Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1957-12-05 / 49. szám
UTUNK----------------------------------------VÁSSZÁ ZSELEZNOVA — ez az üzleti vállalkozásainak élő, széthulló, romlott családja felett uralkodó, akarata érvényesítésében akadályt nem ismerő, kemény asszony nehéz fladatok elé állítja a színészt. Álalában kegyetlennek szokták ábrázolni. Kőszegi Margit nagyon emberi Vásszát alakított. És ha — miután megismerkedtünk ezzel az új Vásszával — a ra elolvassuk Gorkij darabját, ezért a felfogásért színésznek és rendezőnek egyaránt igazat kell adnunk. Gorkij határozottan rokonszenvzik e hősével. Társadalombírálatát éppen azzal teszi különösen súlyossá, hogy bemutatja: erős és pozitív jelemű ember "is milyen galád és visszataszító cselekedetekre' kényszerül a kapitalista versengés világában. Hogy Vássza jelleme a szerzőnek csakugyan rokonszenves, az abból is kiderül, hogy a darab nem egy helyén értésünkre adja: Natasa (Vásszának keserűségében iszákossá vált lánya) és Rache (Vásszá forradalmár menye) olyanok, mint Vásszá. Ugyanolyan a természetük: okosak, kitartóak, bátrak. És mégis: mennyire különböznek egymástól! — aszerint, hogy mire használjak, minek érdekében vetik latba emberi képességeiket, tulajdonságaikat. A szöveg adta lehetőségek alapján kétségkívül Vásszá a legszínesebb egyéniség. A darabban mondják őt okosnak és idiótának, gonosznak és jónak, vadállatnak és emberséges aszszonynak, tiszteletreméltónak és gyűlöletesnek, gorombának és gúnyorosnak. Kőszegi Margit nagy érdeme, hogy olyan Vásszát teremtett, akire mindezek a jelzők nemcsak hogy rámenek, de jellemzőek is. Olyan hús-vér Vásszát formál, akivel szemben senki sem maradhat közömbös, sem a Zseleznov család tagjai, sem a nézők. Olyan Vásszá az övé, aki eggyel szaporítja a magyar színjátszás nagy nőalakításainak sorát. Ha Kőszeri Margitnak az az érdeme, hogy alakítása a legnagyobb mértékben megfelelt módannak, amit környezete Vásszában lát, úgy a többi szereplő teljesítménye megítélésének egyik kulcsa: mennyiben hangzott ajkukról hitesen a Vásszáról alkotott véleményük. Szergej Petrovics, a maga, minden erkölcsi mérce híján való — saját gyermekeit is megrontó — romlottságában, gyűlöli feleségében, Vásszéban szennyes titkainak ismerőjét, gyűlöli iránta tápát — kifele, a család érdekein leplezett — mély megveését. Gyenge és akaratnélküli, ezért gyűröli Vásszá tetterjét és céltudatosságát. S mikor Borovszki Oszkár Szergej Petroviccsa szemébe vágja Vásszának: „rádnézni is iszonyú“, — nemcsak Vásszá, hanem elsősorban önmaga felett mond ítéletet, — ami rendkívül komoly színészi teljesítmény. Prohor, Vásszá bátyja, gügye lakatgyűjtő szenvedélyében semmihez sem ért, kivéve az ivászatot és a preferánszot. Felesleges ember, aki hangoskodással szeretné leplezni ürességét. Látja, hogy húga a család feje, oszlopa. Ezért részben iripyli, s — tiszteli. Mikor rájön, hogy Vássza titokban megmérgezte a férjét, hogy elhárítsa a család s főleg a férjhezmenő lányai feje felől a Szergejt fenyegető szégyent, a gyermekrontásért kimondandó ítéletet — azt mondta neki: „Nagy ember vagy, Vásszá". Sarlai Imre Prohora olyan, hogy ezekben a szavakban a csodálat mellett kissé az együttérzés és kissé az irigység is, sőt — talán túlzott mértékben — Prohoraügyesége is megszólal. Mende Gaby Natasája az előadás egyik legjobb alakítása. Változatos eszközökkel és — az ilyen szerzeknél ritkán tapasztalt — diszkrét játékkal hozza színre a kiúttalanságból az alkoholtoz menekülő, józan eszét gonoszságba, s ahol lehet, lázadásba (Kolja szöktetése ügyében) mentő fatal nőt. Natasának anyjához való viszonya rendkívül bonyolult: érzi a vele való jellembeli azonosságot, lenézi Vásszát, mert az nem veszi észre küszködveinek hiábavalóságát, de ugyanakkor imponál neki, hogy Vásszá, hála tetterejének, nem osztozkodik a többiek céltalan tengődésében, sőt, nagyon tudja, mi akar, még ha célja nem is a legüdvözítőbb. Mindez benne van Mende Gaby alakításában. Legjobban a — különben kiválóan rendezt — bizarr táncjelenetben, ahol minden szöveg, sőt, szent-, minden mozdulat nélkül, oly kifejezően játszik, hogy némán is annyi mindent elmond Rachelnek. Itt a leginkább az a Natasa ő, akinek gonoszsága mögött a lázadás rejlik, az a lázadó, aki, bár maga nem tud kitörni a kalodából,, de vésztjóslóan odakiáltja annak, aki megértheti: Vigyázat! ez a mi jómódból és jómódért alvó házunk a lélek kalodája. S ugyan ezt a bonyolult jemet sűríti bele abba a pillanatnyi felzokodásba is, m kor Vásszá — anyja, ellenfele, példaképe, zsarnoka, és környezete egyetlen érekes embere — holtteste mellett leborul. Vásszá másik leányát, a gyengeelméjűségében naív és gyengeelmékségében romantikusan jó Ludmilát Szamossy Kornélia alakítja, sajnos nem egészen töretlenül. Első megjelenésekor (mikor rossznak mondja Vásszát, mrt az nem hallgatja meg álmát) ragadta meg szerepét a leginkább. Vássza kétségbeejtő feszültségét észre nem vevő dacosságában, abban, ahogyan — már a színfalak mögül — könnyes hangon behívja a szolgálót — az igazi Ludmillát állította elénk. De például Pityorkinnal való jelenetében túlzott a játéka. Sokszor az az érzésünk, mintha Ludmillájának naívsága független lnne gyengeelméjűségéül. Ha ott Gorij Ludmila szerepében félreérthetetlenül azt akarta kifejezni, hogy ilyen környezetben tisztalelkű csak a megzavarodott ember maradhat. Vásszá eszmei ellenpólusa Rachel. Eszmeileg ez a figura mindenképpen fölötte ál Vásszának: a jövő, a tiszta élet ereje teszi naggyá. A szöveg szerint azonban ennek érzékeltetésére igen kevés az alkalom. Ahol adódik, például amikor a Vásszának kiszolgáltatott Rachel tisztán illó világnézetével a tárgylagosságnak olyan fokára tud emelkedni, hogy az előzőleg vadállatnak nevezett asszonyban felismeri: „Van abban a maga gyűlöletében valami értékes is" — ott Erdős Irma Rachelje valóban méltó, sőt, magasabbrendű ellenfelévé válik Vásszának. De ez a Rachel (s most a szövegmondáson túlmenő színészi alakításról bszélünk, a figuráról magáról, lényéről, temperamentumáról, magatartásáról) még gyenge ahhoz, hogy szócsatában halálos szívrohamig izgassa fel a keményakaratú Vásszát. Az Állami Székely Színház Vásszá Zseleznova előadását nemcsak azért próbáltuk az alakításoknak Vásszá iránti viszonya alapján értékelni, mert ez a darab tengelye, hanem azért is, mert ezen az előadáson, az egyes színészeken túl, az együttes is szóhoz jutott. Rég nem láttunk ilyen szép, enynyire n m mesterkélt összjátékot, ritkán érzékelni ilyen, az egész előadáson végigvonuló, töretlen feszültséget. Példaként említsük meg ezzel kapcsolatban a szövegszüneteket. Előfordul az előadás során jónéhány szöveg nélküli jelenet, amikor a színpadról áradó nagy csendben jól érzékelhető, hol a lelki üresség, hol az izzó feszültség, vagy a gyűlölet. Érzelmi viharok, eszmei harcok kavarognak ezekben a hallgatásokban. Több ez, mint fegyelmezett és jó játék. Ez már nemes színművészet. A nézőtér egyértelműen és pompásan reagál az összes hangulati elemekre. Meglátja a bizarr komikum mögött a nagy tragédiát.Vigyázzon a társulat, hogy a továbbakban se nyomhassa el a komikum, olcsó hatésvadászattal,az igazi drámát. A második felőadáson Prohor alakítójában mutatkozott ilyen hajlandóság.) Az előadáson akadnak még apróbb csiszolnivalók. Egészében véve azonban vitathatatlanul: nagy siker. S ez a siker nemcsak a színészek, de a darabbal megbízott vendégrendező, Harag György körültekintő, komoly rendező egyéniségre valló munkáját is dicséri. SZÉLL ZSUZSA tást és határozottságot. De anépiesek legtöbb hangadó eleme elvvé emelte ezt a zavarosságot. Ami Ady-nál szükség volt, abból ők erényt csináltak." Révai Józsefnek a magyarországi népiesek Ady-szemléletéről írott szavai csak részben alkalmazhatóak az erdélyi népiesekre. A népi s irodalmi irányzat Erdélyben, úgyis mint irodalmi népiesség, úgyis, mint „mozgalom", számos vonatkozásban eltér a magyarországitól. Az irodalmi népiesség Erdélyben a huszas évek elején jelentkezett Bartalis János verseiben, Gyulai Domokos, Kacsó Sándor, Nyirő József és Tamási Áron elbeszélésében. Van teoretikusa is, Balázs Ferenc szélyében. Néhány évvel később a nőiesség az úgynevezett „székely írók" csoportjában bukkan újólag is, ezúttal mint mozgalom, Szentimrei Jenő vezetésével. A Helikon megalakulásával ezek a „népiesek" a Hikon egyik belső ellenzéki csoportját alakítják ki. A népies írók e csoportjából részben figgtlenül történik a falu felé fordulás az Erdélyi Fiataok mozgalmában, a harmincas évek elején. Végül a népiesség, mint jelentős írói csoport elmélete, a harmincas évek közepén jelentkezik és teljes kibontakozása a Elszabadulás előtti öt-hat évre esik. Ez az írói kör szintén nem volt egységes irodalmi csoportosulás. Az új erdélyi népesek folyóiratában, a Termés-ben alig találkozunk Ady emlitésével. Mindösze halának huszonötöd évfordulóján olvashattunk megemlékezést Adyról — Makkai Sándor tollából.** Makkai az idő flett álló Adyt dicsőíti, aki nem lehet egy korszaké. „De épp így — írja Makkai — nem lehet Ady egy társadalmi osztályé sem. Itt is a halottak élén járt: ősi nemesszel, úriságát gőggel énekelte fel ezeréves sírjából, és ugyanakkor ö köllögette Dózsa Györgyébet, az ősi paraszti népi ösztöniséget, a letaposott rög alól. Próbálták, s ma is próbálók őt radikális társadami reformátornak, szociális forradalmárnak, sőt proletárköltőnek állítani, de ebből csak h°gy költő és ember volt, amit — lázitott — a nyomor is meghatott és felaly,ezis kiléjezés Makkai egyéni és már is, mert állásfoglalását tükrözi, mégis Felvetődik a erdes, hogy az idézett tanulmány a Termés korik és általában az erdélyi népieseknek Adyszemlétével tejesen azonos-e? A Termés munkatársainak számos Adyt érintő megjegyzéseire erre a kérdésre nehéz határozott választ adni, így Erőss Alfréd, Reményikről írt cikkében megállapítja, hogy Reményik — éppen lelki törése, psszimzmusa következtében „meszsze Balassa vagy Ady mögött"* marad, egy másik írásában viszont a bűnbánó Adyról beszél.** Mindazonáltal az erdélyi népies írók nagy részére nem hatott döntő módon sem Makkai Adyelmélete, sem Féja Géza és Németh László Adyszemlélete. Ettől népi íróinkat mpóvta egyrészt az, hogy Ady költészetében a nagy erdélyi haladó hagyományt látták (bár költőileg nem folytatták Ady életművét) másrészt szövetségben votak a Kelet Népé-vel, azzal a Móricz Zsigmonddal, aki tisztán őrizte az igazi Ady eszmei örökségét. Az erdélyi népieseknek a baloldali, népfront, háborúllenes erőkkel való kapcsolata is abba az irányba hatolt, hogy Adyt ne szakítsák el a magyar irodalom nagy haladó hagyományaitól. Míg Németh László és Féja Géza Ady-elméletei nem hatottak döntően az erdélyi népiesekre, ugyanakkor Németh és Féja befolyása egyre növekedett a középiskolai tanárok és az ifjúság körében. Erdélyben is bőségben akadtak hívei Németh László „mély és híg magyarság" elméletének, amelyről ogy találóan írta Révai***: „Ady népiessége és magyarsága nem az a mély magyarság volt, mely — Németh László megfogalmazásában — a kapitalizmus ellentmondásaiból tápozó népiességet a reakcióval párosítja össze, mely — misztifikálva — összeboronálja az akció támogatását a reakcióból való kiábrándulással, és a forradalomból való kiábrándulást a reakció iránti belső ellenzékiséggel, és ezen az alapon szakítja szét a magyar irodalmi népiesség igazi fejlődésvonalát — Csokonait, Pelfit, Vajda Jánost Adytól —, hogy azután összeházasítsa, önkényesen és találomra, Berzsenyivel, Kemény Zsigmonddal és ráadásul — Szabó Dezsőivel." AZ 1928-TÓL A FELSZABADULÁSIG ELTELT másfél évizedbe, a polgári irodalom különböző csoportjainak Ady-értékelésével szemben megtaláljuk az „igazi“ Adyért vívott küzdelmet is. Ennek a küzdelemnek hordozói elsősorban a munkásosztály legjobbjai és a forradalmár értelmiségiek voltak, akik a felszabadulásért folytatott küzdelmükben a haladó hagyományok egész erejét szembeállították az elnyomókkal és a kizsákmányolókkal. A munkásosztály s a feléje tájékozódó írók és értelmiségiek Ady-kultuszában az Ady örökség „híd“ volt, mely egyrészt a román és a magyar nép testvériségét volt hivatva szolgálni, másrészt a munkásosztály és a haladó értelmiség szövetségét ősszelovácsolni. A munkásság Ady-ünnepélyen a forradalmár Ady öröksége élt tovább, a legális és ilegális sajtóban Ady versek izzó, forradalmi pátosza is mozgósított. Az igazi Adyért vívott harcban nagy szerepe vólt a harmincas évek elején balratolódó, radikalizálódó értemiségi ifjúságnak. Az Új arcvonal, az Ady Endre Társaság, majd a Vásárhely Találkozó és az Erdélyi Enciklopédia köré csoportosuló fiatalok Adyban a „forradalom viharmadarát“ látták, forradalmi költészetét ma olyan örökségnek tekintették, amelyet folytatni lehet, folytatni kell. A forradalmár Ady örökségének megvédésében külön ki kell emenünk Gaál Gábor és a Korunk nagy szerepét. Az az igazi Ady-védelem, melyet Gaál Gábor és a Korunk írói köre tizenkét éven át folytatott, két irányban bontakozott ki. Egyrészt a Korunk ideológusai leleplezték az Ady-revíziót, és rámutattak e revízió osztálygyökereire. Másrészt az Ady-hamisítsokkal a Korunk szembeállította az igazi, a forradalmár Adyt. A folyóirat 1935-ös évfolyamának első száma közli Bölöni György Párizsban mejelent Az igazi Ady című könyve első fejezetét, a kövtkező sorokkal: „Az alábbi közlemény bevezető fejezete annak a nagy törjedelmi c. Adymonográfiának, amely Bölöni György főmunkatársunk tollából Az igazi Ady címen először tisztázza véglegesen Ady Endre szerepét és jelentőségét a magyar társadalom, illetve irodalomtörténetben. Bölöni György monográfiájának súlyát azonban nemcsak ez adja. Jelentősége u gránityen nagy a magyar nyelvű társadlmkutató írások háztartásában. Először adja a költővel kapcsolatban — legendák és hamsítások bozótján áttörve — tényleg történeti és tényleg anyagelvű módszerrel átvilágított életrajz példáját, amely megjelenítő erevel hozza életközelbe a múltat, tisztázva annak minden a jelenre vonatkozó összefüggéseit is." A Korunk „határkőnek" tekinti e művet. Fábry Zoltán, Bölöni könyvét ismertetve, ezt írja:* „Ady Endre időben, térben még egyre éli csíráztató, bomlasztó életét, és bár messze rohantunk tőle és bár értelmünk — a nagy kötöttségből éppen általa szabadulva — másképp reagál: nem lehetünk el ma sd nélküle. Ő lett az örökség, a magyar vagyon, amit magunkkal, magunkban hurcolunk." Cikkét így végzi be: „Kassák forradalmárnak és prolletár'.Jónak tudja magát és mi * Korunk, 1935, 488—494. 1. mégis Adyhoz érezzük közelebb magunkat. Ady nem alkudott. Ady nem alkuszik, ez az igazi Ady, a Belőni közvetítette Ady, a vállalható Ady. A mai magyar atmoszférában neve és tere — a bátorság, mely Ady óta újra elveszett, Ady aktualitásában éled fel példának és számonkérésnek. Adi él, mert Ady aktuális. Épp ma, amikor a reformnemzedék dönget kaput és falat — Adynél ül, aki nem aludott és nem alkuszik." Fábry Zoltán sorai a Korunk írói körének álláspontját tükrözik, de tükrözik egyúttal az öntudatos dolgozók és a haladó értelmiségiek hűségét is Ady forradalmi örökségéhez. Petőfi mellett elsősorban Ady kultusza élt és hatott akkor a munkásosztály küzdelmeiben, a népfront tömegeket mozgósító harcaiban. A másodi világháború idei°n Északerdődben, a betiltott Korunk írói és álalában a Békepárt értelmiségi rétegei a haladó magyar irodalmi hagyományokat, köztük Ady forradalmi költészetét is a háborúellenes harc szolgálatába állították. Délerdélyben az Ady-örökség szintén haladó szerepet töltött be. (Lásd: a Havi Szemle Ady-száma, 1944 januárjában, Ady hatálának huszonötödik évfordulója alkalmából.) A felszabadulás utáni hónapokban rendezett Ady-ünnepek pedig már a haladó erők által híven megőrzött Ady-örökség szellemében zajlottak le. Ezzel Ady és a hazai magyar irodalmunk kapcsolatában új korszak kezdődött. TANULMÁNYOMMAL arra a feladatra vállalkoztam hogy hazai margyar irodalmunknak az Ady-örökséghez való viszonyát — mint irodalmunk kialakulásának egyik kulcskérdését — vizsgáljam meg. Nem törekedtem teljességre, csupán a kérdés néhány vonatkozását tárgyaltam. Elsősorban az érdekelt, — és úgy éreztem, ha adó irodalmi örökségünk szempontjából ez rendkívüli fontosságú — hogy milyen magatartást tanúsítottak 1918-tól a felszabadulsig hazai irodalmunk egyes csoportjai Ady forradalmi örökségével szemben. Tanulmányom célja jelen formájában csak a probléma felvetése, és az új, behatóbb tudományos kutatásra való ösztönzés. Hazai magyar irodalom'ör éne írásunknak, a teljes erdélyi Ady-bibliográfia elkészítésén kívül, ki kell dolgoznia részleteiben is az Ady-örökség sorsát, Ady közvetlen hatását írónkra, és végül Ady költészének „hídépítő“ szerepét a román és a magyar haladó erők bar- ’■ caiban. E tudományos feladat sikeres lyieeodása évekig t ártó gyűjtő és feldolgozó munkát igé- nyel, de elvégzése hozzá fog járulni egyrészt , Ady életművének, másrészt hazai magyar irorodalmunknak teljesebb ismeretéhez. JANCSÓ ELEMÉR * TEmék foyóirat 1942-44 között jelent meg Kolozsvárt. ** Termés. 1944. Tél. 67—71. * Erős Alfréd: Költészet és filozófia. Reményik összes versei. Termés, 1944. 1.80. ** Erőss Alfréd: Metafizika az irodalmban. Termés, 1944. 102. 1. *** Révai József: Ady, Bpest, 1952. 99. 1. \ ________________________________________._________________________/ ¡■ a • KÖZÖS ESZMEBARIKÁDOKON Usy elkésett Ady-cikk — erre gon■*~J do‘o\ amikor szemembe ötlik a Gazeta Literară múlt heti számában. Eugen Jebileanu Közös eszmebarkádokon című cikke s Ady jólismert arcképe az öthasábos írás közepén. Azonban hamarosan rá kell lönnem tévdésemre. Jebeleanu Ady szellemét ezúttal abból az államomból idézi, hogy épp tíz esztendő telt el azóta, amióta 1947 novembr 25-én megkötötték a Román és Magyar Népköztársaság közeli kulturális együttműködésre vonatkozó megállapodást. És valóban, mé''obb epilógusa az Adyünnepségeknek aligha lehetne, mint a két nap találkozása a közös eszmebar kódokon, me'yek et már fél évszázaddal ezelőtt megálmodott a költő. Mert hisz a szellemi kézfogásnak és együttműködésnek olyan ünnepe ez, amely a közös szociaista eszménykért vívott harcban született. S e harc sikereinek eredménye lett az is, hogy ma románok és magyarok egyaránt gazdagon meríthetnek egymásuk úr ásának kincseiből. Igaza van Jebeleanunak, aki Petőfi, Ady és József Attila románnyelvű tolmácsolásával maga is sokat tett ennek érdekében: tíz év alatt a két népi demokráciában több könyvet fordottak románról magyarra és magyarról románra, mint annakelőtte hosszú évszázadokon keresztül. Eminescunak és Creangának, Caragialenak és Sadoveanunak ma már a nagy magyar alföldön is vannak olvasói, Jókai, Mikszát és Móricz román nyelvre lefordított regényei pedig nálunk is a könyvtárak legolvasotabb könyvei közé tartoznak. Jebeanu példaként a nemrég országosan megrendezett Arany János ünnepségeket említi, mint egymás kultúráis értékei megbecsülésének és ápolásának egyik szép példáját. És ehhez mindjárt hozzáfűzhetnénk a múlt évben Budapesten megredezett Eminescu-ünnepségeket, Fodor József készülő Eminecu-kötett és ezenkívül még sokminden egyebet. Sok mndent és még sem eleget. Alig a kezdén vagyunk ennek a nagy munkának, amely századokra kell jóvátegye azt, amit századok vézettk. Hiszen ma már románok és magyarok felelősségünk tudatában József Atilával együtt valljuk: ,,rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés." (m. e.) ■ 7 ~ LEOMDA NEAMTU KÉT VERS ÉNEK Azt álmodom, a tenger partján járok. Lassan az első csillag is fölszikrázik. Ringatózik a csöndesség s a fogyó távolságok.. A tenger mélyén valaki zongorázik. A sötét vizen szélben fehéren lengő tallerina keringőjének fodra látszik; se egy vitorla, se moccanásnyi szellő, a tenger mélyén valaki zongorázik. Megyek, mintha csak árnyékom bolyongna, egyedül, találomra, talánig, s hogy ne legyek mogorva, a tenger mélyén valaki zongorázik. ÉNEK A CSILLAGOKRÓL Milyen piros és édes már az alma! Ez már az ősz, léptei közel tenek. Egész este csavargok erre-arra, s szemem sejtelmes álom üli meg. Fellegek vonulnak... Ki tudja, merre hajtja a szárnyas alkony őket csöndesen... önkénytelenül is egy pillanatra csillag-révületbe esem. A Mindenségben, mely tüzekkel pontozottan ég, s mely felé esténként ablakom járni szoktam, vannak helyek, bizonnyal vannak még, hol, mint itt, most e pillanatban őszi szél ringat rakott ágakat s kökörcsint, és tavirózsát a víz, s emberszemek kutatják a csillagokat és néznek minket is. KÁNYÁD SÁNDOR fordításai