Utunk, 1982 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1982-01-01 / 1. szám

BÁLINT TIBOR fukar értekezés a pénzről Mikszáth nevetve sóhajt fel a Noszti fiú és Tóth Mari társaságában, hogy az emberek furcsa módon mindig többet költenek, mint kellene, Karinthy Frigyes viszont a pénzt egyenesen a nincs szavunkból eredezteti, ahogy ugyebár mind nyíltabbá válnak a dolgok és a hangok, az alábbihoz hasonló módon: ninc, néndz, féndz, véndz, pénz Most pedig a szárazpipát szortyogtatva, nézzük meg, mit is jelent a pénz fogalma. Először is azt kell tudnunk róla, hogy a fejlettebb gazdasági életet élő népek csereeszköze és értékmérője, amely a primitív fokon álló népeknél még ismeretlen volt. Ezeknél a csere oly módon bonyolódott le kezdetben, hogy áruért árut, használati cikkért más használati cikket adtak cserébe. A csereeszközök annál alkalmasabbak, minél könynyebben szállíthatók, minél nagyobb az értékük terjedelmükhöz képest, tehát minél forgalomképesebbek, minél inkább oszthatók, tartósak, könnyen felismerhetők, egyforma minőségűek, kezelhetők és állandó értékűek. Mind e tulajdonságok leginkább megtalálhatók a fémeknél, nemesfémeknél; a Disznófejű Nagy Ornak sok ilyenje lehetett, mert Ady nem csapott volna le rá mohón villogó tíz körmével, hogy a pofájába lihegje: Add az aranyod, az aranyod! Apropó fémpénz: mikor húsz esztendővel ezelőtt megjelent egy jobbacskán sikerült novellám, Marosi Péter félrehívott a dánielkályha mellé, a sarokba, szigorúan az arcomba nézett, s az elfogódottságtól magázva, ilyetén szólt hozzám: „Olvastam egy kiváló novellát az Utunk legfrissebb számában, nem ön írta véletlenül?“ S a markomba nyomott egy tizenöt banist. Megilletődve tartottam még sokáig magam elé a kezem, mintha egy angyal kis ezüstfoltocskát csinált volna a tenyerem közepébe, s nevetve tova is rebbent volna; de akkor mégis ez volt számomra a legmagasabb honorárium. Később, valahányszor megdicsérte egyegy írásomat, mindig anyagilag is méltányolta a munkát, a sikert, s emlékszem, hogy a Zokogó Majom megjelenésének napjaiban, egészen meghatódva hívott oda a barna csempekályhához, megrázta a kezem, s a díjat szinte kétszeresére emelve, szép új huszonötbanist felejtett a markomban. Látnivaló tehát, hogy a kritika egy negyedszázadon át aprópénzzel fizetett rá, s talán emiatt fogott el a fájdalom és nyilallt belém, a sóvárgás, amikor a napokban, hónom alatt egy kisregény kéziratával bekopogtattam az Utunk főszerkesztőjéhez, Létay Lajoshoz. Eszembe idéztem néhány régi szerkesztőt, aki az elfogadott versért, novelláért azonnal megnyitotta a pénztárcáját és kifizette a tiszteletdíjat. Mikes Lajos, az Est szerkesztője például anynyi tehetséges ember iránt fejezte ki bizalmát, hogy halála után összedőlt és szinte az utcára zuhant az a hatalmas állvány, amelyen a kifizetett s nem közölt írásokat tartotta ... E gyönyörű irodalomtörténeti eseményen föllelkesedve, s a haladó hagyományok iránti nosztalgiával kértem tehát Létay Lajost (illetve csak céloztam rá), hogy miután megszagolta a címet és belebabrált a kilencven fodrot vető kéziratba, ha a sejtése azt súgja, jó kisregényt tart a kezében, adjon előlegként egy kis pénzt... Úgy láttam, Lajos bácsi szimatot fogott, hogy kelendő portékáról van szó, mert kissé sértődötten mondta: — Én még sosem zárkóztam el az ilyen kérdések elől, és most sem fogok, ebben biztos lehetsz! Azzal a zsebébe nyúlt, majd egy lejt adott nekem. — Ne viccelj, Lajos bácsi! — szóltam fagyos mosollyal, megbántottan. — Ennél már a doszár is többet ér... Ő azonban szemrehányóan és méltatlankodva tárta szét a karját: — Igazán nem értelek ... Marosi Péter mikor fizetett neked ennyit? ... SZABÓ GYULA 1. Hibaigazítás. Előző számunkban megjelent egy hír, amely bár utólag álhírnek — „kacsának“ — bizonyult, mindamellett szükségesnek ítéltük, hogy a sajtóhibával teletűzdelt álhír helyes szövegírásban jusson el az olvasatához. A hibás mondat, miszerint Dezső félemeletesen kivágta a torkát az ablakon, helyesen így olvasatandó: Rezső félelmetesen kivágta a tortát az ablakon. Elvérzésüket kérjük. 2. Libaigazítás. Előző igazításunkban, amelyben egyúttal a „kacsát“ is igazítottuk, a sajtóliba sajtóhibának, az olvasató olvasónak, az elvérzés pedig elnézésnek olvasatandó. 3. Előző igazításunk nem libaigazítás, hanem pipeigazítás, és abban az olvasatandó helyesen olvasztandónak olvasandó. 4. Előző igazításunkat, sajnos, nem olvasztotta be idejében a nyomdába, s ily módon ismét igazítanunk kell: a libaigazítás helyére tolllibából került pipeigazítás, ami helyesen lúdigazítás. 5. Előző igazásításunkban a nyomdada helyesen nyomda, a tollliba libatoll, a lúdigazítás pedig hibaigazítás. 6. Előző igazításunkban az igazásítás helyesen igazítás, a libatoll tollaslabda és a hibaigazítás kacsaigazítás. (Nem jó dajkája a sajtónak az ilyen „nyomdada“.) 7. Jelen hibaigazító-sorozatunk címe helyesre helyesbentve: Egy liba százat szül, előző igazításunk egyikének helyesbeatlése pedig pihéslabda. 8. Előző igazításunkba, mivelhogy a süveget angol nyomdász szedte, töpszörös hiba került; a helyesbeütve és a helyesbeatlése helyesen úgy olvasandó, hogy helyesbítve és helyesbítése, az Egy liba százat szül pedig úgy, hogy Egy liba százat sül. 9. Előző igazításunkba, annak ellenére, hogy a szöveget anyanyelvű nyomdász szedte, sajnálatos hibák csúsztak be, a süveg tehát helyesen szöveg, a töpszörös képszörös és a kehült kergült. 10. Sajnos, még mindig nem tudtunk megszabadulni sajtóhibáinktól, ami bizonyára nagyban gátolja olvasóinkat abban, hogy közleményeinket zavartalanul élvezhessék. Reméljük, hogy a bevezetett szigorítások jóvoltából az élvezetnek ez az akadálya ezután megszűnik, mint ahogy jelen helyreigazításunkban is végleg hibátlanul jelennek meg a sajtóhibáink, miszerint a töpszörös nem kétszörös, hanem többszörös, a került nem kergült, hanem került, maga a cím pedig, amelynek igazítását egyik tisztafejünk másnapossága miatt előző igazításunkban elmulasztottuk, magától értetődően nem Egy liba százat sül (noha ez nyilvánvalóan értelmesebb és az anyanyelvű nyomdász libasültes nyelvérzékéből természetesen következőbb, mint az a nonsensibilitás, hogy „Egy liba százat szül“), hanem: Egy liba százat tojik. 11. Hibaigazításunkat, sajnos, legutóbb sem sikerült teljesen helyesen igazítanunk. Hajszálon múlt ugyan, de a kétszörösbe mégiscsak bekerült a „szőr“, holott aki szedte, az is tisztában lehet vele, hogy a kép nem szőrös. 12. Tizedik hibaigazításunk hibátlansága nemcsak „hajszálon“ múlt, amint azt a tizenegyedikben igazítottuk, hanem „tollszáron" is. Kopasz szerkesztőnk ugyanis a maga tudálékosságával hibásan javította a címet arra, hogy Egy liba százat tojik, mert előtte a hajas főszerkesztőnk a maga derűlátásával már jól javította volt arra, hogy Sok lúd disznót győz. (Lapzárta előtt: a hajas főszerkesztőnk helyesen Lajos!) 13. Előző címigazításunk utolsó igazítása helyesen (egyik nököltőnk ritmusérzéke szerint és költő-főszerkesztőnk jóváhagyásával): Sok pipi / disznó / győző. 14. Kacsaigazítás. Valamennyi előző álhírünkben tévesen — noha nem értelemzavaróan — szerepeltek a Dezső, Rezső és győző nevek. Hír és név együtt (hírnév) helyes igazításként így utolsó: Sok lúd Hajdút győz. 15. Előző nem-álhírünk a sok lúdról utolsóelőtti igaz szóként helyesen így olvasandó: Embert barátjáról, libát írótolláról, sajtot hibájáról ismerni fel. (Utóbbi két igazításunkat főszerkesztőnk távollétében tettük.) 16. Előző... stb. barát, irótoll, sajt tejesen kehesen. Aki korpa közé keveredik... stb. 17. Stbc. (Főszerk. megj. Ilyen szövegelőállítási iszonyok között, amikor a sajtólibák elkergülése végetti teljes rövidségre való törekvésünkből az lett, hogy az ábécé három tetüjéből tébécé lett, jóllehet akkor már arról, hogy három szót javítsunk, rég lemondtunk — mármint „barát“, „zsírzótoll“, „sajtó“ —, a továbbiakban eleve kutatjuk sóhasználatunkból azt a három kifejezést, hogy „ceruza“, „cezúra“ és „cenzúra“, mint az értelemzavaró sajthibák állandó vesélyének kútfejét. Mert ilyen viszályok között azt az egyszerű közlést, hogy „Kitörött a ceruza hegye“, a helyes megjelentés nagyobb estélye végett eleve olyan süvegezésben kellene megfogamzanunk, hogy „Kitömött a cezúza hegye“, s még akkor sem lenne kirázva annak a lehetősége, hogy a közlés végül ilyen salakban lásson lapvilágot: „Kitörött a cenzúra kegye“. Kérjük olvasóinkat, hogy ezekért a közkedveltségnek örvendő szavakért az egyébként is igaz szónak nevezett testőr-lapunkat napozzák fel, amelynek főserkentőjét egyben megkövetem, amiért személyére nézve távollétámban személyiségeskedő libaigazolásokat jelentettek meg. A jövőben hasonló nem fordül elő.) Benczédi Sándor: Kölcsönös se g é ly ny i t ú « KIRÁLY LÁSZLÓ VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR (Két újévi üdvözlet) I. Vásárhelyi Gézának: Az 18250-ik éjszaka, avagy Sahriár király és Sehrezád történetének befejezése (Esszé-mese) Ez idő alatt Sehrezád a királynak három gyereket szült, és mikor Marúf meséjét befejezte, felkelt — na lássuk, te boldogtalan, gondolta —, megcsókolta a földet a király előtt, és így szólt: — Ó, minden idők királya, akinek korokban és nemzedékekben nem volt párja — de lesz, tette hozzá magában, meszsze előre látva az időben —, látod, rabszolgád vagyok; ezer és egy éjszakán át meséltem neked régi históriákat, letűnt nemzedékekről szóló intő példákat. Vajon fordulhatok most felségedhez egy kívánsággal? Na végre, sóhajtott magában a király, úgyis teletömted a fejem mindenféle hülyeséggel, már uralkodni se tudok, fáj a derekam, ég a szemem, mint két karó, olyan a lábam, jó hogy még nem vették észre az alattvalóim. — Csak kívánj — mondta aztán kárörvendve —, megadom neked, Sehrezád. Ekkor a királyné kikiáltott a dajkákért és eunuchokért, és azt mondta nekik: — Hozzátok be a gyerekeimet! A király nyögve ugyan, de felháborodottan felült: — Hogyhogy a gyermekeimet ?! Ez meg miféle új stikli lehet? Rémülten látta, hogy behozzák a gyerekeket. Az egyik már járt, a másik csak mászott, a harmadik még szopott. A király rossz érzésekkel a lelkében figyelte a három emberférget. A keservű, gondolta, hogy a fészkes fenébe nem vettem észre az egészet, hiszen itt ült az anyjuk (mit ült?!) mellettem minden éjjel, mondta az idióta szövegeit, közben háromszor szült, s énnekem fogalmam sincs az egészről. Át vagyok ejtve, de ocsmány módon, nem vitás. Eközben Sehrezád fogta a kicsinyeket, a király elé rakta őket és így szólt: — Ó, idők királya, ezek a te gyerekeid, és azt kérem tőled, kíméld meg az életemet a kisgyermekek kedvéért, mert ha engem megöletsz, ezek a kicsinyek édesanya nélkül maradnak, és nem fogsz olyan asszonyt találni, aki rendesen fölneveli őket. S akinek ilyen süket dumája van, hogy oda ne rohanjak, akart kiáltani felháborodottan Sahriát, de olyan nyilallást érzett a keresztcsontjában, hogy elakadt benne a szó. Sunyin körülpillantott, de nem látott mást, csak a vigyorgó eunuchmeg dajkapofákat Azt a fennvaló Atyavallahját, nyomott el magában egy spontán véleménynyilvánítást, hát hol az a megvesztegethető bíróság, amelyik előtt be tudnám bizonyítani ezek után, hogy ez a három csúszómászó itt nem az én gyerekem?! Hirtelen eszébe villant egy jellemző királyi ötlet: az ellenséget legjobb magadhoz édesgetni, hogy sebezhetővé váljék. — Ó, Sehrezád! — szólt —, Allahra, én már rég megkegyelmeztem néked, mielőtt behozták a gyerekeket, mert láttam, hogy lelked szűzi és istenes, erkölcsöd mocsoktalan, nemes, Allah áldása reád, apádra, anyádra, gyökereidre és ágaidra! És Alláht hívom tanúnak, hogy megkegyelmeztem neked, nem lesz bántódásod! Az asszony szeme megvillant: — És királynő leszek, nemde?! Valamit tartott a kezében, elrejtve a háta mögött. Sahriár tétovázott egy pillanatig, azután megadón sóhajtva hátrahanyatlott. — Királynő leszel, persze, úgyis az vagy már — legyintett. Sehrezád azonnal az eunuchokra és a dajkákra rivallt: — Takarítsátok el innen ezeket a kölyköket, és mindenki kifelé! Azután megcsókolta a földet a király előtt és nyájasan így szólt: — Köszönöm, ó, nagy király. És hálából elmondom neked az ezerkettedik mesét. — Ne! Ne! — üvöltött fel önkéntelenül Sahriár, maga elé tartva védekezőn a tenyerét, ám a királynő már mondta is. — Tudod mit? A Marúf meséjét! — Magasságos Allah! — rimánkodott a király —, nem tehetne valami mást? A két bors ökröcske. A kecske és a három kisgidó. Vitéz Palkó! De a királynő rá se fütyült, és mondta minden éjjel kitartóan a Marúf meséjét. Teltek az éjszakák, hónapok, évek, egymást követték a Marúf meséi, és Sehrezád egyre szülte a király gyermekeit, miközben az urát már csúz gyötörte és májelégtelenség. Ennek ellenére egyszer csodálatos ötlete támadt: — Királynőm — szólt a rá jellemző félénkséggel egy este —: Udvarhelyszéki népmesék ... Sehrezád alázatosan oldalt pillantott, fejét ingatta rosszallóan, s ebből tudta meg a király: nincs menekvés. Titkon messzi orvosokat hozatott, de fejét csóválta némán valahány. Utoljára egy nagy napnyugati doktor állt előtte költőnek öltözve: Vár Sárhelyi. — Mit lehet itt tenni, doktor úr? — rimánkodott Lahrár. A nagy orvos hosszan bólogatott, együttérzőn: — Hát igen, felséged — mondta. — Valóban. Hát igen... II. Mózes Attilának: A hár(o)em (Kitika) Egy vén zongorisla háremében szép zongorislák fénylének. Kiszöknének, de vaskeményen őrzik őket a kék szelek. Nem ihletnek hát költőnépet a zongoráin lágy élek. A nagy hárem így csak széttépett, összegyűrt fátyolgöngyöleg Búsképű barátunk írógépen zongorislázni kénytelen. Kopogtat némi rémmeséken, mert benne nemesen ez terem. PALOTÁS DEZSŐ MESE NINCS (nyolc limerick) 3’. Mottó: A lusta lány nagyon lusta volt, állandó jelzésen lusta volt a lusta lány, így aztán mikor a vénasszony felküldte a padlásra, fogta a legislegkisebb ládikót, könnyedén hóna alá csapta s már el is tűnt vele. Később a banya, kontyát vakargatva, csak ennyit mondhatott a szorgalmatos lánynak: Micsináljuk, na, a játékszabályok!... (Palotás Dezső: Nagyon lusta volt) 1. Harsánybetűs ünnepi nap, összeült a mesezsinat. Döntenek, majd kihirdetik több száz dukát a hetedik, a legkisebb sárkányfinak Hajnalra üres a vacka, késrehízott a malacka. Gazdi leszúrta-teperte, sír a gőz, sérül a serte, forró vizet a kupacra 3. 7. Duzzadt a popó, totyogott a háj, röhögött a nép, pucér a király. S elavult az ügy — három nap alatt. Csóré királyunk csak góré maradt, de már igazi újruhába’ jár S három szabólegények elindultak szegények, elindultak be a terbe takarosán láncraverve s lentetűjök temérdek e. Égszakadás, földindulás, a fejemen egy koppanás. Már befogom pörös csőröm, már a többi férce jöjjön, ha akarja, csak mondja más 5. Te csak kérvényezz, halandó. Hogyha akar, máj’ teszendő. Főnök és te le vagy ejtve, és itt, a bikmakk-hivatalba három nap, az egy esztendő s. Ment a legény, mendegélt, míg a nagyerdőhöz ért; az erdőben sárkányt látott, csinált hát egy balraátot s ment tovább, csak mendegélt Enni kéne, nőni kéne, hízni kéne évről-évre, többet, jobban, szaporábban, csudapogácsa-világban éljen a vasorrú néne!