Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1956-09-14 / 37. szám
6 MŰVELŐDÉSI ŐRJÁRATON Arany-évforduló, AMILYEN BIZTATÓAN, sőt lelkesítően hat látogatójára a példás rendezettségű váradi Ady-múzeum, épp oly lehangoló érzéseket ébreszt az Arany János nevét viselő nagyszalontai múzeum mai állapota. Megrökönyödve olvastuk nemrégen Könczei Ádám bátor helyzetismertető írását az Előzőben. Hogyan? Tíz évvel a fasiszta dúlás után még mindig rendezetlen az Arany János-múzeum mind irodalomtörténeti, mind általános művelődéstörténeti szempontból rendkívül értékes anyaga? Még mindig nem rendelkezik megbízható katalógussal, korszerű tárlókkal? Egészen megfeledkeztek volna róla illetékes kultúrszerveink? Szerencsére nem tartunk még itt, mert annyi mégis csak történt, hogy kissé rendbeszedték a múzeumnak hajlékot adó Csonkatornyot, parkosították a környékét, a belső helyiségeket kimeszelték, bevezették a villanyt. Mindez azonban csak felületi szépítésnek számíthat. Az itt őrzött hatalmas anyag megfelelő elrendezése és rendszerezése hiányában, áttekinthető és tudományos szempontból megbízható új katalógus, korszerű óvóeszközök, valamint tudományos munkaszoba nélkül sem e nagy értékek elfogadható megőrzésére, sem komoly irodalomtörténeti kutatásra nincs lehetőség e fontos művelődési intézményünk falai között. Nagy mulasztás kétségkívül. A Csonkatoronyban elhelyezett múzeumot ugyanis nem csupán a birtokában lévő kéziratok, emléktárgyak, szobrok, festmények stb. emelik legfontosabb művelődési intézményeink sorába, hanem azok a helyi vonatkozású kutatási feladatok is, melyeket elsősorban az Arany múzeumnak s az újból munkába lendült Arany Múzeum Bizottságnak kell vállalnia. Szalonta közelebbről megünnepli nagy költőfia születésének 140. s a város alapításának 300. évfordulóját. Keresve se lehetne jobb alkalmat találni e „szabad hajdú fészek” forradalmi, szabadságharcos múltjának feltárását célzó tudományos kutatómunka elindítására — ha már eddig nem fogtunk hozzá — s a még fellelhető emlékek összegyűjtésére. Arany János szellemében cselekednénk. Tudjuk, a költő mennyire megbecsülte népe szabadságküzdelmének hagyományait. 1850-ben pár hónappal a tizenhárom aradi vértanú kivégzése után, Haynau rémuralmának napjaiban a megélhetés és lakás nélkül hányódó Arany János gondolatai a lidércnyomásos jelenből visszaszállnak szülővároskája dicsőséges múltjába: Csonka torony nyúlik a felhőbe, Rajta pihen a naplemenőbe, Rá ráveti visszanéző fényét, Mintha látnám ősapáim vérét. Valóban, sok derék parasztharcos vére ömlött itt,e torony tövében. Szájhagyomány szerint magát a tornyot is a hajdúk emelték véres harcok közepette egy gazdag gyaraki birtokos leégett kastélyának romjaiból. Erre céloz versében Arany János is. őrtoronynak, kilátónak építették a török martalóhadak s a fegyveres úri önkényeskedések ellen. Hatalmas kövekből rakott falai között csak a fegyverforgató férfiak laktak, kik felváltva teljesítettek „strázsa” szolgálatot. Hogy mikor lett a torony csonka, arról sincs biztos történeti adatunk. Egyes kutatók úgy vélekednek, hogy még befejezése előtt elfogyott a kő s a többi építőanyag. Szalonta népe azonban azt állítja, hogy a hajdúk reágyújtották az őrtornyot megszálló törökre. Ekkor égett le a tetőzet s vált olyan „csonkává” a torony, amilyennek Arany János gyermekkorában megismerte. Rozvány György Nagyszalonta története című műve 111. oldalán érdekes történeti epizódot jegyez fel. Az elbeszélt történet reávilágít azokra a testvéri kapcsolatokra, amelyek Szalonta és környéke hajdúsága és a régi Biharmegye román népe közt a múlt századokban szövődtek. A 18. század közepetáján történt, hogy az elviselhetetlen jobbágyterhek s a vallási unió erőszakos végrehajtása következtében a vármegye román lakossága közt forrongás támadt, majd az elégedetlenség egy Drungó (Drungá?) Gábor vagy magyaros nevén: Gyúró Gábor nevű erélyes, bátor román parasztember felléptével sok helyütt nyílt felkelésbe csapott át. Drungót és néhány társát a vármegye urai, általános zendüléstől tartva, elfogatták, bilincsbe verték és Váradra szállíttatták. Alig terjedt el a letartóztatások híre, az úrtól és német megszállótól egyaránt kegyetlenül szorongatott Szalonta háromszáz hajdúja lóra kapott, berontott Váradra s a megyeháza előtt követelte az elfogott román parasztok szabadonbocsátását. A szalontai hajdúk fenyegető fellépésére a katonai parancsnokság kénytelen volt vizsgálóbizottságot kiküldeni. A szabadságharc leverését követő testi és lelki megpróbáltatások között a parasztosok egyértelmű hagyatékának nagy része van abban, hogy megszületett A walesi bárdok, a Ráchel siralma és a többi halhatatlan vers, Arany bátor költői magatartásának megannyi kifejezője. UTUNK SORÁN felkerestük Temesváron Debreczeni Istvánt, az Aranymúzeum anyagának egykori leltározóját és első tudományos katalógusának megszerkesztőjét. Debreczeni maga is íróember lévén, egykor levelező viszonyban állott Móricz Zsigmonddal, diáktársa volt Debrecenben Tóth Árpádnak s közeli ismeretség fűzte az előző irónemzedék több más kiemelkedő tagjához is. Hosszú időn át tagja volt a szalontai Arany János Egyesületnek Diákkora óta Arany-kutatásokat végez, hatalmas anyag van már birtokában. Jelenleg az összegezésnél tart és buzgón dolgozik kiadandó könyve kéziratán. Készülő munkájában Arany János szalontai éveit kívánja megörökíteni az általa összegyűjtött dokumentumok felhasználásával. Kutatásai szempontjából igen nagy előnyt jelentett, hogy hosszú időn át meghitt viszony fűzte őt Széll Kálmán szalontai református lelkészhez, Arany János Juliska nevű leányának férjéhez. Kérdésünkre elmondta, hogy örömmel olvasta az Előre problémafelvető cikkét. Ismeri a múzeum jelenlegi helyzetét s maga is azon a nézeten van, hogy a Csonkatoronyban elhelyezett hajdú-évforduló múzeum újjárendezése és az Arany János Múzeum Bizottság teljes munkába állítása érdekében csakugyan tenni kellene már valamit. Nemrég több lelkes szalontai múzeumbarát megbízásából levélben felkereste őt Danielisz Endre szalontai tanár s véleményt kért tőle a teendők felől. Válaszában kifejtette s most ismét hangsúlyozza: Minden újjárendezési tevékenységet a háborús dúlások zűrzavarában idegen kezekbe került múzeumi anyag erélyes visszaszerzésével kell kezdeni. Megengedhetetlen, hogy egyes helybeli vagy környékbeli magánosok jogtalanul és illetéktelenül maguknál tartsanak értékes leltári darabokat. — Szalontán jártamban saját szememmel győződtem meg erről — mondja Debreczeni István. — Úgy gondolom, hogy egy ilyen értelmű hatósági rendelet kibocsátása elengedhetetlenül szükséges. Ez lenne az első lépés, melyet a magánosok jogos tulajdonában levő Arany-relikviák megszerzésének kell követnie. Magam is rendelkezem ilyen emléktárgyakkal. Valamennyinek az Arany János-múzeumban a helye. — Milyen emlékekről van szó? — Birtokomban van Széll Kálmánnak, Arany János vejének több, irodalomtörténeti érdekességű levele. Én őrzöm Arany János nevezetes Koldus éneke (a magyar szabadságharc bujdosó katonájának “megrázó panasza.) egy példányát, mely arról nevezetes, hogy Arany János saját példánya volt. 1861-ben adták ki s az élelmes kiadó ponyván árultatta a népszerű verset — a szerző nevének elhallgatásával. Illetve Arany neve helyett azt nyomatta oda: „Névtelen”. Küszöbről-küszöbre járok, hol be, hol ki. Ne üzenjetek, hogy nincsen itthon senki... Nyomban elő is keresi íróasztala egyik fiókjából az elsárgult papírlapot. Aztán a szoba falán függő, java férfikorában levő Aranyt ábrázoló képre mutat: — Rendkívül becses emléktárgy ez is. 1866-ban készült, fénykép után rajzolták kőre. Arany János küldte annak idején vejének, aki aztán halála előtt nekem ajándékozta. Vásárlás folytán hozzám került Széll Kálmán hatalmas íróasztala is, amelyen Arany a Toldi szerelme VI. énekének az elejét és a Juliska leányomhoz című versét írta. Az íróasztal fiókjából szintén előkerül az Arany János-múzeum első katalógusa. — úgy állítottam össze annak idején (a húszas évek végén), hogy a tárgyak, kéziratok valahogy sorrendszerűen illusztrálják Arany életének eseményeit. Természetesen a múzeumban sok olyan egyéb értékes emlék is van, amelyet egy katalógus nem foglalhat magában. — Érték-e a háború folytán súlyosabb veszteségek a múzeumot? — Tudtommal nem. A legbecsesebb Arany-kéziratok mind megvannak. Megvan a Murány ostroma, melyet tudvalevőleg 1847 utolsó negyedében írt az Elveszett alkotmány és a pályadíjnyertes Toldi után. A múzeum birtokában van a Szentivánéji álom fordításának kézirata is. Ezt a kéziratot adta Arany a nyomdába. Megvan Toldi szerelme VI. énekének az eleje is, melyet annak idején Széll Kálmán ajándékaként magam helyeztem el a múzeumban. Arany tudvalevőleg Juliska leánya halála után másfél évig semmilyen írói munkát nem végzett. Mikor aztán újból dolgozni kezdett és folytatni akarta a félbenmaradt Toldi szerelmét, legelőször is saját fájdalmát sírta el benne a leányát vesztett Rozgonyi panaszszavával: Piroska... ez a név! jaj nekem, ez a név! Hogy tipra keresztül egy boldogtalan év S közel a másiknak fele is már rajtam, Mióta e dalra kulcsolva van ajkami Még az se merészelt — a panaszos ének Enyhületet hozni az apa szivének: Egy szomorú köre ült szárnyaszegetten S néma didergéssel gubbasztó felettem. Talán megvan az a nagy sárgaréz kávéfőző is, amelyet Aranyék Petőfi Sándortól kaptak ajándékba. Petőfi 1848 június elsején személyesen is felkereste Arany Jánost és tíz napot töltött nála Szalontán. Itt írta a Csonkatorony, Rab oroszlán, Gólya, Sára néni, Mily szép a világ és Arany Lacinak című költeményeit. Ekkor lepte meg Petőfi Aranynét ezzel a kávéfőzővel. A szalontai múzeum őrzi különben a Barabás-rajzolta Petőfi-képet is ... Gondolom, nem esett kár Kazinczy, Jókai, Lévay, Tompa kézirataiban sem. Reményi Ede, a nagy hegedűművész Aranynak dedikált arcképe szintén a múzeum tulajdonában van. 1860 májusában a nagykőrösiek ünnepelték az emigrációból hazatérő Reményit. Arany is meghallgatta hangversenyét, majd ennek hatása alatt megírta Reményinek című versét. A nagy hegedűs külön is játszott Aranynak és a költőt megajándékozta fényképével. Pár héttel később Reményi Kolozsvárra ment és itt a magyar-román testvériség jegyében megtartotta híres színházi hangversenyét .. . Beszélgetésünk újból a városalapítás évfordulójára terelődik. Az Arany-örökséget gazdagítanók vele — véli Debreczeni — ha ebből az alkalomból az ügyet magukévá tevő szakembereink megvetnék az alapját Az Arany-múzeummal testvér hajdú-múzeumnak. Itt gyűjtenénk össze és őriznék meg az utókor számára „Biharország” népi szabadságküzdelmeinek még fellelhető emlékeit, viseletét, fegyvereit, ideértve természetesen a román emlékeket is. Hajdú-múzeum .. . Vajon tüzet fog-e a gondolat? ... RÉGENI ANDRÁS THOMAS MANNHitvallás a szociális köztársaság mellett AZ meg akarom ismételni azt a hitvallást, amelynek két évvel ezelőtt egy nehéz és kritikus pillanatban már nyilvánosan hangot adtam és amelyért egyszer-másszor azóta is síkraszálltam: a hitvallást a szociális köztársaság mellett és amellett a meggyőződés mellett, hogy a polgári származású, szellemi életet élő embernek ma a munkás oldalán, a szociális demokrácia oldalán van a helye. Mint ilyenszerű ember mélyen átérzem annak a magatartásnak hamisságát és az élettel való ellentmondásosságát, mely a szociális, politikai és társadalmi szférát fennhéjázóan lenézi és másodrangúnak minősíti a bensőségesség, a metafizika, a vallásosság világával szemben. A személyibelső világnak és a társadalminak ez az értékösszevető szembeállítása, vagyis a metafizika és a szocializmus egymással való szembehelyezése, amikoris az utóbbit vallástalannak és szentségtelennek, materialistának, a termész-boldogságra törekvő akarat megnyilatkozásának minősítik — ma megengedhetetlen. Egy világban, mely annyira ellentmond istennek és anynyira értelem nélkül való, mint a miénk, megengedhetetlen, hogy a jobbra törő akarattal szembeállítsuk magasabbrendűként a metafizikumot, a bensőségességet és a vallásost. A politikai és a szociális — része a humánumnak. A humánus érdeklődés, a humánus szenvedély, az emberi problémák mély átélése, a rokonszenv az ember sorsa iránt, ez az érdeklődés és ez a szenvedély mindkét területet átöleli, mind a személyi bensőségest, mind az emberi együttélés külső rendjét. _ Művészként szólok, és az emberiben való elmélyülésnek az a formája, amelynek neve művészet, szintén humánus érdeklődésből fakad, az emberrel való szenvedélyes együttérzésből. Hiszen a művészet mindig az a tökéletes „harmadik birodalom” volt és lesz, amelyről nagy humanista szellemek álmodoztak: tudniillik a testiségnek és szellemiségnek, a természetesnek és az emberinek az egysége. Még egyszer: a humánum magába öleli mind a két világot, a belsőt és a külsőt, a politikai-szociális terület pedig ezennek a része. Semmi sem gátolhat meg abban az eltökélt szándékunkban, hogy ezt a részt is emberivé, eszményivé tegyük, formával és értelemmel, szabadsággal és igazságossággal telítsük. Nem gátolhat meg az a vád sem, hogy egy ilyen ügy rendezetlen és vallástalan lenne, hiányozna belőle a metafizikus szellem, egyszóval a puszta materializmust jelentené. A materializmus lehet sokkal eszmegazdagabb, idealistább és hittel telítődöttebb az anyagival szembehelyezkedő legteljesebb bensőségességű előkelősködésnél. Mert távolról sem jelenti, mint ahogyan azt a kultúrpolgár szeretné, az elmerülést mikor Hitler már néhány hete a birodalmi kancellár szerepében tetszelgett és az SA hordák megkezdték a német lakosság elleni terrorjukat, a Berliner Volksbühne tüntetést szervezett a fasizmus ellen. E tüntetés alkalmára írta Thomas Mann a szociális köztársaság melletti hitvallását, amelynek felolvasására azonban akkor — a véres terror következtében — már nem kerülhetett sor. A nagy német író akkori — 1933-as — állásfoglalása a hitvallásból világosan kirajzolódik: objektivitásra való törekvésében még nem tud lemondani a fasizmus szellemtörténeti megindokolásának a kereséséről, de félreérthetetlenül és határozottan védelmezi a demokratikus és szociális német köztársaságot a reakcióval szemben, a népek barátságát a faji és nemzeti gyűlölködéssel szemben. Thomas Mannak ez a politikai hitvallása az erkölcsiség és szabad szellem teljes erejével a bonni Németország mai hatalmasait is sújtja. A szabadságról, az embereknek erről az alapvető életeleméről vallott felfogása a német Kommunista Párt mai betiltóiról is lerántja a leplet. A német szó legnagyobb korunkbeli mesterének eme harcosan haladó politikai felfogása az évek során csak kijegecesedett. Tanúskodnak erről az Európa vigyázz! az anyagiban, hanem ellenkezőleg, azt a törekvésünket, hogy emberi tartalommal telítődjék. ■pbben az értelemben vagyok szocialista. És demokrata vagyok abban az egyszerű és általános értelemben, hogy hiszek azon eszmék múlhatatlanságában, amelyek számomra szétszakíthatatlanul összefonódnak az ember eszméjével, az ember tényéhez fűződő valamennyi érzelemmel — például a szabadság eszméjével, amelyet ma túlhaladottnak szeretnének nyilvánítani és történelmileg az ócskavasak közé dobni. Amint látják, olyan mozgalomról beszélek, mely ma Európa szinte minden országában érezhető, és amely meghatározott, szellemtörténetileg teljesen megmagyarázható reakció a tizenkilencedik század „liberális” eszméivel szemben. Ennek a mozgalomnak értelme, hogy az emberi szellemet — amely túlságosan elkalandozott azt absztraktumban és elintellektualizálódott — újból az élet forrásaihoz, a tárgyak természetes realitásához vezesse és a természetes kötöttség pátoszát a szabadság pátosza fölé helyezze. Hiszen az emberi a nemzetinek és népinek a fénytöréseiben mutatkozik és valósul meg, ez a mozgalom pedig, amelyre gondolok — az absztraktum, az általános bizonyos c. kötetében olvasható figyelmeztetései és eszmefuttatásai, és tanúskodik erről utolsó nagy munkája — terve, amelyet már nem tudott megvalósítani. Élete utolsó heteiben annak a gondolatnak az életbeültetésével foglalkozott, hogy néhány vezető humanista szellem közös figyelmeztető kiáltvánnyal forduljon a világ népeihez, valamennyi kormányhoz. Figyelmeztessenek arra, hogy a béke veszélyeztetésével ma már az emberiség létének erkölcsi jogosultsága is kockán forog. És ne csak figyelmeztessenek, hanem késztessenek állásfoglalásra, tettre is, annak a felelősségnek az alapján, mely mindannyiunkat terhel. Tervezett kiáltványában arról szándékozott vallani, hogy ezt a felelősséget senki sem háríthatja el magáról. Már ez is híven kifejezi azt, hogy Thomas Mann társadalmi magatartása az évek során mennyire kikristályosodott. Mind az itt közölt — eddig ismeretlen, s a német sajtóban most közzétett — hitvallásával, mind utolsó heteinek e nemes törekvéstől áthatott tevékenységével Thomas Mann halálán túl is segíti a német népet „a múlt hatalmai" ellen, az emberi haladásért folytatott küzdelmében. Nem kétséges, hogy korunk legnagyobb német írója több követőre talál népe körében, mint a remilitarizálás mai sürgetői lebecsülésével — pátoszát éppen ezekből a hitvallásszerű adottságokból meríti. Ez a mozgalom érezteti hatását a tudományban és a művészetben, nagy szerepet játszik a mai ifjúság azon igyekezetében, hogy egy új világnézethez jusson el, és senki sem vonja kétségbe szellemtörténeti jogosultságát, sőt szükségszerűségét. A maga módján ez a mozgalom — egy általa ugyan megvetett szóval élve — „haladást” képvisel. De ezzel a mozgalommal a legveszélyesebb módon visszaélnek olyan hatalmak, amelyeknek a legkevésbé sem szívügyük a haladás. A múltnak ezek a hatalmai hamis, az élettel ellentmondó célok szolgálatába állítják e mozgalmat. Ez — amint mindannyian tudjuk — politikai-szociális síkon történik. Ha itt bevetik a vér, az ösztön, az erőszak filozófiailag divatos fogalmait a szabadság és a demokrácia állítólag elavult és elhalt gondolatai ellen, akkor a forradalomnak és a reakciónak az a keveréke jön létre, amelyet ma oly sokféleképpen látunk működni. Ez az, ami ellen ez én demokratizmusom fellázad. Ez a természetforradalom úgy tesz, mintha a tizennyolcadik és tizenkilencedik században felállított humanista követeléseket régesrég valóra váltották volna és mintha az életnek, épp azért, hogy életben maradhasson, azokon túl kéne lépnie és kiegyenlítő, visszaállító ellenkövetelésekre kellene áttérnie. Mintha például a népek együttélésének és földrészünk gazdasági-politikai összefogásának liberális és szociális követelményével szemben ma mindenképpen és kizárólag a nemzeti kötöttség és a nacionalizmus fogalmát kéne érvényesíteni. Az ifjúság , nagy része hangulatilag hajlandónak mutatkozik ilyen gondolatmenetek elfogadására. Ezek azonban hamisak. Az úgynevezett polgári korszak humanista követelései távolról sem valósultak meg és, sajnos, még nagyon sok időnek kell eltelnie megvalósulásukig Az antidemokratikus-nacionalista mozgalom teljesen hamisan ítéli meg a századot, amikor úgy véli, hogy azt kizárólag saját törekvései határozzák meg. Mert szem elől téveszti azt, hogy a most általa lebecsült és megvetett törekvések legalább olyan életfontosságúak maradnak e század számára, mint ő maga. Nem veszi észre, hogy azon lelki-erkölcsi tartalmak nélkül, amelyek a szabadság szóban rejlenek, az ember nem élhet emberi módon. Kötöttségünk a szülőföld, a rög, a haza és a népi kultúra realitásához természeti adottság, amely ilyen értelemben szent és sérthetetlen. A nemzeti eszmének megvolt a maga hősi korszaka, és hősi küldetésének ez az ideje a tizenkilencedik század volt. Ebből a századból született és ennek folyamán, nehéz harcok során, tudott tért hódítani. Forradalmi eszme volt, amelyért Németországban időnként börtön járt. Küzdve és győzve a nemzeti eszme maradéktalanul érvényesült és kiélte magát, minden vonatkozásban, politikailag, szociálisan és szellemileg. Minden jóérzésű és értelmes ember, minden valamirevaló politikus tudja, hogy Európa népei ma már nem élhetnek és nem fejlődhetnek egyenként és magukba zárkózva. Tudja, hogy egymásra vannak utalva és sorsközösséget alkotnak, amelynek elismerése és valóraváltása történelmi feladat. Ezen a meggyőződésen nyugszik szembehelyezkedésem mindazzal, ami ma újnak és eljövendőnek nevezi magát, és tudni vélem, hogy ez a szembehelyezkedés Németországban sokkal elterjedtebb, sokkal mélyebben gyökerező és sokkal erősebb, mint ahogyan az pillanatnyilag látszik. A német köztársaságnak meg kell tanulnia hinni erejében és jogában, tudnia kell, alapjában véve, mennyire erős és milyen megtántoríthatatlan erkölcsi és szellemi erők állanak ki ma is mellette. A szociális és demokratikus Németország — ez mély meggyőződésem — bízhat abban, hogy a jelenlegi konstelláció átmeneti és hogy a jövő, mindenek ellenére, az övé. A CSEH SZATÍRA MESTERE A román és magyar könyvpiacnak egyaránt nagy eseménye: Jaroslav Hasek halhatatlan regényének, a Svejk-nek megjelenése. Magyarul Karikás Frigyesnek, az ismert moszkvai magyar emigránsnak, írónak és az 1919-es magyar kommün egyik hősének fordításában, a Henri Barbusse vezette párizsi Monde kiadásában s Bölöni Györgyék és Aranyosi Pálék szerető gondozásában, a harmincas évek elején egyszer már megjelent magyarul a Svejk. A mostani fordítás és újramegjelentetés mégis több szempontból fordulópontot jelent. Először is: Réz Ádám mostani új fordítása jobb, gondosabb, hajlékonyabb a réginél, inkább visszaadja a baseki szatírát, pontosabban tükrözi a cseh népi humort. Másodszor pedig a mostani magyar Svejknek gyönyörű a külső köntöse, nagymértékben érvényesülnek benne a cseh érdemes művésznek, Josef Ladának konzseniális illusztrációi. Tudok olyan eseteket, amikor fiatal emberek a Svejket böngészve már a rajzok láttára hangosan kacagtak. Számtalan más esetben pedig Josef Lada rajzai csináltak kedvet, indítottak arra kezdő, tapasztalatlan, bizalmatlan olvasókat, hogy a könyvet estérőlestére végigkacagják, tanuljanak belőle, megtanulják azt, hogy mi a militarizmus, milyen volt a múltban és milyen veszélyt jelent számunkra ma. Josef Lada zseniális rajzai simulnak a szöveghez, rokonok vele, megmagyarázzák, kibontják Hasek humorát, sőt sokszor rádupláznak arra. Hatását, — akárcsak maga Hasek — egyszerű, közérthető, sokszor drasztikus, de elementáris eszközökkel éri el. Igen érdekes és jellemző, hogy most, amikor a Svejket Karel Stekly, Csehszlovákia egyik legkitűnőbb államdíjas filmrendezője a legjobb cseh színészek részvételével újra filmre veszi (ez már az utolsó húsz évben kb. az ötödik, vagy hatodik filmváltozat) saját kijelentése szerint az alakok, a főhősök, a maszkok kiválasztásánál úgy jár el, hogy azok a Josef Lada által megálmodottakhoz, és megrajzoltakhoz pontosan hasonlítsanak. Érdemes arról is megemlékezni, hogy Jaroslav Hasek és a Svejk hogyan indult s hogyan fogadta a cseh nép, a cseh sajtó, a cseh közvélemény. Hasek már jóval a háború előtt humoreszkek százait írta különböző lapokban, amelyek nagyobbrészt a tárcarovatok helyén jelentek meg. Sőt, egy kötetre való humoreszket is írt Svejkről, a kutyakereskedőről. Ez a kötet ma a cseh irodalomtörténetben s a cseh közönség előtt úgy szerepel, mint az „eredeti Svejk”, amelyet széltébenhosszában szintén szívesen olvasnak. Annak ellenére, hogy Hasek sokat írt, és írásai a nevetés kimeríthetetlen forrásai voltak, mégsem mondhatjuk azt, hogy beérkezett író lett volna. Hogy is lett volna az? Hiszen Hasek nem volt sem főszerkesztő, sem főmunkatárs, sem ehhez hasonló ... Csak „korcsmatöltelék” volt, csapszékek és kávéházak lovagja s a prágai éjszakai élet egyik ismert alakja. Ha bement valamelyik redakcióba, vicceltek vele, ő meg cserébe szintén humorizált. Munkáit leközölték s kicsi honoráriumokat fizettek értük. Ügyes kamercárunak tartották, olcsó krokinak, amolyan Guthy Soma-szerű vagy Hacsek és Sajó-szerű vizenyős valaminek, amin ugyan a nép kacag, de irodalmi értéke nincs. Nem vették észre Hasek humoreszkjeiben az erős társadalomszatírát, a gogolyi, csehovi, rabelaisi elemeket, sőt ezeken túl azt, amit éppen Hasek fedezett fel. Az író sikertelenségét fokozta az, hogy rosszul és kopottan öltözködött, és tagja volt az anarchisták gyülekezetének. Ezekről az egykori cseh anarchistákról is érdemes megemlékezni. Nem volt ez egy marxizmussal szembenálló irányzat, hanem a cseh bányászoknak, lázadó értelmiségieknek egy csoportja, amely szembeállott az akkor már nagyon elpolgáriasodott, sovinizmussal és nacionalizmussal fertőzött szociáldemokrata párttal. Ennek a csoportnak sok író, művész, értelmiségi tagja, később Jaroslav Hasekkel együtt, aktív tagja lett a cseh kommunista pártnak. ■prdekes és jellemző az is, hogy a ■*-' Svejk hogyan terjedt el, hogyan hatolt be a cseh közvéleménybe, a nép tudatába, s hogyan lett világsikerré. Eleinte — ahogy Hasek elkészült egy résszel — füzetbe adta ki s a prágai piacokon, korcsmákban, kávéházakban, szakszervezeti és párthelyiségekben részben maga is árusította. S kiadója már akkor meggazdagodott rajta ... S ahogy ez már a kapitalista világban gyakran lenni szokott, az írónak csak a morzsák jutottak. És a Svejket nem fejezhette be, mert a halál korán kiütötte kezéből a tollat. A Svejk azonban még így — látszólag töredékesen is — kerek egész, s tökéletesen s mélyrehatóan ábrázol egy világot, az egykori osztrák-magyar monarchia sötét emlékezetű világát. A nagy siker, a világsiker csak pár évvel Hasek halála után következett be. Svejk igazi felfedezői, megkedvelői a nép, az egyszerű emberek voltak . .. S nyomukban és velük karöltve jöttek az irodalmárok: Max Brod prágai német író, Egon Ervin Kisch, Iván Olbracht, Julius Fucsik, F. X. Salda szerkesztő, akinek szerepét a cseh irodalmi életben az Osváth Ernőével és Gaál Gáboréval hasonlíthatjuk össze. Azután következtek a nagy kötetes kiadások, a Grete Reiner német fordítása. Max Brod sok jelenetből álló színdarabot írt a Svejkből, amelyet Piscator újfajta forgószínpadon és óriási sikerrel Berlinben adott elő, címszerepben a nagy Pallenberggel. Ebben az időben Prágában, Pilzenben cseh kisvárosokban, hivatásos kabarészínészek saját dramaturgiai feldolgozásukban játszották a Svejket. A Svejk helyzetkomikuma, az író típusábrázoló képessége oly erős volt, annyira klasszikus, hogy a színészek még ezekben a hevenyészett feldolgozásokban is óriási sikereket arattak. Jaroslav Hasek barátja, egy Vanek nevű író a Svejket továbbfolytatta és még néhány kötetet írt hozzá. A két világháború között a harmincas években a Svejk figurája már annyira benne élt a cseh életben, hogy nem volt olyan falu vagy város, ahol néhány embert ne neveztek volna Svejknek. A Svejk diadalmenetét — ideig-óráig — csak a németek 1939-es prágai bevonulása akasztotta meg. A cseh népnek hosszú ideig nem volt viccelni való kedve, még akasztófahumora sem, nyakára telepedett az a német járom, az a német csizma, amelyet Hasek a Svejkben oly mesterien megírt. Ez a dermesztő ájultság azonban csak egy ideig tartott, aztán fölülkerekedett a cseh nép egészséges humorérzéke, optimizmusa. A homályból ismeretlen svejkek bújtak elő, nem egy, nem kettő: ezernyi Svejk. Az illegális lapokban anonym szerzők írásai jelentek meg ezzel a címmel: „Svejk kalandjai a német megszállás alatt." Svejk népszerűsége ma óriási a világban. És azt se csodálnánk, ha Sosztakovics, vagy, Hacsaturján, vagy valamelyik új cseh zeneszerző vagy akár nálunk Eisikovits, vagy Mendelsson szövegéből vigoperát írna. Ennél jobb vigoperaszöveg már nincs! Sokat beszéltek a Svejk nyelvéről és sokan kifogásolták is azt. Ezek a szalon-irodalmárok s a burzsoázia sok kritikusa azon a címen akarta kitessékelni Svejket a cseh irodalomból, hogy nyelve — úgymond — trágár, drasztikus, és hogy ez már nem is irodalom, hanem pornográfia. De vajon Zola sok remekművében nincsenek-e ilyen kifejezések és ez talán ártott valamit Zolának és könyveinek? És Rabelaisében és Balzac igen fura históriáiban és Swift-ben és itt-ott elszórva Mikes Kelemen leveleiben nem találhatók ilyesmik? ... Ennél a pontnál annál is inkább bővebben kell időznünk, mert ma is akadnak olyan esztéták, irodalmi bürokraták és kritikusok, akik minden erősebb, életből ellesett, életből kölcsönzött és az életet hűen és tipikusan ábrázoló kifejezést azzal intéznek el, hogy „ez kérem naturalizmus”. Holott az ő felfogásuk nem egyéb a régi prüdériának az új irodalomba való becsempészésénél. Ha ezeknek az esztétáknak igaza lenne és azt következetesen alkalmaznák az irodalom és művészet területén, akkor rengeteg könyvet és művészi alkotást ki kéne vonni a múzeumokból s a meztelen görög szobrokra fürdőruhát kéne adni, azon a címen, hogy hát ez kérem nem egyéb naturalizmusnál. Különben Jaroslav Hasek nyelvére vonatkozólag álljanak itt az ő saját talpraesett megjegyzései. „Az élet nem illemtani iskola. Mindenki úgy beszél, ahogy tud ... És ez a regény nem akar szalonnemesítő segédeszköz lenni, sem pedig illemkódex, amelyből ki-ki megtanulhatja, hogy milyen kifejezések használhatók a jó társaságban. Ez a könyv egy meghatározott korszak történelmi képe. Ha esetleg valamilyen erősebb kifejezést kellene használnom, amely valóban elhangzott, habozás nélkül vissza fogom adni, pontosan úgy, ahogy elhangzott. A körülírást, vagy a kipontozást a legostobább képmutatásnak tartom . .. Helyesen mondotta valaki, hogy a jólnevelt ember mindent elolvashat. Olyasmin, ami természetes, csak a legdisznóbb fráterek és a rafinált trágárok botránkoznak meg, akik alávaló álszentségükben nem nézik a tartalmat és dühösen vetik rá magukat egyes szavakra ...” Mi a jelentősége a Svejknek a mai időkben? Talán kapott valamit ez a könyv? Talán akadnak benne kihagyni vagy fölfrissíteni valók? Nem! Szó sincs róla. A könyv friss és elévülhetetlen, akárcsak Swift vagy Rabelais, vagy Caragiale, vagy Karinthy, vagy Erasmus munkái. A könyv élő eszközökkel támadja a mai napokban Adenauerékat, az új fasisztákat és új militaristákat. Ez adja meg a könyvnek halhatatlanságát, egyszersmind időszerűségét is, ez magyarázza meg a román és magyar kiadások hallatlan sikerét. A cseh népnek és irodalmi világnak még egy nagy adósságot kell lerónia Jaroslav Hasekkel szemben. Ki kell adni Jaroslav Hasek összes műveit, mert Hasek nemcsak a Svejknek a megalkotója, hanem ezenkívül halhatatlan humoreszkek ezreit alkotta meg. Cseh folyóiratban olvastuk, hogy a Hasek-humoreszkek, kallódó remekművek összegyűjtése most folyik, s már eddig néhány ezer kitűnő írást gyűjtöttek össze. Most derült ki az az érdekes körülmény, hogy a „korcsmatöltelék”, a „züllött alak” egyike volt a világirodalom legtermékenyebb, legszorgalmasabb íróinak. E sorok írója még látta Prágában a Kehely kocsmát és más csapszékeket, ahol Jaroslav Hasek élt, még beszélt olyan emberekkel, akik Haseknek közeli barátai voltak, még találkozott a regény élő típusaival: Palivec korcsmárosokkal, Marek önkéntesekkel és Müller takarítónőkkel. .. Azonkívül e sorok írója a két világháború között jónéhány Basek-humoreszket fordított le és helyezett el különböző folyóiratokban. Jaroslav Hasek él, régi hivei mellé új rétegeket és közönséget hódít, művei ma a világkultúra kincsei közé tartoznak. SZILÁGYI ANDRÁS Az Utunk megjelenésének 10. évfordulója alkalmából a Nagy Nemzetgyűlés Elnöksége a Munka Érdemrend III. fokozatával tüntette ki Kiss Jenőt a lap főszerkesztő-helyettesét és Márki Zoltánt, a szerkesztőbizottság tagját. Munkaéremmel Szilágyi Andrást és Orosz Irént, a lapnál kifejtett odaadó munkásságukért. A marosvásárhelyi Székely Színház e hó 25-én Warrenné mestersége Shaw darabbal nyit, a nagy író születésének 100. évfodulója alkalmával. Színműpályázatot hirdettek a Szovjetunióban, a szovjet hatalom fennállásának 40-ik évfordulója alkalmából. Pályázni mai tárgyú színművekkel lehet. Az első díj hatvanezer rubel. Párizsban újra filmre viszik Victor Hugo Nyomorultak című regényét. Valjeant Jean Gabin, Javert, a rendőrt Bernard Blier játssza. Bukarestben befejezéséhez közeledik a Lovinescu Citadela sfárlmata (Rombadőlt fellegvár) című színdarabjából készülő új román film. Mátéi szerepét Kovács György, Állami díjas színművész játssza.Amagyarországi Irodalomtörténeti Intézet megbízásából Móricz Zsigmond öccse, Móricz Miklós feldolgozza az író életének debreceni időszakát. A készülő könyv a jövő év tavaszán jelenik meg ,Móricz Zsigmond halálának 15. évfordulója alkalmából. Mihail Sadoveanu Emlékek című, George Coşbucról szóló érdekes visszaemlékezését közli a Gazeta Literară legújabb száma a nagy román költő születésének 90. évfordulója alkalmából. Az Utunk Előfizetési díja évi 25 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ fiókjainál. A SZERKESZTŐSÉG címe: MÁRCIUS 6 utca 3. Telefon 24—20 -------UTUNK LÁTÓHATÁR^ Nemrég tartották meg Kopenhágában az Egyetemes Eszperantó Szövetség (U.E.A. — Universale Esperanto Asocio) világkongresszusát. 2.200 samideano (eszperantó nyelven eszmetárs) vett részt a találkozón, a világ minden tájáról. Több évi megszakítás után, ez alkalommal részt vettek a kongresszuson a népi demokratikus államok eszperantistái is. Az egyesült samideanok határozatban szögezték le, hogy a semleges eszperantó nyelvet a népek közötti barátság erősítésére akarják felhasználni. Napjainkban az eszperantó nyelv nagy népszerűségnek örvend világszerte, megkönnyíti a népek közötti érintkezést, az idegenforgalom, a külkereskedelem, a rádióadások segédeszköze, és a művészeti életben is alkalmazzák. A Magyar N.K. a könyvnapon bemutatta az Akik békét akarnak című eszperantó nyelvű színes dokumentfilmet. Világszerte ismertek Baghy Gyula magyar eszperantista költő művei. A lengyelek Adam Miczkiewitz leghíresebb műveit jelentették meg eszperantó nyelven. (Lengyelországban, szülőhazájában különösen elterjedt az eszperantó, 15 városban működnek tagozatai, folyóiratokat adnak ki, stb.) A kopenhágai kongresszus az eszperantó nyelv életképességéről tanúskodott. A jószándékú samideanok beállnak a békés együttélésért küzdők népesedő táborába. A kongresszuson egy amerikai delegátus ezt az állásfoglalást „kommunista befolyás”-nak minősítette. Az a tény, hogy a kongresszus felszólalását egyhangúan visszautasította, azt bizonyítja, hogy az eszperantó nyelv és mozgalma a népek közötti barátság erősítésére irányul.* A Pensée c. francia folyóirat 1956. július-augusztusi száma adja hírül, hogy a Hangos Enciklopédia-Hősök és Eszmék című sorozatában (Encyclopédie sonore — Visages des héros et des idées) újabban megjelent egy hanglemez, amelynek címe: Karl Marx eszméi. A lemez 18 Marx szöveget tartalmaz, amelyet Gerard Philippe, a nagy francia színész olvas fel. A válogatás munkáját Paul Meier közíró, a hangfelvétel mellé kiadott kis brosúra szerzője végezte. * A British Múzeum elhatározta, hogy megfellebbezi Shaw végrendeletét, mely szerint az író hagyatékának jelentős részét a 40 betűből álló új angol ábécé alapításának támogatására kell fordítani. A Telegráf című nyugatnémet újság szerint a British Múzeum törvényszék előtt akarja megvédeni álláspontját, mely szerint a Shawféle ábécének „nem veszi hasznát az angolul beszélő világ”. Ha ez a vélemény győz a törvényszéken, a British Múzeum, az ír nemzeti képcsarnok és a Királyi Színművészeti Akadémia kapja meg az egész öszszeg egy-egy harmadát. Shaw ábécéje, mely azon az elven alapul, hogy minden hangnak egy betű felel meg, forradalmasítaná az angol helyesírást, és, Shaw véleménye szerint, azzal kellene kezdeni az alkalmazását, hogy az új ábécével nyomtassanak ki néhány, angol nyelven írott nagyobb művet, a többi között Shaw írásaiból is. Shaw 1950-ben, nem sokkal halála előtt azt írta egyik barátjának: „Angliának nincs fogalma a fonetikáról----” Elmélkedéseit végrendeletében összegezte. A Telegraf közlése szerint az alsóháznak határozatot kell hoznia „az író ezen utolsó kívánságának haszontalan voltáról.” * Nemrég rakták le Bonnban az új Beethoven-ház alapjait, az 1945-ben lerombolt régi épület helyébe. Az építkezés azonban félbenmaradt, mert nem volt rá anyagi alap. A szükséges 9 millió márkából 2,35 milliót sikerült nagynehezen összegyűjteni. A pénzügyminiszter megtagadta az építkezés anyagi támogatását. S ekkor Elly Nei, híres zongoraművésznő bejelentette, hogy szívesen vállalna egy hangversenykörutat, hogy a honoráriummal hozzájárulhasson a Beethoven-ház újjáépítéséhez. Ugyanezekben a napokban kezdték meg a hadügyminisztérium építkezését, melyre 60 millió márkát folyósítottak.* NAGYVILÁG címen világirodalmi folyóirat jelenik meg ez év októberétől a Magyar Írók Szövetségének gondozásában. A kéthavonként 240 oldal terjedelemben megjelenő folyóirat keresztmetszetben mutatja be az élő világirodalom legfontosabb jelenségeit és képviselőit. Az első számokban olyan íróktól közöl új műveket, mint Faulkner, Hemingway, Dylan Thomas, Roger Martin du Gard Raymond Queneau, Mohammed Dib, Berthold Brecht, Hermann Hesse, Moravia, Pavese, Alberti, Erenburg, Fegyin, Solohov, Krlezsa, Adam Wazyk és mások. Gazdag krónika-rovat tájékoztatja az olvasókat a világ irodalmi életének kiemelkedő eseményeiről. Érdekes irodalmi levelek ismertetik a távoli országok szellemi életének fejleményeit. A kritikai rovatban kiváló magyar írók ismertetik és bírálják az újonnan megjelent jelentős műveket. A folyóirat külön hivatásának tekinti, hogy fiatal fordítók munkáinak közlésével hozzájáruljon a nagymúltú magyar fordításirodalom fellendítéséhez. Főszerkesztő: SOM PÁL Szerkesztőbizottság: ASZTALOS ISTVÁN, BÁNYAI LÁSZLÓ, CSEHI GYULA, FELEKI KÁROLY, GALL ERNŐ, HORVÁTH ISTVÁN, KALLÓS MIKLÓS (főszerkesztő-helyettes), KISS JENŐ (főszerkesztőhelyettes), LÉTAY LAJOS, MÁRKI ZOLTÁN, NAGY ISTVÁN, RÓNAI ANTAL, SZABÉDI LÁSZLÓ, ZACIU MIRCEA întreprinderea Poligrafică Cluj, Str. Brassai 5. 5948