Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-06-05 / 23. szám
r fodor Sándor kisregénye vi. 11. A KIS HÜLYE Az egyetem főbejáratánál ellentengernagyi uniformisban pompázó hivatalos férfiú szűkszavú udvariassággal igazította útba az érdeklődő szerkesztőt. Második emelet, kétszázötvenkettő. Alig tíz percnyi bolyongás után megtalálta az említett ajtót, miközben a folyosón ittott csoportosuló diákok tisztelettudóan nyitottak neki utat. A jelzett ajtón vastagbetűs óriásnévjegy hirdette egykori osztálytársa nevét, professzori rangját, tudományos címeit. A vidékről érkezett íróember néhány pillanatig eltöprengett az ajtó előtt: hogyan szólítsa egykori, szórakozottságáról és a testnevelési órákon tanúsított ügyetlenségéről híres barátját. Mivel látogatásának kizárólag baráti érdeklődés-jelleget kívánt adni, úgy döntött, hogy diákköri becenevén köszönti régen látott osztálytársát. Széles mosollyal kopogott be, kíváncsian várta az egykori hangot (vajon sokat változott-e?) meglepetésére azonban egy nő válaszolt odabentről: „Szabad“. Belépett. Osztálytársa sehol. Pápaszemes, fehérköpenyes, pisze ifjú hölgy tekintett reá kíváncsian egy írógép mellől. — A professzort keresem — így a vendég. — Kit jelenthetek be? — érdeklődött a pisze. A közírónak imponált ez a nagyvonalú stílus. Máris elhatározta, hogy hazatérte után meghonosítja a maga egyelőre szerény, de annál jelentősebb munkaterületén is. — Korobal főszerkesztő vagyok — biccentett inkább leereszkedő, mint nyájas mosollyal, nehogy ez a kis fővárosi gépírókisasszony azt találja hinni, hogy a legkevésbé is meghatotta őt hivatalos pofijával. A leány felállt és benyitott a jobbra nyíló, párnázott ajtón. Néhány pillanat múlva meghallotta a régi iskolatárs jól ismert hangját (talán csak egy árnyalatnyival vált reszelősebbé) : — Korobal?! Nahát ezt a kedves meglepetést! A következő pillanatban megjelent a kitárt ajtóban. Ugyanaz a rózsás gyermekarc, alacsony termet, csak a haja és kefebajuszkája őszült meg — szeme azonban, azzal az ártatlan huncut kölyök tekintetével — a régi. Korobai szerkesztő úr ölelésre tárta a karját: — Szervusz, kis hülye! A szokatlanul nyájas üdvözlés kissé meglepte a régi barátot, nem is szólva a mögötte álló szemüveges hölgyről, aki éppen hogy sóbálvánnyá nem változott az elképedéstől. A pillanatnyi meghökkenés után azonban a professzor jó arcot vágott a tréfához és hagyta, hogy látogatója magához ölelje, megtapogassa a hátát és cuppanós csókot nyomjon mindkét orcájára, majd udvariasan bemutatta látogatóját a kínosan mosolygó hölgynek. —■ Egykori osztálytársam ... tanársegédnőm. A főszerkesztő zavartan csókolt kezet a fiatal hölgytudósnak, akit az imént gépírónőnek nézett, és valami olyasmit motyogott, hogy szívből gratulál a szép karrierhez. Ezután a professzor betessékelte a szobájába, megkérte, vesse le a kabátját, majd kényelmesen elhelyezkedtek az egyik kis asztal mellett a mély öblű karszékekben. .. — Régóta nem találkoztunk, öreg! — kezdte a beszélgetést a professzor. — Mióta is? Várj, van annak jó húsz éve. . Igen, utoljára a tízéves érettségi találkozón voltunk együtt... azóta se rendeztünk találkozót — bólogatott a szerkesztő. — Látom azonban, te szépen befutottál, nem töltötted hiába az időt. Professzor vagy, hír, dicsőség, elismerés és egy csinos tanársegédnő ... — Erioi már — pirult a tudós — hisz a lányom lehetne. A férje előadótanár a szerves kémián. — Egyet se mentegetőzz, megérjük mi a pénzünket — nevetett a szerkesztő és megállapította magában, hogy nőügyekben osztálytársa ugyanaz a kis pirulós kamasz, aki annak idején volt. (Majd talán neki is használ egy kis nehézvíz-kúra). — Te se panaszkodhatsz, főszerkesztő vagy — terelte másra a szót a házigazda — írogatsz ugye, írogatsz... — mondta kissé bizonytalanul, mert fogalma sem volt, milyen lapnál lehet főszerkesztő a barátja és nem emlékezett arra, hogy valaha is olvasott volna tőle valamit. — Amolyan kis vidéki közíróként tengődöm — szerénykedett az érdemes férfi, majd valamivel önérzetesebben tette hozzá: — Oda is kell ugyebár az ember. A végekre. — Szép feladat, nemes hivatás — bólogatott a profeszszor. A tanársegédnő két csésze kávét és egy-egy pohár szódavizet vitt be egy ezüsttálcán, ami kitűnő alkalmat nyújtott az érdeklődő főszerkesztőnek arra, hogy megnézze a fehérköpenyes fiatalasszony lábát. Csinos volt. Jóízűen hörpölgették a kávét. A professzor valóban örült ugyan látogatójának, de attól tartott, hogy valamilyen kellemetlen ügy lapul a háttérben — nehéz lesz megtagadnia a régi barátja kérését, ha az holmi haszontalan, vizsgázó diákért interveniál, vagy jó előre figyelmébe kívánja ajánlani valamelyik felvételire készülő rokonát. Hálásan, felszabadult örömmel nézett reá, amikor ez sejtetni kezdte, hogy egészen másról lesz szó. — Tudod — kezdte mondókáját a látogató — bármenynyire vidéken élünk is, nap mint nap találkozunk a huszadik századi tudomány problémáival. Nem árt, ha az ember időnként magához a tudomány forrásához zarándokol, hogy tájékozódjék. A professzor tréfásan megfenyegette ujjával. — Tudományos-fantasztikus regényt akarsz írni, te huncut! — Hát olyasmi, olyasmi — mosolygott sejtelmesen a látogató. Nagyon megörült annak, hogy maga a professzor adott neki ürügyet a kényesebb problémák érintésére. Ezek után — úgy gondolta — nyugodtan a tárgyra térhet. — Mondd, foglalkoztál te a nehézvízzel? — Hát kérlek, hogy őszinte legyek, én inkább rádióaktív izotópokkal foglalkozom, de a tanársegédnem stabil izotópos. Ha óhajtod ... — Ó, dehogy, nem szükséges. Csak úgy nagyjából kérdeznék egyet-mást. Nem kívánok aprólékos tudományos részletekbe bonyolódni. — Persze. Elvégre a regényhez csak néhány kiindulópontra van szükséged, ugyebár. A többi fantázia dolga, nem? — Valahogy így. Nos, egy olyan feltételezésből indulnék ki, hogy a Vénuszon mondjuk, a sűrű villámcsapások természetes elektrolízist idéznek elő és a forrásokból — némelyikből, mondjuk — nehézvíz fakad. Jó, mi? A professzor elnevezte ma— Hiába, fantáziád mindig volt. — Sőt tovább megyek: ez a természetes úton felbugyogó nehézvíz atomrobbanásokat is idéz elő, persze a Vénuszon. — Micsodákat idéz elő? — nézett nagyot az egyetemi tanár. — Atomrobbanást. Esetleg többet is. — Korobalkám, ez emeletes marhaság. — Úgy értve, a Vénuszon is? — A nehézvíz nem idéz elő atomrobbanást. Se itt, se a Vénuszon, se az Epszilon-Eridanon. — Már megbocsáss, de akkor miért volt úgy oda Hitler a nehézvízért? Vagy ez tudományos államtitok? Mondd, mert akkor nem inzisztálok. — Frászkarikát. A nehézvíz döntően fontos, mint lassítóközeg a láncreakció előidézésében. És nagyon költséges az előállítása. Robbanást viszont nem okoz: nem az atombombában használják, hanem a reaktorban. 11. — Na persze — bólintott a szerkesztő, aki könnyedén alkalmazkodott a dolgok fordulatához. — Én is így értettem. Mondd, jegyezhetek? — Kérlek, parancsolj. A körültekintő főszerkesztő elővette jegyzetfüzetét és ceruzáját. „Nem gyutacs" — írta az első tiszta lapra és háromszor is aláhúzta, majd újabb kérdéssel fordult barátjához. — Mondd csak... az élő szervezetre milyen hatással van? Az űrhajósok miatt kérdem — tette hozzá óvatos előrelátással. — Mérgező hatással. Persze nem úgy, mint a sztrichnin: lassítja, fékezi az életműködéseket, ezért a szervezet aránylag rövid idő alatt kitakarítja magából, ha teheti. A sejtosztódást például szintén gátolja, ugyanakkor van olyan gombaféle, sőt baktérium is, amelynek a szaporodását elősegíti. Persze tudnod kell, hogy ezen a téren még nagyon sok a nyitott kérdés, éppen azért, mert a nehézvíz eléggé költséges holmi ahhoz, semhogy léptennyomon kísérletekre pazarolnák. Fantáziálhatsz nyugodtan. A szerkesztő szorgalmasan jegyzett. Úgy érezte, a professzor minden szava őt igazolja. — És itt, minálunk nem képzelhető el, hogy a természetben előforduljon? — tette fel a ravasz keresztkérdést. — Dehogynem. Kis mennyiségben jelen van a rendes, hétköznapi vízben is, hiszen abból vonják ki. Persze, az arány elenyésző. De tudod mit? Átviszlek az egyik csillagászkollégámhoz, aki részletesen és pontosan, a legutóbbi tudományos megfigyelések ismeretében beszámolhat neked a vénuszbeli viszonyokról. Akarod? — Ne fáradj, kis hülyém — legyintett felsőbbségesen a látogató. — A dolog csillagászati része sokkal egyszerűbb és ilyen vonatkozásban már tájékozódtam. Meg aztán, amint mondtad, egy kis fantázia ugyebár... de még egy kérdés. Csupán ellenőrzöm magam. Ugye a nehézvíz plusz három egész nyolc tized fok körül fagy meg? — Nagyszerű! Pontosabban: plusz három egész nyolc tized fokon. Látom, már előzetesen is utánanéztél egynek-másnak — bólintott elismeréssel a professzor és arra gondolt, ha a tudományos-fantasztikus, meg kalandregények írói mind ilyen körültekintően dokumentálódnának, nem írnának össze anynyi zöldséget. — Az persze elképzelhetetlen — folytatta Korobal — hogy egy kútból csak úgy ukmukfuk nehézvíz fakadjon, mondjuk, itt a Földön? — Alighogy feltette azonban a kérdést, nyomban meg is bánta, mert a professzor gyanakodva pillantott reá. — Vigyázz te, nehogy beugorj valami marhaságnak ... persze, hogy elképzelhetetlen. Miről jutott eszedbe? — Á, nem is jutott eszembe, csak úgy általában érdeklődtem — igyekezett közömbös arcot vágni a szerkesztő, és nyomban valami mást kérdezett: — Mondd kérlek, a Geiger vagy a Müller-féle készülék jelzi a nehézvizet? — Bocsáss meg, de ismét kijavítlak: Geiger-Müller készülék. Nem jelzi. Ez ugyanis a rádióaktív részecskéket számlálja, tehát rádioaktivitást mér és csak a rádióaktív izotópokat jelzi. A nehézvízre közömbös marad. Az alapos íróembernek most vigyáznia kellett. Hiszen, ha az élő szervezetre gyakorolt hatás után még a varázslatos Geiger-Müller elnevezést is odabiggyeszti, a Tudományos Akadémia bármelyik kéme nyomban rájön, hogy atomügyben sántikál. A világszerte ismert készülék nevét éppen ezért nem jegyezte be a füzetébe, hanem egy másik, hasonló elnevezést írt fel, az analógia kedvéért: Kant-Laplace. Hiszen a Föld keletkezéséről való elméletek dolgában ez ugyanazt jelenti, mint atomügyekben a Geiger-Müller, vagy a zenében a Bartók-Kodály. — Ezek szerint, ha egy ilyen készüléket nehézvíz közelébe viszek, semmit se jelez? — Az ég világán semmit — nyugtatta meg a professzor. — Az űrhajósaid nyugodtan próbálhatják ellenőrizni a nehézvizet számlálóval. Látod, már ki is találtam, miért volt szükséged erre a kérdésre! — Nagy fej vagy, kis hülyém! — bólintott örömmel Korobai szerkesztő úr, látva, hogy sikerült tökéletesen kiküszöbölnie az iménti csorbát. Még elbeszélgettek néhány percig egymás családi helyzetéről tudakozódva, majd a látogató felállt és azzal búcsúzott, hogy neki délben vonata van hazafelé. Mentében kezet csókolt a tanársegédnőnek és nem szalasztotta el az alkalmat, hogy közölje vele: ő már sokfelé járt ugyan, de tudásban ilyen vonzó ifjú hölgyet még nem látott. A látogató távozása után a fiatal tanársegédnő megjegyezte: — Milyen kedves ember a professzor úr osztálytársa! — Kedves pofa — nevetett a professzor — és azt hiszem, nem olyan felületes, mint ezek a mai írók általában. Valamiben mindig töri a fejét. Emlékszem, középiskolás korunkban a legképtelenebb ötletekkel traktálta a tanárokat. Tanulni ugyan nem tanult, de ötletei voltak. — Fantáziás férfi lehet — merengett az ifjú tudósnő, majd visszaült írógépe mellé, hogy folytassa doktori tézisének a rögzítését, részint a bírálóbizottság, részint pedig a tudományos világ számára. 12. TALÁLÓ PÉLDÁZAT Az egyetemről egyenesen az állomásra trolizott, jegyet váltott a gyorsvonatra és mert bőven volt még ideje — 50 perc indulásig — szerény, de tápláló ebédjét is elfogyasztotta a pályaudvar talponálló étkezőjében. Egész liternyi aludtejet kanalazott be fél veknivel: úgy gondolta, valamiképpen be kell hoznia széplábú, de hűtlen útitársával eszközölt előző napi pazarlásait, hogy elkerülje élettársa kicsinyes faggatózását. Különös szerencse volt az is, hogy tudós barátja nem a lakásán fogadta, így virágra, esetleg apró ajándékra (gyerekeknek, unokának édesség stb.) nem kellett költenie. Örömmel állapíthatta meg vonatra szállása előtt, hogy részben az ebéden, részben pedig a vonatjegyen eszközölt megtakarítása — nagyjából fedezi előző napi, érzelmi célokba fektetett kiadásait. Hazafelé ugyanis nem első, hanem másodosztályú jegyet váltott. Kissé megijedt, amikor megtalálta a jegyen feltüntetett helyét. A fülke zsúfolva volt egy népes és igen beszédes családdal. Két nagyszülő kényeztetett három, a csecsemő és az óvodás kor közötti apróságot, akiket jó édesanyjuk nem győzött fegyelmezni. Tapintatos érdeklődésére, amelylyel úticéljukat tudakolta, azt a megnyugtató választ kapta, hogy mindössze az alig egy órányira levő városig utaznak. Ezt az időt a folyosón töltötte, főképpen azért, hogy ne zavarja a kedves családi idillt. A magányos merengés a vonatablaknál kiváló alkalom volt arra, hogy gondolatban mérlegre helyezze látogatásának eredményeit. A képzelt mérleg serpenyőjébe egyfelől az út lélektani, másfelől pedig annak természettudományos tapasztalatait, eredményét helyezte. Mindenképpen megnyugtató következtetésekre jutott. Rádöbbent arra, hogy elhamarkodottan ítélt tegnapi útitársa, a széptermetű szőke gyermek fölött. Csalárdságának kézzelfogható tudományos magyarázata van: nyilván a vonaton elfogyasztott víz zavarta meg érzelmi egyensúlyát olyannyira, hogy képtelen volt uralkodni lángragyúlt fiatal testének követelőző vágyain. Ha tehát valaki egyáltalán hibáztatható a reggel történtek miatt, az csakis ő lehet, aki előzetes figyelmeztetés nélkül diktálta az egyensúlybontó italt a gyanútlan szervezetbe. Ezért utólag sajnálta, hogy nem tudakolta meg a kedves lény címét és korholta magát, amiért fellobbanó férfiúi féltékenysége áldozatául esett, megfosztva magát egy értékes munkatárstól. Ugyanakkor ez a kaland újabb — kettős — bizonyítékot szolgáltatott számára az értékes vízneműség élettani hatására vonatkozólag. Barátjával folytatott beszélgetése — eltekintve néhány árnyalatnyi eltéréstől — mindenben igazolta feltételezéseit. Az árnyalatnyi eltérések azonban kivétel nélkül lényegesek, mihelyt áldásos következményekkel járó felfedezését a nyilvánosság elé kívánja tárni, hiszen a tudományos indokolás szempontjából megbocsájthatatlan lenne olyan tévhitekben maradnia, mint például a nehézvíz gyutacs-jellege, a Geiger-Müller számláló pontatlan, vagy éppenséggel hibás megnevezése, vagy felhasználhatóságának az ellentétes értelmezése a nehézvíz felkutatása terén. Elégedetten tapasztalta azt is, hogy minden körülmények között sikerült a tervezett diszkréció keretei között maradnia. Útjának tulajdonképpeni céljáról sem a szőke hölgy, sem tudós barátja nem szerezhetett érdemleges tudomást. A népes család kászálódott: a jó édesanya öltöztetni kezdte kisdedeit, a nagymama megfelelő helyre szállította az éjjeli edényt kiöblítés végett, a nagypapa pedig kihordta a folyosóra a bőröndöket, utoljára hagyva egy eléggé nagy, terítővel letakart kosarat, amelyben két eleven lúd szendergett alkoholmámorban, hogy nyugodtan viselkedjenek az utazás idején és ne vonják magukra izgága hangoskodásukkal a lelkiismeretes kalauz figyelmét, mivel az eleven kisállatok utazófülkében való szállítását tiltja a vasúti szabályzat. A kérdés persze, hogy a kedves család vajon milyen megfontolásból szállít eleven majorságot a fővárosból vidékre, amikor ez a fajta hordási tendencia inkább ellentétes irányú szokott lenni — végképp megoldatlan maradt az életet olyannyira ismerő íróember számára. Minekutána gondosan kiszellőztette a fülkét, örömmel tapasztalta, hogy egyedüllétét újabb felszálló nem háborítja: kényelmesen elhelyezkedett a műbőrülésen, még cipőfűzőjét is kioldotta. A gyorsvonat ütemes ringása álmosítóan hatott az utasra, aki tulajdonképpen nem is pihente ki egészen az előző napi utazás fáradalmait. Gondosan újságpapírt helyezett a lába alá és azzal a biztos tudattal hajtotta nyugvóra a fejét, hogy városa nagyszerű jövőjéről álmodik majd, a Korobal Művek magasba szökő üzemeiről és igazgatósági palotájáról, valamint az üzemek fölött állandó jelleggel lebegő csiperkegomba alakú felhőről, amely ebben az esetben nem a pusztulás, de az áldás és békesség jelképévé nemesül, ellentétben az atombomba-kísérletek mérgesgomba alakú felhőivel. Reményében — sajnos — csalatkoznia kellett. Olyasmit álmodott, hogy egy szál ingben, kifűzött cipővel sétál fényes nappal a fővárosban és nem hajolhat le, hogy csapongó fűzőjét megkösse, mert ebben az esetben inge felcsúsznék és előnytelen körülmények között kellene mutatkoznia az így is kíváncsian bámuló fővárosiak előtt. Csaknem borravalót adott örömében a kalauznak, amikor ez „Végállomás kérem!“ — kiáltással felébresztette és ő megelégedéssel tapasztalhatta, hogy öltözete tökéletesen rendben van. Befűzte a cipőjét, felvette télikabátját és útitáskájával a kezében az autóbuszállomáshoz sietett, hogy az utolsó járattal késő estére hazatérhessen. Álom okozta kábultságából tulajdonképpen csak a város felé tartó társasgépkocsin tért magához. A másfélórás út unalmát mindössze egy sápadt, szikár termetű férfiú oszlatta el időnként, részben a penetráns szilvapálinka-illattal, amelyet árasztott, részben pe (Folytatása a 8. oldalon) Unipan Helga illusztrációja s ■