Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-07 / 1. szám
2 ÚJ KÖNYVEK Márton József kerámiája Dehel Gábor könyvének címe — az Elődöntő — akkor kezd élni igazán, ha az olvasó tudja, hogy ez az író első kötete*. Az olvasó ugyanis, aki hozzászokott a tartalomjegyzékből kiolvasható címekhez — sőt az olyanokhoz is, amelyeknek az égvilágon semmi közük a könyv tartalmához —, ebben az esetben arra is gondolhat, hogy ezzel a címmel Dehel az irodalomhoz való viszonyát akarja kifejezni. Sportnyelven szólva azt, hogy eddigi írásainak publikálásával a selejtezőkön túljutott — első könyvével viszont az írói kategóriába való bejutásért folyó elődöntőben is részt óhajt venni. Persze lehet, hogy ezt csak én gondolom így, s Dehelnek a címadás gyötrelmei közben sem fordult meg fejében ilyesmi. Nos, akárhogyan is volt, a címválasztás időszakában nagyjából ilyen elődöntőhöz hasonló helyzetben tudhatta magát Dehel, hiszen mindaddig nem dőlt még el, hogy írónak tekinti-e a szakma, vagy pedig színésznek. Néhány jó és néhány kevésbé jó novellája megjelenése után — akkoriban ugyanis körülbelül az a helyzet állott elő, hogy a színészekközött ő volt már a legjobb író, de nem lehetett még rámondani, hogy az írók között ő a legjobb színész. Pedig egy-két írására már akkor felfigyeltek. A zsiráf megjelenésének — ami novellával ritkán szokott előfordulni — külön kis tanulmányt szentelt, ha jól emlékszem. Gálfalvi György, mégis elfelejtődött volna szépen minden, ha a lassan, de kitartóan csordogáló Forrás-sorozatban nem jelenik most meg ez a kis késői kötet. Mert késői ez a kötet két szempontból is. Egyrészt mertbenne a legfrissebb írás is legalább másfél esztendős, másrészt mert Dehel Gábor csak kötetei számát tekintve nevezhető fiatal írónak, évei számát tekintve azonban nem. Korban ugyanis nála jóval fiatalabbak s olyanok is, akik később kezdtek el publikálni, letették már első opuszukat, amikor ő még mindig a saját hangját kereste. Valahogy abban a helyzetben volt hosszú időn át, mint Mit akar Mozart úr? című novellájának hőse, aki a partot keresve mindig más-más irányba úszott, s csak annyi volt világos előtte, hogy ha partot akar érni, akkor kitartóan úsznia kell. Dehel Gábor is így kereste az irányt sokáig, s ha néha meg is jelentetett egyegy novellát, annak alakján nemigen lehetett megmondani, hogy végül is hol fogja megtalálni helyét az írói munkamegosztásban. Ehhez feltétlenül szükséges volt megjelentetnie ezt a kötetet, amelyből — a benne összegyűjtött novellákból s a hozzá kapcsolt groteszk egyfelvonásosból — mégiscsak következtetni lehet legalább arra, hogy Dehel milyen irányba vonzódik leginkább. Nos, véleményem szerint a kötet három kiemelkedő írása — A kiáltás, a Mit akar Mozart úr? és A zsiráf — elegendő támpontot nyújt ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ találjunk. Mindhárom novella rendelkezik ugyanis azokkal a vonásokkal, amelyeket a tehetség biztos jeleként szoktak értékelni: a meseszövés érdekességével, a stílus tömörségével, a világos mondanivalóval de ugyanakkor a pályakezdés hamva is rajtuk van még, tehát következtetni lehet belőlük arra, hogy az első karcsapásokat milyen irányba és milyen vizeken tette meg Dehel. Az, hogy ezek a novellák * Kriterion Könyvkiadó, Forgás-sorozat, 1971. személyes hangúak, nem jelentene sokat, hiszen a kezdő önkifejezésének leggyakoribb módja ez, amikor a maga érzelmeivel viaskodó író saját magát teszi meg írásai alanyának. Viszont az, hogy magát milyen szituációkba helyezi, hogy milyen lelkiállapotait tartja elmondani érdemesnek, sőt fontosnak, az már többet elárul. Dehel Gábor eszerint a pszichikai szférák iránt látszik érzékenynek lenni. Nagy lelki fájdalma — ha nem is fogalmazza meg, ezt ábrázolja, ezt járja körül többször is — az emberi kapcsolatok sorvadásának folyamata, amit nem tud megakadályozni az egyes ember erőfeszítése. Írásaiban a magára maradt hős bizonyos nagyon szélsőséges szituációban szinte alapállás, amit rendszerint kiegészít az emberi egymásrautaltság érzésének éles szembeállítása a magányossággal. A kiáltásban, a Mit akar Mozart úr?-ban, de akár az Elődöntőben vagy a Játék a telefonnal című írásban erre az ellentétpárra építkezik Dehel. Azaz, kiépít egy olyan szituációt, amelyben a magányos hősöket megkísérti a más emberekkel való kapcsolatfelvétel lehetősége. És ez lényeges vonása Dehel Gábor novelláinak. Mondhatnám, hogy ez bennük az a többlet, amely megkülönbözteti őket az elidegenedéssel oly szívesen eljátszogató más, hasonló zsánerű írásoktól. Mert igaz, hogy Dehel hősei nagyon elhagyatottak, nagyon védtelenek, nagyon magányosak, de megmarad bennük az emberi kapcsolatteremtés képessége. Egynémely novellája, mint a Mit akar Mozart úr? a Godot-ra várva, vagy a Játék a telefonnal, nem is több mint egy-egy ilyen kapcsolatteremtési kísérlet leírása. A szituációk pedig, amelyekbe megmártogatja hőseit, inkább lelkiek, mint a valósággal szembesíthető élethelyzetek. Bár ez utóbbival is megpróbálkozik Dehel. A címadó novella, az Elődöntő vagy az összkomfort elsősorban ilyen szempontból érdekes. Ezekben a cselekmény a lelki szférákból a valóság síkjára tevődik át, s köznapi téma válik ugyanannak a mondanivalónak — a lelki egyedüllétnek — a hordozójává. Ezekben a novellákban tulajdonképpen egy, a saját írói fejlődése szempontjából fontos felismeréshez jut el Dehel. Ahhoz nevezetesen, hogy fontosnak vélt írói mondandóit hétköznapi témák megírásában is ki tudja fejezni, s nem kell feltétlenül a szimbólumok és allegóriák értelmező áttételei felől befolyásolnia az olvasó tudatát. Persze, ez az oldala írói eljárásainak csak annyiból érdekes, amennyiben egy pályája elején járó írónál, akitől mint rendesen, mindenki eredetit vár, a hogyan és amit még egyforma súllyal esik latba. Ezért örvendetes, hogy ezekben a valóságot frontálisan ostromló novellákban, mint különben groteszk egyfelvonásosában is, mondatai tömörebbek, lényegre törők, és sokkal kevesebb bennük a dekoratív elem. Más kérdés viszont, hogy akár ezekben az írásokban is, mennyire, milyen széles fronton tudta lehel kiépíteni kapcsolatait a valósággal, s mennyire tud saját témavilágában eligazodni. Néhány írása, A kiáltás, a Mit akar Mozart úr?, A zsiráf s még egy-kettő az említettek közül, azt mutatja, hogy az utóbbi probléma, a választott témavilág kellő ismerete Dehelnél nem hiányzik. Bizonyos lelkiállapotok nagyon érzékletesen idéződnek meg tollán, s hozzájuk, amennyiben szükségesnek tartja, a motivációt is megadja mindig. A kötetbe foglalt írások közül talán csak A szobor címűben lehetne rajtakapni erőltetettségeken, ha éppen ezt keresnénk novelláiban valamilyen okból. Ami viszont a valósággal való kapcsolatait illeti, érzésem szerint tágítania kell azt a rést, amelyen — mint érezhetően szándékában van — behatolhat a dolgok lényegéig. Az egyes szám első személyben nagyon érdekes dolgokat mesélő, korunk betegségére, az emberi kapcsolatok elsorvadására figyelő Dehel Gábort nagyon jó benyomásokkal olvastuk tehát az Elődöntőben. Hogy sportos hasonlatnál maradjak: első nekifutására a léc fölé lendült. GYÖNGYÖSI GÁBOR NAGY ISTVÁN: AZ ARANYKAKAS KRÓNIKÁJA „Rendőrautó robogott a gyár elé, s a tömeg közé hajtott. Nemes Joachim komisszár ugrott ki belőle, s a nyomába tóduló rendőrökkel püföltetni kezdte az útjába eső nőket. Az egyik munkást Nemes galléron ragadta és rángatni kezdte a palota felé. Cziment hátat fordított a vezérigazgatónak, s a megtámadott aszszonyok segítségére sietett. De azok már szembefordultak a komisszárral. Földre teperték s összevissza taposták, úgy küzdöttek, ahogy csak felbőszült asszonyok küzdhetnek, ha elvesztik önuralmukat. A gyár elé újabb teherautó érkezett puskákkal felfegyverzett csendőrökkel. Sortüzet adtak a levegőbe, aztán a puskák csöve a nők mellének fordult ... Az asszonyok a vasúti töltésig hátráltak, gránit törmeléket markoltak fel és a rendőrök arcába szórták. Azok elbántak volna velük, ha abban a pillanatban el nem bődül a Dermata dudája, hatalmasabban, vészjóslóbban a vasúti műhelyek dudájánál is. A vaslemezekkel borított kapuk hirtelen kifordultak sarkaikból, és áradt a gyár munkássága kifelé. Oda ért Micu Iuon is a procelángyáriakkal. Most már a rendőrök nem tudták, melyik egérlyukba bújjanak ... Pásztor Imre a tűzoltólaktanya udvaráról csapott ki a munkanélküliekkel. A mellékutcákon özönlöttek a vasútállomás felé, a főutcák torkolatában nehéz gépfegyverek meredtek a járókelők arcába. A két nagyüzem dudája pedig egymásnak felelgetve bömbölt.“ A fenti idézet a könyv legjobb tömegjelenetének befejező része. Tömör és sokatmondó rajzzal felvillanó világ: még nem a győztes harc elevenedik meg, hanem a harci készséget magukban hordozók végső készülődése. A sztrájk megtörő lendülete ezért nem a kudarcot, hanem egy reális erőgyűjtés lehetőségét sejteti. Sajnos, nem minden részlet válik eléggé kidolgozottá. Az író teljes egészében akarja ábrázolni „krónikájában“ a gyár alapításától az államosításig eltelt harmincnyolc évet, néha akaratlanul vázlatszerűvé téve fontosabb epizódokat is. Ez azonban nem jelent leegyszerűsítést. Nagy István nem törekedett arra, hogy idillikus képet fessen a húszasharmincas évek munkásságának mozgalmi életéről. Ellenkezőleg: úgy véli, hogy néha a természeti körülmények szerencsétlen összejátszása, például egy tartósan, makacsul zuhogó eső is zavarba hozhatja a nem túlságosan határozott, az elvi meggyőződés szempontjáól még tapogatózó tüntető munkásokat és főleg munkásnőket. A munkásmozgalom belsejében dúló személyi ellentéteket pedig játszi könnyedséggel használja ki a kizsákmányoló állami gépezet, hogy a gyár vezetői pontot tegyenek a sztrájk végére. Az osztálya sorsáért aggódó író személyes tapasztalatainak termékeny felhasználásáról vallanak ezek a sorok, érzelmi feszültségük lendületesen megírt, lekötő olvasmánnyá teszi Az aranykakas krónikáját. A „Dermatista munkások életregénye,“ emberségük helytállásának bizonyítékaként szükséges tanúságtétel munkásmozgalmunknak egy olyan koráról, amelyre sohasem lehetünk eléggé büszkék. A könyv végén korhű fotók illusztrálják az elbeszélt eseményeket. (Dacia, 1971.) (Kereskényi Sándor) SUPPLEX LIBELLUS VALACHORUM Az egész román nemzet papsága, nemessége, katonai és polgári rendje száznyolcvan évvel ezelőtt juttatta el II. Lápot császárhoz a román nemzetiségi mozgalomnak ezt a program-nyilatkozatát, „struktúra-modell“-jét, s azóta sem akadt, aki latinról magyarra fordította volna. Most a TÉKA-sorozat legújabb köteteként jelenik meg első ízben latin és magyar nyelven az 1791-ből származó Supplex Libellus Valachorum. Köllő-Engel Károly fordította, Iosif Pervain és Köllő Károly írt hozzá előszót. A Supplex a román nemzetiségi mozgalmak alfája volt, az első teljes nemzetiségi program. Követeléseit, hogy a románságot politikai nemzetnek ismerjék el, papsága egyenjogú legyen a bevett felekezetek papjaival, a közhivatalokban a románság számarányának megfelelő képviselethez jusson, s a román nemzetiségű honpolgárok ugyanazon szabadsággal rendelkezzenek, mint a többi nemzet fiai — valamennyi román nemzetiségi programban megtaláljuk egészen az első világháborúig. Augusztus 23-a után David Prodan vetette alá első ízben marxista elemzésnek a könyörgő iratot, és kimutatta, hogyan keverednek benne a rendi elemek (a származástan, a magyarokkal kötött ősszerződés Tuhutum vezérlete alatt) a demokratikus érveléssel (a románok számbeli többségükre hivatkozva folyamodnak jogokért), a szerződések (szentségének) gondolata és a polgári (vagyis természetjogi) elvek. Az új kiadás bevezető tanulmányának szerzői nemcsak a politikai történelembe ágyazták be a Supplexet, hanem művelődéstörténeti forrásaira is rámutattak. A könyörgő irat annak a szellemi pezsgésnek az eredménye, amely Inochentie Micu püspökkel indult meg, és az Erdélyi Iskola triászával folytatódott. A bécsi és római kapcsolat, a folytonosság tana, a jozefinizmus, a felvilágosodás eszméinek átvétele, a nyelvművelés mind hozzájárul ahhoz, hogy megszülessék a szóban forgó programirat, amelyet különben először egy katolikus pap-tanár, Eder József Károly tett közzé 1791- ben, s ugyancsak ő adta neki a Supplex Libellus Valachorum nevet. A hat ív terjedelmű könyvecske tehát nemcsak azért jelentős, mert a Supplex első teljes magyar fordítását adja, hanem azért is, mert a történelmi és jogi szemszögből történő bemutatáson túlmenően művelődéstörténeti és irodalomtörténeti hangsúlyt is ad a könyörgő iratnak. A forradalmi megoldást figyelmen kívül hagyó, de a polgári haladást a műveltség terjesztésével szorgalmazó kordokumentumot lát benne. S végül az sem közömbös, hogy egy román professzor és egy magyar kutató együttesen vállalkozott a Supplex bemutatására 1971-ben. A bevezetés mottója — „Szörnyű sebet kívánsz ismét feltépni királynő ...“ Vergiliustól, de lehetett volna ez is — „Rendezni végre közös dolgainkat ...“, a kun-székely-román József Attila sokat idézett jelszava. (Kriterion, TÉKA 1971.) (farkas sándor) OLVASTAM Az őz haláláról... Amikor az Utunk munkatársait nagyon szépen fogadják valahol, azaz amúgy igazából, lelkileg bizonyul befogadóképesnek a hallgatóság, s megteremtődött a vendéglátóknak és a vendégeknek az a nagy egysége, ami nem mindig, nem minden körülmények közt teremtődhetik meg, szóval, amikor a találkozó kiérdemelte már az irodalmi találkozó elnevezést, akkor szoktuk egyegy cédulán megkérni Banner Zoltánt, ha éppen velünk van, mondaná el befejezésképpen egyikét azoknak a verseknek, amelyek minden körülmények közt megkoronázzák repertóriumából ezeket a találkozókat, amelyeket mintegy kiérdemelt a találkozó minden „aktív“ és „passzív“ résztvevője. Ezek közt a versek közt van Nicolae Labiştol Az őz halála is, Kányádi Sándor fordításában. Sohasem érzem „átültetettnek“ ezt a magyar szöveget; mindig azzal hallgatom, hogy hát mégis ez a román poéma az egyik legszebb vers a romániai magyar költészet legutóbbi huszonöt évében. Dicséri ez persze Kányádit, és dicséri Bannert is — lényegében azonban olyasmi szólal meg ilyenkor a művelődési otthonok vagy az iskolák nagytermeiben, ami nem tételesen, hanem érzelmi tartalmával hat programszerűen a tizen ..., húszon ... vagy a harmincegynéhány éves hallgatókra. Legyenek románok vagy magyarok, vagy meggyőződésem szerint bármilyen más náció fiai és leányai... Nicolae Labiş harminchat éves se lenne még; a román irodalmi sajtó most emlékezik meg a Moldvai Rimbaud, a Vlad Puck (így emlegetik) halálának tizenötödik évfordulójáról. A december 18-i Luceafărul három és fél nagy oldalt szentelt emlékének, Adrian Păunescu és Ov. S. Crohmalniceanu, Ion Pop és Páskándi Géza, Nicolae Balotă és Edgar Papu, Teodor Mazilu, Gabriela Melinescu, Aurel Martin, Tita Chiper ír többek között ezeken az oldalakon Labişról. Róla? Talán inkább önmagukról vallanak a cikkírók. És irodalmunkról. Több ez, mint egy nemzedék tisztelgése annak az eszményített képe előtt, aki erkölcsi tisztjét, esztétikai rangját, sőt irodalomtörténeti helyét is kiteljesítette verseivel, költői habitusával. Hiszen Labiş szerepét a román líra történetében G. Călinescu és Geo Bogza határozta meg maradandó érvénnyel, s most se csak nemzedéktársak, hanem mindenféle korú és rangú művészek idézik poétái gesztusait és gesztióját. Sokkal többről van tehát szó ebben az esetben, mint a tragikus elmúlás, az ifjonti pusztulás siratása (mert erről is szó van természetesen). Nicolae Labiş költészete ugyanis minden más művész alkotásainál élesebben, fájdalmasabban fejezte ki nálunk a meg nem alkuvásnak, az erkölcsi megújulásnak, az emberség kiteljesítésének azt az olthatatlan vágyát, ami a XX. század második felében éppen a forradalmi átalakulásokra életüket feltevő legnemesebbeket járta át a szocialista világ tájain és azokon is túl. Ov. S. Crohmălniceanu a kommunista lelkiismeret költőjét idézi. Adrian Păunescu arról ír, hogy az 1971-ben újrafogalmazott társadalmi igényeknek csak akkor felelhet meg a romániai költészet, ha Nicolae Labiş tisztaságeszményét s a mindenféle „tehetetlenségek“ elleni kérlelhetetlenségét tekinti erkölcsi s ettől elválaszthatatlan esztétikai kiindulási pontjának. MAROSI PÉTER mii ■ mii —na—» ELŐDÖFUTÓ Kákonyi Csilla: Edény virágozok