Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1956-02-17 / 7. szám

WOLFGANG JOHO* T­isztító lázac Jegyzetek a német írók kongresszusáról AZ ELŐEST LÉGKÖRE A feszültség, mellyel a IV. német írókongresszus elé néztek, messze túlhaladta az írói köröket. Nemcsak a lapok hasábjain, hanem magán­­beszélgetések is éreztették ezt a lég­kört. A kívánságok és remények te­hát még a kezdet előtt váltak va­lóra: a kongresszus szakértekezletből rés publica-­t vált, az egész társa­dalom ügyévé. Amikor Arnold Zweig az első na­pok egyikén „közös kaland“-nak nevezte a kongresszust (amivel nagy derültséget váltott ki), ezzel, azok számára, akik értik és meg akarják érteni a dolgokat, nagyon találóan vázolta a viták jellegét s kifejezte azt a hangulatot, melyben azok lezajlottak. Az ülésszak nem volt véletlen, anar­chikus kaland, mégis kalandos volt — igen jó értelemben —, amennyiben kezdeményezői a különböző vélemé­nyekből és álláspontokból adódó rög­tönzött, a helyzetből fakadó vitáknak már eleve teljes szabadságot és tág teret biztosítottak. Mindenki számára, aki jószándékkal jött el, elejétől fogva nyilvánvaló volt a kaland közös jellege irodalmunk és általában művészetünk továbbfejlesz­tésének, magasabbra emelésének szol­gálatában. A HANGADÁS - AZ ELSŐ CSÚCS A Német Színházban tartott ünne­pélyes megnyitót, — melynek közép­pontjában Johannes R. Becher A né­met irodalom nagyságáról szóló prog­rambeszéde állt — két dolog tette nagyon jelentőssé és világossá s ez — néhány jelentéktelen kivételtől elte­kintve — a továbbiakban is éreztette hatását. Nem szűkebb „szakmai“, az általánostól elszakadt értelemben vett irodalmi kérdésekről volt szó, s annak ellenére, hogy a megnyitónak tudato­san reprezentatív jellege volt, nem is pusztán szónoki értelemben vett rep­­rezentálásról. Köztársaságunk elnöké­nek jelenléte, a kormány és egyes olyan szervezetek képviselőinek jelen­léte, melyeknek csak közvetett kapcso­latuk van az irodalommal, megmutatta, hogy az irodalom s általában a művé­szet az egész nemzet központi, élet­­fontosságú ügye. (Hogy ez nem volt csupán külsőség, bizonyítja az a tény, hogy államunk legmagasabb képvise­lői végig jelen voltak az ülésszak egész folyamán.) Különben a szokástól eltérően, már ez az ünnepi óra is szerves részét al­kotta a munkagyűléseknek. A művelő­désügyi miniszter nem szorítkozott csupán üdvözlő szavakra, hanem első beszédével átfogó módon járult hozzá a vita elindításához; felvetette az ösz­­szes alapvető kérdéseket, a legtöbb mozzanatot, melyekkel a kongresszus­nak foglalkoznia kellett. Az ideológia és művészi megvalósítás közötti vi­szony kérdése, amely a kongresszuson vörös fonalként vonult végig, a tarta­lom és a forma egymáshoz való viszo­nyulása, a jelenkori téma problemati­kája, az új német nemzeti irodalom kialakításában való vezető szerepünk, a bátorság kérdése, irodalmunk test­véri kapcsolata az egész világ haladó irodalmával — mindezek a kérdések csírájukban megvoltak Becher beszé­dében, anélkül azonban, hogy a to­vábbi vitának vagy az abból adódó konklúzióknak útját, állta volna. AZ ELSŐ NAP GÖRBÉJE Ha az első munkanap lefolyását grafikonon akarnánk ábrázolni, na­gyon magasan kellene kezdeni a vona­lat, ezután aránylag nagy magasság­ban futhatna tovább, hogy végül le­süllyedjen egy olyan pontra, mely alatta maradt az általános várako­zásnak és egy ilyen jelentőségű kon­gresszus iránt támasztott jogos igé­nyeknek. A betegsége miatt távollevő Anna Seghers Stephan Hermlin által felol­vasott beszámolója kétségkívül egyik csúcspontja volt a kongresszusnak. A beszéd szemléltető konkretizálása volt mindannak, amit Becher inkább elvi­leg érintett. Számtalan gyakorlati pél­dával a részletekig hatolt, anélkül, hogy akár egy pillanatra is szem elől tévesztette volna az általánost. Anna Seghers beszédének s később a viták­nak éppen ez a konkrétsága vitte a kongresszust az előző német írókon­­gresszushoz képest egy nagy lépéssel előre. A beszéd­­ igen szerencsés ér­telemben — nem volt közismert igaz­ságok szónoki hangoztatása, sőt a dolgokat, a műveket s írókat nevükön nevezte, jó tulajdonságaikkal és hiá­nyosságaikkal együtt. Kiindulva az utolsó kongresszus óta elért megvaló­sításokból és tapasztalatokból, józanul és egyben szenvedélyesen mérleget készített és megmutatta a perspektívá­kat is. A magas színvonalat Ervin Stritt­­matter néhány programszerű s ugyan­akkor aforisztikus, képletes mondata továbbra is fenntartotta. Élő, üdítő mondatai eltértek a szokásostól, a jelenlévők megrökönyödését és felvidí­­tását váltották ki, hiszen felszólalása , Wolfgang Joho az NDL (Neue Deutsche Literatur) munkatársa. sűrű kivonata volt megszívlelendő bí­rálati és optimista igazságoknak. Lát­tam arcokat s később hallottam a folyosókon szavakat, melyek idegen­kedést, sőt felháborodást árultak el. De a nagy többség nem osztotta ezt az elmarasztaló véleményt. Nagyon helyesen megértette, hogy az írók kon­gresszusa más, mint egy tetszőleges szakmai egyesület gyűlése s hogy egy költő beszéde — ha már a beszéd ki­fejezést akarjuk használni — különbö­zik más ember beszédétől. Az annyira fontos élő és sajátos hangulat megte­remtődött. Később is fennállt, leg­alábbis érezhető volt, amikor Stefan Heym beszélt — problémákat felvetve, kikényszerítve az ellenvéleményeket, összecsapásokat, azokat a pozitív elő­jelű összecsapásokat, melyekből a ter­mékeny viták születnek. Itt került be az a csipetnyi só, mely ízletessé teszi az ételt. Szinte kitapintható volt a feszültség, mely után csakis a prob­léma megoldása következhet. Azonban egy fontos dolog hiányzott: Heym nem említett, neveket s ez szavainak súlyát jelentősen csökkentette. Ez után láthatóan és érezhetően süllyedt a görbe, ami nem jelenti azt, hogy ezen a napon nem mondtak volna még jónéhány értékes dolgot. (A krónikás nagybetűkkel jegyezte naplójába az „id­entifikálási képesség­ről“ szóló szavakat, melyekkel Klein­­schmidt követelte a szerző azonosulá­sát összes hőseivel.) FELCSAPNAK A SZENVEDÉLYEK A második nap minden szempontból csúcspontja volt a IV. német írókon­­gresszusnak. Dobpergéssel kezdődött, mely felka­varta az igazi alkotó vitát. Willi Bredel volt, aki megpergette a dobot, vagy más hasonlattal élve: megtörte a jeget. Bredel bátran, szen­vedélyesen és világosan a középpontba helyezte azt, ami íróink többségét évek óta foglalkoztatja, az ideológia és a mesterségbeli tudás viszonyának kér­dését. Egy szempillantás alatt olyan hangulat teremtődött, amelyet az 1947-es írókongresszus óta sajnos vaj­mi ritkán éreztünk. Rendszerünk el­lenségei talán ugyanígy lesték ezt a párbajt — ha más okokból is, — mint amilyen türelmetlenül mi vártunk rá. Abból, amit Bredel s utána mások mondtak, bizonyára meg fogják főzni rágalomlevesüket, ha ezt eddig már meg nem tették. Bennünket ez nem érdekel s azon a kongresszusi reggelen a teremben egyetlen jóindulatú embert sem érdekelt. Mert az összegyűltek többsége megértett két dolgot: először, hogy itt nem személyek közötti viszály­ról, és főként nem különböző világné­zetek összecsapásáról van szó, hanem egy barátok között történő felszabadító vitáról, olyan akadályok elhárításáról, melyek gátolták a sokoldalú alkotó te­vékenységet. Sok éles szó hangzott el, de ezek nem mérgezték meg a légkört, hanem tisztító, feszültségektől mentesítő viharként hatottak. Min­denki érezte, gondolta, vagy ki is mondta, hogy az, amit Bredel mon­dott, elsőszámú kérdésünk, melynek tárgyalását és tisztázását — amennyi­ben ily bonyolult kérdést rövid idő alatt tisztázni lehet — mindenki el­várta a kongresszusunktól. Ha volt a kongresszusnak jelenté­­keny eredménye, akkor az az ideológia és a mesterségbeli tudás viszonyának kérdésében kialakult „a különböző né­zetek vélemény­egysége“ volt, melyről Johannes R. Becher záróbeszédében szólott. Kuba a szűkebb értelemben vett je­lenkori irodalomról beszélt, ennek szükségességéről és elsőrendűségéről, s az igazság kimondásában megnyilvá­nuló írói bátorság sokat vitatott kér­déséről. Konsztantyin Fegyin tipikus egyedi esettel példázta korunk írójá­nak alapvető problémáját és fejlődését és az alkotói szabadság helyes ér­telmezéséről beszélt. Végül Lukács György előadása a perspektíva iro­dalmi megformálásáról elvi jelentő­sége és mélysége miatt még sokáig éreztetni fogja hatását irodalomtudo­mányunkban. Irodalomtudományi jel­legű volt Ernst Bloch hozzájárulása is, mely a tudományos felismerés és az alkotó fantázia kapcsolatát tár­gyalta filozófiai szempontból. ÁLLAM ÉS IRODALOM Walter Ulbricht, miután az előző nap délutánján érkezett meg s az utolsó reggelen néhány programszerű szót intézett az összegyűlt írókhoz, spontánul bekapcsolódott Stefan Heym­­mel szemben egy vitába, nyilván őt is magával ragadta a beszédek élénk­sége és nyíltsága. Egyetlen lökéssel helyes mederbe irányította a vita csó­nakját s jódarabon előrelendítette. A miniszterelnök helyettesének és a Né­met Szocialista Egységpárt első­­ tit­kárának ez az élénk és barátságos részvétele a vitában, az a hang, és modor, amellyel ez történt, nyugatné­met vendégeinkben mély benyomást keltett. Látható és kézzelfogható ki­fejezése volt ez az állam és a művé­szet egységének, a párt, a munkásosz­tály és az írók között fennálló, de egyes írók által még kétségbevont egy­ségnek. A KONGRESSZUS ALAP­KÉRDÉSEI A IV. német írókongresszus ugyan­olyan kevéssé tudhatta és akarta a felmerült kérdések végső megoldását ad­ni, mint az előző kongresszusok. Korunk s annak naponta felvetődő sokrétű problémái túlságosan zajlanak még körülöttünk s túlságosan tele van­nak ellenmondásokkal, túlságosan ki vannak téve állandó változásoknak, semhogy ilyesmi lehetséges lenne. Aki teljes és végleges megoldásokat várt — s voltak ilyenek is — az egysze­rűen sokat követelt a kongresszustól. De ha meg is kell vonni ezt a ter­mészetes határt, mégsem lehet szem elől téveszteni, hogy bizonyos alap­kérdések, melyek bennünket, írókat pillanatnyilag foglalkoztatnak, leg­alábbis közel kerültek a megoldáshoz, vagy oly mértékben tárták fel őket, hogy megoldásuk iránya világosan megmutatkozik. Ez főleg az ideológia és a művészi megvalósítás oly forrón vitatott kér­désére vonatkozik, melynek megoldásá­hoz szinte minden beszélő hozzájárult. E kérdés tekintetében alaposan meg­tisztították a kongresszus előtt ural­kodó nem éppen előnyös légkört. Ezt megtette Becher már a megnyitóbe­szédében, amikor azt mondta,­­ hogy a mesterségbeli tudás mellett az ítélő­képességnek és a gondolkodóképesség­nek döntő szerepe van. („A szív gon­dolkozik, ha az értelem érez.“) Meg­tette Anna Seghers is, amikor megál­lapította, hogy a valóság megmagya­rázása más folyamat, mint a művészi megformálás, és ezeket mondotta: „Az író csak akkor ír jobban s az ideo­lógia csak akkor használ neki mint művésznek, ha az amit tud — második természetévé vált“. Ugyanerre gon­dolt Bredel, amikor arról a világnézet­ről beszélt, melynek „a bőr alá“ kell hatolni. Végül Bloch, amikor az „exakt fantázia“ termékeny és új fo­galmát használta, a megismerés és alkotás szintézisét követelte. Ezzel az első s alapvető kérdéssel szoros kapcsolatban áll más kérdések sorozata. Ilyen a tartalom és forma viszonyának kérdése, melyről Becher egyértelműen megállapította — miköz­ben a „tartalmizmus“ ellen polemi­zált —, hogy új tartalom, új művészi forma hiányában is termékenyebb, mint tematikai stagnálást leplező művészi tökéletesség. Ebből adódott aztán az aktuális témák elsődlegességének köve­telése, és ugyanakkor —, de nem az aktuális témával ellentétben — a má­sik követelés, melyet főleg Anna Seghers hangoztatott, hogy ti. világ­nézetünkön belül a témák és formák változatosak legyenek. Végül — s itt már túljutunk a mű­vészi alkotás részlet- és szakkérdé­sein és pillantásunk a politika nagy kérdéseire, irodalmunk politikai fel­adataira vetődik — a kongresszus vi­lágosan megállapította, hogy szocia­lista irodalmunk az új német nemzeti irodalom kialakulásában vezető szerepre hivatott. Ebben a kérdésben nem lehet szó valami „koegzisztenciáról” s épp­oly kevéssé a nyugat- és keletnémet irodalom egyszerű összegezéséről. Kurella joggal mondta, hogy a kon­gresszus egyik legnagyobb eredménye az, hogy tisztán felismerte az­ utat, amelyen nemzeti irodalmunk létrejö­het. „A szocialista út — az egyetlen út“. Ennek előfeltétele az, — s ebben íróinkra óriási felelősség hárul — „hogy teljesítményeink magukkal ra­gadják egész Németországot“ (Se­ghers). Ezek voltak a kongresszus fő­kérdései. A válasz ezekre a kérdésekre­ közös határozatban fogalmazódott meg. AZ ÍRÓK nagy családjában Ebben a határozatban helyet kapott az is, ami minden résztvevő előtt szép és megható formában megmutatkozott: irodalmunk, íróink, s Német Demokra­tikus Köztársaságunk testvéri kapcso­lata nemcsak Nyugat-Németország Íróival — akik, amennyiben jóindulatú humanisták, hozzánk tartoznak, mint ahogy a kongresszuson is hozzánk tartoztak —, hanem az egész világ, a szocialista és kapitalista világ min­den írójával, aki az emberiséget, a ha­ladást szolgálja. Hozzájárult a kon­gresszus élénkségéhez az is, hogy a külföldi vendégek az eddigi szokástól eltérően, nem egymást követően mond­ták el üdvözlő beszédeiket, hanem — s ez hangsúlyozta a kongresszus nem­zetközi jellegét — a német írókkal fel­váltva szólaltak fel. Ha a béketábor országaiból jöttek, a miénkkel rokon kérdésekről beszéltek, s ezzel közvetle­nül járultak hozzá a vitához. Ha a ka­pitalista világ országaiból jöttek, az emberiség felszabadításáért folyó harc­ról számoltak be, s átadták a haladó írók kisebb-nagyobb csoportjainak üd­vözletét. Vendégeink szavai gyarapí­tották tudásunkat s megerősítettek minket. Részint meg is szégyenítettek bennünket, mint az a kínai barátunk, aki a kételkedőkkel szemben Heine szavait idézte: „Németország szilárd, örök, erős ép, szívós erők“. De sem­mi sem fejezte ki erőteljesebben irodal­munk testvéri kapcsolatát az egész vi­lág haladó irodalmával, mint az a túl zsúfolt teremben lezajlott nemzetközi ünnepély, melyen a költők anyanyelvü­kön olvastak fel műveikből. Képek a Három nap egy esztendő próbáiról A kolozsvári Állami Magyar Szín­ház és az Állami Magyar Opera művészei lelkes munkával készül­nek Kiss Jenő Három nap egy esz­tendő című mesés­ játékának bemu­tatójára. A február 18-án bemu­­tásra kerülő mesés-játék hazai drá­mairodalmunk eseménye. A műfaj sajátosságai, az előadás technikai nehézségei a színház és az opera művészeit, rendezőit, táncosait, díszlet- és jelmeztervezőit nagy erőpróba elé állították. A mellékelt rajzok (F. Nagy Éva munkái) az előadás próbáin készültek és Ka­pusi Máriát (Békaszemű), illetőleg Márton Jánost (Bodorgáriy) ábrá­zolják. J&cksan paM&ck afafc­hakt m­uv.ce&e.te. VAGY MIN CSODÁLKOZIK A RÉNSZARVAS A „lélektani hadviselés" útjai szá­mosak és kiszámíthatatlanok. Gondol­ná-e példának okáért az a művészet­­kedvelő, aki a londoni Tate Gallery ki­állítási termeiben ismerkedik meg a Jelenkori művészet newyorki múzeu­mának" reprezentatív kép- és szobor­anyagával, hogy a kép a Jákobé, de a kéz az Ezsaué, vagyis a nyugateurópai körútra indított amerikai műalkotások vándorkiállítását ugyanaz a kéz ren­dezte, mely a lélektani hadviselés má­sik arcvonaláról provokáló léggömbö­ket ereszt fel a Szovjetunió és a népi demokráciák légiterébe. Aligha gondol ilyesmire, mert ezúttal a Tate Gal­­lery-ben ugyanannak a propaganda­szervnek sokkal közvetettebb módszeré­­vel van dolga. A kéz az Ezsaué, azaz az amerikai külügyminisztérium kü­lönleges osztályáé, amely a „népmű­velés és a kulturális csere" program­ját irányítja. Ez okból a nyugateuró­pai értelmiség felé irányuló propa­ganda hadjáratot nem is nevezik lé­lektani hadviselésnek, hanem a „cé­lok és érdekek egységének", a „kö­zös értékek védelmének". A képzőművészet kedvelője tehát gyanútlanul sétálgat Londonban a kiállítási termekben és ha az átlagon felüli tájékozottsággal rendelkezik, emlékezetébe idézi R. Strauss Huse amerikai szociológus gyakran idézett megállapítását: ,h ha az Egyesült Ál­lamok nem lenne olyan hatalmas, ak­kor a nyugati kultúra elpusztult volna. Az amerikai hegemónia a nyugati kul­túra létének feltétele." Ezek után az egészséges ízlésű lá­togató egy pillantást vet a kiállított művekre és a földbe gyökerezik a lába. Eléje tárulnak ugyanis az ame­rikai absztrakt művészet utolsó tíz évének csúcsalkotásai. Ezek lennének az ő kultúrája fennmaradásának fel­tételei? Shakespeare és Swift, Gains­borough, Whistler és Turner fennma­radását csak akkor tekinthetné bizto­sítottnak, ha elfogadná Jackson Pollock hírhedt „új iskoláját" és olyannak lát­ná a világot, amilyennek a mester áb­rázolja? Ha a lélektani hadviselés célja a ré­mületkeltés, úgy ez a kiállítás eléri ezt a célt. Pollock és tanítványai olyan vásznakkal szerepelnek, amelyeken a „műalkotás" csak egyféleképpen jö­hetett létre. A festő fogta festékes kan­náit és rálocsolta a vászonra. Ami rajta maradt és rászáradt, abból lett a min­den „premeditálást’’ kiküszöbölő fest­mény. A londoni Daily Worker mű­­kritikusa a képek keletkezésének egy másik feltevését is megkockáztatja: a majmok ketrecébe betesznek néhány festékes köcsögöt, egy vásznat, de elfelejtenek ecsetet mellékelni. Szerinte így is létrejöhetnek e műalkotások, melyeken csak a legszakavatottabb te­kintély fedez fel itt-ott egy emberi szemet, egy madár elmosott körvonalát, mert különben az amerikai hegemónia e vásznakon a színek és formák teljes káoszában nyilvánul meg. Ami pedig a szobrokat illeti, azok nagy többsége fémből készült s ha egyáltalán ábrá­zol valamit, akkor leginkább a sze­métdombra hajított autókarosszéria romjaira emlékeztet. A kiállítással tehát sikerült megdöb­benést kelteni, amit még fokozott a kiállított „műalkotások" fantasztiku­­san magas ára. A Tate Gallery termei­ben vándorló derék angol műbarát, úgyis, mint a lélektani hadviselés cél­táblája, elmeditálhat az amerikai ab­sztrakt művészet nyugateurópai beha­tolásának bomlasztó következményein, a reményt azonban nem kell feladnia. Van ugyanis az amerikai kultúrinvá­­ziónak olyan ága, amely a „kor szel­lemét", az európai kultúra kincseit fe­nyegető veszélyt realisztikusan ábrá­zolja. A mi derék angolunknak nem kell egyebet tennie, mint az amerikai katonai parancsnokság külön enge­délyével ellátogatnia Sculthorpe angol községbe, ahol a ,,Corporal” amerikai atomrakéta-zászlóaljak állomásoznak. Ott, egy angol ház falába erősítve olyan domborművet láthat, amely min­den tekintetben megfelel a reális áb­rázolás követelményeinek. A dombor­művön egy atomtöltésű rakéta látható, amelyen télapószerű figura lovagol, az előtérből pedig egy rénszarvas me­red csodálkozva a különös látványra. Hogy min csodálkozik a rénszarvas, az lélektani rejtély. Kétségtelen vi­szont, hogy ez a műalkotás, ha más okokból is, de nem kevésbé megdöb­bentő hatással van az angol sziget békés lakosságára, mint Jackson Pol­lock absztrakt festményei. ERDÉLYI LÁSZLÓ ERDŐS IMRE PÁL: Sztrájkolok AZ INOSZTRANNAJA LITYERATURA 1956 JANUÁRI SZÁMA A szovjet olvasót a világ összes •'* népeinek haladó irodalma és mű­vészete iránti őszinte megbecsülés és szeretet jellemzi. Ennek az érdeklődés­nek újabb beszédes bizonyítéka a ta­valy júliusban megindított Inosztran­­naja Lityeratura (Külföldi Irodalom) című folyóirat, mely a népi demokrá­ciák és kapitalista államok irodalmát és művészetét ismerteti meg a szov­­jet olvasók hatalmas tömegével. Az Inosztrannaja Lityeratura első számának bevezetőjében ezt olvashat­juk: „Folyóiratunkban az olvasók meg­találják a világ élenjáró irodalmának legjobb alkotásait. A békéért harcoló írók művei mellett olyan szerzők alko­tásait is közöljük, akik harcunktól távol állnak, de becsületesen mutatják be műveikben országuk életét. A történe­lem sok példája bizonyítja, hogy a mű­vészet a becsületes írót igen gyakran az igazságtalanság és hazugság lelep­lezéséhez, a béke, a munka és humaniz­mus igenléséhez vezeti." Az Inosztrannaja Lityeratura rövid félév leforgása alatt A­na Seghers né­met, Alfred Coppard angol, Ernst Hemingway amerikai, Jean­ Paul Sartre francia, Silvia-Magdi Bonfanti olasz, Krisan Csandr indiai, Branko Csopics jugoszláv, Paul Eluard francia, Mihai Beniuc román író és költő elbeszélé­seit, verseit, regényeit közölte. Az Inosztrannaja Lityeratura foly­tatja háború előtti elődjének, az Inter­­nacionalnaja Lityeraturánaje nemes hagyományait, mely a fasizmus ellen, a humanizmus jegyében jött létre. Az Inosztrannaja Lityeratura rövid idő alatt a világ élenjáró íróinak „kerek­asztalává" vált. Ezévi első száma 300 oldalon több regényt, elbeszélést, ver­set, kritikai anyagot és tanulmányt kö­­zöl. A januári számban főhelyen jelent meg Dibrica Csoszics jelenkori ju­goszláv író Messze a Nap című regé­nye. D. Csoszics 1921-ben született és a második világháború alatt egy parti­zánegység parancsnoka volt. Legki­emelkedőbb művei a Gyökerek és a Messze a Nap. Ebben a regényében egy kis partizánegység önfeláldozó har­cát ábrázolja. A mű főszereplői Gvoz­­gyen, Ucsa, Pavel, népük felszabaduá­­sáért életüket is feláldozni kész haza­fiak. A regény egyik legnagyobb érde­me a szereplők és különösen Gvozgyen gazdag jellemének plasztikus ábrázo­lása. Érezni a művön, hogy Csoszics sokat tanult Fagyejevtől, különösen az ismert szovjet író Tizenkilencen című regényéből. Az Inosztrannaja Lityeratura rész­leteket közöl Aragonnafe 1954-ben meg­jelent új elbeszélő költeményéből, melynek címe Szem és emlékezés. Ara­­gonnak ez az újabb műve — különösen pedig a Béke című fejezet — igen ma­gas művészi megjelenítő erővel mondja el, mit jelent az egyszerű embereknek a béke. A mai Anglia életét, az egyszerű emberek hétköznapjait ismerjük meg egy leszerelt angol katona nehéz sor­sán keresztül William Faulkner Nobel­­díjas amerikai író Győzelem című el­beszéléséből. Berthold Brecht Az eretnek köpönyege című elbeszélése Giordano Brúnó hősi életének utolsó éveit jeleníti meg. A folyóirat ezévi első száma közli Jacques Romain A forrás urai című re­gényét Jacques Romain (1907—1944) ismert író és Haiti egyik legkiemelke­dőbb államférfia volt. Jelentősebb regé­nye — A forrás urai Mellett — az El­varázsolt hegység. Most közölt műve Haiti bennszülött lakosságának nehéz, küzdelmekkel teli életét mutatja be. Nemrég emlékezett meg az egész ha­ladó emberiség Franklin Benjáminról, az Egyesült Államok nagy államférfii­ról. A folyóirat közli Franklin néhány politikai pamfletját, és önéletrajza egy részletét, azonkívül A. Sztarcev Frank­linról szóló írását. Emlékezetes, hogy tavaly Mihail Solohov levelet intézett az Inosztran­­naja Lityeratura szerkesztőségéhez, melyben felhívja külföldi írótársait, hogy teremtsék meg az írók kerekasz­talát. Az ezévi első számban igen sok külföldi író válaszol Solohov levelére, többek között Tokunaga japán, Italo Calvini olasz, Illyés Gyula magyar, Pablo Neruda chilei író és sokan má­sok. Az Inosztrannaja Lityeratura kriti­kai rovata közli O. Bojarszkij iroda­lomkritikus Willi Bredel Rokonok és ismerősök című trilógiájáról írt bírála­tát. (A nagy mű két első kötete — az Apák és A fiúk — nemrég jelent meg magyar nyelven is.) O. Bojarszkij hangsúlyozza: Willi Bredel egy család életén keresztül igyekszik művészi mó­don ábrázolni a XX. század Németor­szágának szociális és politikai történe­tét, az osztályok és pártok harcát. Az író abból indul ki, hogy a történelem nemcsak politika, diplomácia és hábo­rúk, hanem beletartozik az emberek mindennapi egyéni élete is, az erköl­csök, egyes családok, személyek sorsa, melyekben szintén tükröződnek a tár­sadalom szociális-politikai eseményei. A kritikai rovat másik cikke — Ra­­gyin Fiss tollából — a török föld, az anatóliai táj szerelmeséről, Tevrik Fikret török költőről szól. A Könyvismertetés rovat igen gaz­dag: O. Rosszijanov ismerteti Palotai Boris Ünnepi vacsora című új regényét, L. Szimonjan Erwin Strittmatter német író moszkvai feljegyzéseit, melyek most jelentek meg a berlini Aufbau kiadónál Timko címmel. A folyóirat Jacques Nátham Histoire de la litterature con­­temporaine című tanulmánykötetének bírálatát is közli J. Frid tollából.­­ Nemrég jelent meg a Szovjetunióban Silvia-Magdi Bonfanti olasz írónő nagysikerű regénye, a Speranza. Ezzel kapcsolatban igen sok levél érkezett az Inosetrannaja Lityeratura szerkesztő­ségébe, amelyekben a szovjet olvasók köszönetet mondanak az olasz írónő­nek őszinte könyvéért. A folyóirat kö­zöl néhány ilyen levelet és Silvia­ Magdi Bonfanti válaszát: Hogyan dolgoztam regényemen címmel. Tavaly jelent meg az Inosztrannaja Lityeraturában Ernst Hemingway vi­lághírű Nobel-díjas amerikai író Az öregember és a tenger című elbeszé­lése. A folyóirat most több szovjet diáknak a szerzőhöz címzett nyílt le­velét közli A Feljegyzések, találkozások, benyo­mások rovat közli Kisfaludy-Str­oki Zsigmondnak, a Csillag egyik tavalyi számában megjelent G. B. Shawról szóló visszaemlékezéseit. A lap Hónapról-hónapra című rova­tában több romániai és magyarországi kultúrhírt olvashatunk: Mihail Sado­­veanu ünnepléséről, Horváth István új verseskötetéről, Petőfinek nemrég meg­talált egyetlen fényképéről stb.B. R. Naponta négy-ötezer vásárlója van a moszk­vai Gorkij utcában levő, a népi demokratikus orszá­gok irodalmi alkotásait árusító könyvesboltnak. A közeljövőben valamennyi szovjet szövetségi köztár­saság fővárosában nyílik hasonló könyvesbolt. Nagyszabású Mo­­zart-ünnepség megtartásá­ra készülnek Marosvásár­helyen; a halhatatlan ze­neköltő Requiem- jét ad­ják elő. 4z Az atombomba betil­tását követelő japán bizott­ság nemrég atombombael­lenes film gyártását kezdte meg. A fő­szerepet két ismert ja­pán színészre, Joshito Kiyomi és Kiyoshi Teke­­guchi-ra osztották ki, akik túlélték a Hirosima elleni amerikai atombombatáma­dás borzalmait. A híradás szerint a két művész a film forgatása alatt vér­keringési zavarok követ­keztében hirtelen elhunyt. Az orvosok megállapítot­ták, hogy mindketten a tizenegy évvel ezelőtt le­dobott atombomba késői áldozatai.­­ A resicai Fémipari Kombinát német nyelvű színjátszócsoportja bemu- C2n?O13- 120 szín­tatta Dunajevszkij Szabad Szél című operettjét. Az operettben több mint kultúrmunkás lépett padra. Nemzetközi könyv­kiállítás nyílik a lipcsei vásárral egyidőben a Han­­za Hausban. Humor az irodalom­ban címmel Molter Károly előadást tartott a maros­­vásárhelyi Új Idők film­színházban. öt ország asszo­nyainak életéből közös já­tékfilmet készítenek öt ország filmesei. A film egy szovjet agronómusnő, egy kínai parasztasszony, egy olasz munkásnő, egy francia tanítónő, és egy lágerbe deportált brazil nőcsoport történetét mond­ja el. A szovjet rész a moszkvai stúdióban ké­szül Geraszimov rendezé­sében, a kínai rész Pe­­kingben s azt Wou Kuou Ying asszony rendezi, a másik három történetet a párizsi, római, illetve bra­zil stúdió készíti. Az ér­dekes játékfilm a Nemzet­közi Demokratikus Nő­szövetség kezdeményezé­sére született és végső összeállítását Joris Yvens francia rendező, a fran­cia rész készítője végzi el. 4. Népművészeti kiállí­tás nyílt vasárnap a nagy­váradi Tartományi Könyv­tár dísztermében. 4. Az 1956. évi Lessing­­díjat a Nyugatnémetor­szágból a Német Demok­ratikus Köztársaságba át­költözött Peter Haksch, a kiváló fiatal drámaíró és Fritz Erpenbeck kapta. Petrozsényban meg­alakult a Bányász Irodal­mi Kör magyar tagozata Az új magyar Irodalmi Kör, melyet Szente Lász­ló petrozsényi tanár ve­zet, gazdag negyedévi ter­vet állított össze a zsil völgyi tollforgatók képzé­sére és irányítására. tervben többek között iro­dalmi esték megrendezése is szerepel. 4^ A Lityeraturnaja Ga­­zeta egyik legutóbbi szá­ma cikkben méltatja a moszkvai Drámai és Víg­színház előadásában szín­­rehozott Csiky Gergely színművét. Az Ingyenélők című művet, mint a kritikai realizmus egyik kiváló al­kotását, a legsikerültebb moszkvai színielőadások közé sorolja. 4. A Szovjetunió Kul­turális Ügyeinek Minisz­tériuma elhatározta, hogy 1956-tól kezdődően évente megrendezik Moszkvában a fiatal táncosok és éne­kesek egyéni versenyét. A Szigligeti Ede Lili­­omfi almű színművét mu­tatja be február 28-án a temesvári Állami Színház magyar tagozata. A dara­bot Taub Jenő rendezi, a főbb szerepeket kettős szereposztásban játsszák.­­ 1956-ban a Magyar Autonóm Tartomány ra­­jonszékhelyein a színját­szócsoportok többek kö­zött előadják Davidoglu Bányászok, Gergely Sán­dor Vitézek és hősök, Gow Mélyre nyúlnak a gyökerek, Leonov Hétköz­napi emberek, Kisfaludy Károly Kérők, Svarkin Ifjúság, Tomcsa Sándor Az utolsó szalmaszál cí­mű darabját. A néptaná­csi képviselőválasztás ide­jén több rajoni kultúr­­házban Gergely Márta A falubeli elnök című da­rabját játsszák.­­ A Kínai Ifjúsági ki­adó a közeljövőben meg­jelenteti Julius Fucsik mű­veit kínai fordításban.­­ A temesvári Állami Színház magyar tagozata hazánkban elsőnek bemu­tatta Mircea Stefanescu Beszéljünk a szerelemről című zenés vígjátékát. Az Utunk előfizetési díja évi 20 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központi fiókjánál. A SZERKESZTŐSÉG címe: MÁRCIUS 6 utca 3. Telefon: 24—20 UTUNK MÁRKI ZOLTÁN JÖtt­Ó-MQ. Csöndes lakás. Az asztalon tányér ásít, — fehér pofa — ki elment vak­ álmatagon, azt várja itt a vacsora. Gonosz volt? Még nem! Fiatal! S a front mocsárgőze fele vitte a könnyű diadal táncos bokája istene. Nem fény, Edére után loholt, átkot takart a Hitler­ing, s keze gyökér tán, nyelve holt vizek zöld nyirkából nyalint. Többé nem ágál, hadonász, mint bűvölt kígyó, a kamasz, s szülei száján a fohász önvád-eső lett s halk panasz. Megakad, száraz a kenyér, nem rá, befelé hull a könny fiúk a fű alatt henyér s ha él is, csak köddel köszön Hogy dédelgették, két kezük kiszáradt érte, — két tar ág — úgy fáj sebük, vad szégyenük, ha megbocsát is a világ.­­Miért engedték el s kiért? Irgalmazz, isten, légy kegyes! Mért adta szívét és a vért? A bűnért csaki­s szörnyű ez. Ha visszatérne. . . van csoda ... építeni, — élni megint, soha, — megértitek? — oda, jó németek, egy­ véreink­ . Hosszú az éj, néma, hideg, és tél kocog az üvegen, lefeküszik a két öreg, s törődött testük nem pihen. Az álom is vigasztalan, kő lett az ágy tíz éve már. Várnak . .. s reményük még ha van az is a tépett égbe száll. A bőr fennsíkján kibuggyant forrás, melyből a vér, mint mélyvíz a formás kövek közt, feltört, csiklandva csörgött bíborló útján, s a porba omlott. Sietség tőre véletlen szúrta, markom dombján, a fájdalom kútja volt, s a kéz lankadt tehetetlen lett, s szívem figyelte az ijedt csendet S láttam a képet: genny edző foltot, melyet a rontás szörnykarma bontott, üszkös és csonka végtagok, árvák mutatták sorsuk új keresztfáját. S egyszerre tudtam: annyi betegség szívja kis sebből keserve nedvét, s marhos és rág a görcskötő métely s a finom rostok szája, a kétely Éreztem: ott jó élni, hol sebre gyorsan a gyógypor hava pereg le, gyöngéd, friss ujjak gondozzák, ósák tekergetik rá a könnyű pólyát S ekkor már ott, a pultlap-kér étnél sajgó kezemre gyolcs-kötést tettél, hogy ne csüngessem, mint botot, bénán, épség papnője, kis gyógyszerészlány. Az RNK írószövetségének folyóiratai: GAZETA LITERARA UTUNK VIATA ROMINEASCA IGAZ SZÓ STEAUA TINARUL SCRIITOR IASUL. LITERAR SCRISUL BANATEAN BANATER SCHRIFTUM Előfizetéseket elfogadnak az üzemek és intézmények önkén­tes sajtóterjesztői. Főszerkesztő: SOM­ PÁL Szerkesztőbizottság: ABODI NAGY BÉLA, ASZTALOS ISTVÁN, BÁNYAI LÁSZLÓ, CSEHI GYULA, DELLY FERENC, FELEKI KÁ­ROLY, GALL ERNŐ, HORVÁTH ISTVÁN, KISS JENŐ, MÁRKI ZOLTÁN (főszerkesztő-helyettes), NAGY ISTVÁN, RÓNAI AN­TAL, SZABÉDI LÁSZLÓ, ZACIU MIRCEA întreprinderea Poligrafică Cluj, Str. Brassai 5. — 497

Next