Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-10-22 / 43. szám
cióját elemezve egy szélsőséges példára — Thomas Mann József-tetralógiájának a megítélésére — hivatkozunk. Ehhez hasonló tartalmú ítélkezések elsősorban a Korunk Szemle-rovatát ellátó munkatársak írásaiban elég sűrűn előfordultak a népfronti években. A népfronti Korunk lényegében marxista művészetpolitikájának igazi tartalmait azonban ezek az elméleti szempontból kisebb jelentőségű írások döntően nem árnyékolhatták be. Gaál Gábor ugyanis — mint a Korunk hosszú ideig tulajdonképpen egyedüli előállítója — levelei bizonysága szerint, amikor csak módja volt rá, „átírta“ vagy átíratta kisebb igényű munkatársai cikkeit. (Néha ilyen átírásokra még a volt mestereit is kérte.) Ezekben az átírásokban nemcsak stiláris módosuláson mentek át a kéziratok, de túlnyomó részükből eltűntek a világnézeti és ízlésbeli bizonytalanságokból eredő különböző előjelű és tartalmú elírások. Kétségtelen: ezeknek az átírásoknak az eredményeként is volt a két világháború közötti korunknak eléggé egységes, a gondos szerkesztői munka jellegzetességeiről árulkodó stílusa. De Gaál Gábor nemcsak ilyen módon igyekezett lapjának rangot biztosítani. Erre is utaltunk már: a Korunk munkatársai között a népfronti években már ott voltak a magyar emigráció összes jelentős képviselői: Lukács György, Barta Sándor, Háy Gyula, Komjáth Aladár, Moholy-Nagy László, a magyarországi és a romániai magyar irodalom jelentős baloldali orientációjú írói és a román haladó irodalom nagyjai. Igaz, ezek az írók, Lukács György, Moholy-Nagy László, Kovács Károly, Forbáth Imre és egy-két más munkatárs kivételével, nem voltak művészetkritikusok. A Korunk művészetfilozófiai problématisztázásait tehát ezek elsősorban indirekt módon támogatták. Szépirodalmi munkákkal, amelyek rendszeres közlésével Gaál Gábor fölmutathatta az alkotó marxizmusra építő esztétikai igényeinek irodalmi példaképeit. E cél érdekében Gaál Gábor állandó rendszerességgel vonultatta fel az európai haladó irodalom kiemelkedő jelentőségű reprezentánsait is. Már a népfronti Korunk első évfolyamának szépirodalmi anyagát olyan nagy európai írók nevei fémjelzik, mint Louis Aragon,18 Bertolt Brecht19, Egon Erwin Kisch20, John Dos Passes21, Konsztantin Fegyin22, Romain Rolland20. Sokszor leírták már, hogy a magyarországi és a romániai magyar baloldali irodalom nagyjai Gaál Gábor Korunk-jában állandó publikálási lehetőségekre találtak. Közülük már az 1934- es Korunk-számokban ott van: Veres Péter21, Salamon Ernő26, Szilágyi András26. A népfront előtti években rendszeresen publikált a Korunkban József Attila is27. Ezeknek az íróknak a munkássága jelentős hatást gyakorolt mind az olvasók művészi igényeinek formálódására, mind a Korunk irodalompolitikájára és művészetfilozófiájára. A Korunk pozsonyi munkatársa, Kovács Károly, Gaál Gábor csehszlovákiai szerkesztőtársa, Fábry Zoltán, a Magyarországon élő Újvári László, a romániai Korvin Sándor, Méliusz József, Balogh Edgár, Csehi Gyula, Bányai László, Bányai Imre (és mások) ennek az irodalomnak a hatása alatt alakította ki marxista-esztétikai szemléletét és szolgálta vele Gaál Gábor Korunkjának művészetfilozófiai törekvéseit. Írásaik elméleti, esztétikai szempontból a már jelzett okok miatt nem különleges jelentőségűek. Túlnyomó részük, szerzőik szándéka szerint sem művészfilozófiai igényű és tanulmányjellegű vállalkozás. Nagyrészük kisebb-nagyobb terjedelmű könyvrecenzió, kritika, kommentár vagy lapszemle-anyag. Kérdésünk szempontjából azonban nem elhanyagolható megnyilatkozások ezek, mert ha nem is nagy elméleti apparátussal, és nem is a marxista művészetfilozófia továbbfejlesztésének a szándékával íródtak, itt-ott felbukkannak bennük elméleti érvényű megállapítások is, amelyek kétségtelenül szerepet játszottak a dolgozatunk címében megjelölt feladat teljesítésében. Néha egészen „igénytelen“ könyvrecenziócskák sorai között is találni a népfronti korunk anyagában a Gaál Gábor szocialista realizmus vízióját igazoló, azt egyes művészeti megnyilatkozásokra alkalmazó tágabb elméleti érvényű megállapításokat. Bizonyítékul ismét csak egyetlen példára hivatkozom. Egy rég elfelejtett írónő, (M. Hegyi Ilona) Szövőlány című regényének nem egészen, egyoldalas recenziójában i8 ezeket a sorokat olvassuk: „A progresszív írót távolról sem az teszi például, hogy a proletárokról írt, vagy maga is proletár származású. Ehhez súlyosan ellenőrzött világnézeti vállalás s ettől elmaradhatatlan konkrét célkitűzés is tartozik, amiknek manifesztálódniok kell írásában ... Hegyi Ilona még azt is elmulasztja, hogy legalább egy-egy mondattal valóban valósághű álláspontról essék szó. — Mi ez? Megalkuvás? Vagy a szerző eklektikus ideológiájának tükröződése? Vagy talán az ilyesmit már ellentétesnek érezte volna »művészi lelkiismeretével« ahogy mondani szokás. Félt talán, hogy rásütik a »propaganda« jelzőt?“ Érdemes e megjegyzésekhez néhány kommentárt fűzni. A sorokból ugyanis nemcsak az derül ki, hogy „a súlyosan ellenőrzött világnézeti vállalásinak és a konkrét célkitűzésnek — amit belemagyarázás nélkül tekinthetünk a perspektívák kérdésének — a recenzens szerint a progresszív írót kötelezően kell jellemeznie — (mint láttuk, differenciálóbb és elméletibb igényű fogalmazásban ez a két kritérium jellemzi Gaál Gábor szocialista realizmus fogalmát is ebben az időben) —, hanem az is, hogy az irodalmat nem témája és nem az író származása avatja haladóvá és irodalommá! A népfronti évek szektás dogmatikus megnyilatkozásaiban vagy a második világháború utáni években sokáig az irodalompolitikai gyakorlat ilyen, ma már közhelyszámba menő igazságokról is megfeledkezett. A dogmatizmusra építő irodalompolitika tulajdonképpen azzal ártott a legtöbbet a szocialista realizmusnak, hogy művészetnek kiáltott ki sok rossz sematikus művet, ha ez témája szerint megfelelt. (Befejező rész következik) RÁCZ GYŐZŐ 14 Gaál Gábor, A tények vagy az álmok költészete, V. M. I. 297—299. 15 Gaál Gábor, Valóság és irodalom, Bukarest, 1950. 301—310; uo. 319—329. 16 Gaál Gábor, A realizmus kérdése, Korunk, 1934. 249—250. 17 A. K. (megfejtetlen szignó), Thomas Mann új regénye, Korunk, 1934. 605—606. 18 A szép világ dalaiból. A gyöngyhalászok dala, Versek. Fordította Korvin Sándor. Korunk, 1934. 340. és 638. 19 Az óriásváros New York. Vers. Fordította Méliusz József. Korunk, 1934. 267. 20 Az amszterdami zsidóság. Riport. Fordította Bolyai Zoltán. (Gaál Gábor). Korunk, 1934. 898. 21 John Reed (hősköltemény). Fordította Bolyai Zoltán. Korunk, 1934. 374. 22 A sündisznó. Mese. Fordította Bolyai Zoltán. Korunk, 1934. 813. 23 Az irodalomról. Korunk, 1934. 676. 24 Tél a gyepsoron. Elbeszélés. Korunk, 1934. 171—179. Szombat. Elbeszélés. Uo. 417—424. Parasztok. Vers. Uo. 562—563. 23 A tél hava. Vers. Korunk, 1934. 209. 26 Lefelé a hegyről. Riport. Korunk, 1934. 861—864. 27 A népfronti Korunk általános orientációja című dolgozatunkban utaltunk arra, hogy Gaál Gábor Korunk-ja akkor állt ki József Attila mellett, amikor a költőt a dogmatikus marxista kritika részéről a legsúlyosabb támadások érték. 28 Gereblyés László, Új magyar író: M. Hegyi Ilona, Korunk, 1934. 488—489. mártonhimihl márki zoltán A második találkozás Már mindegy, csak pont a hely, hol megszakadt a fák hamvas vonakodása, vonás a domb, ahol parkolt a szél, magába húzódik a gátút. Kitér a szeptemberi esőzésnek, s tűnődve rakja ki oldójeleit a vizek átmenő forgalma. Már mindegy, könyökömön nő ki a páfrányok gyorssegélye, a bokrok haladéka sem tarthat örökké, s az ágakon töprengő fény hiába betűzi neved. (Térdig nedvesen jöttem az erdőből, a levelek szót kértek. Suttogás szabadult el a csendtől, s szememben megjelentél.) Egyetlen mosolyodba belefért az a nap, vigyáztam rád, mellékutak be ne porozzanak, elővettem térképeim, a halk szavát, mely váltig ajánlja ösvényeit, a hajthatatlant, mely síkra száll forrásokért, a dőlt betűst, mely kisimul tenyereden. Elővettem kellékeim, kúszógyökerek meglepetését, a félig-zöld, a negyedkék csodálkozását, szemem, melyet az árnyékok elhagytak kedvedért, karom, melynek engesztelését föl se vetted, egy könnycseppet, szédületem nyomasztó fölényét. (Azt mondtad, furcsa verseket írok, és ez a Hold nevetőgörcse. Futottunk a folyóban, a délelőtt bokánkig ért, vártuk, apadjon le.) Már nem tudom, miért találkoztunk épp ennél az emlékezetes semminél, abban a csókban, ajkad önállósága, hajad megbotránkozott, belekapott a levegő ösztöne, mint mentőövbe, ránk omlott a nyár, térdre kényszerített. (Mikor a világ kezdet volt még, lépcsőit kínálta, a halált és a mesét. Eltávolodott tőlünk a ház, melyet a bomba kihagyott, s a bolygóközi léghuzatba pörögtünk, mint röpülő a légkamrában. Aztán a templomok következtek aranyozott illatukkal és keresztkérdéseikkel meg a temető, hová veszélyes hangulat belépni gyerekcipőben.) Már mindegy, ülök az évszak új felszínén, az eltékozolt lombhullásban, a bozótok huzavonája véget ért, duzzog a koravén fű, s a Nap sörénye verejtékes, a folyó előttem ismétli magát, a parton nyomunk, a Föld homlokránca. Már mindegy, végül is nem téged akartalak, csupán az egyszer elvétett lépést, csupán utadat, mely néni küldött utánam, csupán a lelkünkből kivágott fasort, csupán a föl se támadt éveket, sorsunk, a lekésett csatlakozást. (Tavaly benéztem hozzátok, udvar közepén nyüzsgött az eperfa, pinceajtó elfehéredve nézte a hangyák fészkelődését az elvetemült törzsön. Esni kezdett, és én ott álltam újból a tizenhatéves, kamasz esőben. Már mindegy, nem téged akartalak, csupán egy zápor meg nem írt üzenetét, csupán elmulasztott múltam végsőhaját, csupán rád nem pazarolt gyöngeségem születésnapjait, csupán egy órát, mely nincs sehol, csupán a szót, mely rímtelen, abbamaradt leveleidből a hajszálereket, nem létező hajnalainkból pillantásod számyverését, csupán a legelső reggelt, mely nem tartott a találkozásig, csupán a második találkozást, mely nem tarthat reggelig. Egy mondat hiányzik a világmindenségből, pedig mondtalak már az anyatejjel, az édes anyanyelvvel, a váratlan, be nem jelentett hóval, rendhagyó színekkel és kitartó sejtekkel, igékkel és ágakkal, számokkal és szemekkel. (Mi lehet az életben érdekesebb annál, hogy két ember beszélget? Ha két gyerekt nevettél, a Nap megkövült, nem tett föl több kérdést.) Hát ennyi volt, sosem sikerül eléggé fehérségünk a sóhajok izzása, sosem sikerült az ezüst igazság, az idő méltatlan vágyakozása a félbehagyhatatlan percre. Hát ennyik voltunk, férfi és nő, kiszálltak autóikból, beszélgettek, beszálltak autóikba. Szeretlek mégis, szeretlek, mert nincs miért, szeretlek, mert játék, látom, napfoltok tarkítanak, felültél az égi körhintára, s lehet, még visszajössz. SZEMÉR FERENC VERSES Korai köd ilmodik . A közepes légrétegekben lebeg a hajnali köd. Szinte kővé meredten bámulom, hogyan hömpölyög, s tömör gomolyait egyenesen felém veti. Alig-alig tudok ellent állni neki. Mégis tűröm, hogy átöleljen, már majdnem fojtogasson. És megnyugszik a lelkem. És a testem lassan. Hiszen csak felhő az egész, csak áttetsző vízi pára, mely felszívódik, és eloszlik nemsokára. Rönk Heverj végig a végig simára hántott rönkön! Nézz föl az égig, s nem érzel semmi bántót abból a más világból, ahonnét ide jöttél, a tülekedés és a rohanás világából. A szebbnél szebb építmények és paloták, aszfaltozott vidékek otthonából, amely hazád, és amely köznapi léted, de ami közül most egy percre az őz riadalmával kiszöksz. És bárha ők is az idő parancsa és ők a jövő, mégis egész valód a rönk hosszán lecsurgó könnyű csönd nyugalmának örül. Álmodik 6 évente, még most is álmodik ő. Megjárja mesék csoda útjait; és a képzeletét megtöltő árnyak előtt hajlongó ködök közeit: a szörnyű rémalakok birodalmát; a jég foszló zugait; a tüzek forró zivatarát; a könnyed lengő lebegést; és a súlyos zuhanásokat — ezt mind úgy látja, mint a valót. De ha megébred, mire sem emlékszik az álmok tarka képeiből. A reggel józan tárgyait látja maga körül. És a szeme száraz. S megindul az úton makacsul dudorászva. Két légkalapács Az ablakom alatt őrjöngve tombol két légkalapács. Szüntelen zajuk agyam minden rejtekébe lejut, s önkéntelen idéz gyermekkoromból eltűnt csöndképeket, a nyugalomnak fojtó vágyát, a rég eltelt idő most már többé meg nem idézhető elmúlt jövőit. A hangok befonnak, mint regében Kőmives Kelemennét a köréje tett kövek. „Ez a szebb“ gondolom is tán már. „Ha elveszek, én is valami új lét része lennék!“ Ileana Balota: Vándormadarak