Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-03-27 / 13. szám
m I. Álmomban sztár voltam A könnyűzene-fesztivál vége felé a jóllakottság és a túlterheltség határmezsgyéjén különös álmot láttam. Egy hatalmas basszus-trombita sárgán csillogó szája, mint valami fényesre suvickolt repülő csészealj, nagy recsegés-ropogással, irtózatos ha-ha-hazással közeledett felém, s amikor már éppen agyonnyomott, összelapított volna, hirtelen visszakanyarodott és csufordáros futamokat hallatott: hi-hi-hi. „Ideje felkelnem és nekilátnom a munkának — gondoltam —, a nap már a hasamra süt.“ Szokásomtól eltérően azonban nem a töltőtollamat vettem elő, hanem egy nem tudom honnan előkerült írógépet. Befűztem a papírt, s amint az első betűt leütöttem, hangot hallottam, ha úgy tetszik, zenei hangot: pamm. Tovább: pam-pam-papa-pam. Hogy a szűk szállodai szobában túl nagy zajt ne csapjak és fel ne költsem fotóriporter kollégámat, kinyitottam az ablakot. „Pa-papa, pa-pam, pa-pam / Be vígan vagytok ottan / Pedig papa-pa-pa-pa-pam / Egy ájult lány fekszik a porban.“ A légáram félrebillentette a függönyt, s valami feketeség telepedett a szobára, nem, nem felhő, hanem egy hatalmas, emberfejű hüllő, melynek vonásai feltűnően hasonlítottak a tévé egyik vezető beosztású munkatársára. ..Mester! — kiáltott fel. — Szokásos reggeli sétámon, csodálatos balladára figyeltem fel! Engedje meg, hogy szívből jövő köszönetet mondjak, papám, és számát beiktassam a szombat esti műsorunkba. Úgy is túl rövid, már éjfél előtt véget ért. — A gép — mondtam —, nem én. — És más irányú terveimre, elfoglaltságomra hivatkoztam. — Én nem vagyok teenager, nekem feleségem és kislányom van. — A biztos sikerről nem szabad lemondania — recsegte haragosan s a nyomaték kedvéért egy bum-bumot is hozzátett. — Hát közömbös önnek, hogy ezrek és ezrek lesik-e visszafojtott lélegzettel énekét, vagy fütyülnek arra, amit ír? Thomas Mannt, Faulknert, vagy Camus-t sohasem fogják annyian olvasni, Bartókot, Enescut, Schönberget anynyian hallgatni, mint Tom Jonest, Adamot vagy Aznavourt! Azt mondja: kor. Ha-ha, kor. Amikor egy magát jól bíró sztár meglátja a botján feléje tipegő másikat, akivel időtlen idők óta nem találkozott, a nyakába ugrik, összevissza csókolja, eltolja magától, szemügyre veszi, s azt mondja: „Hiszen te semmit sem változtál ! Épp olyan vagy, mint amikor a Montmartre-on együtt szaladgáltunk a fruskák után. Mondd, hogy csinálod?“ És osztogatja tovább az autogramokat. A botjára görnyedő öreg pedig azt gondolja magában: de kedves, igazán, de kedves, kár, hogy manapság alig-alig mond valaki ilyeneket... Azt mondja: család! Itt van az a kis mutáló hangú zsabós fiatalember, már másfél éve nős. Pukkad meg a röhögéstől, mikor meséli, hogy felesége, a 19 éves csoroszlya milyen féltékeny a külföldi útjai miatt! Na, gyerünk, hagyjuk ezeket a gyerekségeket... Hirtelen átöltöztetett. Gondosan megfésült, hajamat felborzolta, újonnan vásárolt nyakkendőmet letépte, s helyette a törülközőből kihasított tenyérnyi széles lila frotír csíkot bogozott nyakam köré. „Hát nem — mondta egyre jobban belelendülve —, nemcsak a francia dühöngőnek szabad, szabad ez nekünk is. Mi nagyobb szabadságot biztosítunk művészeinknek ...“ Meglepetésemből fel sem ocsúdtam, máris szakemberbizottság előtt álltam. Kellemesen zsongó-bongó zene andalított el, de a színhelyet nehezen tudtam volna meghatározni, mert a népszerű komponista, az előkelő muzikológus, meg a karmester egy nagy vörös plüss-szőnyegen állt, az egyik külföldön ismert énekesnő ritka szövésű felhőbe burdozva röpködött a fejük fö°it, a közismert szövegíró meg sajtótitkár pedig egy meencének is beillő hatalmas had Pezsgőben lubickolt. Jóakaróm és felfedezőn fonteségteljes kacsintására h.n"." mint ő mondta ki ,,az is a véleményrelett sokáig várnom. .. egészen eredeti, csak lene tenni. Mi az, hogy pan, papam. Ide valami sajátosabb kellene.“ Elvonultam és pár percen belül készen állott a ballada új változata, melyet kitörő lelkesedéssel fogadtak . Hej-nej-hej-hej-hej / Ne vigadjatok ej mert hej-hej-hejhej'hi?, Egy fényt borít az ej. Kikötöttem, hogy nem éj, hanem ej. Ami a koncertig hátra volt történelmi szempontból szempulantásnyi idő, nekem azonban örökkévalóságnak tűnt. És alaposan ki is merített. Reggel nyolctól déli egyig és délután négytől este hétig koreográfuskollektíva vigyázta, igazította, állította be, változtatta, majd rögzítette mozdulataimat. Előbb úgy volt, hogy a „ne vigadjatok el“-nél haragosan toppantanom kell. De két részre szakadt a társaság, egyesek támogatták az ötletet, mások viszont túl naturalistának tartották. Végül abban maradtunk — akarom mondani — maradtak, hogy úgy teszek mintha toppantani akarnék! de csak megfenyegetem ujjal a közönséget: na-na! Ez így sejtelmesebb, szimbolikusabb, koncentráltabb, egyszóval: modernebb. Aztán kezdődött minden elölről, számolásra, tapsolásra, csattogtatásra és végül zenére. Délben, amikor a jóakarók, támogatók és munkatársak hadától kísérve a fényes vendéglő felé tartottam — mert ugye mondanom sem kell, hogy szállás ér, étkezéshelyemet megváltoztattam —, bámész sereg követett, összebúvó fejeket, felcsillanó szemeket láttam. Voltak, akik menésnek, voltak, akik jövésnek ítéltek. A gyerekek az órákról megszökve, otthonról elcsatangolva lesték mosolyomat, a felnőttek, akik között ősz hajú emberek is akadtak, számozott autogramokat kértek, bizonyára, hogy majdan jóstehetségükkel vagy tájékozottságukkal dicsekedhessenek: lám, ők már akkor megmondták! S én mosolyogtam, kacsintottam, előkelően köhintettem, s ha rám jött, nem prüszköltem, hanem grimaszkodtam, küszködtem, könnyeztem, mert immár vigyáznom kellett a karrieremre. Az autogramkérő hölgyek kitüntetésnek vették, ha összecsücsörített szájjal egyegy „dubi-dubit“ röppentettem feléjük. „Mit kaméltek rajtam?" — kérdeztem stílszerűen az egyik autogramkérőtől. „Azt, hogy olyan jól tetszik üvöltözni, ahogy mi is tudnánk, csak mi még nem vagyunk sztárok“ — válaszolta. A rendőr, aki gondterhelt homlokkal közeledett felénk, hogy testi épségemet megvédje, ő, aki rendíthetetlen komolysággal kérte igazolványomat, valahányszor a fesztivál hadiszállása felé tartottam, most sztárosan cukros mosolyra húzta a száját és félszeg hangon autogramot kért. — Ez a dalocska — mondtam ebéd közben felfedezőmnek és jóakarómnak, a rendíthetetlen komolyságú tévémunkatársnak —, amit az írógépem segítségével költöttem, tán hatásosabb volna, ha itt adnám elő evés-ivás közben. Jobban illenék ide ... — Már megint kezdi, papám, akarom mondani: hejhes — gurult éktelen dühbe. — Maholnap azoknak is bedől, akik azt mondják: könnyűzenével is csak akkor érdemes foglalkozni, ha valaki Josephine Baker, Memphis Slim, Ewa Demarczyk vagy legalábbis Marie Laforet, csak ők érdemlik meg a színpadot. De uram, gondoljon arra... Tovább nem hallottam az érdekes fejtegetést, a basszustrombita sárgán csillogó szája eszeveszett dübörgéssel, éktelen ha-ha-hazással közeledett felém. Amint szememet kinyitottam, ágyam mellett fotoriporter kollegám harsányan hahotázott és a villanófénnyel szemembe világított. Pedig a fesztivál előtt tűrhető viccei voltak. Mikor álombéli sztároskodásomról és jóakarómról kezdtem mesélni, azt mondta: „Biztos külföldinek nézett, én az este majdnem bírókra keltem vele, mert folyton taszigált félre, nem engedte, hogy rendesen dolgozzam.“ PÁLL ÁRPÁD Alkalmas-e Székely János Térisája arra, hogy színpadra vigyék? Nemes Levente hitt benne A fiatal marosvásárhelyi színész ugyanis, aki az utóbbi években elkötelezte magát a versmondásnak, ezúttal nem arra vállalkozott, hogy a költő szövegét egyszerűen megszólaltassa a pódiumon — a nagyobb hatás érdekében bevetette színészi eszközeit is. Nem úgy, ahogy ezt Varga Vilmos teszi — megérdemelt sikerrel —, a pódium-művészet határait feszegetve, de még a színházi megjelenítésen innen (legalábbis a Maszek balladában ezt tette — új műsorát sajnos még nem láttuk), hanem tudatosan vállalva a színházi kellékeket, a díszletet, a kosztümöt, a maszkot (itt: az impozáns — eredeti — fekete szakállt). Nemes Levente a díszletet tervező Kölönte Zsoltban nagyszerű partnerre talált: a páncélveretekből kialakított csillogó fémháttér (amely a tüzes trónus jelenetében jelképesen összezárult, három oldalról határolva a megcsúfolt, de megdicsőülő parasztkirályt), a páncélból kiálló vastüskék s a játéktér fölé függesztett, a tüzes koronát idéző fémkarika történelmilegpszichológiailag hiteles játékkeretet teremtett, de önmagában is hatásos képzőművészeti alkotásként hatott. A „külsőségek“ tehát lényegi elemmé váltak — bár inkább Dózsát, semmint Székely Jánost és korát szolgálták. Tulajdonképpen ugyanezt mondhatjuk el Nemes Levente forró sikerű előadásáról is — nem bírálatként, csupán ténymegállapításként. A ma világszerte hódító egyszemélyes színházhoz keresett és talált alkatára illő vagy arra szabható forgatókönyvet. Talán túlzás forgatókönyvről beszélni, hiszen Nemes Levente lényegesen nem változtatott a szövegen, rövidített csupán — elsősorban a meditatív részek rovására. A költő — s az irodalom — tiszteletére vall, hogy különböző lapok és folyóiratok behatóan foglalkoztak már Fülöp Antal Andor művészetével, képei szellemével. Az az áhítat, ahogy Fülöp az életet nézi, többször is megfogalmazódott ezekben a cikkekben. A nagyváradi kiállítást csupán a színek szempontjából szeretném elemezni. A Belle Arte fiatal tanárai döntően befolyásolták a két világháború közötti kolozsvári szellemi élet kialakulását. Catul Bogdán, Aurél Ciupe Párizs friss szellemét hozták az iskolába, Cézanne konstruktivizmusát, mely az impresszionistákkal ellentétben egy új stabilitást hirdetett. Megérzésem szerint ezekben az években Catul Bogdán érzékeny színhangulatai hathattak Fülöpre. Rendkívül finom sárga, szürke variációi az egymáshoz közel álló színek végtelen finomságai befolyásolták az alakuló művész színlátását. Míg a Fülöp Andor-i színlátás hegedűszólóját Catul Bogdán jelenthette, addig a szenvedélyesebb, tüzesebb akkordok kialakulásánál a fiatal kolléga, a jó barát Tasso Marchini hatását fedezhetjük fel. A fiatalon elhunyt festő hatása nem is anynyira festői, mint inkább humánus értelemben volt döntő. A Tasso Marchini-képekről is ragyog az a hatalmas, embert átfogó szeretet, amely oly jellemző Fülöp Antal Andor munkáira. Visszatérve a színre, a cézanne-i kemény síkok már az első portréknál egy nemes sárgás hangulatba ágyazódnak. Az első képeknél mély aranyakba, a későbbieknél opálos sárgákba, majd üde, vidám sárgákba. Ezekben az akkordokban feloldódik maga a tárgy vagy a figura. Ez a sárga atmoszféra azonban Fülöpnél nem csupán légkörteremtést jelent: ez maga a tömjénillat, a tárgyak felszentelését megteremtő akkord. A sárga alaptónus maga a művész belső harmóniája, tiszta lelke. Ez a sárga képes arra, hogy nyugtalanságot ébresszen és hogy mennyei derűt, a szférák zenéjét sugallja. A cézanne-i tanítás cézanne-i értelemben nem folytatódott. Nem volt mit építeni tovább, mégis kevés művész volt, aki a cézanne-i következtetést ennyire átformálta volna saját alkata szerint. A konstruktív síkok itt csak a belső harmónia fokozását jeik sem teljes részeket hagyott ki, megőrizte a poéma gondolati-szerkezeti vázát, sajnos azonban e rövidítésekkel éppen a mű marsába szorult háttérben, az, ami Székely János Dózsáját naggyá teszi a romániai magyar költészet, a kortárs magyar poézis egészében. A színpadon látott, hallott Dózsa harsányabb volt, mint a Székely Jánosé, bár hitelességéhez nem fért kétség. Nemes Levente előadásában a Dózsa konkrét cselekvéseit megelőző belső monológ-részek voltak a legdöbbenetesebbek, amelyekben a színész (jelképesen, persze) a tárgyi valósággal került szembe. Különösen két pillanat marad felejthetetlen: amikor megpillantja az öreg paraszt megcsonkított holttestét (Első intermezzo), és amikor a tüzes trónuson megküzd a fájdalommal, az elviselhetetlennek hitt kínokkal — a méltóságért, a jövőért. A halkabban meditatív részekben viszont zavart a túlságosan tagoló beszéd, mert ez nincs tekintettel a mondatok s véleményünk szerint a gondolatok egységére sem. Nemes Levente nyilván tudatosan használja bizonyos esetekben ezt az előadásmódot (a Radnóti-esten is hallhattuk), amely legalábbis vitatható. Egy-két fenntartásunk ellenére (bár meg kell mondanunk, a közönség nem tanúsított semmiféle hiányérzetet!) Nemes Levente Dózsája ünnepi est volt — olyan ünnep, amilyennek színházainkban csak nagyon ritkán örvendhetünk. Ha így haladunk — gondoljunk Varga Vilmos, Illyés Kinga és társaik sikerére —, hovatovább igazi színházi élményeink „egyszemélyessé“ válnak. KÁNTOR LAJOS lentik. A tárgyaknak és figuráknak saját belső lelki életük van, és csak ezután tűnik fel, hogy síkban is fel vannak fogva. A Cézanne-t követők ezen a fokon szoktak modorossá, semmitmondó síkkeresővé válni. Fülöp nem konstruktív síkokat, hanem konstruktív lelkiségeket keres, s ezért válik ez a periódus munkássága egyik alaprétegévé. Nem vagyok azokkal egy véleményen, akik képeit a mindenbe belenyugvó jóság lágy festészetének tartják. Fülöp Antal Andornál a jóság: nagy hatalom, felrázó erő. Olyan „halk“ muzsika, mely az ember csontja velejéig hatol. A már addig is egységes életmű csak kiteljesedik az itáliai út után. Feltehető, hogy Fülöp Andor nem is annyira a lenyűgöző remekműveket csodálta meg, hanem rajongása — belső öröm lehetett, hogy itt barátokra talált (Botticelli, Fra Angelico és a primitívek). Új elem jelentkezik az itáliai út után, a vonal harmóniája, a vonal nemessége, ami döntően befolyásolja színlátását is. A tömör, sűrített, nemes vonal már nem egyezett a síkszerű színkezeléssel. Az egységesebb formák egységesebb, tömörebb színt kívántak. A helyi színek válnak dominálóvá, és e színek belső tartalma, belső rezgése lesz a lényeg. Míg régebb egy színen belül sok színvariáció fordul elő, most a nagy foltoknak egészszé hangolása veszi át a vezérszólamot piktúrájában. Az anyagszerűség érzékeltetésének nagy mestere Fülöp, a finom, lazúros bársonyok, nemes suhanású selymek olyan diszkréten vannak jelen, hogy a kép egységét nem zavarják, de a tartalmát gazdagítják. Rendkívül érdekes a kolorit szempontjából megfigyelni, hogy ez a mester, aki a fehérek végtelen variációját mutatja be egyetlen képen belül, tehát a közel álló színekben ennyire otthon van, milyen bravúros bátorsággal használja más képein a homlokegyenesen különböző kiegészítő színeket is. A Michelangelocentennáriumot ünneplő képen a lány okkeres, lazacvörös ruháját egy égő, bíborvörös színfolt fokozza fel, amely a kardinálisok palástjára is emlékeztet színben. Ez a gazdag színbeli asszociáció sűrűn fellelhető. A nagy teázó kompozíció női figurái a legkülönbözőbb ruhákban szerepelnek. Dinamikus kontrasztok működnek a színek között az előtérben, hátul a bútorok sárgásbarnája pedig nem csupán a tárgyak színét, hanem a délutáni hangulat melegségét is összefoglalja. Persze használ egy egészen más karakterű koloritot is, egy metafizikusabb jellegűt, főleg városi tájképein. A halk szavú zöldek, szürkék itt nem a táj színét, hanem a csendet, a múltat és jelent idézik. Az időtlenség szféráját érinti meg, a régi idők jó embereit éppen úgy ott érezzük ezeken az utcákon, mint a jövő tiszta embereit. Ezekben a házakban nem történnek drámák, az itt lakó emberek nagy lelki egyensúlyban és egymással jól megférve élnek. Mint a virágok, melyek egyformán kapják a fényt a naptól, s nem zavarja őket, hogy egyikük zöld, a másik meg vörös. JAKABOVICS MIKLÓS festőművész Rózsás Kemes Levente lények árnyék nélkül GONDOLATOK FÜLÖP ANTAL ANDOR NAGYVÁRADI KIÁLLÍTÁSÁN Fülöp Antal Andor: Csendélet tévével (Fotó: Marx József 9