Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1956-02-17 / 7. szám
WOLFGANG JOHO* Tisztító lázac Jegyzetek a német írók kongresszusáról AZ ELŐEST LÉGKÖRE A feszültség, mellyel a IV. német írókongresszus elé néztek, messze túlhaladta az írói köröket. Nemcsak a lapok hasábjain, hanem magánbeszélgetések is éreztették ezt a légkört. A kívánságok és remények tehát még a kezdet előtt váltak valóra: a kongresszus szakértekezletből rés publica-t vált, az egész társadalom ügyévé. Amikor Arnold Zweig az első napok egyikén „közös kaland“-nak nevezte a kongresszust (amivel nagy derültséget váltott ki), ezzel, azok számára, akik értik és meg akarják érteni a dolgokat, nagyon találóan vázolta a viták jellegét s kifejezte azt a hangulatot, melyben azok lezajlottak. Az ülésszak nem volt véletlen, anarchikus kaland, mégis kalandos volt — igen jó értelemben —, amennyiben kezdeményezői a különböző véleményekből és álláspontokból adódó rögtönzött, a helyzetből fakadó vitáknak már eleve teljes szabadságot és tág teret biztosítottak. Mindenki számára, aki jószándékkal jött el, elejétől fogva nyilvánvaló volt a kaland közös jellege irodalmunk és általában művészetünk továbbfejlesztésének, magasabbra emelésének szolgálatában. A HANGADÁS - AZ ELSŐ CSÚCS A Német Színházban tartott ünnepélyes megnyitót, — melynek középpontjában Johannes R. Becher A német irodalom nagyságáról szóló programbeszéde állt — két dolog tette nagyon jelentőssé és világossá s ez — néhány jelentéktelen kivételtől eltekintve — a továbbiakban is éreztette hatását. Nem szűkebb „szakmai“, az általánostól elszakadt értelemben vett irodalmi kérdésekről volt szó, s annak ellenére, hogy a megnyitónak tudatosan reprezentatív jellege volt, nem is pusztán szónoki értelemben vett reprezentálásról. Köztársaságunk elnökének jelenléte, a kormány és egyes olyan szervezetek képviselőinek jelenléte, melyeknek csak közvetett kapcsolatuk van az irodalommal, megmutatta, hogy az irodalom s általában a művészet az egész nemzet központi, életfontosságú ügye. (Hogy ez nem volt csupán külsőség, bizonyítja az a tény, hogy államunk legmagasabb képviselői végig jelen voltak az ülésszak egész folyamán.) Különben a szokástól eltérően, már ez az ünnepi óra is szerves részét alkotta a munkagyűléseknek. A művelődésügyi miniszter nem szorítkozott csupán üdvözlő szavakra, hanem első beszédével átfogó módon járult hozzá a vita elindításához; felvetette az öszszes alapvető kérdéseket, a legtöbb mozzanatot, melyekkel a kongresszusnak foglalkoznia kellett. Az ideológia és művészi megvalósítás közötti viszony kérdése, amely a kongresszuson vörös fonalként vonult végig, a tartalom és a forma egymáshoz való viszonyulása, a jelenkori téma problematikája, az új német nemzeti irodalom kialakításában való vezető szerepünk, a bátorság kérdése, irodalmunk testvéri kapcsolata az egész világ haladó irodalmával — mindezek a kérdések csírájukban megvoltak Becher beszédében, anélkül azonban, hogy a további vitának vagy az abból adódó konklúzióknak útját, állta volna. AZ ELSŐ NAP GÖRBÉJE Ha az első munkanap lefolyását grafikonon akarnánk ábrázolni, nagyon magasan kellene kezdeni a vonalat, ezután aránylag nagy magasságban futhatna tovább, hogy végül lesüllyedjen egy olyan pontra, mely alatta maradt az általános várakozásnak és egy ilyen jelentőségű kongresszus iránt támasztott jogos igényeknek. A betegsége miatt távollevő Anna Seghers Stephan Hermlin által felolvasott beszámolója kétségkívül egyik csúcspontja volt a kongresszusnak. A beszéd szemléltető konkretizálása volt mindannak, amit Becher inkább elvileg érintett. Számtalan gyakorlati példával a részletekig hatolt, anélkül, hogy akár egy pillanatra is szem elől tévesztette volna az általánost. Anna Seghers beszédének s később a vitáknak éppen ez a konkrétsága vitte a kongresszust az előző német írókongresszushoz képest egy nagy lépéssel előre. A beszéd igen szerencsés értelemben — nem volt közismert igazságok szónoki hangoztatása, sőt a dolgokat, a műveket s írókat nevükön nevezte, jó tulajdonságaikkal és hiányosságaikkal együtt. Kiindulva az utolsó kongresszus óta elért megvalósításokból és tapasztalatokból, józanul és egyben szenvedélyesen mérleget készített és megmutatta a perspektívákat is. A magas színvonalat Ervin Strittmatter néhány programszerű s ugyanakkor aforisztikus, képletes mondata továbbra is fenntartotta. Élő, üdítő mondatai eltértek a szokásostól, a jelenlévők megrökönyödését és felvidítását váltották ki, hiszen felszólalása , Wolfgang Joho az NDL (Neue Deutsche Literatur) munkatársa. sűrű kivonata volt megszívlelendő bírálati és optimista igazságoknak. Láttam arcokat s később hallottam a folyosókon szavakat, melyek idegenkedést, sőt felháborodást árultak el. De a nagy többség nem osztotta ezt az elmarasztaló véleményt. Nagyon helyesen megértette, hogy az írók kongresszusa más, mint egy tetszőleges szakmai egyesület gyűlése s hogy egy költő beszéde — ha már a beszéd kifejezést akarjuk használni — különbözik más ember beszédétől. Az annyira fontos élő és sajátos hangulat megteremtődött. Később is fennállt, legalábbis érezhető volt, amikor Stefan Heym beszélt — problémákat felvetve, kikényszerítve az ellenvéleményeket, összecsapásokat, azokat a pozitív előjelű összecsapásokat, melyekből a termékeny viták születnek. Itt került be az a csipetnyi só, mely ízletessé teszi az ételt. Szinte kitapintható volt a feszültség, mely után csakis a probléma megoldása következhet. Azonban egy fontos dolog hiányzott: Heym nem említett, neveket s ez szavainak súlyát jelentősen csökkentette. Ez után láthatóan és érezhetően süllyedt a görbe, ami nem jelenti azt, hogy ezen a napon nem mondtak volna még jónéhány értékes dolgot. (A krónikás nagybetűkkel jegyezte naplójába az „identifikálási képességről“ szóló szavakat, melyekkel Kleinschmidt követelte a szerző azonosulását összes hőseivel.) FELCSAPNAK A SZENVEDÉLYEK A második nap minden szempontból csúcspontja volt a IV. német írókongresszusnak. Dobpergéssel kezdődött, mely felkavarta az igazi alkotó vitát. Willi Bredel volt, aki megpergette a dobot, vagy más hasonlattal élve: megtörte a jeget. Bredel bátran, szenvedélyesen és világosan a középpontba helyezte azt, ami íróink többségét évek óta foglalkoztatja, az ideológia és a mesterségbeli tudás viszonyának kérdését. Egy szempillantás alatt olyan hangulat teremtődött, amelyet az 1947-es írókongresszus óta sajnos vajmi ritkán éreztünk. Rendszerünk ellenségei talán ugyanígy lesték ezt a párbajt — ha más okokból is, — mint amilyen türelmetlenül mi vártunk rá. Abból, amit Bredel s utána mások mondtak, bizonyára meg fogják főzni rágalomlevesüket, ha ezt eddig már meg nem tették. Bennünket ez nem érdekel s azon a kongresszusi reggelen a teremben egyetlen jóindulatú embert sem érdekelt. Mert az összegyűltek többsége megértett két dolgot: először, hogy itt nem személyek közötti viszályról, és főként nem különböző világnézetek összecsapásáról van szó, hanem egy barátok között történő felszabadító vitáról, olyan akadályok elhárításáról, melyek gátolták a sokoldalú alkotó tevékenységet. Sok éles szó hangzott el, de ezek nem mérgezték meg a légkört, hanem tisztító, feszültségektől mentesítő viharként hatottak. Mindenki érezte, gondolta, vagy ki is mondta, hogy az, amit Bredel mondott, elsőszámú kérdésünk, melynek tárgyalását és tisztázását — amennyiben ily bonyolult kérdést rövid idő alatt tisztázni lehet — mindenki elvárta a kongresszusunktól. Ha volt a kongresszusnak jelentékeny eredménye, akkor az az ideológia és a mesterségbeli tudás viszonyának kérdésében kialakult „a különböző nézetek véleményegysége“ volt, melyről Johannes R. Becher záróbeszédében szólott. Kuba a szűkebb értelemben vett jelenkori irodalomról beszélt, ennek szükségességéről és elsőrendűségéről, s az igazság kimondásában megnyilvánuló írói bátorság sokat vitatott kérdéséről. Konsztantyin Fegyin tipikus egyedi esettel példázta korunk írójának alapvető problémáját és fejlődését és az alkotói szabadság helyes értelmezéséről beszélt. Végül Lukács György előadása a perspektíva irodalmi megformálásáról elvi jelentősége és mélysége miatt még sokáig éreztetni fogja hatását irodalomtudományunkban. Irodalomtudományi jellegű volt Ernst Bloch hozzájárulása is, mely a tudományos felismerés és az alkotó fantázia kapcsolatát tárgyalta filozófiai szempontból. ÁLLAM ÉS IRODALOM Walter Ulbricht, miután az előző nap délutánján érkezett meg s az utolsó reggelen néhány programszerű szót intézett az összegyűlt írókhoz, spontánul bekapcsolódott Stefan Heymmel szemben egy vitába, nyilván őt is magával ragadta a beszédek élénksége és nyíltsága. Egyetlen lökéssel helyes mederbe irányította a vita csónakját s jódarabon előrelendítette. A miniszterelnök helyettesének és a Német Szocialista Egységpárt első titkárának ez az élénk és barátságos részvétele a vitában, az a hang, és modor, amellyel ez történt, nyugatnémet vendégeinkben mély benyomást keltett. Látható és kézzelfogható kifejezése volt ez az állam és a művészet egységének, a párt, a munkásosztály és az írók között fennálló, de egyes írók által még kétségbevont egységnek. A KONGRESSZUS ALAPKÉRDÉSEI A IV. német írókongresszus ugyanolyan kevéssé tudhatta és akarta a felmerült kérdések végső megoldását adni, mint az előző kongresszusok. Korunk s annak naponta felvetődő sokrétű problémái túlságosan zajlanak még körülöttünk s túlságosan tele vannak ellenmondásokkal, túlságosan ki vannak téve állandó változásoknak, semhogy ilyesmi lehetséges lenne. Aki teljes és végleges megoldásokat várt — s voltak ilyenek is — az egyszerűen sokat követelt a kongresszustól. De ha meg is kell vonni ezt a természetes határt, mégsem lehet szem elől téveszteni, hogy bizonyos alapkérdések, melyek bennünket, írókat pillanatnyilag foglalkoztatnak, legalábbis közel kerültek a megoldáshoz, vagy oly mértékben tárták fel őket, hogy megoldásuk iránya világosan megmutatkozik. Ez főleg az ideológia és a művészi megvalósítás oly forrón vitatott kérdésére vonatkozik, melynek megoldásához szinte minden beszélő hozzájárult. E kérdés tekintetében alaposan megtisztították a kongresszus előtt uralkodó nem éppen előnyös légkört. Ezt megtette Becher már a megnyitóbeszédében, amikor azt mondta, hogy a mesterségbeli tudás mellett az ítélőképességnek és a gondolkodóképességnek döntő szerepe van. („A szív gondolkozik, ha az értelem érez.“) Megtette Anna Seghers is, amikor megállapította, hogy a valóság megmagyarázása más folyamat, mint a művészi megformálás, és ezeket mondotta: „Az író csak akkor ír jobban s az ideológia csak akkor használ neki mint művésznek, ha az amit tud — második természetévé vált“. Ugyanerre gondolt Bredel, amikor arról a világnézetről beszélt, melynek „a bőr alá“ kell hatolni. Végül Bloch, amikor az „exakt fantázia“ termékeny és új fogalmát használta, a megismerés és alkotás szintézisét követelte. Ezzel az első s alapvető kérdéssel szoros kapcsolatban áll más kérdések sorozata. Ilyen a tartalom és forma viszonyának kérdése, melyről Becher egyértelműen megállapította — miközben a „tartalmizmus“ ellen polemizált —, hogy új tartalom, új művészi forma hiányában is termékenyebb, mint tematikai stagnálást leplező művészi tökéletesség. Ebből adódott aztán az aktuális témák elsődlegességének követelése, és ugyanakkor —, de nem az aktuális témával ellentétben — a másik követelés, melyet főleg Anna Seghers hangoztatott, hogy ti. világnézetünkön belül a témák és formák változatosak legyenek. Végül — s itt már túljutunk a művészi alkotás részlet- és szakkérdésein és pillantásunk a politika nagy kérdéseire, irodalmunk politikai feladataira vetődik — a kongresszus világosan megállapította, hogy szocialista irodalmunk az új német nemzeti irodalom kialakulásában vezető szerepre hivatott. Ebben a kérdésben nem lehet szó valami „koegzisztenciáról” s éppoly kevéssé a nyugat- és keletnémet irodalom egyszerű összegezéséről. Kurella joggal mondta, hogy a kongresszus egyik legnagyobb eredménye az, hogy tisztán felismerte az utat, amelyen nemzeti irodalmunk létrejöhet. „A szocialista út — az egyetlen út“. Ennek előfeltétele az, — s ebben íróinkra óriási felelősség hárul — „hogy teljesítményeink magukkal ragadják egész Németországot“ (Seghers). Ezek voltak a kongresszus főkérdései. A válasz ezekre a kérdésekre közös határozatban fogalmazódott meg. AZ ÍRÓK nagy családjában Ebben a határozatban helyet kapott az is, ami minden résztvevő előtt szép és megható formában megmutatkozott: irodalmunk, íróink, s Német Demokratikus Köztársaságunk testvéri kapcsolata nemcsak Nyugat-Németország Íróival — akik, amennyiben jóindulatú humanisták, hozzánk tartoznak, mint ahogy a kongresszuson is hozzánk tartoztak —, hanem az egész világ, a szocialista és kapitalista világ minden írójával, aki az emberiséget, a haladást szolgálja. Hozzájárult a kongresszus élénkségéhez az is, hogy a külföldi vendégek az eddigi szokástól eltérően, nem egymást követően mondták el üdvözlő beszédeiket, hanem — s ez hangsúlyozta a kongresszus nemzetközi jellegét — a német írókkal felváltva szólaltak fel. Ha a béketábor országaiból jöttek, a miénkkel rokon kérdésekről beszéltek, s ezzel közvetlenül járultak hozzá a vitához. Ha a kapitalista világ országaiból jöttek, az emberiség felszabadításáért folyó harcról számoltak be, s átadták a haladó írók kisebb-nagyobb csoportjainak üdvözletét. Vendégeink szavai gyarapították tudásunkat s megerősítettek minket. Részint meg is szégyenítettek bennünket, mint az a kínai barátunk, aki a kételkedőkkel szemben Heine szavait idézte: „Németország szilárd, örök, erős ép, szívós erők“. De semmi sem fejezte ki erőteljesebben irodalmunk testvéri kapcsolatát az egész világ haladó irodalmával, mint az a túl zsúfolt teremben lezajlott nemzetközi ünnepély, melyen a költők anyanyelvükön olvastak fel műveikből. Képek a Három nap egy esztendő próbáiról A kolozsvári Állami Magyar Színház és az Állami Magyar Opera művészei lelkes munkával készülnek Kiss Jenő Három nap egy esztendő című mesés játékának bemutatójára. A február 18-án bemutásra kerülő mesés-játék hazai drámairodalmunk eseménye. A műfaj sajátosságai, az előadás technikai nehézségei a színház és az opera művészeit, rendezőit, táncosait, díszlet- és jelmeztervezőit nagy erőpróba elé állították. A mellékelt rajzok (F. Nagy Éva munkái) az előadás próbáin készültek és Kapusi Máriát (Békaszemű), illetőleg Márton Jánost (Bodorgáriy) ábrázolják. J&cksan paM&ck afafchakt muv.ce&e.te. VAGY MIN CSODÁLKOZIK A RÉNSZARVAS A „lélektani hadviselés" útjai számosak és kiszámíthatatlanok. Gondolná-e példának okáért az a művészetkedvelő, aki a londoni Tate Gallery kiállítási termeiben ismerkedik meg a Jelenkori művészet newyorki múzeumának" reprezentatív kép- és szoboranyagával, hogy a kép a Jákobé, de a kéz az Ezsaué, vagyis a nyugateurópai körútra indított amerikai műalkotások vándorkiállítását ugyanaz a kéz rendezte, mely a lélektani hadviselés másik arcvonaláról provokáló léggömböket ereszt fel a Szovjetunió és a népi demokráciák légiterébe. Aligha gondol ilyesmire, mert ezúttal a Tate Gallery-ben ugyanannak a propagandaszervnek sokkal közvetettebb módszerével van dolga. A kéz az Ezsaué, azaz az amerikai külügyminisztérium különleges osztályáé, amely a „népművelés és a kulturális csere" programját irányítja. Ez okból a nyugateurópai értelmiség felé irányuló propaganda hadjáratot nem is nevezik lélektani hadviselésnek, hanem a „célok és érdekek egységének", a „közös értékek védelmének". A képzőművészet kedvelője tehát gyanútlanul sétálgat Londonban a kiállítási termekben és ha az átlagon felüli tájékozottsággal rendelkezik, emlékezetébe idézi R. Strauss Huse amerikai szociológus gyakran idézett megállapítását: ,h ha az Egyesült Államok nem lenne olyan hatalmas, akkor a nyugati kultúra elpusztult volna. Az amerikai hegemónia a nyugati kultúra létének feltétele." Ezek után az egészséges ízlésű látogató egy pillantást vet a kiállított művekre és a földbe gyökerezik a lába. Eléje tárulnak ugyanis az amerikai absztrakt művészet utolsó tíz évének csúcsalkotásai. Ezek lennének az ő kultúrája fennmaradásának feltételei? Shakespeare és Swift, Gainsborough, Whistler és Turner fennmaradását csak akkor tekinthetné biztosítottnak, ha elfogadná Jackson Pollock hírhedt „új iskoláját" és olyannak látná a világot, amilyennek a mester ábrázolja? Ha a lélektani hadviselés célja a rémületkeltés, úgy ez a kiállítás eléri ezt a célt. Pollock és tanítványai olyan vásznakkal szerepelnek, amelyeken a „műalkotás" csak egyféleképpen jöhetett létre. A festő fogta festékes kannáit és rálocsolta a vászonra. Ami rajta maradt és rászáradt, abból lett a minden „premeditálást’’ kiküszöbölő festmény. A londoni Daily Worker műkritikusa a képek keletkezésének egy másik feltevését is megkockáztatja: a majmok ketrecébe betesznek néhány festékes köcsögöt, egy vásznat, de elfelejtenek ecsetet mellékelni. Szerinte így is létrejöhetnek e műalkotások, melyeken csak a legszakavatottabb tekintély fedez fel itt-ott egy emberi szemet, egy madár elmosott körvonalát, mert különben az amerikai hegemónia e vásznakon a színek és formák teljes káoszában nyilvánul meg. Ami pedig a szobrokat illeti, azok nagy többsége fémből készült s ha egyáltalán ábrázol valamit, akkor leginkább a szemétdombra hajított autókarosszéria romjaira emlékeztet. A kiállítással tehát sikerült megdöbbenést kelteni, amit még fokozott a kiállított „műalkotások" fantasztikusan magas ára. A Tate Gallery termeiben vándorló derék angol műbarát, úgyis, mint a lélektani hadviselés céltáblája, elmeditálhat az amerikai absztrakt művészet nyugateurópai behatolásának bomlasztó következményein, a reményt azonban nem kell feladnia. Van ugyanis az amerikai kultúrinváziónak olyan ága, amely a „kor szellemét", az európai kultúra kincseit fenyegető veszélyt realisztikusan ábrázolja. A mi derék angolunknak nem kell egyebet tennie, mint az amerikai katonai parancsnokság külön engedélyével ellátogatnia Sculthorpe angol községbe, ahol a ,,Corporal” amerikai atomrakéta-zászlóaljak állomásoznak. Ott, egy angol ház falába erősítve olyan domborművet láthat, amely minden tekintetben megfelel a reális ábrázolás követelményeinek. A domborművön egy atomtöltésű rakéta látható, amelyen télapószerű figura lovagol, az előtérből pedig egy rénszarvas mered csodálkozva a különös látványra. Hogy min csodálkozik a rénszarvas, az lélektani rejtély. Kétségtelen viszont, hogy ez a műalkotás, ha más okokból is, de nem kevésbé megdöbbentő hatással van az angol sziget békés lakosságára, mint Jackson Pollock absztrakt festményei. ERDÉLYI LÁSZLÓ ERDŐS IMRE PÁL: Sztrájkolok AZ INOSZTRANNAJA LITYERATURA 1956 JANUÁRI SZÁMA A szovjet olvasót a világ összes •'* népeinek haladó irodalma és művészete iránti őszinte megbecsülés és szeretet jellemzi. Ennek az érdeklődésnek újabb beszédes bizonyítéka a tavaly júliusban megindított Inosztrannaja Lityeratura (Külföldi Irodalom) című folyóirat, mely a népi demokráciák és kapitalista államok irodalmát és művészetét ismerteti meg a szovjet olvasók hatalmas tömegével. Az Inosztrannaja Lityeratura első számának bevezetőjében ezt olvashatjuk: „Folyóiratunkban az olvasók megtalálják a világ élenjáró irodalmának legjobb alkotásait. A békéért harcoló írók művei mellett olyan szerzők alkotásait is közöljük, akik harcunktól távol állnak, de becsületesen mutatják be műveikben országuk életét. A történelem sok példája bizonyítja, hogy a művészet a becsületes írót igen gyakran az igazságtalanság és hazugság leleplezéséhez, a béke, a munka és humanizmus igenléséhez vezeti." Az Inosztrannaja Lityeratura rövid félév leforgása alatt Ana Seghers német, Alfred Coppard angol, Ernst Hemingway amerikai, Jean Paul Sartre francia, Silvia-Magdi Bonfanti olasz, Krisan Csandr indiai, Branko Csopics jugoszláv, Paul Eluard francia, Mihai Beniuc román író és költő elbeszéléseit, verseit, regényeit közölte. Az Inosztrannaja Lityeratura folytatja háború előtti elődjének, az Internacionalnaja Lityeraturánaje nemes hagyományait, mely a fasizmus ellen, a humanizmus jegyében jött létre. Az Inosztrannaja Lityeratura rövid idő alatt a világ élenjáró íróinak „kerekasztalává" vált. Ezévi első száma 300 oldalon több regényt, elbeszélést, verset, kritikai anyagot és tanulmányt közöl. A januári számban főhelyen jelent meg Dibrica Csoszics jelenkori jugoszláv író Messze a Nap című regénye. D. Csoszics 1921-ben született és a második világháború alatt egy partizánegység parancsnoka volt. Legkiemelkedőbb művei a Gyökerek és a Messze a Nap. Ebben a regényében egy kis partizánegység önfeláldozó harcát ábrázolja. A mű főszereplői Gvozgyen, Ucsa, Pavel, népük felszabaduásáért életüket is feláldozni kész hazafiak. A regény egyik legnagyobb érdeme a szereplők és különösen Gvozgyen gazdag jellemének plasztikus ábrázolása. Érezni a művön, hogy Csoszics sokat tanult Fagyejevtől, különösen az ismert szovjet író Tizenkilencen című regényéből. Az Inosztrannaja Lityeratura részleteket közöl Aragonnafe 1954-ben megjelent új elbeszélő költeményéből, melynek címe Szem és emlékezés. Aragonnak ez az újabb műve — különösen pedig a Béke című fejezet — igen magas művészi megjelenítő erővel mondja el, mit jelent az egyszerű embereknek a béke. A mai Anglia életét, az egyszerű emberek hétköznapjait ismerjük meg egy leszerelt angol katona nehéz sorsán keresztül William Faulkner Nobeldíjas amerikai író Győzelem című elbeszéléséből. Berthold Brecht Az eretnek köpönyege című elbeszélése Giordano Brúnó hősi életének utolsó éveit jeleníti meg. A folyóirat ezévi első száma közli Jacques Romain A forrás urai című regényét Jacques Romain (1907—1944) ismert író és Haiti egyik legkiemelkedőbb államférfia volt. Jelentősebb regénye — A forrás urai Mellett — az Elvarázsolt hegység. Most közölt műve Haiti bennszülött lakosságának nehéz, küzdelmekkel teli életét mutatja be. Nemrég emlékezett meg az egész haladó emberiség Franklin Benjáminról, az Egyesült Államok nagy államférfiiról. A folyóirat közli Franklin néhány politikai pamfletját, és önéletrajza egy részletét, azonkívül A. Sztarcev Franklinról szóló írását. Emlékezetes, hogy tavaly Mihail Solohov levelet intézett az Inosztrannaja Lityeratura szerkesztőségéhez, melyben felhívja külföldi írótársait, hogy teremtsék meg az írók kerekasztalát. Az ezévi első számban igen sok külföldi író válaszol Solohov levelére, többek között Tokunaga japán, Italo Calvini olasz, Illyés Gyula magyar, Pablo Neruda chilei író és sokan mások. Az Inosztrannaja Lityeratura kritikai rovata közli O. Bojarszkij irodalomkritikus Willi Bredel Rokonok és ismerősök című trilógiájáról írt bírálatát. (A nagy mű két első kötete — az Apák és A fiúk — nemrég jelent meg magyar nyelven is.) O. Bojarszkij hangsúlyozza: Willi Bredel egy család életén keresztül igyekszik művészi módon ábrázolni a XX. század Németországának szociális és politikai történetét, az osztályok és pártok harcát. Az író abból indul ki, hogy a történelem nemcsak politika, diplomácia és háborúk, hanem beletartozik az emberek mindennapi egyéni élete is, az erkölcsök, egyes családok, személyek sorsa, melyekben szintén tükröződnek a társadalom szociális-politikai eseményei. A kritikai rovat másik cikke — Ragyin Fiss tollából — a török föld, az anatóliai táj szerelmeséről, Tevrik Fikret török költőről szól. A Könyvismertetés rovat igen gazdag: O. Rosszijanov ismerteti Palotai Boris Ünnepi vacsora című új regényét, L. Szimonjan Erwin Strittmatter német író moszkvai feljegyzéseit, melyek most jelentek meg a berlini Aufbau kiadónál Timko címmel. A folyóirat Jacques Nátham Histoire de la litterature contemporaine című tanulmánykötetének bírálatát is közli J. Frid tollából. Nemrég jelent meg a Szovjetunióban Silvia-Magdi Bonfanti olasz írónő nagysikerű regénye, a Speranza. Ezzel kapcsolatban igen sok levél érkezett az Inosetrannaja Lityeratura szerkesztőségébe, amelyekben a szovjet olvasók köszönetet mondanak az olasz írónőnek őszinte könyvéért. A folyóirat közöl néhány ilyen levelet és Silvia Magdi Bonfanti válaszát: Hogyan dolgoztam regényemen címmel. Tavaly jelent meg az Inosztrannaja Lityeraturában Ernst Hemingway világhírű Nobel-díjas amerikai író Az öregember és a tenger című elbeszélése. A folyóirat most több szovjet diáknak a szerzőhöz címzett nyílt levelét közli A Feljegyzések, találkozások, benyomások rovat közli Kisfaludy-Stroki Zsigmondnak, a Csillag egyik tavalyi számában megjelent G. B. Shawról szóló visszaemlékezéseit. A lap Hónapról-hónapra című rovatában több romániai és magyarországi kultúrhírt olvashatunk: Mihail Sadoveanu ünnepléséről, Horváth István új verseskötetéről, Petőfinek nemrég megtalált egyetlen fényképéről stb.B. R. Naponta négy-ötezer vásárlója van a moszkvai Gorkij utcában levő, a népi demokratikus országok irodalmi alkotásait árusító könyvesboltnak. A közeljövőben valamennyi szovjet szövetségi köztársaság fővárosában nyílik hasonló könyvesbolt. Nagyszabású Mozart-ünnepség megtartására készülnek Marosvásárhelyen; a halhatatlan zeneköltő Requiem- jét adják elő. 4z Az atombomba betiltását követelő japán bizottság nemrég atombombaellenes film gyártását kezdte meg. A főszerepet két ismert japán színészre, Joshito Kiyomi és Kiyoshi Tekeguchi-ra osztották ki, akik túlélték a Hirosima elleni amerikai atombombatámadás borzalmait. A híradás szerint a két művész a film forgatása alatt vérkeringési zavarok következtében hirtelen elhunyt. Az orvosok megállapították, hogy mindketten a tizenegy évvel ezelőtt ledobott atombomba késői áldozatai. A resicai Fémipari Kombinát német nyelvű színjátszócsoportja bemu- C2n?O13- 120 színtatta Dunajevszkij Szabad Szél című operettjét. Az operettben több mint kultúrmunkás lépett padra. Nemzetközi könyvkiállítás nyílik a lipcsei vásárral egyidőben a Hanza Hausban. Humor az irodalomban címmel Molter Károly előadást tartott a marosvásárhelyi Új Idők filmszínházban. öt ország asszonyainak életéből közös játékfilmet készítenek öt ország filmesei. A film egy szovjet agronómusnő, egy kínai parasztasszony, egy olasz munkásnő, egy francia tanítónő, és egy lágerbe deportált brazil nőcsoport történetét mondja el. A szovjet rész a moszkvai stúdióban készül Geraszimov rendezésében, a kínai rész Pekingben s azt Wou Kuou Ying asszony rendezi, a másik három történetet a párizsi, római, illetve brazil stúdió készíti. Az érdekes játékfilm a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség kezdeményezésére született és végső összeállítását Joris Yvens francia rendező, a francia rész készítője végzi el. 4. Népművészeti kiállítás nyílt vasárnap a nagyváradi Tartományi Könyvtár dísztermében. 4. Az 1956. évi Lessingdíjat a Nyugatnémetországból a Német Demokratikus Köztársaságba átköltözött Peter Haksch, a kiváló fiatal drámaíró és Fritz Erpenbeck kapta. Petrozsényban megalakult a Bányász Irodalmi Kör magyar tagozata Az új magyar Irodalmi Kör, melyet Szente László petrozsényi tanár vezet, gazdag negyedévi tervet állított össze a zsil völgyi tollforgatók képzésére és irányítására. tervben többek között irodalmi esték megrendezése is szerepel. 4^ A Lityeraturnaja Gazeta egyik legutóbbi száma cikkben méltatja a moszkvai Drámai és Vígszínház előadásában színrehozott Csiky Gergely színművét. Az Ingyenélők című művet, mint a kritikai realizmus egyik kiváló alkotását, a legsikerültebb moszkvai színielőadások közé sorolja. 4. A Szovjetunió Kulturális Ügyeinek Minisztériuma elhatározta, hogy 1956-tól kezdődően évente megrendezik Moszkvában a fiatal táncosok és énekesek egyéni versenyét. A Szigligeti Ede Liliomfi almű színművét mutatja be február 28-án a temesvári Állami Színház magyar tagozata. A darabot Taub Jenő rendezi, a főbb szerepeket kettős szereposztásban játsszák. 1956-ban a Magyar Autonóm Tartomány rajonszékhelyein a színjátszócsoportok többek között előadják Davidoglu Bányászok, Gergely Sándor Vitézek és hősök, Gow Mélyre nyúlnak a gyökerek, Leonov Hétköznapi emberek, Kisfaludy Károly Kérők, Svarkin Ifjúság, Tomcsa Sándor Az utolsó szalmaszál című darabját. A néptanácsi képviselőválasztás idején több rajoni kultúrházban Gergely Márta A falubeli elnök című darabját játsszák. A Kínai Ifjúsági kiadó a közeljövőben megjelenteti Julius Fucsik műveit kínai fordításban. A temesvári Állami Színház magyar tagozata hazánkban elsőnek bemutatta Mircea Stefanescu Beszéljünk a szerelemről című zenés vígjátékát. Az Utunk előfizetési díja évi 20 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központi fiókjánál. A SZERKESZTŐSÉG címe: MÁRCIUS 6 utca 3. Telefon: 24—20 UTUNK MÁRKI ZOLTÁN JÖttÓ-MQ. Csöndes lakás. Az asztalon tányér ásít, — fehér pofa — ki elment vak álmatagon, azt várja itt a vacsora. Gonosz volt? Még nem! Fiatal! S a front mocsárgőze fele vitte a könnyű diadal táncos bokája istene. Nem fény, Edére után loholt, átkot takart a Hitlering, s keze gyökér tán, nyelve holt vizek zöld nyirkából nyalint. Többé nem ágál, hadonász, mint bűvölt kígyó, a kamasz, s szülei száján a fohász önvád-eső lett s halk panasz. Megakad, száraz a kenyér, nem rá, befelé hull a könny fiúk a fű alatt henyér s ha él is, csak köddel köszön Hogy dédelgették, két kezük kiszáradt érte, — két tar ág — úgy fáj sebük, vad szégyenük, ha megbocsát is a világ.Miért engedték el s kiért? Irgalmazz, isten, légy kegyes! Mért adta szívét és a vért? A bűnért csakis szörnyű ez. Ha visszatérne. . . van csoda ... építeni, — élni megint, soha, — megértitek? — oda, jó németek, egy véreink . Hosszú az éj, néma, hideg, és tél kocog az üvegen, lefeküszik a két öreg, s törődött testük nem pihen. Az álom is vigasztalan, kő lett az ágy tíz éve már. Várnak . .. s reményük még ha van az is a tépett égbe száll. A bőr fennsíkján kibuggyant forrás, melyből a vér, mint mélyvíz a formás kövek közt, feltört, csiklandva csörgött bíborló útján, s a porba omlott. Sietség tőre véletlen szúrta, markom dombján, a fájdalom kútja volt, s a kéz lankadt tehetetlen lett, s szívem figyelte az ijedt csendet S láttam a képet: genny edző foltot, melyet a rontás szörnykarma bontott, üszkös és csonka végtagok, árvák mutatták sorsuk új keresztfáját. S egyszerre tudtam: annyi betegség szívja kis sebből keserve nedvét, s marhos és rág a görcskötő métely s a finom rostok szája, a kétely Éreztem: ott jó élni, hol sebre gyorsan a gyógypor hava pereg le, gyöngéd, friss ujjak gondozzák, ósák tekergetik rá a könnyű pólyát S ekkor már ott, a pultlap-kér étnél sajgó kezemre gyolcs-kötést tettél, hogy ne csüngessem, mint botot, bénán, épség papnője, kis gyógyszerészlány. Az RNK írószövetségének folyóiratai: GAZETA LITERARA UTUNK VIATA ROMINEASCA IGAZ SZÓ STEAUA TINARUL SCRIITOR IASUL. LITERAR SCRISUL BANATEAN BANATER SCHRIFTUM Előfizetéseket elfogadnak az üzemek és intézmények önkéntes sajtóterjesztői. Főszerkesztő: SOM PÁL Szerkesztőbizottság: ABODI NAGY BÉLA, ASZTALOS ISTVÁN, BÁNYAI LÁSZLÓ, CSEHI GYULA, DELLY FERENC, FELEKI KÁROLY, GALL ERNŐ, HORVÁTH ISTVÁN, KISS JENŐ, MÁRKI ZOLTÁN (főszerkesztő-helyettes), NAGY ISTVÁN, RÓNAI ANTAL, SZABÉDI LÁSZLÓ, ZACIU MIRCEA întreprinderea Poligrafică Cluj, Str. Brassai 5. — 497