth Ár­pádnak s közeli ismeretség fűzte az előző irónemzedék több más kiemel­kedő tagjához is. Hosszú időn­­ át tagja volt a szalontai Arany János Egyesületnek Diákkora óta Arany-ku­tatásokat végez, hatalmas anyag van már birtokában. Jelenleg az összege­zésnél tart és buzgón dolgozik kiadan­dó könyve kéziratán. Készülő munká­jában Arany János szalontai éveit kí­vánja megörökíteni az általa össze­gyűjtött dokumentumok felhasználá­sával. Kutatásai szempontjából igen nagy előnyt jelentett, hogy hosszú időn át meghitt viszony fűzte őt Széll Kálmán szalontai református lelkész­hez, Arany János Juliska nevű leá­nyának férjéhez. Kérdésünkre elmondta, hogy öröm­mel olvasta az Előre problémafelvető cikkét. Ismeri a múzeum jelenlegi hely­zetét s maga is azon a nézeten van, hogy a Csonkatoronyban elhelyezett hajdú-évforduló múzeum újjárendezése és az Arany János Múzeum Bizottság teljes mun­kába állítása érdekében csakugyan tenni kellene már valamit. Nemrég több lelkes szalontai múzeumbarát megbí­zásából levélben felkereste őt Danie­­lisz Endre szalontai tanár s véleményt kért tőle a teendők felől. Válaszában kifejtette s most ismét hangsúlyozza: Minden újjárendezési tevékenységet a háborús dúlások zűrzavarában ide­gen kezekbe került múzeumi anyag erélyes visszaszerzésével kell kezdeni. Megengedhetetlen, hogy egyes helybeli vagy környékbeli magánosok jogtala­nul és illetéktelenül maguknál tartsa­nak értékes leltári darabokat. — Szalontán jártamban saját sze­memmel győződtem meg erről — mondja Debreczeni István. — Úgy gondolom, hogy egy ilyen értelmű ha­tósági rendelet kibocsátása elenged­hetetlenül szükséges. Ez lenne az első lépés, melyet a magánosok jogos tu­lajdonában levő Arany-relikviák meg­szerzésének kell követnie. Magam is rendelkezem ilyen emléktárgyakkal. Valamennyinek az Arany János-mú­zeum­ban a helye. — Milyen emlékekről van szó? — Birtokomban van Széll Kálmán­nak, Arany János vejének több, iro­dalomtörténeti érdekességű levele. Én őrzöm Arany János nevezetes Koldus éneke (a magyar szabadságharc buj­dosó katonájának “megrázó panasza.) egy példányát, mely arról nevezetes, hogy Arany János saját példánya volt. 1861-ben adták ki s az élelmes kiadó ponyván árultatta a népszerű verset — a szerző nevének elhallgatásával. Illetve Arany neve helyett azt nyo­matta oda: „Névtelen”. Küszöbről-küszöbre járok, hol be, hol ki. Ne üzenjetek, hogy nincsen itthon senki... Nyomban elő is keresi íróasztala egyik fiókjából az elsárgult papírlapot. Aztán a szoba falán függő, java férfi­korában levő Aranyt ábrázoló képre mutat: — Rendkívül becses emléktárgy ez is. 1866-ban készült, fénykép után raj­zolták kőre. Arany János küldte an­nak idején vejének, aki aztán halála előtt nekem ajándékozta. Vásárlás foly­tán hozzám került Széll Kálmán ha­talmas íróasztala is, amelyen Arany a Toldi szerelme VI. énekének az ele­jét és a Juliska leányomhoz című ver­sét írta. Az íróasztal fiókjából szintén elő­kerül az Arany János-múzeum első katalógusa. — úgy állítottam össze annak idején (a húszas évek végén), hogy a tár­gyak, kéziratok valahogy sorrendsze­­rűen illusztrálják Arany életének ese­ményeit. Természetesen a múzeumban sok olyan egyéb értékes emlék is van, amelyet egy katalógus nem foglalhat magában. — Érték-e a háború folytán súlyo­sabb veszteségek a múzeumot? — Tudtommal nem. A legbecsesebb Arany-kéziratok mind megvannak. Megvan a Murány ostroma, melyet tudvalevőleg 1847 utolsó negyedében írt az Elveszett alkotmány és a pálya­­díjnyertes Toldi után. A múzeum bir­tokában van a Szentivánéji álom for­dításának kézirata is. Ezt a kéziratot adta Arany a nyomdába. Megvan Toldi szerelme VI. énekének az eleje is, melyet annak idején Széll Kálmán aján­dékaként magam helyeztem el a mú­zeumban. Arany tudvalevőleg Juliska leánya halála után másfél évig semmi­lyen írói munkát nem végzett. Mikor aztán újból dolgozni kezdett és foly­tatni akarta a félbenmaradt Toldi sze­relmét, legelőször is saját fájdalmát sírta el benne a leányát vesztett Roz­­gonyi panaszszavával: Piroska... ez a név! jaj nekem, ez a név! Hogy tipra keresztül egy boldogtalan év S közel a másiknak fele is már rajtam, Mióta e dalra kulcsolva van ajkami Még az se merészelt — a panaszos ének Enyhületet hozni az apa szivének: Egy szomorú köre ült szárnya­szegetten S néma didergéssel gubbasztó felettem. Talán megvan az a nagy sárgaréz kávéfőző is, amelyet Aranyék Petőfi Sándortól kaptak ajándékba. Petőfi 1848 június elsején személyesen is fel­kereste Arany Jánost és tíz napot töl­tött nála Szalontán. Itt írta a Csonka­torony, Rab oroszlán, Gólya, Sára néni, Mily szép a világ és Arany Lacinak című költeményeit. Ekkor lepte meg Petőfi Aranynét ezzel a kávéfőzővel. A szalontai múzeum őrzi különben a Barabás-rajzolta Petőfi-képet is ... Gondolom, nem esett kár Kazinczy, Jókai, Lévay, Tompa kézirataiban sem. Reményi Ede, a nagy hegedűművész Aranynak dedikált arcképe szintén a múzeum tulajdonában van. 1860 má­jusában a nagykőrösiek ünnepelték az emigrációból hazatérő Reményit. Arany is meghallgatta hangversenyét, majd ennek hatása alatt megírta Reményinek című versét. A nagy hegedűs külön is játszott Aranynak és a költőt meg­ajándékozta fényképével. Pár héttel később Reményi Kolozsvárra ment és itt a magyar-román testvériség jegyé­ben megtartotta híres színházi hang­versenyét .. . Beszélgetésünk újból a városalapítás évfordulójára terelődik. Az Arany-örök­séget gazdagítanók vele — véli Deb­reczeni — ha ebből az alkalomból az ügyet magukévá tevő szakembereink megvetnék az alapját Az Arany-mú­zeummal testvér hajdú-múzeumnak. Itt gyűjtenénk össze és őriznék meg az utókor számára „Biharország” népi szabadságküzdelmeinek még fellelhető emlékeit, viseletét, fegyvereit, ideértve természetesen a román emlékeket is. Hajdú-múzeum .. . Vajon tüzet fog-e a gondolat? ... RÉGENI ANDRÁS THOMAS MANNHitvallás a szociális köztársaság mellett AZ m­eg akarom ismételni azt a hitval­­lást, amelynek két évvel ezelőtt egy nehéz és kritikus pillanatban már nyilvánosan hangot adtam és amely­ért egyszer-másszor azóta is síkra­­szálltam: a hitvallást a szociális köz­társaság mellett és amellett a meggyő­ződés mellett, hogy a polgári szár­mazású, szellemi életet élő embernek ma a­ munkás oldalán, a szociális de­mokrácia oldalán van a helye. Mint ilyenszerű ember mélyen át­­érzem annak a magatartásnak hamis­ságát és az élettel való ellentmondá­sosságát, mely a szociális, politikai és társadalmi szférát fennhéjázóan lenézi és másodrangúnak minősíti a ben­­sőségesség, a metafizika, a vallásos­ság világával szemben. A személyi­belső világnak és a társadalminak ez az értékösszevető szembeállítása, vagyis a metafizika és a szocializmus egymással való szembehelyezése, ami­­koris az utóbbit vallástalannak és szentségtelennek, materialistának, a termész-boldogságra törekvő akarat megnyilatkozásának minősítik — ma megengedhetetlen. Egy világban, mely annyira ellentmond istennek és any­­nyira értelem nélkül való, mint a mi­énk, megengedhetetlen, hogy a jobbra törő akarattal szembeállítsuk maga­­sabbrendűként a metafizikumot, a bensőségességet és a vallásost. A politikai és a szociális — része a hu­mánumnak. A humánus érdeklődés, a humánus szenvedély, az emberi prob­lémák mély átélése, a rokonszenv az ember sorsa iránt, ez az érdeklődés és ez a szenvedély mindkét területet át­öleli, mind a személyi­ bensőségest, mind az emberi együttélés külső rend­­jét. _ Művészként szólok, és az emberiben való elmélyülésnek az a formája, a­­melynek neve művészet, szintén humá­nus érdeklődésből fakad, az emberrel való szenvedélyes együttérzésből. Hi­szen a művészet mindig az a tökéletes „harmadik birodalom” volt és lesz, amelyről nagy humanista szellemek álmodoztak: tudniillik a testiségnek és szellemiségnek, a természetesnek és az emberinek az egysége. Még egyszer: a humánum magába öleli mind a két világot, a belsőt és a külsőt, a politikai-szociális terület pe­dig ezennek a része. Semmi sem gátolhat meg abban az eltökélt szán­dékunkban, hogy ezt a részt is em­berivé, eszményivé tegyük, formával és értelemmel, szabadsággal és igaz­ságossággal telítsük. Nem gátolhat meg az a vád sem, hogy egy ilyen ügy rendezetlen és vallástalan lenne, hiányozna belőle a metafizikus szel­lem, egyszóval a puszta materializ­must jelentené. A materializmus lehet sokkal eszmegazdagabb, idealistább és hittel telítődöttebb az anyagival szembehelyezkedő legteljesebb benső­­ségességű előkelősködésnél. Mert tá­volról sem jelenti, mint ahogyan azt a kultúrpolgár szeretné, az elmerülést mikor Hitler már néhány hete a birodalmi kancellár szerepé­ben tetszelgett és az SA hordák megkezdték a német lakosság elleni terrorjukat, a Berliner Volksbühne tüntetést szervezett a fasizmus el­len. E tüntetés alkalmára írta Tho­­mas Mann a szociális köztársaság melletti hitvallását, amelynek felol­vasására azonban akkor — a véres terror következtében — már nem kerülhetett sor. A nagy német író akkori — 1933-as — állásfoglalása a hitval­lásból világosan kirajzolódik: ob­jektivitásra való törekvésében még nem tud lemondani a fasizmus szellemtörténeti megindokolásának a kereséséről, de félreérthetetlenül és határozottan védelmezi a demok­ratikus és szociális német köztár­saságot a reakcióval szemben, a népek barátságát a faji és nem­zeti gyűlölködéssel szemben. Thomas Mannak ez a politikai hitvallása az erkölcsiség és szabad szellem teljes erejével a bonni Né­metország mai hatalmasait is sújt­ja. A szabadságról, az emberek­nek erről az alapvető életeleméről vallott felfogása a német Kommu­nista Párt mai betiltóiról is leránt­ja a leplet. A német szó legnagyobb korunkbeli mesterének eme har­cosan haladó politikai felfogása az évek során csak kijegecesedett. Ta­núskodnak erről az Európa vigyázz! az anyagiban, hanem ellenkezőleg, azt a törekvésünket, hogy emberi tartalom­mal telítődjék. ■p­bben az értelemben vagyok szocia­­lista. És demokrata vagyok ab­ban az egyszerű és általános értelem­ben, hogy hiszek azon eszmék múlha­­tatlanságában, amelyek számomra szétszakíthatatlanul összefonódnak az ember eszméjével, az ember tényéhez fűződő valamennyi érzelemmel — pél­dául a szabadság eszméjével, amelyet ma túlhaladottnak szeretnének nyil­vánítani és történelmileg az ócskava­sak közé dobni. Amint látják, olyan mozgalomról beszélek, mely ma Euró­pa szinte minden országában érezhető, és amely meghatározott, szellemtörté­­netileg teljesen megmagyarázható reakció a tizenkilencedik század „libe­rális” eszméivel szemben. Ennek a mozgalomnak értelme, hogy az em­beri szellemet —­ amely túlságosan el­kalandozott azt absztraktumban és elintellektualizálódott — újból az élet forrásaihoz, a tárgyak természetes realitásához vezesse és a természetes kötöttség pátoszát a szabadság páto­sza fölé helyezze. Hiszen az emberi a nemzetinek és népinek a fénytörései­ben mutatkozik és valósul meg, ez a mozgalom pedig, amelyre gondolok — az absztraktum, az általános bizonyos c. kötetében olvasható figyelmezte­tései és eszmefuttatásai, és tanús­kodik erről utolsó nagy munkája — terve, amelyet már nem tudott meg­valósítani. Élete utolsó heteiben annak a gondolatnak az életbeültetésével foglalkozott, hogy néhány vezető humanista szellem közös figyelmez­tető kiáltvánnyal forduljon a világ népeihez, valamennyi kormányhoz. Figyelmeztessenek arra, hogy a bé­ke veszélyeztetésével ma már az emberiség létének erkölcsi jogosult­sága is kockán forog. És ne csak figyelmeztessenek, hanem késztes­senek állásfoglalásra, tettre is, an­nak a felelősségnek az alapján, mely mindannyiunkat terhel. Tervezett kiáltványában arról szándékozott vallani, hogy ezt a fe­lelősséget senki sem háríthatja el magáról. Már ez is híven kifejezi azt, hogy Thomas Mann társadal­mi magatartása az évek során mennyire kikristályosodott. Mind az itt közölt — eddig isme­retlen, s a német sajtóban most közzétett — hitvallásával, mind utol­só heteinek e nemes törekvéstől áthatott tevékenységével Thomas Mann halálán túl is segíti a német népet „a múlt hatalmai" ellen, az emberi haladásért folytatott küzdel­mében. Nem kétséges, hogy korunk legnagyobb német írója több köve­tőre talál népe körében, mint a remilitarizálás mai sürgetői­ lebecsülésével — pátoszát éppen ezek­ből a hitvallásszerű adottságokból me­ríti. Ez a mozgalom érezteti hatását a tudományban és a művészetben, nagy szerepet játszik a mai ifjúság azon igyekezetében, hogy egy új vi­lágnézethez jusson el, és senki sem vonja kétségbe szellemtörténeti jogo­sultságát, sőt szükségszerűségét. A maga módján ez a mozgalom — egy általa ugyan megvetett szóval élve — „haladást” képvisel. De ezzel a mozgalommal a legveszélyesebb mó­don visszaélnek olyan hatalmak, ame­lyeknek a legkevésbé sem szívügyük a haladás. A múltnak ezek a hatalmai hamis, az élettel ellentmondó célok szolgálatába állítják e mozgalmat. Ez — amint mindannyian tudjuk — politikai-szociális síkon történik. Ha itt bevetik a vér, az ösztön, az erőszak filozófiailag divatos fogalmait a sza­badság és a demokrácia állítólag el­avult és elhalt gondolatai ellen, akkor a forradalomnak és a reakciónak az a keveréke jön létre, amelyet ma oly sokféleképpen látunk működni. Ez az, ami ellen ez én demokratizmusom fel­lázad. Ez a természetforradalom úgy tesz, mintha a tizennyolcadik és tizen­kilencedik században felállított huma­nista követeléseket régesrég valóra váltották volna és mintha az életnek, épp azért, hogy életben maradhasson, azokon túl kéne lépnie és kiegyenlítő, visszaállító ellenkövetelésekre kellene áttérnie. Mintha például a népek együttélésének és földrészünk gazda­sági-politikai összefogásának liberális és szociális követelményével szemben ma mindenképpen és kizárólag a nem­zeti kötöttség és a nacionalizmus fo­galmát kéne érvényesíteni. Az ifjúság , nagy része hangulatilag hajlandónak mutatkozik ilyen gondolatmenetek elfo­gadására. Ezek azonban hamisak. Az úgynevezett polgári korszak humanis­ta követelései távolról sem valósultak meg és, sajnos, még nagyon sok idő­nek kell eltelnie megvalósulásukig Az antidemokratikus-nacionalista moz­­galom teljesen hamisan ítéli meg a századot, amikor úgy véli, hogy azt ki­zárólag saját törekvései határozzák meg. Mert szem elől téveszti azt, hogy a most általa lebecsült és meg­vetett törekvések legalább olyan élet­­fontosságúak maradnak e század szá­mára, mint ő maga. Nem veszi észre, hogy azon lelki-erkölcsi tartalmak nél­kül, amelyek a szabadság szóban rej­lenek, az ember nem élhet emberi módon. Kötöttségünk a szülőföld, a rög, a haza és a népi kultúra realitásához természeti adottság, amely ilyen érte­lemben szent és sérthetetlen. A nem­zeti eszmének megvolt a maga hősi korszaka, és hősi küldetésének ez az ideje a tizenkilencedik század volt. Ebből a századból született és ennek folyamán, nehéz harcok során, tudott tért hódítani. Forradalmi eszme volt, amelyért Németországban időnként börtön járt. Küzdve és győzve a nem­zeti eszme maradéktalanul érvényesült és kiélte magát, minden vonatkozás­ban, politikailag, szociálisan és szelle­mileg. Minden jóérzésű és értelmes ember, minden valamirevaló politikus tudja, hogy Európa népei ma már nem élhetnek és nem fejlődhetnek egyen­ként és magukba zárkózva. Tudja, hogy egymásra vannak utalva és sors­közösséget alkotnak, amelynek elis­merése és valóraváltása történelmi feladat. Ezen a meggyőződésen nyugszik szembehelyezkedésem mindazzal, ami ma újnak és eljövendőnek nevezi magát, és tudni vélem, hogy ez a szembehelyezkedés Németországban sokkal elterjedtebb, sokkal mélyeb­ben gyökerező és sokkal erősebb, mint ahogyan az pillanatnyilag látszik. A német köztársaságnak meg kell tanulnia hinni erejében és jogában, tudnia kell, alapjában véve, mennyire erős és milyen megtántorít­­hatatlan erkölcsi és szellemi erők álla­nak ki ma is mellette. A szociális és demokratikus Németország — ez mély meggyőződésem — bízhat abban, hogy a jelenlegi konstelláció átmeneti és hogy a jövő, mindenek ellenére, az övé. A CSEH SZATÍRA MESTERE A román és magyar könyvpiacnak­­ egyaránt nagy eseménye: Jaros­­lav Hasek halhatatlan regényének, a Svejk-nek megjelenése. Magyarul Ka­rikás Frigyesnek, az ismert moszkvai magyar emigránsnak, írónak és az 1919-es magyar kommün egyik hősé­nek fordításában, a Henri Barbusse vezette párizsi Monde kiadásában s Bölöni Györgyék és Aranyosi Pálék szerető gondozásában, a harmincas évek elején egyszer már megjelent magyarul a Svejk. A mostani fordítás és újramegjelentetés mégis több szem­pontból fordulópontot jelent. Először is: Réz Ádám mostani új fordítása jobb, gondosabb, hajlékonyabb a régi­nél, inkább visszaadja a baseki szatí­rát, pontosabban tükrözi a cseh népi humort. Másodszor pedig a mostani magyar Svejknek gyönyörű a külső kö­ntöse, nagymértékben érvényesülnek benne a cseh érdemes művésznek, Jo­­sef Ladának konzseniális illusztrációi. Tudok olyan eseteket, amikor fiatal emberek a Svejket böngészve már a rajzok­ láttára hangosan kacagtak. Számtalan más esetben pedig Josef Lada rajzai csináltak kedvet, indítot­tak arra kezdő, tapasztalatlan, bizalmat­lan olvasókat, hogy a könyvet estéről­­estére végigkacagják, tanuljanak belő­le, megtanulják azt, hogy mi a milita­­rizmus, milyen volt a múltban és mi­lyen veszélyt jelent számunkra ma. Josef Lada zseniális rajzai simulnak a szöveghez, rokonok vele, megmagya­rázzák, kibontják Hasek humorát, sőt sokszor rádupláznak arra. Hatását, — akárcsak maga Hasek — egyszerű, közérthető, sokszor drasztikus, de ele­mentáris eszközökkel éri el. Igen ér­dekes és jellemző, hogy most, amikor a Svejket Karel Stekly, Csehszlovákia egyik legkitűnőbb államdíjas filmren­dezője a legjobb cseh színészek rész­vételével újra filmre veszi (ez már az utolsó húsz évben kb. az ötödik, vagy hatodik filmváltozat) saját kijelentése szerint az alakok, a főhősök, a masz­kok kiválasztásánál úgy jár el, hogy azok a Josef Lada által megálmodot­­takhoz, és megrajzol­takhoz pontosan hasonlítsanak. Érdemes arról is megemlékezni, hogy Jaroslav Hasek és a Svejk ho­gyan indult s hogyan fogadta a cseh nép, a cseh sajtó, a cseh közvélemény. Hasek már jóval a háború előtt hu­moreszkek százait írta különböző la­pokban, amelyek nagyobbrészt a tárca­rovatok helyén jelentek meg. Sőt, egy kötetre való humoreszket is írt Svejk­­ről, a kutyakereskedőről. Ez a kötet ma a cseh irodalomtörténetben s a cseh közönség előtt úgy szerepel, mint az „eredeti Svejk”, amelyet széltében­­hosszában szintén szívesen olvasnak. Annak ellenére, hogy Hasek sokat írt, és írásai a nevetés kimeríthetetlen for­rásai voltak, mégsem mondhatjuk azt, hogy beérkezett író lett volna. Hogy is lett volna az? Hiszen Hasek nem volt sem főszerkesztő, sem főmunka­társ, sem ehhez hasonló ... Csak „korcsmatöltelék” volt, csapszékek és kávéházak lovagja s a prágai éjszakai élet egyik ismert alakja. Ha bement valamelyik redakcióba, vicceltek vele, ő meg cserébe szintén humorizált. Munkáit leközölték s kicsi honoráriu­mokat fizettek értük. Ügyes kamercáru­­nak tartották, olcsó krokinak, amo­lyan Guthy Soma-szerű vagy Hacsek és Sajó-szerű vizenyős valaminek, amin ugyan a nép kacag, de irodalmi értéke nincs. Nem vették észre Hasek humoreszkjeiben az erős társadalom­szatírát, a gogolyi, csehovi, rabelaisi elemeket, sőt ezeken túl azt, amit ép­pen Hasek fedezett fel. Az író siker­telenségét fokozta az, hogy rosszul és kopottan öltözködött, és tagja volt az anarchisták gyülekezetének. Ezekről az egykori cseh anarchistákról is ér­demes megemlékezni. Nem volt ez egy marxizmussal szembenálló irányzat, hanem a cseh bányászoknak, lázadó értelmiségieknek egy csoportja, amely szembeállott az akkor már nagyon el­­polgáriasodott, sovinizmussal és na­cionalizmussal fertőzött szociáldemok­rata párttal. Ennek a csoportnak sok író, művész, értelmiségi tagja, később Jaroslav Hasekkel együtt, aktív tagja lett a cseh kommunista pártnak. ■p­rdekes és jellemző az is, hogy a ■*-' Svejk hogyan terjedt el, hogyan hatolt be a cseh közvéleménybe, a nép tudatába, s hogyan lett világsi­kerré. Eleinte — ahogy Hasek elké­szült egy résszel — füzetbe adta ki s­­ a prágai piacokon, korcsmákban, kávéházakban, szakszervezeti és párt­helyiségekben részben maga is árusí­totta. S kiadója már akkor meggaz­dagodott rajta ... S ahogy ez már a kapitalista világban gyakran lenni szokott, az írónak csak a morzsák ju­tottak. És a Svejket nem fejezhette be, mert a halál korán kiütötte kezé­ből a tollat. A Svejk azonban még így — látszólag töredékesen is — kerek egész, s tökéletesen s mélyrehatóan ábrázol egy világot, az egykori osz­trák-magyar monarchia sötét emléke­zetű világát. A nagy siker, a világsiker csak pár évvel Hasek halála után következett be. Svejk igazi felfedezői, megkedve­­lői a nép, az egyszerű emberek vol­tak . .. S nyomukban és velük kar­öltve jöttek az irodalmárok: Max Brod prágai német író, Egon Ervin Kisch, Iván Olbracht, Julius Fucsik, F. X. Salda szerkesztő, akinek szere­pét a cseh irodalmi életben az Osváth Ernőével és Gaál Gáboréval hasonlít­hatjuk össze. Azután következtek a nagy kötetes kiadások, a Grete Reiner német fordítása. Max Brod sok jelenet­ből álló színdarabot írt a Svejkből, amelyet Piscator újfajta forgószínpa­­don és óriási sikerrel Berlinben adott elő, címszerepben a nagy Pallenberg­­gel. Ebben az időben Prágában, Pil­­zenben cseh kisvárosokban, hivatásos kabarészínészek saját dramaturgiai fel­dolgozásukban játszották a Svejket. A Svejk helyzetkomikuma, az író tí­pusábrázoló képessége oly erős volt, annyira klasszikus, hogy a színészek még ezekben a hevenyészett feldolgo­zásokban is óriási sikereket arattak. Ja­­roslav Hasek barátja, egy Vanek nevű író a Svejket továbbfolytatta és még néhány kötetet írt hozzá. A két világháború között a har­mincas években a Svejk figurája már annyira benne élt a cseh életben, hogy nem volt olyan falu vagy város, ahol néhány embert ne neveztek volna Svejknek. A Svejk diadalmenetét — ideig-óráig — csak a németek 1939-es prágai bevonulása akasztotta meg. A cseh népnek hosszú ideig nem volt viccelni való kedve, még akasztófa­humora sem, nyakára telepedett az a német járom, az a német csizma, ame­lyet Hasek a Svejkben oly mesterien megírt. Ez a dermesztő ájultság azon­ban csak egy ideig tartott, aztán fö­lülkerekedett a cseh nép egészséges humorérzéke, optimizmusa. A homály­ból ismeretlen svejkek bújtak elő, nem egy, nem kettő­: ezernyi Svejk. Az il­legális lapokban anonym szerzők írá­sai jelentek meg ezzel a címmel: „Svejk kalandjai a német megszállás alatt." Svejk népszerűsége ma óriási a vi­lágban. És azt se csodálnánk, ha Sosz­­takovics, vagy, Hacsaturján, vagy va­lamelyik új cseh zeneszerző vagy akár nálunk Eisikovits, vagy Mendels­­son szövegéből vigoperát írna. Ennél jobb vigoperaszöveg már nincs! Sokat beszéltek a Svejk nyelvéről és sokan kifogásolták is azt. Ezek a szalon-irodalmárok s a bur­zsoázia sok kritikusa azon a címen akarta kitessékelni Svejket a cseh iro­dalomból, hogy nyelve — úgymond — trágár, drasztikus, és hogy ez már nem is irodalom, hanem pornográfia. De vajon Zola sok remekművében nin­­csenek-e ilyen kifejezések és ez talán ártott valamit Zolának és könyveinek? És Rabelaisében és Balzac igen fura históriáiban és Swift-ben és itt-ott el­szórva Mikes Kelemen leveleiben nem találhatók ilyesmik? ... Ennél a pont­nál annál is inkább bővebben kell időznünk, mert ma is akadnak olyan esztéták, irodalmi bürokraták és kriti­kusok, akik minden erősebb, életből ellesett, életből kölcsönzött és az éle­tet hűen és tipikusan ábrázoló kifeje­zést azzal intéznek el, hogy „ez kérem naturalizmus”. Holott az ő felfogásuk nem egyéb a régi prüdériának az új irodalomba való becsempészésénél. Ha ezeknek az esztétáknak igaza lenne és azt következetesen alkalmaznák az irodalom és művészet területén, akkor rengeteg könyvet és művészi alkotást ki kéne vonni a múzeumokból s a mez­telen görög szobrokra fürdőruhát ké­ne adni, azon a címen, hogy hát ez kérem nem egyéb naturalizmusnál. Kü­lönben Jaroslav Hasek nyelvére vonat­kozólag álljanak itt az ő saját talpra­esett megjegyzései. „Az élet nem illem­tani iskola. Mindenki úgy beszél, ahogy tud ... És ez a regény nem akar sza­­lon­nemesítő segédeszköz lenni, sem pedig illemkódex, amelyből ki-ki megtanulhatja, hogy milyen kifejezések használhatók a jó társaságban. Ez a könyv egy meghatározott korszak tör­ténelmi képe. Ha esetleg valamilyen erősebb kifejezést kellene használnom, amely valóban elhangzott, habozás nélkül vissza fogom adni, pontosan úgy, ahogy elhangzott. A körülírást, vagy a kipontozást a legostobább kép­mutatásnak tartom . .. Helyesen mon­dotta valaki, hogy a jólnevelt ember mindent elolvashat. Olyasmin, ami ter­mészetes, csak a legdisznóbb fráterek és a rafinált trágárok botránkoznak meg, akik alávaló álszentségükben nem nézik a tartalmat és dühösen ve­tik rá magukat egyes szavakra ...” Mi a jelentősége a Svejknek a mai időkben? Talán kapott valamit ez a könyv? Talán akadnak benne kihagyni vagy fölfrissíteni valók? Nem! Szó sincs róla. A könyv friss és elévülhe­tetlen, akárcsak Swift vagy Rabelais, vagy Caragiale, vagy Karinthy, vagy Erasmus munkái. A könyv élő esz­közökkel támadja a mai napokban Adenauerékat, az új fasisztákat és új militaristákat. Ez adja meg a könyv­nek halhatatlanságát, egyszersmind időszerűségét is, ez magyarázza meg a román és magyar kiadások hal­latlan sikerét. A cseh népnek és irodalmi világnak még egy nagy adósságot kell lerónia Jaroslav Hasekkel szemben. Ki kell adni Jaroslav Hasek összes műveit, mert Hasek nemcsak a Svejknek a megalkotója, hanem ezenkívül halha­tatlan humoreszkek ezreit alkotta meg. Cseh folyóiratban olvastuk, hogy a Hasek-humoreszkek, kallódó remekmű­vek összegyűjtése most folyik, s már eddig néhány ezer kitűnő írást gyűj­töttek össze. Most derült ki az az ér­dekes körülmény, hogy a „korcsmatöl­­telék”, a „züllött alak” egyike volt a világirodalom legtermékenyebb, leg­szorgalmasabb íróinak. E sorok írója még látta Prágában a Kehely kocsmát és más csapszékeket, ahol Jaroslav Hasek élt, még beszélt olyan emberekkel, akik Haseknek kö­zeli barátai voltak, még találkozott a regény élő típusaival: Palivec korcs­­márosokkal, Marek önkéntesekkel és Müller takarítónőkkel. .. Azonkívül e sorok írója a két világháború között jónéhány Basek-humoreszket fordított le és helyezett el különböző folyóira­tokban. Jaroslav Hasek él, régi hivei mellé új rétegeket és közönséget hódít, mű­vei ma a világkultúra kincsei közé tartoznak. SZILÁGYI ANDRÁS Az Utunk meg­jelenésének 10. évfor­­dulója alkalmából a Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége a Munka Érdemrend III. fokoza­tával tüntette ki Kiss Jenőt a lap főszer­kesztő-helyettesét és Márki Zoltánt, a szer­kesztőbizottság tagját. Munkaéremmel Szilá­gyi Andrást és Orosz Irént, a lapnál kifej­tett odaadó munkás­ságukért. A marosvásár­­helyi Székely Színház e hó 25-én W­arren­­né mestersége Shaw darabbal nyit, a nagy író születésének 100. évfodulója alkal­mával. Színműpályázatot hirdettek a Szovjetunió­ban, a szovjet hata­lom fennállásának 40-ik évfordulója alkalmából. Pályázni mai tárgyú színművek­kel lehet. Az első díj hatvanezer rubel. Párizsban újra­­ filmre viszik Victor Hugo Nyomorul­tak című regényét. Valjeant Jean Gabin, Javert, a rendőrt Ber­nard Blier játssza.­­ Bukarestben be­fejezéséhez közeledik a Lovinescu Citadela sfárlmata (Romba­­dőlt fellegvár) című színdarabjából készülő új román film. Má­téi szerepét Kovács György, Állami díjas színművész játssza.­­A­­magyarországi Irodalomtörténeti Inté­zet megbízásából Mó­ricz Zsigmond öccse, Móricz Miklós feldol­gozza az író életének debreceni időszakát. A készülő könyv a jövő év tavaszán jelenik meg ,­Móricz Zsigmond halálának 15. évfordu­lója alkalmából. Mihail Sadoveanu Emlékek című, George Coşbucról szóló érde­kes visszaemlékezését közli a Gazeta Lite­rară legújabb száma a nagy román költő szü­letésének 90. évfordu­lója alkalmából. Az Utunk Előfizetési díja évi 25 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ fiókjainál. A SZERKESZTŐSÉG címe: MÁRCIUS 6 utca 3. Telefon 24—20 -------UTUNK LÁTÓHATÁR^ Nemrég tartották meg Kopenhá­­gában az Egyetemes Eszperan­tó Szövetség (U.E.A. — Universale Esperanto Asocio) világkongresszu­sát. 2.200 samideano (eszperantó nyelven eszmetárs) vett részt a­ ta­lálkozón, a világ minden tájáról. Több évi megszakítás után, ez alka­­lommal részt vettek a kongresszu­son a népi demokratikus államok eszperantistái is. Az egyesült sami­­deanok határozatban szögezték le, hogy a semleges eszperantó nyelvet a népek közötti barátság erősítésé­re akarják felhasználni. Napjainkban az eszperantó nyelv nagy népszerűségnek örvend világ­szerte, megkönnyíti a népek közötti érintkezést, az idegenforgalom, a külkereskedelem, a rádióadások se­gédeszköze, és a művészeti életben is alkalmazzák. A Magyar N.K. a könyvnapon bemutatta az Akik bé­két akarnak című eszperantó nyelvű színes dokumentfilmet. Világszerte ismertek Baghy Gyula magyar esz­­perantista költő művei. A lengyelek Adam Miczkiewitz leghíresebb mű­veit jelentették meg eszperantó nyelven. (Lengyelországban, szülő­hazájában különösen elterjedt az eszperantó, 15 városban működnek tagozatai, folyóiratokat adnak ki, stb.) A kopenhágai kongresszus az eszperantó nyelv életképességé­ről tanúskodott. A jószándékú sa­­mideanok beállnak a békés együtt­élésért küzdők népesedő táborába. A kongresszuson egy amerikai de­legátus ezt az állásfoglalást „kom­munista befolyás”-nak minősítette. Az a tény, hogy a kongresszus fel­szólalását egyhangúan visszautasí­totta, azt bizonyítja, hogy az esz­perantó nyelv és mozgalma a népek közötti barátság erősítésére irá­nyul.* A Pensée c. francia folyóirat 1956. július-augusztusi száma adja hírül, hogy a Hangos Enciklopédia-H­ősök és Eszmék című sorozatában (Ency­­clopédie sonore — Visages des hé­­ros et des idées) újabban megjelent egy hanglemez, amelynek címe: Karl Marx eszméi. A lemez 18 Marx szöveget tartalmaz, amelyet Gerard Philippe, a nagy francia színész ol­vas fel. A válogatás munkáját Paul Meier közíró, a hangfelvétel mellé kiadott kis brosúra szerzője végezte. * A British Múzeum elhatározta, hogy megfellebbezi Shaw végrende­letét, mely szerint az író hagyaté­kának jelentős részét a 40 betűből álló új angol ábécé alapításának támogatására kell fordítani. A Tele­gráf című nyugatnémet új­­ság szerint a British Múzeum tör­vényszék előtt akarja megvédeni álláspontját, mely szerint a Shaw­­féle ábécének „nem veszi hasznát az angolul beszélő világ”. Ha ez a vélemény győz a törvényszéken­, a British Múzeum, az ír nemzeti kép­csarnok és a Királyi Színművészeti Akadémia kapja meg az egész ösz­­szeg egy-egy harmadát. Shaw ábécéje, mely azon az el­ven alapul, hogy minden hangnak egy betű felel meg, forradalmasíta­ná az angol helyesírást, és, Shaw véleménye szerint, azzal kellene kez­­deni az alkalmazását, hogy az új ábécével nyomtassanak ki néhány, angol nyelven írott nagyobb művet, a többi között Shaw írásaiból is. Shaw 1950-ben, nem sokkal halá­la előtt azt írta egyik barátjának: „Angliának nincs fogalma a foneti­káról----” Elmélkedéseit végrende­­letében összegezte. A Telegraf közlése szerint az al­sóháznak határozatot kell hoznia „az író ezen utolsó kívánságának haszontalan voltáról.” * Nemrég rakták le Bonnban az új Beethoven-ház alapjait, az 1945-ben lerombolt régi épület he­lyébe. Az építkezés azonban félben­maradt, mert nem volt rá anyagi alap. A szükséges 9 millió márkából 2,35 milliót sikerült nagynehezen összegyűjteni. A pénzügyminiszter megtagadta az építkezés anyagi támogatását. S ekkor Elly Nei, hí­res zongoraművésznő bejelentette, hogy szívesen vállalna egy hangver­­senykörutat, hogy a honoráriummal hozzájárulhasson a Beethoven-ház újjáépítéséhez. Ugyanezekben a napokban kezd­ték meg a hadügyminisztérium épít­kezését, melyre 60 millió márkát folyósítottak.* NAGYVILÁG címen világirodal­mi folyóirat jelenik meg ez év ok­tóberétől a Magyar Írók Szövetsé­gének gondozásában. A kéthavonként 240 oldal terjede­lemben megjelenő folyóirat kereszt­­metszetben mutatja be az élő világ­­irodalom legfontosabb jelenségeit és képviselőit. Az első számokban olyan íróktól közöl új műveket, mint Faulkner, Hemingway, Dylan Thomas, Roger Martin du Gard Raymond Queneau, Mohammed Dib, Berthold Brecht, Hermann Hesse, Moravia, Pavese, Alberti, Eren­­burg, Fegyin, Solohov, Krlezsa, Adam Wazyk és mások. Gazdag krónika-rovat tájékoztat­ja az olvasókat a világ irodalmi éle­tének kiemelkedő eseményeiről. Ér­dekes irodalmi levelek ismertetik a távoli országok szellemi életének fejleményeit. A kritikai rovatban ki­­váló magyar írók ismertetik és bí­rálják az újonnan megjelent jelen­tős műveket. A folyóirat külön hi­vatásának tekinti, hogy fiatal fordí­tók munkáinak közlésével hozzájá­ruljon a nagymúltú magyar fordí­tásirodalom fellendítéséhez. Főszerkesztő: SOM­ PÁL Szerkesztőbizottság: ASZTALOS ISTVÁN, BÁNYAI LÁSZLÓ, CSEHI GYULA, FELEKI KÁROLY, GALL ERNŐ, HORVÁTH ISTVÁN, KAL­LÓS MIKLÓS (főszerkesztő-helyet­tes), KISS JENŐ (főszerkesztő­­helyettes), LÉTAY LAJOS, MÁRKI ZOLTÁN, NAGY ISTVÁN, RÓNAI ANTAL, SZABÉDI LÁSZLÓ, ZACIU MIRCEA întreprinderea Poligrafică Cluj, Str. Brassai 5. 5948

Next