Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-06-05 / 23. szám

r­ fodor Sándor kisregénye vi. 11. A KIS HÜLYE Az egyetem főbejáratánál el­­lentengernagyi uniformisban pompázó hivatalos férfiú szűk­szavú udvariassággal igazította útba az érdeklődő szerkesztőt. Második emelet, kétszázötven­kettő. Alig tíz percnyi bolyon­gás után megtalálta az említett ajtót, miközben a folyosón itt­­ott csoportosuló diákok tiszte­lettudóan nyitottak neki utat. A jelzett ajtón vastagbetűs óriásnévjegy hirdette egykori osztálytársa nevét, professzori rangját, tudományos címeit. A vidékről érkezett íróember né­hány pillanatig eltöprengett az ajtó előtt: hogyan szólítsa egy­kori, szórakozottságáról és a testnevelési órákon tanúsított ügyetlenségéről híres barátját. Mivel látogatásának kizárólag baráti érdeklődés-jelleget kí­vánt adni, úgy döntött, hogy diákköri becenevén köszönti régen látott osztálytársát. Szé­les mosollyal kopogott be, kí­váncsian várta az egykori han­got (vajon sokat változott-e?) meglepetésére azonban egy nő válaszolt odabentről: „Szabad“. Belépett. Osztálytársa sehol. Pápaszemes, fehérköpenyes, pi­sze ifjú hölgy tekintett reá kí­váncsian egy írógép mellől. — A professzort keresem — így a vendég. — Kit jelenthetek be? — ér­deklődött a pisze. A közírónak imponált ez a nagyvonalú stí­lus. Máris elhatározta, hogy hazatérte után meghonosítja a maga egyelőre szerény, de an­nál jelentősebb munkaterületén is. — Korobal főszerkesztő va­gyok — biccentett inkább le­ereszkedő, mint nyájas mo­sollyal, nehogy ez a kis fővá­rosi gépírókisasszony azt talál­ja hinni, hogy a legkevésbé is meghatotta őt hivatalos pofi­jával. A leány felállt és benyitott a jobbra nyíló, párnázott aj­tón. Néhány pillanat múlva meghallotta a régi iskolatárs jól ismert hangját (talán csak egy árnyalatnyival vált re­szelősebbé) : — Korobal?! Nahát ezt a kedves meglepetést! A következő pillanatban megjelent a kitárt ajtóban. Ugyanaz a rózsás gyermek­arc, alacsony termet, csak a haja és kefebajuszkája őszült meg — szeme azonban, azzal az ártatlan huncut kölyök te­­kintetével — a régi. Korobai szerkesztő úr ölelésre tárta a karját: — Szervusz, kis hülye! A szokatlanul nyájas üdvöz­lés kissé meglepte a régi ba­rátot, nem is szólva a mögötte álló szemüveges hölgyről, aki éppen hogy sóbálvánnyá nem változott az elképedéstől. A pillanatnyi meghökkenés után azonban a professzor jó arcot vágott a tréfához és hagyta, hogy látogatója magához ölel­je, megtapogassa a hátát és cuppanós csókot nyomjon mindkét orcájára, majd udvari­asan bemutatta látogatóját a kínosan mosolygó hölgynek. —■ Egykori osztálytársam ... tanársegédnőm. A főszerkesztő zavartan csó­kolt kezet a fiatal hölgy­tudós­nak, akit az imént gépírónő­nek nézett, és valami olyasmit motyogott, hogy szívből gra­tulál a szép karrierhez. Ezután a professzor betessékelte a szobájába, megkérte, vesse le a kabátját, majd kényelmesen elhelyezkedtek az egyik kis asz­tal mellett a mély öblű kar­székekben. .. — Régóta nem találkoztunk, öreg! — kezdte a beszélgetést a professzor. — Mióta is? Várj, van annak jó húsz éve. . Igen, utoljára a tízéves érettségi találkozón voltunk együtt... azóta se rendeztünk találkozót — bólogatott a szer­kesztő. — Látom azonban, te szépen befutottál, nem töltöt­ted hiába az időt. Professzor vagy, hír, dicsőség, elismerés és egy csinos tanársegédnő ... — Erioi már — pirult a tu­dós — hisz a lányom lehetne. A férje előadótanár a szerves kémián. — Egyet se mentegetőzz, meg­érjük mi a pénzünket — ne­vetett a szerkesztő és megálla­pította magában, hogy nő­ügyekben osztálytársa ugyan­az a kis pirulós kamasz, aki annak idején volt. (Majd ta­lán neki is használ egy kis ne­hézvíz-kúra). — Te se panaszkodhatsz, fő­szerkesztő vagy — terelte más­ra a szót a házigazda — íro­gatsz ugye, írogatsz... — mondta kissé bizonytalanul, mert fogalma sem volt, milyen lapnál lehet főszerkesztő a ba­rátja és nem emlékezett arra, hogy valaha is olvasott volna tőle valamit. — Amolyan kis vidéki köz­íróként tengődöm — szerény­kedett az érdemes férfi, majd valamivel önérzetesebben tette hozzá: — Oda is kell ugyebár az ember. A végekre. — Szép feladat, nemes hi­vatás — bólogatott a profesz­­szor. A tanársegédnő két csé­sze kávét és egy-egy pohár szódavizet vitt be egy ezüst­tálcán, ami kitűnő alkalmat nyújtott az érdeklődő főszer­kesztőnek arra, hogy megnézze a fehérköpenyes fiatalasszony lábát. Csinos volt. Jóízűen hörpölgették a ká­vét. A professzor valóban örült ugyan látogatójának, de attól tartott, hogy valamilyen kellemetlen ügy lapul a háttér­ben — nehéz lesz megtagad­nia a régi barátja kérését, ha az holmi haszontalan, vizsgá­zó diákért interveniál, vagy jó előre figyelmébe kívánja ajánlani valamelyik felvételi­re készülő rokonát. Hálásan, felszabadult örömmel nézett reá, amikor ez sejtetni kezdte, hogy egészen másról lesz szó. — Tudod — kezdte mondó­­káját a látogató — bármeny­nyire vidéken élünk is, nap mint nap találkozunk a husza­dik századi tudomány problé­máival. Nem árt, ha az em­ber időnként magához a tu­domány forrásához zarándokol, hogy tájékozódjék. A professzor tréfásan meg­fenyegette ujjával. — Tudományos-fantasztikus regényt akarsz írni, te huncut! — Hát olyasmi, olyasmi — mosolygott sejtelmesen a lá­togató. Nagyon megörült an­nak, hogy maga a professzor adott neki ürügyet a kénye­sebb problémák érintésére. Ezek után — úgy gondolta — nyugodtan a tárgyra térhet. — Mondd, foglalkoztál te a nehéz­vízzel? — Hát kérlek, hogy őszinte legyek, én inkább rádióaktív izotópokkal foglalkozom, de a tanársegédnem stabil­ izotópos. Ha óhajtod ... — Ó, dehogy, nem szüksé­ges. Csak úgy nagyjából kér­deznék egyet-mást. Nem kívá­nok aprólékos tudományos részletekbe bonyolódni. — Persze. Elvégre a regény­hez csak néhány kiindulópont­ra van szükséged, ugyebár. A többi fantázia dolga, nem? — Valahogy így. Nos, egy olyan feltételezésből indulnék ki, hogy a Vénuszon mondjuk, a sűrű villámcsapások termé­szetes elektrolízist idéznek elő és a forrásokból — néme­lyikből, mondjuk — nehézvíz fakad. Jó, mi? A professzor elnevezte ma­— Hiába, fantáziád mindig volt. — Sőt tovább megyek: ez a természetes úton felbugyogó nehézvíz atomrobbanásokat is idéz elő, persze a Vénuszon. — Micsodákat idéz elő? — nézett nagyot az egyetemi ta­nár. — Atomrobbanást. Esetleg többet is. — Korobalkám, ez emeletes marhaság. — Úgy értve, a Vénuszon is? — A nehézvíz nem idéz elő atomrobbanást. Se itt, se a Vé­nuszon, se az Epszilon-Erida­­non. — Már megbocsáss, de ak­kor miért volt úgy oda Hitler a nehézvízért? Vagy ez tudo­mányos államtitok? Mondd, mert akkor nem inzisztálok. — Frászkarikát. A nehézvíz döntően fontos, mint lassító­közeg a láncreakció előidézé­sében. És nagyon költséges az előállítása. Robbanást viszont nem okoz: nem az atombom­bában használják, hanem a re­aktorban. 11. — Na persze — bólintott a szerkesztő, aki könnyedén al­kalmazkodott a dolgok fordu­latához. — Én is így értettem. Mondd, jegyezhetek? — Kérlek, parancsolj. A körültekintő főszerkesztő elővette jegyzetfüzetét és ceru­záját. „Nem gyutacs" — írta az első tiszta lapra és háromszor is aláhúzta, majd újabb kér­déssel fordult barátjához. — Mondd csak... az élő szervezetre milyen hatással van? Az űrhajósok miatt kér­dem — tette hozzá óvatos elő­relátással. — Mérgező hatással. Persze nem úgy, mint a sztrichnin: lassítja, fékezi az életműködé­seket, ezért a szervezet arány­lag rövid idő alatt kitakarítja magából, ha teheti. A sejtosz­tódást például szintén gátolja, ugyanakkor van olyan gomba­féle, sőt baktérium is, amely­nek a szaporodását elősegíti. Persze tudnod kell, hogy ezen a téren még nagyon sok a nyi­tott kérdés, éppen azért, mert a nehézvíz eléggé költséges holmi ahhoz, semhogy lépten­­nyomon kísérletekre pazarol­nák. Fantáziálhatsz nyugodtan. A szerkesztő szorgalmasan jegyzett. Úgy érezte, a pro­fesszor minden szava őt iga­zolja. — És itt, minálunk nem kép­zelhető el, hogy a természet­ben előforduljon? — tette fel a ravasz keresztkérdést. — Dehogynem. Kis mennyi­ségben jelen van a rendes, hétköznapi vízben is, hiszen abból vonják ki. Persze, az arány elenyésző. De tudod mit? Átviszlek az egyik csillagász­kollégámhoz, aki részletesen és pontosan, a legutóbbi tudo­mányos megfigyelések isme­retében beszámolhat neked a vénuszbeli viszonyokról. Aka­rod? — Ne fáradj, kis hülyém — legyintett felsőbbségesen a lá­togató. — A dolog csillagászati része sokkal egyszerűbb és ilyen vonatkozásban már tájé­kozódtam. Meg aztán, amint mondtad, egy kis fantázia ugyebár... de még egy kér­dés. Csupán ellenőrzöm ma­gam. Ugye a nehézvíz plusz három egész nyolc tized fok körül fagy meg? — Nagyszerű! Pontosabban: plusz három egész nyolc tized fokon. Látom, már előzetesen is utánanéztél egynek-másnak — bólintott elismeréssel a pro­fesszor és arra gondolt, ha a tudományos-fantasztikus, meg kalandregények írói mind ilyen körültekintően dokumentálód­­nának, nem írnának össze any­­nyi zöldséget. — Az persze elképzelhetet­len — folytatta Korobal — hogy egy kútból csak úgy uk­­mukfuk nehézvíz fakadjon, mondjuk, itt a Földön? — Alig­hogy feltette azonban a kér­dést, nyomban meg is bánta, mert a professzor gyanakodva pillantott reá. — Vigyázz te, nehogy be­­ugorj valami marhaságnak ... persze, hogy elképzelhetetlen. Miről jutott eszedbe? — Á, nem is jutott eszembe, csak úgy általában érdeklőd­tem — igyekezett közömbös arcot vágni a szerkesztő, és nyomban valami mást kérde­zett: — Mondd kérlek, a Gei­ger vagy a Müller-féle ké­szülék jelzi a nehézvizet? — Bocsáss meg, de ismét ki­­javítlak: Geiger-Müller készü­lék. Nem jelzi. Ez ugyanis a rádióaktív részecskéket szám­lálja, tehát rádioaktivitást mér és csak a rádióaktív izotópo­kat jelzi. A nehézvízre közöm­bös marad. Az alapos íróembernek most vigyáznia kellett. Hiszen, ha az élő szervezetre gyakorolt hatás után még a varázslatos Geiger-Müller elnevezést is odabiggyeszti, a Tudományos Akadémia bármelyik kéme nyomban rájön, hogy atomügy­ben sántikál. A világszerte is­mert készülék nevét éppen ez­ért nem jegyezte be a füzetébe, hanem egy másik, hasonló el­nevezést írt fel, az analógia kedvéért: Kant-Laplace. Hiszen a Föld keletkezéséről való el­méletek dolgában ez ugyanazt jelenti, mint atomügyekben a Geiger-Müller, vagy a zené­ben a Bartók-Kodály. — Ezek szerint, ha egy ilyen készüléket nehézvíz közelébe viszek, semmit se jelez? — Az ég világán semmit — nyugtatta meg a professzor. — Az űrhajósaid nyugodtan pró­bálhatják ellenőrizni a nehéz­vizet számlálóval. Látod, már ki is találtam, miért volt szük­séged erre a kérdésre! — Nagy fej vagy, kis hü­lyém! — bólintott örömmel Korobai szerkesztő úr, látva, hogy sikerült tökéletesen ki­küszöbölnie az iménti csorbát. Még elbeszélgettek néhány percig egymás családi helyze­téről tudakozódva, majd a lá­togató felállt és azzal búcsú­zott, hogy neki délben vonata van hazafelé. Mentében kezet csókolt a tanársegédnőnek és nem szalasztotta el az alkalmat, hogy közölje vele: ő már sok­felé járt ugyan, de tudásban ilyen vonzó ifjú hölgyet még nem látott. A látogató távo­zása után a fiatal tanársegéd­nő megjegyezte: — Milyen kedves ember a professzor úr osztálytársa! — Kedves pofa — nevetett a professzor — és azt hiszem, nem olyan felületes, mint ezek a mai írók általában. Valami­ben mindig töri a fejét. Emlék­szem, középiskolás korunkban a legképtelenebb ötletekkel traktálta a tanárokat. Tanulni ugyan nem tanult, de ötletei voltak. — Fantáziás férfi lehet — merengett az ifjú tudósnő, majd visszaült írógépe mellé, hogy folytassa doktori tézisé­nek a rögzítését, részint a bí­rálóbizottság, részint pedig a tudományos világ számára. 12. TALÁLÓ PÉLDÁZAT Az egyetemről egyenesen az állomásra trolizott, jegyet vál­tott a gyorsvonatra és mert bőven volt még ideje — 50 perc indulásig — szerény, de tápláló ebédjét is elfogyasztot­ta a pályaudvar talponálló ét­kezőjében. Egész liternyi alud­­tejet kanalazott be fél vek­nivel: úgy gondolta, valami­képpen be kell hoznia széplá­bú, de hűtlen útitársával esz­közölt előző napi pazarlásait, hogy elkerülje élettársa kicsi­nyes faggatózását. Különös szerencse volt az is, hogy tu­dós barátja nem a lakásán fo­gadta, így virágra, esetleg apró ajándékra (gyerekeknek, uno­kának édesség stb.) nem kellett költenie. Örömmel állapíthatta meg vonatra szállása előtt, hogy részben az ebéden, rész­ben pedig a vonatjegyen esz­közölt megtakarítása — nagy­jából fedezi előző napi, érzel­mi célokba fektetett kiadásait. Hazafelé ugyanis nem első, ha­nem másodosztályú jegyet vál­tott. Kissé megijedt, amikor meg­találta a jegyen feltüntetett helyét. A fülke zsúfolva volt egy népes és igen beszédes családdal. Két nagyszülő ké­nyeztetett három, a csecsemő és az óvodás­ kor közötti apró­ságot, akiket jó édesanyjuk nem győzött fegyelmezni. Ta­pintatos érdeklődésére, amely­­lyel úticéljukat tudakolta, azt a megnyugtató választ kapta, hogy mindössze az alig egy órányira levő városig utaznak. Ezt az időt a folyosón töltötte, főképpen azért, hogy ne zavar­ja a kedves családi idillt. A magányos merengés a vo­natablaknál kiváló alkalom volt arra, hogy gondolatban mérlegre helyezze látogatásá­nak eredményeit. A képzelt mérleg serpenyőjébe egyfelől az út lélektani, másfelől pedig annak természettudományos tapasztalatait, eredményét he­lyezte. Mindenképpen meg­nyugtató következtetésekre ju­tott. Rádöbbent arra, hogy elha­markodottan ítélt tegnapi úti­társa, a széptermetű szőke gyermek fölött. Csalárdságának kézzelfogható tudományos ma­gyarázata van: nyilván a vo­naton elfogyasztott víz zavarta meg érzelmi egyensúlyát oly­annyira, hogy képtelen volt uralkodni lángragyúlt fiatal testének követelőző vágyain. Ha tehát valaki egyáltalán hi­báztatható a reggel történtek miatt, az csakis ő lehet, aki előzetes figyelmeztetés nélkül diktálta az egyensúlybontó italt a gyanútlan szervezetbe. Ezért utólag sajnálta, hogy nem tu­dakolta meg a kedves lény cí­mét és korholta magát, ami­ért fellobbanó férfiúi félté­kenysége áldozatául esett, meg­fosztva magát egy értékes munkatárstól. Ugyanakkor ez a kaland újabb — kettős — bi­zonyítékot szolgáltatott számá­ra az értékes vízneműség élet­tani hatására vonatkozólag. Ba­rátjával folytatott beszélgeté­se — eltekintve néhány árnya­latnyi eltéréstől — minden­ben igazolta feltételezéseit. Az árnyalatnyi eltérések azonban kivétel nélkül lényegesek, mi­helyt áldásos következmények­kel járó felfedezését a nyilvá­nosság elé kívánja tárni, hi­szen a tudományos indokolás szempontjából megbocsájtha­­tatlan lenne olyan tévhitekben maradnia, mint például a ne­hézvíz gyutacs-jellege, a Gei­ger-Müller számláló pontatlan, vagy éppenséggel hibás meg­nevezése, vagy felhasználható­ságának az ellentétes értelme­zése a nehézvíz felkutatása terén. Elégedetten tapasztalta azt is, hogy minden körülmé­nyek között sikerült a terve­zett diszkréció keretei között maradnia. Útjának tulajdon­képpeni céljáról sem a szőke hölgy, sem tudós barátja nem szerezhetett érdemleges tudo­mást. A népes család kászálódott: a jó édesanya öltöztetni kezd­te kisdedeit, a nagymama meg­felelő helyre szállította az éj­jeli edényt kiöblítés végett, a nagypapa pedig kihordta a fo­lyosóra a bőröndöket, utoljára hagyva egy eléggé nagy, terítő­vel letakart kosarat, amelyben két eleven lúd szendergett al­koholmámorban, hogy nyugod­tan viselkedjenek az utazás ide­jén és ne vonják magukra iz­gága hangoskodásukkal a lel­kiismeretes kalauz figyelmét, mivel az eleven kisállatok uta­zófülkében való szállítását tilt­ja a vasúti szabályzat. A kér­dés persze, hogy a kedves csa­lád vajon milyen megfontolás­ból szállít eleven majorságot a fővárosból vidékre, amikor ez a fajta hordási tendencia inkább ellentétes irányú szo­kott lenni — végképp megol­datlan maradt az életet oly­annyira ismerő íróember szá­mára. Minekutána gondosan kiszel­lőztette a fülkét, örömmel ta­pasztalta, hogy egyedüllétét újabb felszálló nem háborítja: kényelmesen elhelyezkedett a műbőr­ülésen, még cipőfűző­jét is kioldotta. A gyorsvo­nat ütemes ringása álmosítóan hatott az utasra, aki tulajdon­képpen nem is pihente ki egé­szen az előző napi utazás fá­radalmait. Gondosan újságpa­pírt helyezett a lába alá és azzal a biztos tudattal hajtotta nyugvóra a fejét, hogy városa nagyszerű jövőjéről álmodik majd, a Korobal­ Művek ma­gasba szökő üzemeiről és igaz­gatósági palotájáról, valamint az üzemek fölött állandó jel­leggel lebegő csiperkegomba alakú felhőről, amely ebben az esetben nem a pusztulás, de az áldás és békesség jelképévé nemesül, ellentétben az atom­bomba-kísérletek mérgesgomba alakú felhőivel. Reményében — sajnos — csalatkoznia kellett. Olyasmit álmodott, hogy egy szál ing­ben, kifűzött cipővel sétál fé­nyes nappal a fővárosban és nem hajolhat le, hogy csapon­gó fűzőjét megkösse, mert eb­ben az esetben inge felcsúsz­nék és előnytelen körülmé­nyek között kellene mutatkoz­nia az így is kíváncsian bá­muló fővárosiak előtt. Csak­nem borravalót adott örömé­ben a kalauznak, amikor ez „Végállomás kérem!“ — kiál­tással felébresztette és ő meg­elégedéssel tapasztalhatta, hogy öltözete tökéletesen rendben van. Befűzte a cipőjét, felvette télikabátját és útitáskájával a kezében az autóbuszállomáshoz sietett, hogy az utolsó járattal késő estére hazatérhessen. Álom okozta kábultságából tu­lajdonképpen csak a város felé tartó társasgépkocsin tért ma­gához. A másfélórás út unal­mát mindössze egy sápadt, szikár termetű férfiú oszlatta el időnként, részben a penet­­ráns szilvapálinka-illattal, amelyet árasztott, részben pe­ (Folytatása a 8. oldalon) Unipan Helga illusztrációja s ■

Next