Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1972-06-23 / 25. szám

MŰHELY • MŰHELY MŰHELY MŰHELY A MŰHELY MŰHELY műhely Kocsis István a monodrámaíró monodrámájáról Először is: gratulálok a bukaresti írótársaság drámadíjához. — Köszönöm. Voltál hivatalnok, helyettes tanár, egyetemi hallgató levelező tagozaton, voltál sofőriskolás, majd „rendes“ egyetemi hallgató, később riporter, majd szerkesztő ... Ahány munkakör, anyngi megpróbáltatás, tapasztalat és élmény ... Nem kerekedne ki „múltadból“ egy regény? — Élmény és írás viszonya ... Talán úgy van ez, hogy az ember élményei a maguk összességében, egésszé ötvöződve vannak jelen íráskor, mondhatnám úgy is: átváltozottan, nem a maguk minőségében, lehet, hogy egyszerűen az íráshoz elengedhetetlenül szükséges érzelmi feszültségként... Mint részei az egésznek már nem önmaguk, de a szerencse talán éppen az, hogy kiragadva őket az egészből, önmagukban tűnnek szegényesebbnek .. . Mondanék egy példát: még nagyon fiatal koromban borítottam be igen mély árokba egy olyan teherautót, amelynek a rakterén tizennégy ember állt két nagy benzineshordó körül (boruláskor a benzineshordók a legveszélyesebbek, a súlyuk miatt). Én alig ütöttem meg magam, könnyen kijuthattam volna a kabinból „művem megszemlélésére“. .., a kabinajtó nyitott ablakán csak ki kellett kúsznom. De mintha a Földet kellett volna felnyomnom magamról ahhoz, hogy mozdulni tudjak, mert elkerülhetetlen volt, hogy ne éljem át, hogy megöltem a raktáron álló tizennégy embert... Az alatt az évszázadnyi néhány másodperc alatt, amely után az egyik könyököm végre elmozdított a nyitott kabinablak felé... Lehet, hogy ez a borulás éppen az egyik meghatározó élményem (annak ellenére, hogy senkinek sem történt semmi baja, tehát azt a bizonyos évszázadnyi néhány másodpercet jogtalanul éltem át), magából a történetből nem tudtam, s megtörténhet, hogy sohsem fogok tudni jelentéset írni... Csak elfelejteni nem tudom azt a másodpercnyi évszázadot... S lehet, hogy éppen miatta két jó drámát fogok írni. Ki tudhatja ... Regényt persze hogy szeretnék írni. De mintha nem az ember választaná a műfajt, hanem a műfaj az embert. Én az első drámámat is kisregénynek írtam. De monológokból és párbeszédekből álló kisregény lett. Mit tehettem? A címoldalról kihúztam, hogy kisregény, odaírtam helyette, hogy dráma... De már eldöntöttem, hogy százéves koromban nekifogok egy önéletrajzi regénynek. Novellistaként kezdted. Az utóbbi időben alig publikáltál novellát. Végleg „átváltottál“ a drámaírásra? — Már azt is szememre vetették, hogy a legsikerültebb novelláim is álcázott egyfelvonásosok voltak, merthogy: tiszta monológok vagy tiszta párbeszédek... Ha ez tényleg így van, akkor ezután kell megtanulnom novellát írni. Hátha sikerülni fog. Százszor megpróbálom. Aztán ha száz egyfelvonásosom lesz egyetlen novella helyett, nem leszek nagyon elkeseredve. Zsoldos Árpád vállalta először a Bolyai-monodrámád előadásának a „kockázatát“... Zsoldos után még hárman eljátszották: Fábián Ferenc, Ferenczy István, és legutóbb a kecskeméti Katona József Színház művésze, Piróth Gyula. Mivel magyarázod ezt a nagy érdeklődést? — Nem is akartam monodrámát írni. A Bolyai János-drámát három változatban írtam meg: az elsőben még tíz „ellenfelet“ kínáltam fel Bolyainak, de nem akart tudomást venni róluk... Valószínűleg azért, mert amikor éppen legnagyobb szüksége lett volna arra, hogy emberi szóval vegyék körül, elkerülték háza táját az emberek... Mit mondhatott volna azoknak, akik elkerülték a háza táját? Észre se vette, hogy jelen vannak. Én megértettem, hogy egyedül akar maradni, hát egyedül hagytam... A dráma formáját különben döntse csak el a drámai hős. Ha annyira szerencsés, hogy önmagával nem kell szembenéznie, s ráadásul méltó ellenfelet talál magának, én csak gratulálok neki... De még azt is szívesen venném tőle, ha vígjátékba kívánkozna. Csak erőszakolnom nem szabad. Ha egyetlen mondatát nem úgy írom le, ahogyan ő súgta, megmakacsolja magát, és egyetlen szót sem hajlandó többé kimondani. Tehát az az igazság, hogy monodrámát írtam, amikor még nem hittem a monodrámában. De időközben négy igazi színészegyéniség elhitette velem, hogy legérdemesebb éppen monodrámát írni (a következő darabom ennek ellenére nem lett monodráma). Mert a monodráma szerencsére „százarcú“. Vagy ezerarcú? Elméletileg annyi arca van, ahány nagy színészegyéniség létezik a földön ... Hogy is van ez? Zsoldos Árpád, Fábián Ferenc, Ferenczy István és Piróth Gyula teljesítménye külön-külön nemcsak egyéni, egymástól különböző, hanem egyedi is. Mint ahogy Bolyai János nem lehetett más, mint amilyen volt, és én sem írhattam meg másként, mint ahogyan megírtam, ők is csak úgy alakíthatták, ahogyan alakították. Teljesítményeik úgy egyediek, hogy megismételhetetlenek. És ez nem véletlen, hanem törvényszerű: azzal, hogy a Bolyai János bőrébe bújtak, nem szabadulhattak saját, ugyancsak erős egyéniségüktől... Persze még az öt-tíz oldalas szerepekből sem „kapcsolhatja ki“ önmagát az igazi színészegyéniség. De egyéniségére (a maga bonyolultságában, teljességében, színességében) a monodrámának van legnagyobb szüksége. A szerencse az, hogy a nagy színészegyéniségeknek is a monodrámákra van a legnagyobb szükségük, mert az összes színészek közül éppen számukra legfontosabb az, hogy egyéniségük minél inkább a maga bonyolultságában, teljességében valósulhasson meg... A világirodalom legnagyobb monodrámáját, Shakespeare Hamlet-jét hányan eljátszották már, és hányan el fogják még játszani! Érdemes elgondolkozni valamin: a nagy Hamlet-előadások úgy születtek, hogy a rendezők felismertése, hogy Hamletnek tulajdonképpen egyetlen ellenfele van: Hamlet. Ha akadtak olyanok, akik ebbe nem akartak belenyugodni és a dráma alapszituációjába beleképzelték, hogy Hamlet nem önmagával vívódva, önmagával megküzdve, hanem „igazi, méltó“ ellenfelekkel harcolva akarja újrarendezni a világot, akkor egyetlen szerep mégis kimaradt az előadásból: a Hamleté. (Bizonyítja mindezt a Hamlet-előadások sok százkötetes dokumentációja.) Mindezek után csak azt mondhatom, hogy könnyű annak, aki monodrámát ír, mert darabját csak nagy művészegyéniségek vállalhatják, csak nekik van erejük hozzá. Csak bennük létezik az a feszültség, amely nélkül a monodráma betanulhatatlan. (Zsoldosnak mondtam egyszer, hogy ha történetesen nem színész, hanem festő lenne, úgy járna mint Van Gogh: kénytelen lenne naponta befejezni egy-egy képet ... Vagy adott esetben harminc napon át harmincszor újrafesteni ugyanazt.) A kecskeméti bemutató után, elgondolkozva a monodráma ezerarcúságán, igaz, hogy már üres borosüvegek között, azzal biztatgattam magam, hogy talán nem is vagyok éppen anynyira lusta, mint amilyennek tartanak, lámcsak Bolyai Jánosról is négy monodrámát írtam már. Lejegyezte: SZABÓ ZOLTÁN Asztalos Sándor felvétele Valentin Taşcu cikkének folytatása az első oldalról (pl. a tetrasyllabus, hexasyllabus esetében), a strófaszerkezet és a refrénformák elemzései. A szerzőt szigorú pozitivizmusa és ténytisztelete azonban néha megakadályozza a komplexebb, nyitottabb népi formák feltárásában. Az újkori és jelenkori román műköltészet, ahol Gáldi László elvei valóban működnek és teljes mértékben leírják a költői alkotás természetét, nyilván kitűnő lehetőségeket kínál a tudós szerzőnek. S a várt eredmény nem is maradhat el. Ami azonban meglepi a román olvasót, az a pusztán külsőleges, kvantitatív elemzés, amelyet persze egy úttörő munkának el kellett végeznie, és nyilván ilyen egzakt tudományos módszerre. A leírt prozódia elemek funkcionális értékeiről azonban keveset mond Gáldi László, aki gazdag anyagát az a felhasználatlan interpretációs lehetőségeket nagylelkűen más kutatóknak ajándékozza, önként lemondva a leghálásabb tárgykörről. Meg kell azonban említenünk azt is, hogy Eminescu, Macedonski, Arghezi és Blaga költészetének megismeréséhez nélkülözhetetlen adalékokat kapunk tőle, összességében tekintve, az Introducere în istoria versului românesc (Bevezetés a román verstörténetbe) rendkívülien célratörő, egységes, következetes, jól tagolt, módszeres munka, amely hatalmas anyagismeretre épül. A népköltészet és a műköltészet kölcsönös befolyásának, a külső hatások átvételének, a metrikai és költői értéket illető ingadozások párhuzamának leírásával irányt szabott a román verstani kutatásoknak. Csodálattal tekintünk Gáldi professzor hihetetlen munkabírására és precizitására, bámuljuk szenvedélyét, amellyel a prozódiai adatok sivatagán áthatolva, hitelesen tudta felmutatni a költészet csodáját — ez az, amire az „en vogue“ kritika hiába törekszik. 2 Petőfi emléke Nagyszalontán A néphagyományokban, dalokban, mesékben és mondákban oly gazdag Nagyszalonta egy életre szóló folklórélménnyel bocsátotta útjára legjelesebb szülöttét. Bár az eltelt másfél század alatt a más jellegű életforma hatására megcsappant a népi epika hömpölygő áradata, forrása teljességgel el nem apadt. Így örökítette meg a népi emlékezés azt a nagy pillanatot, amikor —, hogy Simon István költői szavaival éljek — „tüzes szemébe nézett / Toldi Miklós János vitéznek.“ Igaz, egymástól eltérő módon látták, hallották s adták tovább a két költő találkozását, de ez nem zavarja a folkloristát. Számunkra a legfontosabb annak az érdeklődésnek, szeretetnek, figyelmességnek az észlelése, amellyel az egyszerű emberek övezték és ma is övezik Petőfi és Arany alakját. Éppen e június eleji napokban telt be 125 esztendő azóta, hogy ez az irodalomtörténeti találkozás létrejött — a családban fennmaradt hagyomány szerint — a nótárius úr „fáskertjében“, a napjainkban Arany nevét viselő szőlőskertben. De figyeljük csak, hogyan tudja ezt a nép. 1. Petőfi csak úgy váratlanul toppant be Szalontára. Költőtársa otthon sem volt, csupán Aranyné foglalatoskodott a ház előtt, amikor egy idegen ember lépett elébe, hogy: — Idehaza van-e a nótárius úr? — Férjem nincs itthon, de érte küldök hivatalába — mondta Aranyné. Petőfi így tudta meg, hogy éppen kedves barátjának felesége áll előtte. Egykettőre homlokon csókolta, s bemutatkozott. Nemsokára Arany is megérkezett, s bár annakelőtte személyesen soha nem találkoztak, egymásra ismertek s összeölelkeztek. (Népi emlékezésként közli Kolozsvári Aladár, egykori szalontai tanár ARANY JÁNOS ÉLETE című monográfiájában. Gyűjtötte a 90-es években.) 2. Petőfi június 1-én érkezett Nagyszalontára, s az utcai járókelőktől kérdezősködött barátja után, aki két más társával éppen előttük haladt. — Amoda, a három ember között a közbülső, az a csólé bajszai a nótárius úr — feleltek neki. Petőfi odasietett, és se szó, se beszéd, összeölelte-csókolta a csóló bajszát. (Lovassy Andor elbeszélésére hivatkozva közölte H. Fekete Péter a szalontai Polgári Leányiskola 1916/17. évi értesítőjében.) Hogy miként töltötte a két jó barát a szalontai napokat, meglehetős részletességgel megtudjuk Petőfinek Herényihez írott útileveleiből, vagy még inkább az irodalomtörténeti monográfiákból. A helybeliek emlékezete szerint Petőfi nemigen barátkozott az emberekkel. Meg is mondta Aranynak, hogy ittlétéről senkinek se szóljon. 3. Arany ekkor is pontosan megjelent hivatalában, de egy mukkot sem szólt kedves barátjáról. Öröme, boldogsága mégis kiült az arcára. Csendben mosolygott. Balogh szenátor, a „kisnótárius” hivatali társa — aki szerfelett vágyott a híres költővel találkozni — ezt észrevette, s már ki is találta, hogy megérkezett Petőfi. Ott hagyott csapot-papot, hivatalt és nótáriust s Arany lakására sietett. Éppen akkor lépett be a kapun, amikor Petőfi a kertbe igyekezett. Erre visszafordult és dobbantva kérdezte: — Kit keres kend? — Rendet — volt a kurta válasz. Csak néhány szót váltottak egymással, majd kezet szorítottak. Balogh boldogan indult vissza hivatalába. Csak később mesélte el Aranynak a találkozást. (Népi eredetre hivatkozva mesélte e sorok írójának 1956-ban Mikó Pál ny. tanító.) Irodalomtörténeti megfigyelés, hogy a nép a bordalok költőit italt kedvelőkként, ha nem éppen részegesekként tudja elképzelni. Így volt ezzel a szalontai Jámbor család is — Arany János legközelebbi rokonsága Sára ágán —, amelynek egyik leszármazottjától jegyeztem le az alábbi történetet. Még egy előzetes megjegyzést: Petőfi köztudottan bornemissza volt. 4. Arany János jegyző korában sokat járt a mi házunknál, mármint dédanyámnál, az ő édes nénjénél. Akkor is eljött, amikor Petőfi a vendégük volt. Őt is magukkal hozták. Nem kellett szégyenkezni nagyapó miatt, mert okos ember hírében állott Már abban a régi időben hat osztályt járt, még latinul is tudott írni, olvasni. No, csak eljött ehhez a házhoz Petőfi, aki nagyon szerette a bort. Itt is dicsekedett, milyen jól tud ő inni. Férje nagyapó megtréfálta. Addig töltötték neki a szalontai bort, pedig ez nem mondható valami jónak, míg az asztal alá itták. Este volt már. Aranyék hazamentek, Petőfit meg itt fektették le. Reggel, amikor felserkent nagyapó, Petőfi ágya szélére ült és az orra alá fújta a füstöt, így ébresztgette Az ágy mellé sült kolbászt tétetett meleg borral, hogy azt fzüstükölje, hiszen a kutyaharapást is a szőrivel gyógyítják. De Petőfinek bizony nem ízlett a meleg bor. — Rossz a te gyomrod, Sándor! — mondta neki nagyapó. — Nem fér abba az ital. De ha látta, nem állta. Mint a verse, olyan volt ő maga is. (Elmondta özv. Molnár Istvánná, Jámbor Erzsébet, 77 éves, 1967-ben. Lejegyezte Dánielisz Endre.) Bizonyos, hogy Petőfiről más helységekben is mesélnek, igaz és kitalált történeteket adnak tovább. Az irodalomtudományt, az irodalmi folklórt egyik is, másik is érdekli. Legyen ez a most közelgő születési évforduló viszsza nem térő alkalom a még le nem jegyzetteknek a megörökítésére. Idősek és ifjak, kétkezi dolgozók és értelmiségiek ragadjanak papírt és ceruzát. DÁNIELISZ ENDRE tv ÚJ KÖNYVEK A Kék Madár A „kék madár“ szimbólum a Nobel-díjas Maurice Maeterlinck drámai költeménye nyomán vált az irodalmi köztudat részévé, s 1909-től, a megjelenés évétől használják a be nem teljesedő boldogságremény jelképeként. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a Kék Madár ezt jóval megelőzően, több mint két évszázaddal ezelőtt, része lett az irodalomtörténetnek — Marie Catherine d’Aulnoy asszony jóvoltából. Azonban e két kék madárnak vajmi kevés köze van egymáshoz. D’Aulnoy bárónő tündérmeséivel tett szert világirodalmi jelentőségre. Kor- és honfitársa lévén az ismertebb nevű s ugyancsak francia népmeséket feldolgozó, publikáló Ch. Perrault-nak, máig is vitatott, melyiküké az elsőség pálmája a szépséges francia mesevilág felfedezéséért. Általánosabban elfogadott vélemény szerint Perrault meséi (például a Piroska és a farkas, A csizmás kandúr) inkább közelében maradtak népi forrásuknak, míg d’Aulnoy asszony sokkal jobban megváltoztatta, átalakította meséit, sőt stílusában sem őrizte meg amazok egyszerűségét, közvetlenségét. A prágai Artia szép kivitelezésében most az a Kék Madár jutott el hozzánk, amely a népmeséből és az írónő egyéni leleményéből a világirodalom egyik legszebb tündérmeséjévé nemesedett. Kifogásunk csak az átdolgozás és az újramesélő Jan Vladislav munkájával kapcsolatban merül fel, aki néhány főszereplő nevét indokolatlanul szlávosította. Az eredetihez sokkal közelebb áll az a változat, amely a Népek meséi sorozat egyik kötetében, Az aranyláncon függő kastély címűben olvasható. Azonban e mostani kiadványnak vitathatatlan értéke Mirko Hanák akvarellsorozata, amely — a nagyszerű kötéssel és igényes nyomdai munkával egyetemben — bibliofilek csemegéjévé, könyvtárunk díszévé teszi e mesekönyvet. (Artia Prag — Móra Budapest, 1972.) (dánielisz endre) Gárdonyi Géza: Isten rabjai „A szerzetesek féltve őrizték a lelkük fehérségét. A magukét is, a társaikét is. És minden szenvedésnek alája vetették magukat, ha arra eszmélkedtek, hogy folt esett a tisztaságukon. Jancsi fráter is abban a korban élt. Inkább meghalni, hogysem bűnbe esni” — ez volt az ő érzése is.“ De Jancsi fráter nem így kezdte, ő nem akart szerzetes lenni, őt a körülmények sodorták ellenállhatatlanul, s amikor módja lett volna „kiugorni“ a csuhából, akkor már nem akart, akkorra már teljesen hozzászokott a fegyelmezett életmódhoz, hasonult társaihoz. Csak racionális észjárása maradt világi. Ilyennek alkotja meg Gárdonyi fehősét, hogy az ő józan világképén keresztül közölje véleményét az 1200-as évek harcairól, babonáiról, vallásos őrjöngéseiről és a kolostorok, monostorok életéről. A fráterek és szoborok világa szuverén világ, éppoly egész a maga módján, akár a falakon kívüli; csakhogy az apácák és szerzetesek Isten rabjai, tehát elsősorban lelkükkel törődnek, hogy méltók legyenek az örök életre. Az eszmény a reinkarnálódó ember, de az egész regényben csupán egyetlen példa van erre, Boldog Margit, aki végig is éli ezt, bigottul hisz abban, hogy lelke a szenvedésekben megtisztul és tökéletesedik. De ő a kivétel; a többiek sokkal józanabbul gondolkoznak a lélek kérdéseiről. Hadd idézzünk Jancsi fráter szavaiból: „...Nem neki való élet volt! Hiszen Istennek se lehetett kedves látvány, hogy egy ártatlan teremtés rongyokban jár, ájulásig imádkozik, és véresre vereti magát a böjti éjszakákon! Balgatag rajongás! A kereszténység fájának is vannak bütykei, vadhajtásai!“ — Gárdonyira ezért a véleményéért haragudott is a hivatalos egyház, és okkal, hiszen ez a plebejus vallásosságú ember mítoszrombolóként lépett a porondra az Isten rabjaival. Értékeli azt, ami pozitív, tehát az érzelmi kultúrát, a későbbi művelődés és műveltség csíráit, de a balgatag rajongást nem fogadja el... Indokoltan tolódik tehát a hangsúly a lélektani ábrázolás felé, de itt is mértéket tart Gárdonyi, csak olyan mértékben él vele, amitől ez a regény megmaradhat hiteles korfestésnek. A gazdag és pontos dokumentáltságon túl, szeme mindent befog, ami szükséges ahhoz, hogy átfogó és ugyanakkor olvasmányos, mértékkel mozgalmas regényt írjon. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972.) (németi Rudolf)