Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-07 / 1. szám
ESZMÉK MÉRKŐZÉSE — IV.______________ Tudásszociológia és ideológiakritika Az eszmék mérkőzése mindenek előtt és legfőképpen ideológiák mérkőzése; korunk eszmei harcaiban jelentős helyet foglal el az ideológia körül zajló vita. Szóljunk tehát most — és néhány következő írásban — az ideológiáról. Mivel erről elég sokat írtak már e lap hasábjain is, ezúttal egy sajátos vizsgálati szemszögből, a tudásszociológia megközelítésében tárgyaljuk, ami egyúttal lehetőséget nyújt arra is, hogy az eszmei konfrontációknak egy érdekes és sok szempontból tanulságos vetületére hívjuk fel a figyelmet. Az ideológia kérdésköre egyike azoknak, amelyek révén Marx tanítása — nem változatlan, hanem — növekvő intenzitással van jelen korunk elméleti gondolkodásában. A filozófia, a szociológia, a politológia és számos más társadalomtudomány kiemelkedő képviselői vallottak és vallanak ismételten Marx eszméinek fontosságáról és időszerűségéről, arról, hogy e tudományok legújabbkori története — Eric A. Nordlinger amerikai szociológus szerint — egy évszázadon át folytatott szüntelen dialógus Marxszal. A tudásszociológiában ennél is többről van szó; ez a tudományág explicite vagy implicite közvetlenül Marxtól származtatja magát, alaptételei, paradigmái — még az antimarxizmusukról ismert szerzőknél is — a marxi társadalomfelfogásból származnak. A tudásszociológia — valamennyi változatában — arra az előfeltevésre épít, hogy a megismerés, a tudás társadalmilag feltételezett, márpedig ez a marxista társadalomfelfogás egyik alaptétele. Persze, a különböző szerzők között gyakori az eltérés, sőt ellentét abban a kérdésben, hogy mi a „társadalmi“ és a társadalmin belül melyik tényező elsődleges, meghatározó. E tekintetben számos tudásszociológus felfogása nagymértékben eltér a materialista társadalomfelfogástól. Ennek ellenére tény, hogy mindazok, akik a tudásszociológiában valóban számítottak és számítanak — Schelertől, Jerusalemtól, Gründwaltól kezdve Mertonig, Gurvitchig, Bergerig, Brabermaasig —, elméletük kidolgozásában Marxtól indulnak ki, végig Marxra hivatkoznak, hol ne egyetértőn, hol pedig jó magukat elhárulóan. Az ideológiai problematika valóban nagy helyet foglal el , rx életművébe E . is hozzáj.rult ahhoz, hogy a tudás- SZOCiológia egyik fő irányzata, melyet külösen Mannheim neve fémjelez, az ideológia szociológiájaké (vagy, ahogy a nyugati szakirodalomban gyakran nvezik, ideológiakritikaként) váljék emeretessé. (Ettől eltérően például a tudásszociológia francia iskolája a durkheimi szociológia törzséről vált le és a „primitív“ társadalmak etnológiai kutatásaira épített.) Az utóbbi évtizedekben a tudásszociológia, különösen Merton és Gurvitch munkássága révén, jelentősen túlnőtt az ideológia szociológiájának a keretein. Mi több, a hetvenes évektől kezdve egyre többen sürgetik, hogy a tudásszociológia ne csak a társadalomtudományi, hanem a természettudományi megismerés társadalmi feltételeinek a vizsgálatával is foglalkozzék. Az ideológia, általában a társadalomtudományi megismerés iránt tanúsított túlzott — szinte kizárólagos — érdeklődése következtében a tudásszociológiát ismételt bírálatok érték. Többen a „szociológia szociológiájá“-nak nyilvánították, vagy éppenséggel — mint Karl Popper, aki vehemensen bírálta a mannheimi típusú tudásszociológiát a közhelyek gyűjteményének. A tudásszociológia kereteinek a kiszélesítésére irányuló törekvések mellett olyan hangok is jelentkeztek (a csehszlovákiai származású angol professzor, Werner Starke vagy a nagyváradi származású francia szerző, Joseph Gabelé), amelyek a szűkítést, az ideológia problematika kiiktatását követelik. Fő érvük a régi és jól ismert tétel arról, hogy az ideológia nem tudományos vagy tudományelőtti gondolkodásmód — hamis tudat. Werner Stark szerint az ideológia szociológiája arra hivatott, hogy a gondolkodás „normális“ útjától eltérő gondolkodásmódokkal foglalkozzék, míg a tudásszociológiának azokat az eszmei képződményeket kell vizsgálnia, amelyek egész világszemléletünk érvényes, ideológiától meg nem hamisított keretei. Aláhúztam az érvényes jelzőt, mert ez a szerző érvelésének Achillesz-sarka. Az érvényes ugyanis itt nem a valóságnak, hanem az adott társadalom „kollektív tudatá“nak, a „korszellem“-nek megfelelőt jelent. Tanulságos követnünk Stark érvelését. Idézi Adam Smith felfogását az emberek velük született egyenlőségéről, és megállapítja, hogy ennek az eszmének a vizsgálatára a tudássziciológia illetékes, mert abban az időben — a XVIII. század második felében — ez az eszme mély gyökereket eresztett, a társadalom tudatában, vagyis slúságos“ volt. Nem mondható el ugyanez a megelőző századok egyenlőség eszméiről - Stark egy XIV. századbeli példát elemez — ezek akta nem egy szellemi konstellácss társadalmi valóság kifejezései voltak, hanem a láziós megnyilatkozásai, vágyak, harci jelszavak — azaz ideológiák. Ideológiaiak azok andolataink, eszméink — í ja a szerző —, amelyekben hiszünk, mert érdekünkben áll hinnünk bennük, és ez a lélektani motivációja annak, hogy egyben igazaknak is véljük azokat. Az egyenlőség eszméje, amely Smith előtt ideológia volt és Smith korában nem, két évszázaddal az angol közgazdász után ismét ideológiává vált — írja Stark, Mertonra hivatkozva. Valóban, a neves amerikai szociológus Társadalomelmélet és társadalmi struktúra című (néhány fejezet kivételével magyar fordításban is megjelent) fő művében megjegyzi, régebbenaz egyenlőség, az egyenlő esélyek eszméjének — amelyet egykor a köztudatban olyan jelszavak fejeztek ki, mint: minden rikkancsból lehet elnök a Fehér Házban, minden cipőtisztítóból lehet trösztvezér — volt valamelyes fedezete a valóságban, nevezetesen az a tény, hogy abban a korszakban a függőleges társadalmi mobilitás erősebb, a társadalom nyitottabb volt. Napjainkban azonban változott a helyzet, a látványos karrierek a sokkal zártabbá vált társadalmi hierarchiában gyakorlatilag lehetetlenek, következésképpen változott az egyenlőség doktrínájának a jellege is; ez a tan egykor nagyjából érvényes teorémából ideológiává vált. Nem lenne érdektelen kimutatni, hogy az egy-két évtizeddel később jelentkező, az egyenlőség eszméjét nyílt sisakkal támadó neokonzervatív és új jobboldali felfogások hogyan „rímelnek“ ezekre a látszólag elvont tudásszociológiai fejtegetésekre (amivel korántsem kívánjuk Mertont vagy Starkot egy kalap alá venni az említett irányzatokkal). De hagyjuk ezt most. Jól ismert tény, hogy noha az első ipari forradalom korabeli tőkés társadalom mobilitása valóban sokkal dinamikusabb, nagyobb méretű volt a megelőző korszakokéhoz viszonyítva, ez nem hatálytalanította az egyrészt a birtokos, uralkodó, másrészt a kizsákmányolt, elnyomott osztályok és rétegek közötti alapvető társadalmi egyenlőtlenségeket. Azt sem nehéz kimutatni, hogy egy eszmét, felfogást nem az tesz vagy nem tesz ideológiává, hogy gyökeret vert-e vagy sem a köztudatban. A starki-mertoni érvelési mód szerint a vallás a középkorban nem lett volna ideológia, ezzel szemben Kopernikusz eszméje a XVI. században az lett volna. A hitleri Németországban a fasiszta ideológiát nem kellene ideológiának tekintenünk, de a népek és nemzetek egyenjogúságának az eszméjét igen. De ha el is tekintenénk mindettől, a tudáscapoajiosra, akkor sem korlátozódhatna csupán a „gyökeret vert“ eszmék vizsgálatára. Képtelenség elvitatni tőle azt a jogát, hogy, például, az utópikus szocializmus különböző változatai — az adott korban nem általánosan elterjedt eszmék — iránt érdeklődjék, feltárja azok valóságos társadalmi alapjait, a gazdaságiaktól kezdve, a politikaiakon keresztül a lélektaniakig. Az említett tudásszociológiai koncepciók valamint a megismerés, a tudás társadalmi feltételeire és kereteire vonatkozó marxista álláspont között alapvető, nem egyszer a kölcsönös kizárásig mejlő ellentét van. És ezzel egy olyan jelenséghez érkeztünk, amely implikációinál és következményeinél fogva túlnő a tudásszociológia, az ideológia szociológiája keretein, és amely az eszmék mérkőzésének egész színterén, valamennyi területén regisztrálható és regisztrálandó. Az a tény, hogy Marx tanításai behatoltak a társadalom- és embertudományok valamennyi ágába, korunk szellemiségének szerves részeivé váltak, a marxizmus életerejét, térhódítását, a tudományos gondolkodásra gyakorolt nagy hatását bizonyítja. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk azt is, hogy a különböző elméleti beállítottságú szerzők műveiben található gyakori Marxhivatkozások, Marx-idézetek stb. nem mentesíthetnek bennünket e művek beható elemzésétől, ezzel együtt annak a megvizsgálásától, hogy a marxi eszmék bemutatása vagy felhasználása valóban megfelel-e vagy sem, illetve mennyire felel meg annak, ahogyan Marx értelmezte és használta azokat. Mert az ideológia nem eszmék halmaza, hanem rendszere. Si due faciunt idem non est idem — tartja a latin közmondás és ez érvényes akkor is, ha a faciunt-ot dicunt-tal helyettesítjük. Egy és ugyanaz az eszm° különböző szerepet funkciókat tölthet be, különböző előjelet kaphat az eszmerendszer egészétől és az abban található más típusú eszmékkel való kontextusoktól függően. KALLÓS MIKLÓS akárha különös történetbe bonyolódik az ember, ahol derűs és harmonikus zúzmara ül ki a száj körüli pihékre, miközben a kedves, a volt, haraggal kiáltja az elválás örök üzenetét: felserkenő fájdalom és tompa nyugodtság biztatgat tovább. A tovább:a merre?, a honnan?, a miként?! Lám elhagyjuk kedveseinket, akárcsak elhagynak ők is? A kedves, fövenyes part, hol a folyó kiölti nyelvét, fenyves, "hol a fákba fagyott villám dárdája világít, káprázat, mely szembehullt tükörcserépként éget, miként Andersen meséjében volt rég. A költő kedvese: vers, — vagyis hát, s ez kissé szemkápráztató: a vers, a „csalfa vak remény", mint mondá a valamikori költő egészen másról, s mint Király László: „Nem ajánlhatok verset senkinek. Ha lelkünk sikerül megmenteni, hát Tudom, nem a költészet menti meg.“* Hogyan is van ez? — kérdeztem magamban, kérdőjelet rajzoltam a lapszélre, s viszsza-visszaforgattam a kötetet ezekhez a sorokhoz; majd a felismerés: igen, hát természetesen, Király László hisz a Harcban — fenséges földi tünemény. A költő kedvese: a Harc! De milyen ez a harc, ha: „utálom a dögszagú időbe kiontott hősi vért“? — kérdezem fegyelmezetten, hogyan is van a harc Mikéntje, kérdem, azokat: „kik ugyanúgy érzékenyek a poroszlódobogásra, mint magad“. Tulajdonképpen nincs is kedvese a költőnek, s a harc lappangó szüneteiben, a kényszerű derűtlen megnyugvás idején is, valami Fontos, leküzdhetetlen kényszer a: merre?, honnan?, miként? A kötet egyszerre a Harc és a küzdelem az e harcban való hitért: az eszmény-megőrzés versei ezek. „Szidjátok költőiteket — de tüzes ágyukban, zúzmarás lepedőjükön nem feküdtetek.“ Van, aki alkatilag, eredendően tudja, hogy Másabb a világ, mintsem elképzelte azt egy eszményi donkihóz, s van, akit már gyerekkora körülményei késztetnek e felismerésre. — Király László visszasóvárgott ifjúi korosztálya e két szempontból nem kategorizálható: legtöbbjük sem alkatilag, sem költői indulása körülményei folytán nem készül döbbent felismerésre. S mikor fejtetőre állt benne a világ, csak az igazán erős volt azt képes újra talpraállítani. Király László ezen nagyon kevesek közé tartozik, megszenvedett nyugalma, megőrzött lelkiereje, a szükségelt költői józanság okán, nem beszélve pillanatnyilag költői erényeiről, az eszmény-Továbbvivők legfontosabbika: „Vigyázzatok, el ne nyomjon az álom“, „Elalusztok — és erre nincs bocsánat —“, „nem költőknek találták ki a jó alvásokat“, „Álomgyűjtők gyűjtik álmaink“ és „Megérkezünk — bár álomtalanul“, tehát: „éjfél is van, most kellene megidézni azt a meghatottságot, azt a szerelemhez hasonlatos melegséget-szorongást, vagy valami önfeledt derűt, mindenki alszik...“, míg a költő „ül és lassan írja ezt.“ Különös költői alkat, nem óhajt új eszményeket, a „honnan“-időből megőrzött harc-igenlést viszi tovább, s akkor a legelszántabb ebben, amikor kiábrándultságait veszi számba. „De miből írjátok ti a verseket?!“ — kérdezi, s ez már állítás is a felkiáltó jel kapcsán: hisz az eszménymegőrzésben, a költői erőben, s ahogyan hitt az indulásban, úgy reménykedik a megérkezésben. Hova? Ahol: 1. „Helyet keresel magadnak, ahol leülhetnél egy diófa alá és azt mondhatnád: jól vagyok.“ 2. Ahol: „Betűt betűhöz illesztve halálig, A szellem tán új hazát teremthet, Melyben a szó igazzá válik, S nyugalom várja a meggyötört testet.“ 3. Ahol: „tatár török villámló fegyver után fordulhatsz nyugatnak délnek kivicsorog szemedből szavaidból minden szeretődre a hazamegyekének.“ 4. Ahol: „hátha sikerül elveszíteni a kulcsos egyedüllétet a kaloda-szerelmet“ 5. Ahol: „Valahonnan idehallszik egy pusztíthatatlan furulyaszó. Befonja éjszakánk nyugalommal.“ — gondolom, nem kell különösebben hangsúlyoznom, hogy szül Király László: Amikor pipacsok voltatok. Versek. Kriterion, Bukarest, 1982. lóföld-ragaszkodása mely harcmezőt és mely megpihenések helyét sugallja számára. Harc és nyugalom ellentétpárjából bontja ki versei egyik főmotívumát: harc a nyugalomért — nyugalom: a Harcért. E különös költői alkat talán az egyik legkorszerűbb alkotói magatartás hordozója. Ezen egyensúlyteremtés folyik a vers-libikókán, egy sor erre az oldalra, egy sor arra, most ez billent fel, most az merült alá, egy hangulat ide, egy gondolat amoda — a versért, mely a nyugalom harci indulója. „Megérkezünk — bár álomtalanul az álomgyűjtőt beszövik hallgató drótjai, minden pók műszere félni megtanul. Szó derül, és most már rímelünk. Bölcsesség ez vagy ifjúság múlása? Fontos csupán lel ittmarad velünk. Nézzük egymást és nem gondolunk másra. Neve lesz újra felhőnek, szélnek. Madárnak, fűnek, bornak ragyogása." Nagyon szép megfogalmazás: szó derül. Egyidőben: 1. Újra szólunk és ez a derűt is biztosítja. 2. Szó és derű, a szó derűje és a derű szava már újra verselni-rímelni késztet. 3. Szó derül: titok fogalmazódik — újra nevet adunk, s aminek nevet adunk: felragyog újra. Erős költő, tudja, mit csinál. Tudja, mi a költő sorsa-kötelessége. Más világban, de sehol máshol. Megnevezni, felragyogtatni — s a pók-műszer félni megtanul. A harcos költő igazi fegyvere a szó. Király László kötetében is a fiatal költősereg együttrúgtatás-szavakkal indul, kacagányszóval kacag, zászlószavuk lobog, szablyaszavuk fénylik, nyílszavuk mennyekbe fúródik, ágyúszavuk dörren, pajzsszavuk védi őket, s ha kell, halálszóba fognak belehalni. „Pontos, kíméletlen legyen a szó“ és „a szóban: melegség s erő“, hogy lehessen „visszanyújtani kölcsönkapott szókat, megtisztítva, annak, aki adta.“ Művészetének anyaga, a nyelv, a Szó, költészetében épp oly központi téma, mint a harc, s összefonódik vele elválaszthatatlanul. A kifejezés átütő erejére, pontos árnyalataira épp oly gondosan ügyel, mint a fegyverét jól ismerő, jól karban tartó mesterlövész katona. Az ifjonti hévben még szomorúan szemlélte a szabadságolt öreg katonákat, az idősebb költőket, de hamarosan felismeri az előtte haladó gárda szövetségének-költészetének erősségeit is, s vershadseregébe egyiket-másikat már mint, mondjuk, „ezereskapitányt” is befogadja. A költészet nagy folyamatában úgy méri fel a forma döntő fontosságát, Tu Fu-tól Babits Mihályig, hogy közben megismeri a verselőt meglegyintő hiábavalóság-érzetet: az igazi harc nem a verslapokon folyik csupán. S a „bölcsességpartiokon“ elkiáltja: „abbahagyom a költészetet“ — majd versel tovább. Mert: „Gyűlnek az egyetértők, reméljük. S a versek, mint fölkelők“. „Nyugalom hát és figyelem — ez kell. Kitérni fegyverek látómezejéből“ — mert már „tudjuk, ki mi és micsoda“. Egy 980-ban írt versében írja ezt, keserű tapasztalások, kiábrándulások, magáramaradottságok után, „megőszülve ósdi becsületben“, amikor már a költő önazonosságérzete kialakult: „Mi mi vagyunk, de ti?“, egy biztos tudatban: „a zsoldosok sem mink vagyunk“. A „képzelt vagy nem hitt valóság“, a már említett Más-világ felismerése-megszenvedése után is magabiztosan vallja, hogy e naiv hősök seregéből „nem lett belőlünk más“, az indulás eszménye fennmaradt: a költő-erkölcs állandó előtérbe kerülése, a rája való figyelésfigyelmeztetés Király László verseit az erkölcs költészetévé is avatja. Tovább élve a kötetet, a versekben mind jobban feltör a befejezetlenség-érzet, az abbahagyhatatlanság-kényszer — a gyülekező „elvesztegetett évek“-érzés ellen. Új kettősség ez, az ellen-élmények, a „nincs idő“ „félelemidőszámításá“-val szemben a költői indulat további erőtartalékokat fedez fel a rámutatásra, a ráolvasásra, „egy rendes versre, mely élni tanít“. Az álomként átélt történések és a vers-valóság közötti együttélés különleges közeget biztosít írói és olvasói hangulathoz egyaránt. A költő már más szemszögből figyeli-írja a világot, átélte „a már nem vagy még nem lassú okosságát nem hiheted"-állapotot, akár a „ha még most sem akkor már soha“-hangulatot: oly természetességgel írja döbbeneteit, torokszorító érzéseit, mint valamikor a „harci indulókat“. A vers Prospero-szigetére viszszahúzódva, ott mintegy újraálmodja élményeit, s ezt oly belső indulattal, hogy maga a vers valóbbnak tűnik, élőbbnek, mint az a bizonyos Másvilág. Király László számára így megmaradt az indulás eszményi tisztasága a költeményben. Éppen az a csodálatos ezekben a versekben, hogy bár a hangulat ellenirányba vált át, a belső erő megmarad, sőt, éppen mert a költő számára a szó már nem csak fegyver, de bensőségesség, kiteljesedés: a versmondat egyszerre otthon és fedezék, élettér és megbizonyosodás. A vers vitairat-, indulóhangról átvált az önmegvalósítás-önmegvalósulás közegévé, a költő úgy mondja a világot, hogy a megszenvedetten megtisztult szavak által önmaga erkölcsi, hangulati, eszmei feltárulkozásához is biztosít teret-helyet, ön-reflexiói kerülnek előtérbe, hogy rajtuk keresztül láttasson a Másra, s e költői lélekszűrön átkerülve, a költői indulaton át feldúsulva, a vers-hangulat bonyolultabbá, gazdagabbá válik: a költő és a világ úgy érhető egyszerre tetten, hogy kölcsönhatásukban megváltozva-megváltoztatva, kor és korról alkotott kép mellett-mögött-előtt ott dereng a költő belső világa is. Nem mintha ez nem lehetne elmondható régebbi versekről is, ám e kötet verseinek többszólamúsága, a költői szubjektum előtérbe törése nagyfokú lírai gazdagodást bizonyít — a költő megszenvedte, s megszenvedve felülemelkedett a tényeken, melyek áthatják mégis verseinek minden sorát. Emellett harc- és magándalaihoz a vers-környezetet emlékezés és történelmi tér biztosítják leginkább, kevés a tisztán jelenidejű történés, önvizsgálatai közérzelmeket sugallnak. Király László verseinek közéleti tartása sok tízezer olvasót nyert költészetünknek. Indulás-eszményeihez híven, megőrizte a közérthető kifejezésformát, „sehol a költészet sopánkodása, frincfrancos bukfencei“. A táj, egy hangulat, egy mondat történelmi távlatokba helyeződik át. Erdély és Keleteurópa jelenkorának volt eseményei középkorának múlt történései folytonosság és bizonyosság tudatát közvetítik, s egyúttal összetartozás és nyitottság szép ellentétének képzetét hozzák. Nemhogy elfáradt volna ez a költészet, ellenkezőleg, új erők jelenlétének bizonyítéka, s ha elsötétül is a szem, a felnőttkori tapasztalások visszfénye adja azt. Király László új kötete nagyon fontos dokumentuma világunknak és költészetünknek; a költői kiteljesedés messzire mutató tanújele. A „Trelleborg felé fut egy fél fekete eb“ kezdetű, 1980-ban írt verse mintapéldánya a korosztályát ért modern ebi hatások és a hagyományőrzés egységes jelentkezésének: hangulat és külső tény, cselekmény és kép, szó és jelentés közös sodrásban „futnak“ a verskiteljesedés felé, melyet sorról sorra készít elő, tart szigorú egységben a látomásos látvány, a ritmus és a megszenvedetten megfontolt költői gondolat: a sokak által vallott „többértelmű egyértelműség“ egyik legizgalmasabb vers-képletét valósította meg e versben. A kedves, a harc, a szó, az Én, a vers e volt-jövő világában egyszerre a költő Világa és a mi Világunkb a visszaszerzett VAN. VÁSÁRHELYI GÉZA Élem lassan e kötetet, Kádár F. Tibor: Begyűjtés után