Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-27 / 13. szám

m I. Álmomban sztár voltam A könnyűzene-fesztivál vége felé a jóllakottság és a túlter­heltség határmezsgyéjén külö­nös álmot láttam. Egy hatalmas basszus-trom­bita sárgán csillogó szája, mint valami fényesre suvic­­kolt repülő csészealj, nagy re­csegés-ropogással, irtózatos ha-ha-hazással közeledett fe­lém, s amikor már éppen agyonnyomott, összelapított volna, hirtelen visszakanyaro­dott és csufor­dáros futamokat hallatott: hi-hi-hi. „Ideje fel­kelnem és nekilátnom a mun­kának — gondoltam —, a nap már a hasamra süt.“ Szoká­somtól eltérően azonban nem a töltőtollamat vettem elő, hanem egy nem tudom honnan előkerült írógépet. Befűztem a papírt, s amint az első betűt leütöttem, hangot hallottam, ha úgy tetszik, zenei hangot: pamm. Tovább: pam-pam-pa­­pa-pam. Hogy a szűk szállodai szobában túl nagy zajt ne csapjak és fel ne költsem fo­tóriporter kollégámat, kinyi­tottam az ablakot. „Pa-pa­­pa, pa-pam, pa-pam / Be ví­gan vagytok ottan / Pedig pa­­pa-pa-pa-pa-pam / Egy ájult lány fekszik a porban.“ A légáram félrebillentette a függönyt, s valami feketeség telepedett a szobára, nem, nem felhő, hanem egy hatalmas, emberfejű hüllő, melynek vo­násai feltűnően hasonlítottak a tévé egyik vezető beosztású munkatársára. ..Mester! — kiáltott fel. — Szokásos reg­geli sétámon, csodálatos bal­ladára figyeltem fel! Engedje meg, hogy szívből jövő köszö­netet mondjak, pa­pám, és számát beiktassam a szombat esti műsorunkba. Úgy is túl rövid, már éjfél előtt véget ért. — A gép — mondtam —, nem én. — És más irányú terveim­re, elfoglaltságomra hivatkoz­tam. — Én nem vagyok teena­ger, nekem feleségem és kis­lányom van. — A biztos sikerről nem sza­bad lemondania — recsegte haragosan s a nyomaték ked­véért egy bum-bumot is hoz­zátett. — Hát közömbös önnek, hogy ezrek és ezrek lesik-e visszafojtott lélegzettel énekét, vagy fütyülnek arra, amit ír? Thomas Mannt, Faulknert, vagy Camus-t sohasem fog­ják annyian olvasni, Bartó­kot, Enescut, Schönberget any­­nyian hallgatni, mint Tom Jo­nest, Adamot vagy Aznavourt! Azt mondja: kor. Ha-ha, kor. Amikor egy magát jól bíró sztár meglátja a botján feléje tipegő másikat, akivel időtlen idők óta nem találkozott, a nyakába ugrik, összevissza csókolja, eltolja magától, szem­ügyre veszi, s azt mondja: „Hiszen te semmit sem változ­tál ! Épp olyan vagy, mint ami­kor a Montmartre-on együtt szaladgáltunk a fruskák után. Mondd, hogy csinálod?“ És osztogatja tovább az autogra­mokat. A botjára görnyedő öreg pedig azt gondolja ma­gában: de kedves, igazán, de kedves, kár, hogy manapság alig-alig mond valaki ilyene­ket... Azt mondja: család! Itt van az a kis mutáló hangú zsabós fiatalember, már más­fél éve nős. Pukkad meg a rö­högéstől, mikor meséli, hogy felesége, a 19 éves csoroszlya milyen féltékeny a külföldi út­jai miatt! Na, gyerünk, hagy­juk ezeket a gyerekségeket... Hirtelen átöltöztetett. Gon­dosan megfésült, hajamat fel­borzolta, újonnan vásárolt nyakkendőmet letépte, s he­lyette a törülközőből kihasí­tott tenyérnyi széles lila fro­­tír­ csíkot bogozott nyakam kö­ré. „Hát nem — mondta egy­re jobban belelendülve —, nemcsak a francia dühöngő­­nek szabad, szabad ez nekünk is. Mi nagyobb szabadságot biztosítunk művészeinknek ...“ Meglepetésemből fel sem ocsúdtam, máris szakember­­bizottság előtt álltam. Kelle­mesen zsongó-bongó zene an­dalított el, de a színhelyet ne­hezen tudtam volna meghatá­rozni, mert a népszerű kompo­nista, az előkelő muzikológus, meg a karmester egy nagy vö­rös plüss-szőnyegen állt, az egyik külföldön ismert énekes­nő ritka szövésű felhőbe bur­­d­ozva röpködött a fejük fö­­°it, a közismert szövegíró meg­­ sajtótitkár pedig egy me­­encének is beillő hatalmas had Pezsgőben lubickolt. Jóakaróm és felfedezőn fonteségteljes kacsintására h.n"­." mint ő mondta k­­i ,,az i­s a véleményre­­lett sokáig várnom. .. egészen eredeti, csak lene tenni. Mi az, hogy pan, pa­pam. Ide valami sajátosabb kellene.“ Elvonultam és pár percen belül készen állott a ballada új változata, melyet kitörő lelkesedéssel fogadtak . Hej-nej-hej-hej-hej / Ne vi­gadjatok ej mert hej-hej-hej­­hej'hi?,­­ Egy fényt borít az ej. Kikötöttem, hogy nem éj, hanem ej. Ami a koncertig hátra volt történelmi szempontból szem­­pulantásnyi idő, nekem azon­ban örökkévalóságnak tűnt. És alaposan ki is merített. Reggel nyolctól déli egyig és délután négytől este hétig koreográfus­kollektíva vigyázta, igazította, állította be, változtatta, majd rögzítette mozdulataimat. Előbb úgy volt, hogy a „ne vigadjatok el“-nél haragosan toppantanom kell. De két rész­re szakadt a társaság, egyesek támogatták az ötletet, mások viszont túl naturalistának tar­tották. Végül abban marad­tunk — akarom mondani — mar­adtak, hogy úgy teszek mintha toppantani akarnék! de csak megfenyegetem ujjal a közönséget: na-na! Ez így sejtelmesebb, szimbolikusa­bb, koncentráltabb, egyszóval: mo­dernebb. Aztán kezdődött min­den elölről, számolásra, tapso­lásra, csattogtatásra és végül zenére. Délben, amikor a jóakarók, támogatók és munkatársak ha­dától kísérve a fényes ven­déglő felé tartottam — mert ugye mondanom sem kell, hogy szállás­ ér, étkezéshelye­­met megváltoztattam —, bá­­mész sereg követett, összebú­­vó fejeket, felcsillanó szeme­ket láttam. Voltak, akik me­nésnek, voltak, akik jövésnek ítéltek. A gyerekek az órákról megszökve, otthonról elcsa­tangolva lesték mosolyomat, a felnőttek, akik között ősz hajú emberek is akadtak, számozott autogramokat kértek, bizonyá­ra, hogy majdan jóstehetsé­gükkel vagy tájékozottságuk­kal dicsekedhessenek: lám, ők már akkor megmondták! S én mosolyogtam, kacsintottam, előkelően köhintettem, s ha rám jött, nem prüszköltem, ha­nem grimaszkodtam, küszköd­tem, könnyeztem, mert immár vigyáznom kellett a karrie­remre. Az autogramkérő höl­gyek kitüntetésnek vették, ha összecsücsörített szájjal egy­­egy „dubi-dubit“ röppentet­tem feléjük. „Mit kaméltek rajtam?" — kérdeztem stílsze­rűen az egyik autogramkérő­től. „Azt, hogy olyan jól tet­szik üvöltözni, ahogy mi is tudnánk, csak mi még nem vagyunk sztárok“ — válaszol­ta. A rendőr, aki gondterhelt homlokkal közeledett felénk, hogy testi épségemet megvéd­je, ő, aki rendíthetetlen ko­molysággal kérte igazolványo­mat, valahányszor a fesztivál hadiszállása felé tartottam, most sztárosan­ cukros mosoly­ra húzta a száját és félszeg hangon autogramot kért. — Ez a dalocska — mond­tam ebéd közben felfedezőm­nek és jóakarómnak, a rendít­hetetlen komolyságú tévé­munkatársnak —, amit az író­gépem segítségével költöttem, tán hatásosabb volna, ha itt adnám elő evés-ivás közben. Jobban illenék ide ... — Már megint kezdi, pa­­pám, akarom mondani: hej­­hes — gurult éktelen dühbe. — Maholnap azoknak is bedől, akik azt mondják: könnyűze­nével is csak akkor érdemes foglalkozni, ha valaki Josephi­ne Baker, Memphis Slim, Ewa Demarczyk vagy legalábbis Marie Laforet, csak ők érdem­lik meg a színpadot. De uram, gondoljon arra... Tovább nem hallottam az érdekes fejtegetést, a basszus­trombita sárgán csillogó szája eszeveszett dübörgéssel, ékte­len ha-ha-hazással közeledett felém. Amint szememet kinyitottam, ágyam mellett fotori­porter kollegám harsányan hahotá­­zott és a villanófénnyel sze­membe világított. Pedig a fesz­tivál előtt tűrhető viccei vol­tak. Mikor álombéli sztároskodá­­somról és jóakarómról kezd­tem mesélni, azt mondta: „Biz­tos külföldinek nézett, én az este majdnem bírókra keltem vele, mert folyton taszigált félre, nem engedte, hogy ren­desen dolgozzam.“ PÁLL ÁRPÁD Alkalmas-e Székely János Térisája arra, hogy színpadra vigyék? Nemes Levente hitt benne A fiatal marosvásár­­helyi színész ugyanis, aki az utóbbi években elkötelezte ma­gát a versmondásnak, ezúttal nem arra vállalkozott, hogy a költő szövegét egyszerűen megszólaltassa a pódiumon — a nagyobb hatás érdekében bevetette színészi eszközeit is. Nem úgy, ahogy ezt Varga Vil­mos teszi — megérdemelt si­kerrel —, a pódium-művészet határait feszegetve, de még a színházi megjelenítésen innen (legalábbis a Maszek balladá­ban ezt tette — új műsorát sajnos még nem láttuk), ha­nem tudatosan vállalva a színházi kellékeket, a díszle­tet, a kosztümöt, a maszkot (itt: az impozáns — eredeti — fekete szakállt). Nemes Le­vente a díszletet tervező Kö­­lönte Zsoltban nagyszerű part­nerre talált: a páncélveretekből kialakított csillogó fémháttér (amely a tüzes trónus jeleneté­ben jelképesen összezárult, há­rom oldalról határolva a meg­csúfolt, de megdicsőülő pa­rasztkirályt), a páncélból kiálló vastüskék s a játéktér fölé füg­gesztett, a tüzes koronát idé­ző fémkarika történelmileg­­pszichológiailag hiteles játék­keretet teremtett, de önmagá­ban is hatásos képzőművészeti alkotásként hatott. A „külső­ségek“ tehát lényegi elemmé váltak — bár inkább Dózsát, semmint Székely Jánost és ko­rát szolgálták. Tulajdonképpen ugyanezt mondhatjuk el Nemes Levente forró sikerű előadásáról is — nem bírálatként, csupán tény­megállapításként. A ma világ­szerte hódító egyszemélyes színházhoz keresett és talált alkatára illő vagy arra szab­ható forgatókönyvet. Talán túlzás forgatókönyvről beszél­ni, hiszen Nemes Levente lé­nyegesen nem változtatott a szövegen, rövidített csupán — elsősorban a meditatív részek rovására. A költő — s az iro­dalom — tiszteletére vall, hogy különböző lapok és folyóira­tok behatóan foglalkoztak már Fülöp Antal Andor művészeté­vel, képei szellemével. Az az áhítat, ahogy Fülöp az életet nézi, többször is megfogalma­zódott ezekben a cikkekben. A nagyváradi kiállítást csupán a színek szempontjából szeret­ném elemezni. A Belle Arte fiatal tanárai döntően befolyásolták a két vi­lágháború közötti kolozsvári szellemi élet kialakulását. Ca­­tul Bogdán, Aurél Ciupe Párizs friss szellemét hozták az isko­lába, Cézanne konstruktiviz­musát, mely az impresszionis­tákkal ellentétben egy új sta­bilitást hirdetett. Megérzésem szerint ezekben az években Catul Bogdán érzékeny szín­hangulatai hathattak Fülöpre. Rendkívül finom sárga, szür­ke variációi az egymáshoz kö­zel álló színek végtelen finom­ságai befolyásolták az alakuló művész színlátását. Míg a Fü­löp Andor-i színlátás hegedű­szólóját Catul Bogdán jelent­hette, addig a szenvedélyesebb, tüzesebb akkordok kialakulá­sánál a fiatal kolléga, a jó ba­rát Tasso Marchini hatását fe­dezhetjük fel. A fiatalon el­hunyt festő hatása nem is any­­nyira festői, mint inkább hu­mánus értelemben volt döntő. A Tasso Marchini-képekről is ragyog az a hatalmas, embert átfogó szeretet, amely oly jel­lemző Fülöp Antal Andor munkáira. Visszatérve a színre, a cé­­zanne-i kemény síkok már az első portréknál egy nemes sár­gás hangulatba ágyazódnak. Az első képeknél mély ara­nyakba, a későbbieknél opá­­los sárgákba, majd üde, vidám sárgákba. Ezekben az akkor­dokban feloldódik maga a tárgy vagy a figura. Ez a sár­ga atmoszféra azonban Fülöp­­nél nem csupán légkörterem­­tést jelent: ez maga a tömjén­illat, a tárgyak felszentelését megteremtő akkord. A sárga alaptónus maga a művész bel­ső harmóniája, tiszta lelke. Ez a sárga képes arra, hogy nyug­talanságot ébresszen és hogy mennyei derűt, a szférák ze­néjét sugallja. A cézanne-i tanítás cézan­­ne-i értelemben nem folytató­dott. Nem volt mit építeni to­vább, mégis kevés művész volt, aki a cézanne-i következ­tetést ennyire átformálta vol­na saját alkata szerint. A konstruktív síkok itt csak a belső harmónia fokozását je­ik­ sem teljes részeket hagyott ki, megőrizte a poéma gondo­lati-szerkezeti vázát, sajnos azonban e rövidítésekkel ép­pen a mű marsába szorult hát­térbe­n, az, ami Székely Já­nos Dózsáját naggyá teszi a romániai magyar költészet, a kortárs magyar poézis egészé­ben. A színpadon látott, hal­lott Dózsa harsányabb volt, mint a Székely Jánosé, bár hi­telességéhez nem fért kétség. Nemes Levente előadásában a Dózsa konkrét cselekvéseit megelőző belső monológ-részek voltak a legdöbbenetesebbek, amelyekben a színész (jelképe­sen, persze) a tárgyi valóság­gal került szembe. Különösen két pillanat marad felejthetet­len: amikor megpillantja az öreg paraszt megcsonkított holttestét (Első intermezzo), és amikor a tüzes trónuson megküzd a fájdalommal, az el­viselhetetlennek hitt kínokkal — a méltóságért, a jövőért. A halkabban meditatív részekben viszont zavart a túlságosan ta­goló beszéd, mert ez nincs te­kintettel a mondatok s véle­ményünk szerint a gondolatok egységére sem. Nemes Leven­te nyilván tudatosan használja bizonyos esetekben ezt az elő­adásmódot (a Radnóti-esten is hallhattuk), amely legalább­is vitatható. Egy-két fenntartásunk elle­nére (bár meg kell monda­nunk, a közönség nem tanúsí­tott semmiféle hiányérzetet!) Nemes Levente Dózsája ünnepi est volt — olyan ünnep, ami­lyennek színházainkban csak nagyon ritkán örvendhetünk. Ha így haladunk — gondol­junk Varga Vilmos, Illyés Kin­ga és társaik sikerére —, ho­vatovább igazi színházi élmé­nyeink „egyszemélyessé“ vál­nak. KÁNTOR LAJOS lentik. A tárgyaknak és figu­ráknak saját belső lelki életük van, és csak ezután tűnik fel, hogy síkban is fel vannak fog­va. A Cézanne-t követők ezen a fokon szoktak modorossá, semmitmondó síkkeresővé vál­ni. Fülöp nem konstruktív sí­kokat, hanem konstruktív lel­kiségeket keres, s ezért válik ez a periódus munkássága egyik alaprétegévé. Nem vagyok azokkal egy véleményen, akik képeit a mindenbe belenyugvó jóság lágy festészetének tartják. Fü­löp Antal Andornál a jóság: nagy hatalom, felrázó erő. Olyan „halk“ muzsika, mely az ember csontja velejéig ha­tol. A már addig is egységes életmű csak kiteljesedik az itáliai út után. Feltehető, hogy Fülöp Andor nem is annyira a lenyűgöző remekműveket csodálta meg, hanem rajongá­sa — belső öröm lehetett, hogy itt barátokra talált (Botticelli, Fra Angelico és a primitívek). Új elem jelentkezik az itá­liai út után, a vonal harmó­niája, a vonal nemessége, ami döntően befolyásolja színlátá­sát is. A tömör, sűrített, nemes vonal már nem egyezett a sík­szerű színkezeléssel. Az egysé­gesebb formák egységesebb, tömörebb színt kívántak. A helyi színek válnak domináló­­vá, és e színek belső tartalma, belső rezgése lesz a lényeg. Míg régebb egy­ színen belül sok színvariáció fordul elő, most a nagy foltoknak egész­­szé hangolása veszi át a vezér­szólamot piktúrájában. Az anyagszerűség érzékelte­tésének nagy mestere Fülöp, a finom, lazúros bársonyok, ne­mes suhanású selymek olyan diszkréten vannak jelen, hogy a kép egységét nem zavarják, de a tartalmát gazdagítják. Rendkívül érdekes a kolorit szempontjából megfigyelni, hogy ez a mester, aki a fehé­rek végtelen variációját mu­tatja be egyetlen képen belül, tehát a közel álló színekben ennyire otthon van, milyen bravúros bátorsággal használ­ja más képein a homlokegye­nesen különböző kiegészítő színeket is. A Michelangelo­­centennáriumot ünneplő képen a lány okkeres, lazacvörös ru­háját egy égő, bíborvörös szín­folt fokozza fel, amely a kar­dinálisok palástjára is emlé­keztet színben. Ez a gazdag színbeli asszociáció sűrűn fel­lelhető. A nagy teázó kompo­zíció női figurái a legkülönbö­zőbb ruhákban szerepelnek. Dinamikus kontrasztok mű­ködnek a színek között az elő­térben, hátul a bútorok sár­gásbarnája pedig nem csu­pán a tárgyak színét, hanem a délutáni hangulat melegségét is összefoglalja. Persze használ egy egészen más karakterű koloritot is, egy metafizikusabb jellegűt, főleg városi tájképein. A halk sza­vú zöldek, szürkék itt nem a táj színét, hanem a csendet, a múltat és jelent idézik. Az időtlenség szféráját érinti meg, a régi idők jó embereit éppen úgy ott érezzük ezeken az ut­cákon, mint a jövő tiszta em­bereit. Ezekben a házakban nem történnek drámák, az itt lakó emberek nagy lelki egyen­súlyban és egymással jól meg­férve élnek. Mint a virágok, melyek egyformán kapják a fényt a naptól, s nem zavar­ja őket, hogy egyikük zöld, a másik meg vörös. JAKABOVICS MIKLÓS festőművész Rózsás Kemes Levente lények árnyék nélkül GONDOLATOK FÜLÖP ANTAL ANDOR NAGYVÁRADI KIÁLLÍTÁSÁN Fülöp Antal Andor: Csendélet tévével (Fotó: Marx József 9

Next