Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-14 / 2. szám
Midőn — jaj, álljunk meg. Ne vegyék tőlem rossznéven, hogy máris, már egy szó leírtán — de micsoda szó és minő —, különös nyelvi megrázkódtatás zajlik le bennem. A midenre mindig a legelőnk körzetében illetékes református esperes villan szarvakkal ékes eszembe. Ez a haspók úriember minden, nem tudom, milyen egyházi beszédét (nem tudom, mert valamikor Korzikából eredvén, nyilván csakis katolikus lehetek) mindig úgy kezdte, valószínűleg, hogy legyen ideje legalább az utolsó pillanatokban összeszedni gondolatait — hosszan elnyújtva és rezegtetve. Midőn „Az árváknak atyja, az özvegyeknek őrizője az Isten“. Tehát midőn az Utánunk című hasonlíthatatlan hetilap elháríthatatlan kérésére majdnem nyers állapotában adom közre majdan hosszú évek gyötrő munkáját igénylő Emlékirataim csekélyke előlegét (ahogyan manapság elterjedt, vázlatos vázlatát) tüstént tüsténkednem kell: az utópiát leszámítva, tulajdonképpen minden írás emlékirat. No meg a tervezgetés és a fogadkozás és a vállalás is utópia. Még alig hűlt ki az emléken(-ből) a meleg, az a kevés — már írjuk, már kihűlt a csekélyke emlék — annál kevesebben íródik. íródik a világ, mihaszna, mihaszna világ, ha íródik, talán tanulság. Párosujjú hím vagyok. Ne tessék megijedni: nem fokhagymaszagú amerikai kétágú — oposszum. És nem is róka, akinek nyomjelző ibolyamirigye kellemetlen ibolyaillatú. Az előbbi Alfred Edmund Brehm atyánk szerint „üldözés közben sosem védekezik, s ha már nem tud elrejtőzni, mindent nyugodtan eltűr“. Nevem: Simon (fajtám nevéből: Ovis musimon), egyébiránt Mafla, Mafii a becenevem. Szarvamon azonban még korántsem alakult ki az intelligencia csillogó (végleges?) formáját jelző szabálytalan harminc-negyven harántráncolat, addig még sokat kell ráncolnom a homlokom a tudományok jóízű (elméleti) csarabbal dús mezején. Tanulmányaimban nem adom alább: előbb-utóbb meg akarom szerezni a Nagy-Kuda tudományos fokozatot. Hogy én is az Eddában szereplő őstehénnel, Audhumlával kezdjem, amelyről Snorri Sturluson izlandi szerző írt 1220-ban. Egyelőre sokkal fontosabb a kézzelfoghatónak örülni. A szerencsés véletlennek és a MUFON (Mutual Unidentified Object NetWork — Kölcsönös UFO-megfigyelő Hálózat) aligazgatója, John Schuessler meghívásának köszönhetően egyéves tanulmányi ösztöndíjjal a famaországi Ré-szigeten tartózkodom, onnan küld m e tudósítást, hálás köszönettel a felkínált megnyilatkozási alkalomért. Alig egy hónapja érkeztem ide, de az Atlanti óceánban tündéri bájaival májusban meztelenkedő szigeten máris sok mindenre rányílt a szemem. Sok errefelé a szamár. (Erről majd alább.) A szamárbőgés azonban itt sem hullik a mennyországba. Eső pedig — mint már majdnem tudjuk —, nem attól lesz, hogy bőg a szamár, mosdik a macska, vagy lyukas a kocsis, ahogyan felénk mondják, azaz asszony hajtja a lovakat. Ne feledjük, hogy mindez ,.a keménykezű enyhülés korszakában“ történik. Szállásom egy Ausztráliából érkezett nyájösztöndíjassal van. Meglehetősen visszahúzódó természet; nem is tudom, mit studíroz. Annyi már kiderült, hogy itt lapozott bele először Alfred Edmund Brehm atyánk Az állatok világa című művébe. Én elhatároztam, hogy tágra nyitom szememet-eszemet; a nyelvészet mellett bármi arra érdemeset-érdekeset tanulmányozni fogok. Nemcsak az UFO-k, az egész világ majdnemhogy azonosíthatatlan immár önmagával. Az ausztrál kolléga bamba izgalommal mutatta, hogy miket ír róluk Brehm: „A juhon minden más háziállatnál jobban észrevehető az az elfajulás, ami a háziállatként tartott állatokon szokott jelentkezni.“ — Hiába származunk olyan büszke ősöktől, mint a muflon, a pusztai juh és az argali? — kérdezte szinte kétségbeesetten. Hiába. Mert: „A szelíd juhot össze sem lehet már hasonlítani élénk, óvatos, bátor és fürge törzsalakjával, a vadjuhval, mert a házi juh az elképzelhető legostobább és legeltompultabb érzékű lények egyike. A villámlás, a mennydörgés, a zivatar teljesen kihozza a sodrából.“ Szállástársam kénytelen volt elismerni, hogy mindez igaz, ugyanakkor közölte velem, hogy ezeket a megállapításokat igen sértőnek érzi. — Ó, ez még semmi — mondtam neki, mint aki nem szenved hasonló sérelemhiányban —, manapság ez Európa-szerte divat. Vannak abban a könyvben különb-cifrább dolgok is. Ehhez például mit szól? „A gnú a párosujjúak gnómja. Lényükben a nevetségesség, a tüzesség és a hóbortosság vonásai egyesülnek." Miért? Csak mert nem olyanok, mint a szerző? A mérték az, aki önmagát annak kinevezi? Meg aztán, itt van ii: „Páncélos egér“. Nyilván így sincs sok esélye az emberrel szemben. Együtt olvastuk (és háborogtunk) továbbá a kardszarvú antilopról is: „Nincs még egy antilop, mely pompásabb látványt nyújtana, mint a menekülő kardszarvú antilop“. Emberek milliói menekülnek körbe-körbe a földön; az eleje már utolérte a végét. Ki merné ezekről a lényekről állítani, hogy körmenetük, amely ha nem egyéb, a hazátlan kétségbeesésé, voltaképpen pompás látvány! (Még eszébe juthat alkalmasint valakinek a rómaiaknak az idők ködébe veszett megoldása a fölösleges emberek eltüntetésére: a havan éven felülieket a Tiberisbe fojtották.) A hiénakölykök és a tevecsikók nyitott szemmel jönnek a világra. (Ez is ugyanabban a könyvben áll.) Sok-sok szem látja mindazt, amit tilos volna; nem nézni, hanem elkövetni. „A kövér- vagy zsírosfarkú juh“ (a juhcsalád téniasszonyai) kifejezésre ausztrál kollégám egyenesen kecskésen mekegni kezdett dühödt felindulásában. Szerintem a tudományos, higgadt búvárkodásnak árt az efféle kedélyhullámt is. Persze szenvtelenek se legyünk; szívünk helyén ne békasó legyen. Inkább valahogy olyanformán, hogy forró szívünk közvetlen közelében, tárgyilagos tekintetünk. Azt tanácsoltam neki, hogy számára megfelelőbb lévén a hűvösebb britek lelki éghajlata, próbálja meg átkéretni magát Cambridge-be, a Trinity kollégium birkanyájába, amely évszázados hagyomány alapján a tanintézet területén él. Legutóbb PANEK ZOLTÁN ezer diák hősi küzdelemmel mentette meg a nyájat, amikor egy árvíz a létét fenyegette. Van még gyöngédség a majomszabásúakban is. Csak hétköznapokon valahogyan nem jut eszükbe. A minap érdekes leletre (ezt idézőjelbe kellett volna tennem) bukkantam a városi könyvtárban. A MUFON-hálózat könyvtárai egészen újak, komputerizáltak; az Isaac Asimov javasolta Globális Komputerizált Könyvtárhoz kapcsoltak. A Ré-szigeti MUFON Intézet is úgy horhatja a legfrissebb információkat, mint más a tejet. Már tudom kezelni a visszakeresőt, minél bonyolultabb lesz valami, kénytelen ugyanakkor annál egyszerűbbé válni. Némely elmélet szerint mi vagyunk, „a köztes nemzeedék“, az utolsó barlanglakók, a holnapi barlanglakók közvetlen ősei. A múltunktól elszakadtunk, de még nem tudunk elszakadni a jövőnktől, amihez már semmi közünk. Én valahogyan jobban kedvelem a régimódi, mondjam így: hangulatos városi könyvtárat. Fogalmam sincs, hogyan kerülhetett ide ez a folyóirat, a M. Ny., egyetlen példányban, az 1ú12-es évfolyamból. A nem is olyan távoli Noirmoutierből netán? Csupán annyi van ráírva, elmosódott lila-tintával, hogy egy volt fogoly ajándéka. Ebben a füzetben találtam, a 288. oldalon az alábbi apróságot. Idemásolom. NYELVI HALÁLOK: A szabónak elszakad az élete fonala. A kertész a paradicsomba jut. A portásnak megnyílik a mennyország kapuja. Az órásnak itt az utolsó órája. A kalauz eléri az utolsó állomást. A fogorvos itthagyja a fogát. A színész letűnik az élet színpadáról. A muzsikusnak elszakad élete húrja. Az ügyvéd megkapja az apellálhatatlan végzést. Az anyós az örök hallgatás honába költözik. A boldogtalan megboldogul. A szerelmes utolsót sóhajt. A vegetáriánus a fűbe harap. A teherhordónak könnyű lesz a föld. A darwinista megtér őseihez. Az író kezéből kihull a toll. A közhely és a mindig változni ingerlődő kép akaratlan, de kényszerű összefüggése; egymásba ragadva, szétválaszthatatlanul menetelnek majd a következő évszázadokban is. Vannak végleges megoldások. Mondhat ki mit akar. Ezek szerint a nyelv akkor fog meghalni, amikor végleg kilóg a nyelve. A nyelvük. A nyelvünk. Kikié. És nem következik el sem a metanyelv metamorfózisa, sem a matematikai nyelv lehetetlen uralma a nyelvek sokféleségén, ami azért szép, mármint a nyelvek végtelen zenéje, mert csak egyet is elvenni belőle, oda a világ. Legalábbis az idáig nagy nehezen megőrzött. Ezért egy nő anyaszült meztelenül is még mindig anyanyelve teljes tollazatában pompázik. A lélek csak a nyelven túl vetkőztethető igazin. A kegyetlen megmaradáshoz humorban kell fürödni, az élteti nedvekben lubickolni, nem szamártejben elfeküdni. Szamártej van amúgyis elég a fejekben. Kotyogása kihallszik; ettől kotyog némely nagyokos — és szépek a buta dámák. Különben Tandori Dezső szerint (aki pedig a pünkösdi tüzesnyelv előhívó-mestere): „Mivel hallgatunk is, ha nem a nyelvvel? ■ Itt minden tiszta, patyolattiszta, már-már könyörtelenül áttetsző, rideg-hideg; ha őszintébb mernék lenni, megalázóan tiszta. (Könynyű ott tisztának lenni, ahol mindenki az, és ahol nem azért mosakszanak, mert piszkosak, hanem hogy tiszták maradjanak.) Mindennek az ára egy rémuralom feltétel nélküli elismerése és elviselése. A MHFON Intézetben is a takarítónők rémuralmának korszakát éljük. Ezek a takarítónők hovatovább elegánsabbak és ápoltabbak, mint a nélkülözhetetlen és veszettül csinos titkárnők. De a felvételi feltételek közül (amikor már belemelegedtek az állásba) csupán azt teljesítik egyre tökéletesebben, hogy kifogástalan és kellemes megjelenésűeknek kell lenniük. Nem lehet „életkoruk“, ezt a kozmetika hallatlan ügyességgel elmázolja, elkendőzi. A takarítást viszont voltaképpen az Intézd alkalmazottaira és a látogatókra bízzák, velük végeztetik el. Mégpedig: tüsziszegéssel, arcpirítással, szemöldökszigorral, ha kell, hangos rendreutasítással. Senki sem érezheti biztonságban tőlük magát. Mindenütt ott vannak, az idegenek és a házbeliek nyomában egyaránt. Rikácsoló banyák; a világon a takarítónők a leghangosabbak és a legidegesítőbb hangiak. Amolygó munkatempójuk közepette naphosszat azt ecsetelik (azt dicsetelik) egymásnak, megunhatatlanul és meg nem untán, hol, melyik divatos világfürdőhelyen jártak legutóbb, menük, flörtök, toalettek. Megy valaki, azaz belép hozzánk, akit egyszer már megijesztettek, „rendre szoktattak“, cipőjét már a bejáratnál lehúzza, mint valami mohamedán mecsetben, egyenesen a ragyogó fürdőszobák valamelyikébe oson, ott lehúzza a zokniját is, lábat mos, és ha már lábat, le is zuhanyoz, aztán mezítláb folytatja az útját, miközben felszedi a talpára, a nedvességén mégis kimutatható aport, a minden vigyázat ellenére megülő vénasszonypúdert, így a kétlábúak; hát még a magamfajta négylábú, akit, még exotikum mivoltomban is, egyenesen lenéznek. Elhatároztam, hogy használati utasítást írok az utánam következő meghívottaknak e takarítónőkhöz. Címe: Használati utasítás egy rémuralomhoz. A lámafélék minden különösebb külső beavatkozás és rájuk ripakodás nélkül ürüléküket mindig ugyanarra a meghatározott kupacra ejtik; ha a halom elér egy bizonyos nagyságot, újat kezdenek. És nem dobálnak szét, szanaszét és szerteszét a világon azonosítható és azonosíthatatlan szemétféleségeket. Már az óceánokon és a tengereken is, például csak műanyagdobozokból milliárdnyit, hogy a gyártatlan messziről gyönyörködő vélhetné boldogan úszkáló ásóludaknak vagy fehér darvaknak. (Ez utóbbiak száma már mindössze valami száz.) A műanyag eláshatatlan és tengermosta örök fehér. Dr. Ray Ericson, a fehér darvak egyik megmentője szerint: „Mindent meg lehet szer..'szteni: gépkocsit, holdjár.,t, zsebtévét, óriási űrállomást, de ha egy élőlényt kiirtunk, soha senki nem képes arra, hogy újrateremtse". Sebaj: készül már az ember (anyagában) elpusztíthatatlan lélektelen hasonmása, a fejM# Vg^’lScri mulatságos törtésirtét"^^SsírPm" a helyi lapban. Russel Mustár (a név valódi; ez nem olyan, mintha én valamely iszós kollégámat Iszeszinek vagy Eszesznek nevezném) portás a kaliforniai Valsita város bírósági épületében Az épület fűtőházában, ahová időnként benéz szolgálat előtt vagy után barátjához, a fűtőhöz, nemrég egy fémdarabot talált, ami erősen emlékeztette valami állatra, csak azt nem tudta, milyenre. A fémdarabot mindenesetre hazavitte, amolyan jó lesz még valamire alapon. Feleségével, akit mellesleg már rég ki akar cserélni csinosabbra és főleg fiatalabbra, hoszszabb ideje nem élt teljesen kiegyensúlyozott házaséletet. De csak nemrég jött rá, hol a bibi. Amikor arról olvasott, hogy az atlantai (Georgia állam) Emory University School of Medicine kutatói által végzett kísérletek során a R Jezus-majmok az emberekkel meglepő hasonlóságokat árultak el a párjukkal való viselkedésben: sokkal őszintébben és buzgalmasabban örvendenek egy-egy új társnőnek, mint a réginek, és teljesítőképességük is határozott emelkedést mutat. Ennek okáért, amikor egy alkalommal a kelleténél jobban a pohár fenekére nézett fűtő barátjával, akinek műhelyében ama határozottan valami állatra emlékeztető fémdarabot találta, hazaérvén. Russel Mustár azt kívánta a feleségétől, hogy őt bizalmas kettesben ezentúl Rnetus Sixtusnak szólítsa, és nemkülönben így dicsérje. (A sxtusi kápolnáról is olvashatott valamit.) E fura kívánság kapatos előadásából csakhamar szélvészgyorsasággal elmérgesedő szóváltás lett, ezt követte a tett, illetve a tettlegesség, miközben a feleség az éppen keze ügyébe akadt, határozottan valami állatra emlékeztető fémdarabot is igénybe vette. Nem találta el vele Rhezus Sixtust, csak a hálószoba nagytükrét: a tükör ezer darabra esett, a fémdarab viszont felvette végleges művészi formáját. — Egy macska — nyöszörögte a fehér egeret látó részegeit iszonyatával Russel Mustár. — Egy macskát látok. És akkor már egeret is fogok. — Dehogy látsz te macskát — rebegte békivékenyen a megrémült feleség. — Csakugyan macskát látsz. De az kettőnk macskája. Mi szobrásztuk, együtt. — A feleség örült, hogy a tükör megfogta a közéjük roppant macskát, ő pedig nem tett különösebb kárt a férjében. Miután még azon éjszaka helyreállt a családi béke, elhatározták, hogy az így sikerült vasmacskát (nem tévesztendő össze a hajókon szolgálóval) beküldik a legközelebbi képzőművészeti kiállításra; annyi ilyest lát manapság az ember. Russel Mustár egy talapzatra hegesztette, belakkozta , és a hálószobában született macska elindult diadalmas hódító útjára. A tréfa nagyszerűen sikerült. A bíráló bizottság „a mű alkotóit a művészet téren szerzett különleges érdemeikért " nagydíjjal tüntette ki. Nekem az eset dr. Wayne C. Parker kenguruszakértőt juttatja eszembe, aki szerint a kenguruk „évmilliókon keresztül felhalmozódott roppant nagy tudásprogramjában alig szerepelnek emberek és emberi alkotások. Az intelligenciának két fajtája van. Az egyik az egyes példányok tanulási képessége, a másik az a fajta intelligencia, amely változatlan tudásként öröklődik. Az előbbi azoknál az élőlényeknél jelentkezik, amelyeknek nagy környezeti változások miatt (pl. jégkorszak) jelentős átállási képességekre kellett szert tenniük Ezeknél a közösség védelme alatt az egyedek akár hibázhattak is. Az öröklődő intelligenciájú élőlények viszont alig változó környezetben élnek, és ha hibáznak, azonnal halállal kell lakolniok.“ (A feketeorrú huszármajom, a vörös bőgósmajom — esetleg a macska rúgja meg: ez elég bonyolult.) Ezért szeretnék ellesni az emberek a titkainkat? De akkor miért nem köszöntik így „a meglepően embermódra viselkedő“ majmokat: „Dicsértessék a Rhezus Sixtus?“ Juan Hvang, az okos kínai utazó, akinek a lelke is okos volt és az esze gyöngéd, megható fénnyel szórta be az i.sz. VII. századot, mindenki lelkére kötvén, hogy a tíz legfőbb okosság megszívlelése mellett, résztvevő szívvel figyelje az állatok életét. • Mint említettem, a Ré-szigeten sok a szamár; minden szamárfőre körülbelül három ember esik, ami valószínűleg világcsúcs. Ebben még nem volna semmi különös. A szokatlan az, hogy valamiféle, immár kideríthetetlenül homályos hagyomány alapján a sziget szamarai kivétel nélkül kockás vagy csíkos anyagból készült nadrágban járnak, azaz né-i szára nadrágban, a háton is átvetve, baloldalt gombolódik. A szigeten valaha sok volt a mocsár, és a szúnyoghad bizony szüntelenül támadta a szegény állatokat. A sziget parasztjai, hogy állataik — munkatársaik és barátaik — sorsán némileg könnyítsenek, rendszeresítették ezt a „munkaruhát“. Manapság már megszeghetetlen hagyomány a bizarr elegancia — és egyéb is, amit rögtön elmondandó vagyok, csak előbb egy otthoni, Kárpát-medencei, idevágó emlékemet mesélem el. _ _ A fáik mosarak-cserjéjéhez és legelőkörzetéhez legközelebb eső faluban élt szarvcsírázó báránykoromban (maflaságom első időszakában) egy Papp Miklós nevű juhász a Zoli névre hallgató szamarával és fölötte vallásos, ama haspók református esperes midőn beszédeibehangjába valósággal belebolondult feleségével. A pap ajtajára szerényen mindössze az volt kiírva, hogy lelkész, pedig fiatalabb korában inkább festész volt. Hatalmas szál ember volt Papp Miklós, akkora szárnyfesztávolsági bajusszal, hogy időnként meglehetősen mátyásán azzal egyensúlyozta magát hazafelé. Feleségét olyannyira terette, hogy érte az első világháború végén megszökvén a szibériai hadifogságból, Japánon és az Egyesült Államokon keresztül, tehát (Egy mafla muflon megvilágosodásai) és .► c ca N « •0) ca a N tn majd idejük arcán a fintort elég ijesztővé igazítani. A jelenlétben és a távjelenlétben — egyszerre. ..Távjelenlét, amit Marvin Minsky ígér, ha álmai testet ölthetnek majd. Távjelenlét? Amikor már alig vannak jelen ott is,, ahol elevenen.