Utunk, 1989 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1989-05-26 / 21. szám
Rónai Antal meséli Többféle „prímást“ ismerünk. A szimfonikus- és operazenekarok prímását koncertmesternek (hangversenymesternek) nevezik. Zenekari viszonylatban a legmagasabb és legfelelősségteljesebb funkció. A népi zenekarok és cigányzenekarok vezetői szólamvezető prímhegedűsök — kvázi karmesterek. Az ugyancsak fontos szerepet betöltő, de az egyszerű „prímás“ nevet viselő muzsikus a közismert és köztiszteletnek örvendő „cigányprímás“. Van azonban egy kevésbé ismert, mindazonáltal igen gyakran igénybe vett „prímás“ is, aki nem irányít ugyan semmiféle zenekari együttest, de mégis prímásnak számít. Ilyen az a névtelen hegedűs, aki a Házsongárdi temetőben nap mint nap egyes elhunytak koporsóinak sírbatételekor hegedűjén megszólaltatja az eltávozott — ha nem is feltétlenül kedvenc, de hasonló alkalmakkor legmegfelelőbb búcsúdalát: egy siralmas nótát, vagy érzelgős istenhozzádot, mindaddig, míg a sírásók az utolsó lapát földet is eligazítják az öröklét hantján. Különös foglalkozás. Elég sok időt, utánajárást, előzetes érdeklődést-szimatolást igényel. Ugyanis nem rendeli meg őt senki, maga nézi ki magának és keresi fel az arra neki alkalmas, legmegfelelőbb (legkifizetődőbb) gyászoló tömeget. Vannak, akik örömmel honorálják a nemvárt búcsúdal megszólaltatóját, és persze vannak olyanok is, akik nem igénylik az önkéntes prímás szolgálatát, s egy tizes, vagy huszonötös segítségével megszabadulnak tőle. Akadnak temetések,..amelyeken ő is már eleve be kell lássa, hogy itt semmi keresnivalója nincs. Ilyenek azok, amelyeken valamelyik katonazenekar, vagy rézfúvósegyüttes búcsúztatja az elhalálozottat. Tavasszal-nyáron a Bükkerdő vendéglőjének teraszán, vagy a környéken fedezi fel a neki többé-kevésbé jól jövedelmező alkalmi, szórakozni vágyó klientúrát, s ahol szintén akadnak, akik egy diszkréten odacsúsztatott borravalóval szabadulnak meg tőle. Bárhogy is essék, szerény napi keresetére mindig sikerül szert tennie, annál is inkább, mert ügyesen meg tudja válogatni a klienseit, és nincs konkurrenciája. Régi ismerősök vagyunk. Néha elpanaszolja, hogy aznap nincs elegendő, vagy jobb kilátásokat nyújtó temetése, vagy minden igyekezete ellenére nem ment jól a napi „bőr“. Mindenesetre megkértem, hogy nekem ne húzzon majd semmiféle nótákat — sose szíveltem a muzsikának eme műfaját. Ha talán mégis ezúton akarna búcsút venni, talán inkább Wagner-apám Istenek alkonyának gyászindulójával búcsúztasson, habár meggyőződésem, hogy viharvert, ám számtalan könnyeket fakasztó négy szál húrján aligha tudna belőle megszólaltatni vagy egy motívumot. • A hatéves Scott Redpath (Anglia) gondolt egyet, s bemászott mosógépük hengerébe, ahogy később mondta: űrutazásra akart indulni a csillagok felé. Csakhogy útja végén tapasztalnia kellett, hogy hiába próbál kibújni a mosógépből, de még a kétségbeesett szülők is tehetetlenek voltak, pedig minden elképzelhetőt megpróbáltak fiúk megmentése végett. A segítségül hívott tűzoltók először orvos után menesztettek, aki nyugtatót fecskendezett a kisfiúba, hogy izomzatát ellazítsa, hiába. Végül elaltatta a gyereket, miközben a tűzoltók kivágták a gép oldalát. Két órai megfeszített munka után a kis Scott végre „földet ért“! (sajtó) 6 Andrási Marci ifjúkori „alakításai" Marcival álmodtam valamelyik éjjel. Mostanában gyakran álmodom egykori barátaimmal. Igaz, akkoriban én még csak Thália papnőit (és papjait) nagy szemekkel bámuló gyermek voltam, ő meg tavaszi lányszíveket döglesztő ifjú táncos-komikus, kékszegélyű fehérblúzos maránumista lányok (Nádor Éva, Szentgyörgyi Ildikó, Vasvári Éva, Milliam Micu) Don Juanja ... És amolyan vendégcsalogató a belvárosi Túrós-bodegában. Igen, mert reggeli-délelőtti próbák után mindig betért a jólmenő bodegába, hogy egyegy pohár zöldszilváni vagy hárslevelű, esetleg tramini mellett bekapjon a pult mögött néhány szem disznótöpörtyűt, sültkolbászt, és tette ezt mint az akkor kezdő, zsenge tehetségű, de máskülönben mutatós szubrett. Túrós Cuci pártfogója. Mind a hárman, Marci, Cuci meg a papa is jól jöttek ki ezekből a pult mögötti vendégfelléptekből. A Túrós-cég már azért is, mert ilyenkor, délidőben jártak bevásárolni a főtéri kereskedők feleségei, foss katonatisztek csinos aszszonyai. És hát Marci akkor még vendégfogónak számított. Nem is volt olyan buta ember, mint későbbi kollégái igazságtalanul terjesztették róla, mert a borozgató vendégek becsalogatása érdekében néha-néha a legjobb szubrettekkel, Jaczkó Ciával, későbbi első feleségével, Bázsa Évával, Stefánidesz Ilivel meg Keresztes Kató balerinával, a bonviván Halász Géza egykori feleségével is fellépett a bodegában. Az igazi nagy szám viszont az volt, amikor Andrási Marci szolgálta ki próba után a város szívében propaganda köröket rovó igazi nagyokat, miután azok a körözéstől megéheztek. E nagy hármas tagjai a következők voltak: Fényes Aliz, Nagy Pista és Kovács Gyuri. Lehet, éppen a Sasfiók vagy Az ember tragédiája próbái után tértek be szomjukat oltani egy-egy pohár Ursus dupla-barnára. Marci pedig csodálatos előgyakorlatokat végzett a későbbi Miska pincér szerepéhez, csárdáskirálynők és bécsi hercegnők hiányában helyi és hamisítatlanul valódi bárónők asszisztálása közepette. Szép szerep volt, hangulatos, és a rögtönzött publikumtól a tapsokat is megkapta, kétszeresen, este a színházban. Jó 30 év múltán, a már Willy Lománná öregedett és nemesedett érdemes művész Fellegvár alatti lakása ajtaja előtt, kezében a már-már elmaradhatatlan borpárlatos üveggel, éppen a premier után ezekre az ifjúkori, színházon kívüli alakításaira emlékezett s arra, hogy épp a Túrós-bodegában kérték fel az akkor híres KAC labdarúgói. Bonyhády és a két veres Szaniszló-fivér, hogy egy Fradi ellenes barátságos mérkőzésen ő tegye meg a kezdőrúgást, s hogy ez a jelképes meccskezdet a labdarúgás örök szerelmesévé tette őt. Sokan azt hitték, hogy Józsa és Mujkó alakítója akkor élte élete legboldogabb napjait. Tévedtek: Marci ezekben az öregkori nagy alakításaiban mind-mind fiatalságát sírta el. Ezért kellett már remegő kezébe a borpárlatos pohár. És ezért kellett a barát, aki emlékezett az ő ifjúkori nagy „alakításaira", s akivel közösen tudott emlékezni ezekre az évekre. Amikor a mikrofon előtt eljátszotta a Bródy-elbeszélésből készült Rembrandtban az öreg festő szerepét, aki holttestét adja el, csak hogy fia, Titus, és fiának szeretője, az ő felesége jól éljenek — a szerep végén azt mondta: mintha csak a fiatalkoromat adtam volna el. Sóhajtott, talán két könnycseppet is kitörökt a szeméből, de a másik pillanatban felcsillant a szeme, félrehúzott s már nevetett, ahogy csak ő tudott nevetni, s azt mondta: — Emlékszel, Feri, amikor a Túrós-bodegában a Hej cica dallamával csalogattam be a vendégeket? És én emlékeztem, mert Túrós Márton keresztfia voltam, s amolyan mindenes pikolója abban az időben. KOVÁCS FERENC * hallottam, hogy • Socrates dr. — mint ő maga mondotta — sem képes „egy halottat feltámasztani“... Volt egyszer (hol nem volt) egy „világverő“ brazil labdarúgóválogatott, mely tulajdonképpen egy klubcsapatra épült, a Santos nevűre, s melynek (a klubcsapatnak is) csillaga egy Pelé nevezetű, Fekete Gyöngyszemnek becézett csatár volt... A korosabb labdarúgást kedvelők előtt mindez ismeretes, sőt, sokan közülük az akkori Santos felállítására név szerint is emlékeznek. És mi más ez, mint a csodálat, az elismerés kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Az említett, azaz helyesebben: szóbanforgó Santos kereken negyedszázaddal ezelőtt élte fénykorát, s később is jó néhány éven át tündökölt. Mérkőzéseit a Santos rogyásig zsúfolt lelátók előtt játszotta (s rendszerint közel annyian keseregtek az illető stadionok kapuin kívül maradva, akik nem jutottak jegyhez), nem volt abban az időben klubcsapat a világon, amely akár egyenlő esélyekkel kiállhatott volna ellene, s mint az különböző statisztikákban olvasható: a Santos akkori népszerűségére igen jellemző, hogy az 1963 és 1973 között lejátszott mérkőzésein a „gyönyörtől és örömmámortól 179 szurkoló kapott szívrohamot“... A csillagok aztán lassan kiöregedtek s visszavonultak az aktív játéktól, a fiatal tehetségek pedig (azon túl, hogy számuk elenyésző volt az őket megelőző két generációhoz képest) a cantosnál jobban fizető klubokhoz igazoltak — nagyrészt Európában ... Az annyi évtizeden át csak a sikert ismerő Santos először 1984-ben került bajba: hajszál híján kiesett a brazil I. ligából. Ebben az évben (1984) elvesztette szurkolóinak 60 százalékát is. Hasonló helyzetbe került a következő bajnokságban, majd az azt követőkben a legutóbbi bajnoki mérkőzésén 107 (százhét) néző szurkoló volt jelen. A klub lassan eladósodott, fűnek-fának tartozik. Az alig két hónappal ezelőtt, a klubvezetőség egyik tanácskozásán hangzott el az ötlet: a szurkolókat a nevek vonzzák, szerződtessenek le egy olyan játékost, akinek híre-neve mágnesként hat a szurkolóra, ez esetleg megmentheti a klubot. .. Ekkor került szóba dr. Socrates neve. Dr. Socrates (még doktori cím nélkül) a Santos csapatában (az ifjúságiban, majd később a felnőtt együttesben) kezdte a játékot, itt tűnt fel ragyogó tehetsége. Félszázszor volt a nemzeti válogatott tagja, egyik kitűnősége volt az 1982-es és az 1986-os világbajnokságnak. Csakhogy a 34 éves Socrates éppen másfél évvel ezelőtt „szegre akasztotta cipőjét“, visszavonult! „Rajtad múlik a klub léte — mondotta az orvosnak az öt otthonában felkereső küldöttség vezetője —, gondolj arra, hogy pályafutásod a Santosban kezdted ...“ Dr. Socrates „gondolt arra“ és aláírta a felajánlott szerződést. A csapat pedig, Socratesszel megerősítve, a hírverés szándékával Chilébe utazott, megmérkőzni a Santiagói Universidad együttesével. A mérkőzésre 42 (negyvenkettő) néző volt kiváncsi, enynyi jegyet adtak el — a csapatok játékosai ki sem vonultak a pályára. A Santos vezetősége, pénz híján, a saját és a játékosok egy részének a csomagjait hagyta zálogba a szállodában, amelyben laktak. A csapatot s a kísérőket egy repülőgéptársaság Pelé személyes kérésére szállította haza, Brazíliába, képletes díjért: a játékosok aláírt mezükkel fizettek . .. „Morbid humora van a repülőtársaság elnökének“ — jegyezte meg dr. Socrates könynyezve... Sic transit glória... — jegyezzük meg mi. • az utóbbi évek világversenyeinek (a Világkupáról van szó) összehasonlíthatatlanul legnagyobb meglepetését sílesiklásban egy „senki által nem jegyzett“, más megfogalmazásban „nyeretlen“, alig 21 esztendős nyugatnémet sporttoó, bizonyos Ilans Jörg Tauscher szerezte: győzött! „Azt hiszem, álmodok — kiáltotta »már-már önkívületben» (idézett rész a l’Equipe című lapból) —, soha nem hittem volna, hogy valaha is képes leszek legyőzni olyan sínagyságokat, mint Müller vagy Zurbiggen, de ha már sikerült...“ — eddig jutott a lelkendezésben Hans Jörg Tauscher ugyanis e pillanatban, mint a l’Equipe írja: „Kereken egy tucat marcona kinézésű férfi, akik még azzal sem fáradtak, hogy sízőknek álcázzák magukat, körülfogta, majd ölébe kapta a győztest, s pillanatok alatt eltüntette egy páncélozott kisautóban...“ A nők versenyét ugyanebben a próbában a svájci Maria Walliser nyerte. „Azt hiszem, álmodok — kiáltotta Maria Walliser »már-már önkívületben zokogva a boldogságtól» (idézett rész a‘Equipe című lapból) soha nem hittem volna, hogy valaha is képes leszek legyőzni olyan sínagyságot, mint Vreni Schneider! De ha már sikerült ...“ — eddig jutott lelkendezésében Maria Walliser, ugyanis e pillanatban — el tetszett találni — tucatnyi marcona kinézésű férfi, olyanok (vagy éppen azok), akik még azzal sem fáradtak, hogy sízőknek álcázzák magukat, körülfogta, ölébe kapta, s pillanatok alatt eltüntette egy páncélozott kisautóban ...“ „Krimi? Nem! A halnémává dermedt nézők arca röpke három perc elteltével megtelt az elismerő öröm ráncaival — l’Equipe —, újra láthatták a győzteseket (nyilván külön-külön, az illető próba, azaz »elrablás» után —, szerk. megj.), kezet szoríthattak velük, a szerencsésebbek meg is simogathatták őket. Igaz, ezúttal csak sportöltönyben, semmiféle szerelés nélkül.“ Szóval, semmi krimi. A sportolók épen, egészségesen fogadták a gratulációkat — síléc, síbot és védősisak nélkül. Erről a vereséyről tudni kell, hogy ilnen nehéz pályán bonyolították le, mínusz 26 fokos hidegben, jeges havon. A rendezők a maguk részéről mindent megtettek az estleges bukások elkerüléséért: a sportág történetében például először szereltek a pályanyitók síléceire fotocellákat, hogy a pálya egyenetlenségeit megismertessék a versenyzőkkel. És megkezdődött a verseny. A világ élvonalbeli sízői kétféle (a legjobbnak kikiáltott) szerelést használnak, az egyik az Atomié, a másik a Völkl nevet viseli, s természetesen két külön sportszergyár termékei. Meglehetősen hosszú ideje az Atomié márka „uralta a mezőnyt“ — ilyennel ilyenben Siklónak a világ legjobbjai. S most a bomba: Hans Jorg Tauscher és Maria Walliser Völkl szerelésben győzött." Az őket — ha csak percekre is — „elrabló“ tucatnyi férfiú egyike: „Az Atomic kémjei mindenütt ott vannak! Hóbuckák alatt, fenyőfák odújában, árszakállal vagy anélkül, de ott vannak, rendkívül óvatosnak kell lennünk! Pillanatok alatt lekoppinthatják a termékeinket!“ „Tulajdonképpen sportolók vagy sportszergyártó cégek vetélkedőjének vagyunk tanúi?“ — teszi fel a kérdést a TEquipe munkatársa. Hovatovább nehezebb a kérdés. (szamosi) Ifim m ipW %KH2BFm m mw1&'ss/y/, a M V' ■ma %Wk jKlVw lÉlmw Itt A a C D f r G w sakk ’ y,. . c. , • ·4. ■*‚‚/ E heti feladványunk (Baló Tibor, Thema Danicum, Dánia, 1989.) az úgynevezett „gyújtópont-témát" dolgozza fel, amelyben sötétnek érdekes ellenjátékot épített ki. Világos: Kb7, Bc6, Be6, Fd8, Ha7, Hb3, f2, f6 (8). Sötét: Kd5, Vg2, b6, c7 (4). Követelmény: világos indul, és három lépésben mattol. Múlt heti feladványunk megoldása: 1. Hd4! (lépéskényszer) 1. — Kc5 2. Ke4 Kc4 3. Bc6 m. Vagy 1. — Ke6 2. Kc4 Kc4 3. Be6 m. „Csak ami nincs, annak van bokra“ írja József Attila, s itt a „nincs“ nem csak az egymást szorító valóságel meg zártságából való kilátás, de az egyetlen lehetséges szabad tér, amelynek viszonylatában a „van“ korlátai is értéket nyernek. Az ilyen áron teremtett szabadság-viszonyban (ami legyen most a költészettel egyenlő) már nem csaponghat önmagáért a képzelet, hogy létezőt és nem létezőt önkényesen társítson össze; a metaforának, költői képnek versenként költészetenként külön, sajátos értéke, súlya, feszültsége van, amely a nincs és a van között a teljességtől való megfosztottság mértékét adja. Ebben a viszonyban válik eszmehordozó egységgé az asszociáció vagy asszociációs rendszer. A József Attilával kortárs cseh František Halas verseiben ilyen sajátos értékűek a metaforák. Nem tágítja filozofikus végletekig a versteret, mint József Attila, de minden egységben képes ama teljességtől való megfosztottság „birtokában“ is uralni a versnyi mindenséget. Képei megváltoztathatatlanná színezik a versteret, hogy minden elem egy soha nem múló jelenben váljék jelentőssé. FRANTISEK halas ŐSZ A TAVASZBAN Őrült madár fuldoklik a tavaszi ködben. Gyermeki varázs: játszanak az erdőn! Károg az árny, meg kell hogy öljem. Vak kígyók bronza olvad a sűrűben, kék szikrákkal égnek a nefelejcsek, jégmadár fészkel friss tüzűkben. Csillagkép gyullad a fűben vidáman, pacsirtadal zendíti az eget, vedlik a kígyó, mint bűn az imában. Barátkoznak velem az ég angyalai? Velük játszhatom majd megint? Miért ne, hisz régen csak úgy hívtak, hogy Feri! Él még bennem néhány színed, drága Éden, de nem jön angyal, nincs már sehol angyal, bujdosom a játék varázserdejében. És elfogy a bánat, a némán zokogó, s mint levél az őszi fáról, kering rólam a szó. SZABÓ LŐRINC fordítása Sztár és/vagy színész II. Hollywoodban a sztárok mindig a közönség mitikus bálványai voltak. Szinte fanatikus rajongással csodálták őket, amiben ismét csak megmutatkozik valamiféle vallásos jellegű szertartásosság. A sztár: csillag, márpedig az égitestek minden mitológiában egyszersmind istenségek is. Apollón a Nap, Diana a Hold istene, illetve istennője, de a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Neptunusz is mind-mind istenségek. Az emberek nevezték ki őket isteneknek, és közben minden emberi attribútummal, jóval és rosszul felruházták őket. Ugyanaz történt a filmcsillagokkal is: bűn és becsületesség, mértéktartás és kicsapongás, gyarlóság és makulátlanság ugyanúgy jellemzi őket, mint a pogány istenségeket, akik öncélúan soha nem használják, de az emberek érdekében mindig bevetik rendkívüli vagy épp természetfeletti képességeiket. A sztár emberre szabottabb körülmények között, mondhatni dióhéjban ugyanezt cselekszi. Amióta a star system létezik, a színész tehetsége többé nem a sajátja, hanem mindenkié, a közönsége java. A színész akkor is előadást tart, ha a mozgó- vagy állókép a magánéletét mutatja be. A sztárnak nincs magánélete. Nincsenek intimitásai. Nem engedi a „sztártenyészdő“, hogy legyenek. A sztár a közönségé, a vélt vagy valódi tömegigény hőse és áldozata. Ki van sajátítva magánemberi minőségében is. A rendszeresített partykon a nagy filmcsillagok ugyanúgy lakomáznak, mint hajdanán a görög mítoszok istenei az Olümposzon, hírnév, hatalom és rangsor szerint. A különbség csak anynyi közöttük, hogy a mai halandók nem azért istenítik a filmcsillagokat, mert olyanok, mint az istenek — bár ezt a kvalitásukat is nagyon becsülik —, sokkal inkább azért, mert az istenek hasonlítanak rájuk, tehát megérdemlik az imádatot. A hollywoodi Filmlandban szinte monarchikus viszonyok uralkodnak a filmcsillagok között. Filmország értékrendjének döntő tényezői az autoritás, az üzlet és a hipokrízia. Mivel a legpraktikusabb hazugságokat lehet a legkönynyebben elhinni, a reklámsajtó legfőbb feladata az, hogy a leghihetőbb hazugságokat produkálja mindennap, s amennyire csak lehet, a „higyj és ne kutass“ régi elvének rendelje alá olvasóit. Ez ismét csak vallásos stílusjegyeket kölcsönöz a sztár-jelenségnek. Az egyetlen felemelő a dologban csak az, hogy az istenítés középpontjában egy színész áll, gyakorta nem is akármilyen színész, hanem olyan, aki mesterségének profija. Sztár esetében talán kevés is anynyit mondani, hogy „mestersége: színész“, hiszen a színészet olyan mesterség, vagy hivatás, ami szakma és lelkiállapot is egyidőben, egyéni sors, de különleges mentalitás is. Az, hol ar társam bőrébe tudjak bújni, s tökéletesen felidézzem jellemét, örömét, bánatát, fájdalmát, megpróbáltatásait, vagy épp ellenkezőleg: bűns vagy mértéktelen tobzódásait, ez bizony különleges adottság. Amellett a színész léte mindig egy másik alkotó éléhez kötött, azéhoz, aki megírta a regényt, a novellát, a drámát, a forgatókönyvet, amelyet neki kell közvetítenie a néző felé. És rendszerint olyan műveket közvetít a film sajátos nyelvén, amelyek egybeesnek a közönség pillanatnyi igényével és ízlésével, vagyis annak a bizonyos kollektív deliriumnak aktuális momentumaival. A filmcsillag tehát ismét csak mítoszi közegben mozog, léte a „sokaságállapothoz“ kötött. Volt ezenkívül két olyan történelmi esemény is, amely tovább bonyolította a sztárjelenséget. Az első a beszélőfilm felfedezése, a második a televízió térhódítása volt. Ez utóbbi megkétszerezte vagy megsokszorozta a filmcsillag istenítésének lehetőségeit, az előbbi azonban romokat produkált és öngyilkosságokhoz vezetett. A beszélőfilm ellentmondást teremtett a nemzeti nyelvek partikularitásai és az általános képi kifejezési forma mondhatni szupranacionális, egyetemes érvényű szabályai között. Az ellentmondások váratlan hatásokhoz vezettek. Nagyon sok régebbi sztár pályafutása derékba tört, megszaporodtak a hullócsillagok. Hollywoodban új király jelent meg, a mikrofon, s ehhez nem mindennap tudott alkalmazkodni. ABRANAM JÁNOS - film-