Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-01-01 / 1. szám
ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVI. ÉVFOLYAM ■ 1. (1157.) SZÁM ■ ARALEJ ■ KOLOZSVÁR, 1971. JANUÁR 1. GELLÉRT SÁNDOR Bál itt a bál Láttál-e már bál-igyekvő falut? Hányják a fák szélfésülte hajuk. Fehér falú kis házakkal mintha szaladna egy körbeforgó hinta. Az iskola tanácstermét készítik, ablakait virágcsomók ékítik, a mennyezet fafia nyög a papírláncba, közbül dróton imázik a lámpa, mint egy láma. Fejik már a tehenet a cigányok. Pénzes tányér éhes macskaként nyávog. Nézd csak Juhász Józsit, amint karót rejt az ajtózugba. Bál itt a bál. A nagybőgő bikabornyát döfi, rúgja. Udvar felőli szegelet. Ott öblít a pályasereg. Ott velem is olyan táncot vágott le Kis Piroska, hogy a konta úrfiságom szégyeningét kimosta. Küllőpárok surringoltak cifrára kötötten. Utánuk én a hajnalok dűlőin döcögtem. A vad lányba s az időkbe belegyönyörödtem ... LÁSZLÓFFY CSABA Az idő nyomai Szánalmasan bicegő postás órádon tíz perccel előbbre vitted a nagymutatót úgy szaladgálsz hogy le ne késd széthordani a század rotációs gépeken sokszorosított számtalan szeszélyét zizegve hivalkodnak a kis alkalmi hírekkel teletűzdelt napilapok s elhanyagolt könyvtárak homályában poros pupillájú patkányok rágják az évszázadoknál is maradandóbb műveket Stemlér Ferenc írja Aki írással foglalkozik, néha olyankor is kap egy-egy ismerős vagy ismeretlen olvasójától biztató levelet, amikor a minden erőfeszítésével jónak kívánt műve éppenséggel nem aratott elismerést a hozzáértők táborában. Ilyenkor az ember némi mélabúval veszi tudomásul a talán vigasztalásnak szánt mondatokat, sőt udvariasan válaszol is a levelekre. Persze könnyed fölényességgel, mintha nem bántaná a kritika közönye és elutasítása, és az egyetlen fontos a levélíró személyes véleménye volna. Minden rejtve marad azonban a magánélet néma éjszakájában. És ez így van rendjén. Mennyire más azonban a helyzet, ha többé-kevésbé sikert aratott könyv forog a szőnyegen. Mert ilyenkor is jönnek levelek — szintén kedvesek és biztatók, amelyekre éppen olyan udvariasan illik válaszolni, s ugyancsak azzal a fölénnyel, mintha a levélíró véleménye volna az egyetlen és a döntő. Mégis méltánytalanság, hogy a levélírók ilyenkor is a névtelenség homályába burkolóznak. Miért ne vehessék nyilvánosan is tudomásul a szerző forró háláját, szívből jövő köszönetét, mélységes elismerését, ha már véleményük egybehangzik az arra hivatottak megállapításaival?... Miért ne lehetne elismerő soraiknak megadni a nekik kijáró helyet nyomtatásban?... Persze ez csak komolytalan álmodozás, az örvendező szerző képzelgése, miközben a tintával egymás alá rótt vagy géppel írt sorokat olvassa. Hogyan is lehetne magánlevelekkel elárasztani a sajtót? ... Ugyan kérem!... Éppen ezért hát csak gondolatban köszönöm meg T. G. egykori iskolatársamnak és Sz. J. nyugdíjasnak, akit apám 1900-ban érettségiztetett, és a négy-öt többi levélírónak, amiért soraikkal az utóbbi hetekben fölkerestek. És biztosítom őket, hogy leveleik egyszer majd csak mégis nyilvánosságot nyernek. Kár, hogy nem érhetjük meg. Cseh Gusztáv: Csend Az új esztendőben legyen más is boldog ne csak a szerkesztő, hiszen könnyű a szerkesztőnek boldognak lenni, annyi szép kézirattól elvakultan, annyi jó, derék és kellemes munkatárs, főnök és volt munkatárs szeretetétől övezetten, annyi nagy gondolat párájában melegedvén, mindenki igazát sajátjaként védelmezvén január elsejétől december harmincadikáig, hogy csak erre az egy napra és éjszakára felejtse el, mekkora feladat vár rá a lét folytonosságának a megőrzésében (meg is inog ilyenkor eresztékeiben a Világ, ugye minden kedves olvasó érzi éjféltájt?), ettől vagyunk mi, szereksztők, oly kimondhatatlanul boldogok (s ezt a nagy boldogságot nem ronthatja meg olyan csekélység, hogy a naptár még nem tünteti fel a Szerkesztők Napját, csak anynyit ír: december 31, semmi több), attól vagyunk mi, szerkesztők szédületesen boldogok, hogy nélkülünk mindenki azt hihetné: ő találta fel a spanyolviaszt (nem sokkal tapintatosabb, ha mi mondjuk meg neki, hogy igen, ö...?) és mi, az Utunk szerkesztői különösen boldog emberek vagyunk, mert boldogok a szelídek, s mi egész évben annyi szelíd novellát, verset, kritikát, rajzot és gesztenyét gyűjtöttünk, messze elkerülvén a tiltott fa gyümölcsét, hogy most már éppen ideje megvadulni, s átadni önöknek Kedves Olvasók, átadni szelídségünk tárházát, hogy végre legyen más is boldog e földön, legalább ezen az egy éjszakán legyen boldog az a sok millió ember, aki, valamilyen tévedés folytán az Utunk szerkesztéséből kiszorult, s így a saját életét a mai napig is fontosabbnak tudja az irodaloménál és a művészeténél, legyen boldog az új esztendőben sokmillió embertársunk, aki nem lihegte végig velünk a csúcsokat, sorokat és szerénységeket s nem maradt le velünk együtt vonatokról, létrákról és talapzatokról, legyen boldog az is, aki nem olvasott sem minket, sem belőlünk, s mégis igényt tart a művelt ember megjelölésére, s azt hiszem joguk van elleneinknek is most már egy kis boldogsághoz, hiszen ők olvastak bennünket, tehát pontosan emlékeznek rá, miről nem írtunk, azaz mi hiányzik még, hogy legyen más is boldog, ne csak a szerkesztő, aki hajtani ugyan nem tud, de olyan jól ismeri a jelzések logikáját, hogy akkor is sejti mi a dolga, ha a tábla mindössze enynyit ír: 1971. BANNER ZOLTÁN