Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1971-10-22 / 43. szám

cióját elemezve egy szélsőséges példára — Thomas Mann Jó­­zsef-tetralógiá­­jának a megítélésére — hivatkozunk. Ehhez ha­sonló tartalmú ítélkezések elsősorban a Korunk Szemle-rovatát ellátó munkatársak írásaiban elég sűrűn előfordultak a népfron­ti években. A népfronti Korunk lényegében marxista művészet­politikájának igazi tartalmait azonban ezek az elméleti szem­pontból kisebb jelentőségű írások döntően nem árnyékolhatták be. Gaál Gábor ugyanis — mint a Korunk hosszú ideig tulaj­donképpen egyedüli előállítója — levelei bizonysága szerint, amikor csak módja volt rá, „átírta“ vagy átíratta kisebb igényű munkatársai cikkeit. (Néha ilyen átírásokra még a volt mes­tereit is kérte.) Ezekben az átírásokban nemcsak stiláris módo­suláson mentek át a kéziratok, de túlnyomó részükből eltűntek a világnézeti és ízlésbeli bizonytalanságokból eredő különböző előjelű és tartalmú elírások. Kétségtelen: ezeknek az átírások­nak az eredményeként is volt a két világháború közötti ko­­runk­nak eléggé egységes, a gondos szerkesztői munka jelleg­zetességeiről árulkodó stílusa. De Gaál Gábor nemcsak ilyen módon igyekezett lapjának rangot biztosítani. Erre is utaltunk már: a Korunk munkatársai között a népfronti években már ott voltak a magyar emigráció összes jelentős képviselői: Lu­kács György, Barta Sándor, Háy Gyula, Komjáth Aladár, Mo­holy-Nagy László, a magyarországi és a romániai magyar iroda­lom jelentős baloldali orientációjú írói és a román haladó iro­dalom nagyjai. Igaz, ezek az írók, Lukács György, Moholy-Nagy László, Kovács Károly, Forbáth Imre és egy-két más munka­társ kivételével, nem voltak művészet­kritikusok. A Korunk művészetfilozófiai problématisztázásait tehát ezek elsősorban in­­direkt módon támogatták. Szépirodalmi munkákkal, amelyek rendszeres közlésével Gaál Gábor fölmutathatta az alkotó mar­xizmusra építő esztétikai igényeinek irodalmi példaképeit. E cél érdekében Gaál Gábor állandó rendszerességgel vonultatta fel az európai haladó irodalom kiemelkedő jelentőségű reprezen­tánsait is. Már a népfronti Korunk első évfolyamának szépiro­dalmi anyagát olyan nagy európai írók nevei fémjelzik, mint Louis Aragon,18 Bertolt Brecht19, Egon Erwin Kisch20, John Dos Passes21, Konsztantin Fegyin22, Romain Rolland20. Sokszor leírták már, hogy a magyarországi és a romániai ma­gyar baloldali irodalom nagyjai Gaál Gábor Korunk-jában ál­landó publikálási lehetőségekre találtak. Közülük már az 1934- es Korunk-számokban ott van: Veres Péter2­1, Salamon Ernő26, Szilágyi András26. A népfront előtti években rendszeresen pub­likált a Korunk­ban József Attila is27. Ezeknek az íróknak a munkássága jelentős hatást gyakorolt mind az olvasók művészi igényeinek formálódására, mind a Korunk irodalompolitikájára és művészetfilozófiájára. A Korunk pozsonyi munkatársa, Kovács Károly, Gaál Gá­bor csehszlovákiai szerkesztőtársa, Fábry Zoltán, a Magyar­­országon élő Újvári László, a romániai Korvin Sándor, Méliusz József, Balogh Edgár, Csehi Gyula, Bányai László, Bányai Imre (és mások) ennek az irodalomnak a hatása alatt alakította ki marxista-esztétikai szemléletét és szolgálta vele Gaál Gábor Ko­­runk­jának művészetfilozófiai törekvéseit. Írásaik elméleti, esz­tétikai szempontból a már jelzett okok miatt nem különleges jelentőségűek. Túlnyomó részük, szerzőik szándéka szerint sem művészfilozófiai igényű és tanulmányjellegű vállalkozás. Nagy­részük kisebb-nagyobb terjedelmű könyvrecenzió, kritika, kom­mentár vagy lapszemle-anyag. Kérdésünk szempontjából azon­ban nem elhanyagolható megnyilatkozások ezek, mert ha nem is nagy elméleti apparátussal, és nem is a marxista művészet­­filozófia továbbfejlesztésének a szándékával íródtak, itt-ott fel­bukkannak bennük elméleti érvényű megállapítások is, ame­lyek kétségtelenül szerepet játszottak a dolgozatunk címében megjelölt feladat teljesítésében. Néha egészen „igénytelen“ könyvrecenziócskák sorai között is találni a népfronti korunk anyagában a Gaál Gábor szocia­lista realizmus vízióját igazoló, azt egyes művészeti megnyilat­kozásokra alkalmazó tágabb elméleti érvényű megállapításo­kat. Bizonyítékul ismét csak egyetlen példára hivatkozom. Egy rég elfelejtett írónő, (M. Hegyi Ilona) Szövőlány című regényé­nek nem egészen, egyoldalas recenziójában i8 ezeket a sorokat olvassuk: „A progresszív írót távolról sem az teszi például, hogy a proletárokról írt, vagy maga is proletár származású. Ehhez súlyosan ellenőrzött világnézeti vállalás s ettől elmarad­hatatlan konkrét célkitűzés is tartozik, amiknek manifesztálód­­niok kell írásában ... Hegyi Ilona még azt is elmulasztja, hogy legalább egy-egy mondattal valóban valósághű álláspontról es­sék szó. — Mi ez? Megalkuvás? Vagy a szerző eklektikus ide­ológiájának tükröződése? Vagy talán az ilyesmit már ellen­tétesnek érezte volna »művészi lelkiismeretével­« ahogy mon­dani szokás. Félt talán, hogy rásütik a »propaganda­« jelzőt?“ Érdemes e megjegyzésekhez néhány kommentárt fűzni. A sorokból ugyanis nemcsak az derül ki, hogy „a súlyosan ellen­őrzött világnézeti vállalásinak és a konkrét célkitűzésnek — amit belemagyarázás nélkül tekinthetünk a perspektívák kér­désének — a recenzens szerint a progresszív írót kötelezően kell jellemeznie — (mint láttuk, differenciálóbb és elméletibb igényű fogalmazásban ez a két­ kritérium jellemzi Gaál Gábor szocia­lista realizmus fogalmát is ebben az időben) —, hanem az is, hogy az irodalmat nem témája és nem az író származása avatja ha­ladóvá és irodalommá! A népfronti évek szektás dogmatikus megnyilatkozásaiban vagy a második világháború utáni évek­ben sokáig az irodalompolitikai gyakorlat ilyen, ma már köz­helyszámba menő igazságokról is megfeledkezett. A dogma­­tizmusra építő irodalompolitika tulajdonképpen azzal ártott a legtöbbet a szocialista realizmusnak, hogy művészetnek kiáltott ki sok rossz sematikus művet, ha ez témája szerint megfelelt. (Befejező rész következik) RÁCZ GYŐZŐ 14 Gaál Gábor, A tények vagy az álmok költészete, V. M. I. 297—299. 15 Gaál Gábor, Valóság és irodalom, Bukarest, 1950. 301—310; uo. 319—329. 16 Gaál Gábor, A realizmus kérdése, Korunk, 1934. 249—250. 17 A. K. (megfejtetlen szignó), Thomas Mann új regénye, Ko­runk, 1934. 605—606. 18 A szép világ dalaiból. A gyöngyhalászok dala, Versek. Fordította Korvin Sándor. Korunk, 1934. 340. és 638. 19 Az óriásváros New York. Vers. Fordította Méliusz József. Korunk, 1934. 267. 20 Az amszterdami zsidóság. Riport. Fordította Bolyai Zol­tán. (Gaál Gábor). Korunk, 1934. 898. 21 John Reed (hősköltemény). Fordította Bolyai Zoltán. Korunk, 1934. 374. 22 A sündisznó. Mese. Fordította Bolyai Zoltán. Korunk, 1934. 813. 23 Az irodalomról. Korunk, 1934. 676. 24 Tél a gyepsoron. Elbeszélés. Korunk, 1934. 171—179. Szom­bat. Elbeszélés. Uo. 417—424. Parasztok. Vers. Uo. 562—563. 23 A tél hava. Vers. Korunk, 1934. 209. 26 Lefelé a hegyről. Riport. Korunk, 1934. 861—864. 27 A népfronti Korunk általános orientációja című dolgoza­tunkban utaltunk arra, hogy Gaál Gábor Korunk-ja akkor állt ki József Attila mellett, amikor a költőt a dogmatikus marxista kritika részéről a legsúlyosabb támadások érték. 28 Gereblyés László, Új magyar író: M. Hegyi Ilona, Korunk, 1934. 488—489. m­ár­­tonhimihl márki zoltán A második találkozás Már mindegy, csak pont a hely, hol megszakadt a fák hamvas vonakodása, vonás a domb, ahol parkolt a szél, magába húzódik a gátút. Kitér a szeptemberi esőzésnek, s tűnődve rakja ki oldójeleit a vizek átmenő forgalma. Már mindegy, könyökömön nő ki a páfrányok gyorssegélye, a bokrok haladéka sem tarthat örökké, s az ágakon töprengő fény hiába betűzi neved. (Térdig nedvesen jöttem az erdőből, a le­velek szót kértek. Suttogás szabadult el a csendtől, s szememben megjelentél.) Egyetlen mosolyodba belefért az a nap, vigyáztam rád, mellékutak be ne porozzanak, elővettem térképeim, a halk szavát, mely váltig ajánlja ösvényeit, a hajthatatlant, mely síkra száll forrásokért, a dőlt betűst, mely kisimul tenyereden. Elővettem kellékeim, kúszógyökerek meglepetését, a félig-zöld, a negyed­kék csodálkozását, szemem, melyet az árnyékok elhagytak kedvedért, karom, melynek engesztelését föl se vetted, egy könnycseppet, szédü­letem nyomasztó fölényét. (Azt mondtad, furcsa verseket írok, és ez a Hold nevetőgörcse. Futottunk a folyó­ban, a délelőtt bokánkig ért, vártuk, apad­jon le.) Már nem tudom, miért találkoztunk épp ennél az emlékezetes semminél, abban a csókban, ajkad önállósága, hajad megbotránkozott, belekapott a levegő ösztöne, mint mentőövbe, ránk omlott a nyár, térdre kényszerített. (Mikor a világ kezdet volt még, lépcsőit kínálta, a halált és a mesét. Eltávolodott tőlünk a ház, melyet a bomba kihagyott, s a bolygóközi léghuzatba pörögtünk, mint röpülő a légkamrában. Aztán a templomok következtek aranyozott illatukkal és ke­resztkérdéseikkel meg a temető, hová ve­szélyes hangulat belépni gyerekcipőben.) Már mindegy, ülök az évszak új felszínén, az eltékozolt lombhullásban, a bozótok huzavonája véget ért, duzzog a koravén fű, s a Nap sörénye verejtékes, a folyó előttem ismétli magát, a parton nyomunk, a Föld homlokránca. Már mindegy, végül is nem téged akartalak, csupán az egyszer elvétett lépést, csupán utadat, mely néni küldött utánam, csupán a lelkünkből kivágott fasort, csupán a föl se támadt éveket, sorsunk, a lekésett csatlakozást. (Tavaly benéztem hozzátok, udvar közepén nyüzsgött az eperfa, pinceajtó elfehéredve nézte a hangyák fészkelődését az elvete­mült törzsön. Esni kezdett, és én ott álltam újból a tizenhatéves, kamasz esőben.­ Már mindegy, nem téged akartalak, csupán egy zápor meg nem írt üzenetét, csupán elmulasztott múltam végsőhaját, csupán rád nem pazarolt gyöngeségem születésnapjait, csupán egy órát, mely nincs sehol, csupán a szót, mely rímtelen, abbamaradt leveleidből a hajszálereket, nem létező hajnalainkból pillantásod számyverését, csupán a legelső reggelt, mely nem tartott a találkozásig, csupán a második találkozást, mely nem tarthat reggelig. Egy mondat hiányzik a világmindenségből, pedig mondtalak már az anyatejjel, az édes anyanyelvvel, a váratlan, be nem jelentett hóval, rendhagyó színekkel és kitartó sejtekkel, igékkel és ágakkal, számokkal és szemekkel. (Mi lehet az életben érdekesebb annál, hogy két ember beszélget? Ha két gyerek­t nevettél, a Nap megkövült, nem tett föl több kérdést.) Hát ennyi volt, sosem sikerül eléggé fehérségünk a sóhajok izzása, sosem sikerült az ezüst igazság, az idő méltatlan vágyakozása a félbehagyhatatlan percre. Hát ennyik voltunk, férfi és nő, kiszálltak autóikból, beszélgettek, beszálltak autóikba. Szeretlek mégis, szeretlek, mert nincs miért, szeretlek, mert játék, látom, napfoltok tarkítanak, felültél az égi körhintára, s lehet, még visszajössz. SZEM­ÉR FERENC VERSES Korai köd ilmodik­ . A közepes légrétegekben lebeg a hajna­li köd. Szinte kővé meredten bámulom, hogyan hömpölyög, s tömör gomolyait egyenesen felém veti. Alig-alig tudok ellent állni neki. Mégis tűröm, hogy átöleljen, már majdnem fojtogasson. És megnyugszik a lelkem. És a testem lassan. Hiszen csak felhő az egész, csak áttetsző vízi pára, mely felszívódik, és eloszlik nemsokára. Rönk Heverj végig a végig simára hántott rönkön! Nézz föl az égig, s nem érzel semmi bántót abból a más világból, ahonnét ide jöttél, a tülekedés és a rohanás világából. A szebbnél szebb építmények és paloták, aszfaltozott vidékek otthonából, amely hazád, és amely köznapi léted, de ami közül most egy percre az őz riadalmával kiszöksz. És bárha ők is az idő parancsa és ők a jövő, mégis egész valód a rönk hosszán lecsurgó könnyű csönd nyugalmának örül. Álmodik 6 évente, még most is álmodik ő. Megjárja mesék csoda­ útjait; és a képzeletét megtöltő árnyak előtt hajlongó ködök közeit: a szörnyű rémalakok birodalmát; a jég foszló zugait; a tüzek forró zivatarát; a könnyed lengő lebegést; és a súlyos zuhanásokat — ezt mind úgy látja, mint a valót. De ha megébred, mire sem emlékszik az álmok tarka képeiből. A reggel józan tárgyait látja maga körül. És a szeme száraz. S megindul az úton makacsul dudorászva. Két légkalapács Az ablakom alatt őrjöngve tombol két légkalapács. Szüntelen zajuk agyam minden rejtekébe lejut, s önkéntelen idéz gyermekkoromból eltűnt csönd­képeket, a nyugalomnak fojtó vágyát, a rég eltelt idő most már többé meg nem idézhető elmúlt jövőit. A hangok befonnak, mint regében Kőmives Kelemennét a köréje tett kövek. „Ez a szebb“ gondolom is tán már. „Ha elveszek, én is valami új lét része lennék!“ Ileana Balota: V­á­n­d­o­r­m­a­d­a­r­a­k

Next