Váczi Közlöny, 1890 (12. évfolyam, 1-51. szám)

1890-05-04 / 18. szám

Vácz, 1890. május 4. XII. évfolyam. lelölizeiési ára: évnegyedre..........................1 frt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) 18. szám. MIADALMI Hirdetések: Nyilt-tér: a legolcsóbban eszközöltetnek sora.......................... 30 kr. s többszöri hirdetésnél kedvező Bélyeg illeték ményben részesülnek, minden beiktatásnál .30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők) Vácz, Gasparik­ utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. — Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. ” A „Váczvidéki egyetemi ifjak köre.“ Mint lapunk más helyén olvasható a »vácz­vidéki egyetemi ifjak köre« f. év április 30-án megtartá rendes évzáró közgyűlését; ez alkalommal nem lesz tehát érdektelen, ha röviden mi is megemlékezünk a kör működéséről s egy­két vonással ecseteljük a lefolyt egyleti év történetét. Tagadhatatlan, hogy városunk az utóbbi idők­ben rendkívüli haladást tett. Kimozdult a régi lethargiából s társadalmunk jelesei mindent elkö­vetnek, hogy a külsőleg is megifjult Vácz elfog­lalja helyét azon városok sorában, melyek között fekvése, közlekedési eszközei, erős intelligencziája méltó helyet jelölnek ki számára. Csatornázunk, kövezünk, építünk, fásitunk, szépítünk, szóval haladunk. De ez a haladás csak egyoldalú, csak külső. Ha idegen jő hozzánk, aki csak egy évtized óta nem látta városunkat, bizonyára meglepetve fog körüljárni s alig fog ráismerni a régi képre, de ha aztán a társadalmi életet kezdi tanulmányozni, csakhamar kiábrándul s azon tapasztalattal fog távozni körünkből, hogy a város csak új ruhát kapott, de a ruha viselője még mindig a régi. És valljuk be, hogy igaza van ! A mi társadalmunk indolens; talán már nem alszik, de legfölebb is ébredezik. És éppen ez az ébred­ezési stádium magya­rázza meg azt, hogy a­­ vácz-vidéki egyetemi ifjak köré­­­vel, ezen fiatal és szerény egyesülettel la­punk e helyén foglalkozunk. Igen , mert e körnek nem csekély érdeme van abban, hogy társadalmunk ébredezik. Mikor az ifjak társulata megalakult, főczélul tűzte ki ma­gának Vácz társadalmi szellemének élénkítését. És ha a záró­ közgyűlés beszámoló jelentéseit figye­lemre méltatjuk, be kell ismernünk, hogy e czél­­jának sokkal jobban megfelelt, mint városunk bármely hasonczélú egyesülete. Mit is tett ezen egyleti évben a kör? Rendezett Váczon egy to­m­­ból­aestél­yt, két felolvasó estélyt, egy felolvasással, szavalatokkal, műkedvelői előadás­fűszerezett hangversenyt, megünnep­el­te már ez. 15-ikét, a nagy nemzeti ünnepet és hogy nevének megfeleljen Vácz vidékének máso­dik czentrumában, Aszódon is bemutatta ma­gát egy felolvasó estél­lyel. Mindezt tette alig nyolcz hónapnyi rövid idő alatt, küzdve kedve­zőtlen anyagi viszonyokkal, küzdve a közönség részvétlenségével, de nem csüggedett. Érezte, hogy övé a jövő, ha le lesznek küzdve a kezdet nehéz­ségei, ha le lesz győzve a társadalom előítélete. A sajtó egyhangú elismerése s a jelen voltak tudata tanúskodik minden estély erkölcsi sikeréről, de egyúttal tanúskodik az anyagi áldozatokról is. Megkedveltette a kör a publikummal a szel­lemi élvezetet. Változatos és kitűnő programmot adott mindig, melynél az érdeklődést még a táncz élénk vágya sem volt képes lelohasztani. Jelen volt az ifjúság testületileg a márcz. 15-én rende­zett banketten is, hol a polgársággal karöltve be­bizonyító, hogy nem a szerepvágy, nem az önzés vezérli, hanem a társadalom felsőbb érdekei. Szí­vesen lemondott az akczióról azon peremben, mi­dőn magánál hivatottabbakat látott az ügy élére állani. S ezen az estén oly ünneplés tárgya volt (és méltán!) a kör, hogy a legszebb reményekkel k­i kellett következő estélye elé tekintenie. A csaló­dás azonban nem törte meg az ifjú akaraterőt. . . haladni fog tovább a kijelölt ösvényen biztos tu­datában annak, hogy eljő még az elismerés ideje is. A kör ez évben október közepe táján alakult meg s ez idő óta mit sem mulasztott el, hogy má­sodik czéljának az önképzésnek is megfelelhessen. A rendes gyűlések valóságos matinék voltak. Sza­valtak, felolvastak, bíráltak. S ha az idei pályázat meddő maradt, az nem az irodalmi niveau sülye­­d­ését, hanem inkább annak emelkedését jelenti. Jelzi a bírálók magasabb, s a jeles tagok által tel­jesen igazolt igényeit. Ma már oly fokon áll a kör, hogy abszolút becsű munkákat vár szereplőitől. Új erők léptek a körbe , s az sem utolsó érdemük az ifjaknak, hogy a körön kívül álló intelligens, egyetemi ifjúságot is városunkba édesgették s ma már nincs mulatság Váczon, melyben a főváros­ból legalább a tud. műegyetemi olvasókör ne volna képviselve. Az idegen elemek felfrissítik a társa­dalmi vér lüktetését, új szokásokat, elveket hoznak magukkal, s ki tagadhatná, hogy a társas életnek éppen az egyhangúság a megölője? ! Hogy a kör az idén előbb fejezte be műkö­dési évét, mint tavaly, annak oka főleg a legutóbbi hangversenynek a szokottnál kisebb sikerében és az anyagi helyzetben rejlik. A szünidő — bár ez alatt sem fog aludni a kör — csak új erőszerzésre van hivatva, s biztosan reméljük, hogy a jövő év­ben, midőn újra meg fognak jelenni köztünk az ifjak, a nagy közönség oly mérvben fogja fárad­ságukat jutalmazni, amint megérdemlik.* * * A „Váczi Közlöny“ tárczája. Álomkép. Midőn szemeimet bezárta az álom , Megjelent előttem sírbaszállt virágom, Fehér szinti zászlót tartott a kezében, Rajza Mária-kép mosolygó szelíden. Nézett rám a halott, hosszan, hosszan, mélyen, Túl világi jóság ragyogott szemében. Túlvilági öröm sugárzott az arczán, S megcsókolt, de ajka — hideg volt, — és halvány. Halott ha csókot ad : mit jelent ez álom ? Talán sírba kívánsz, letört szép virágom ! ? Elmennék örömest, oly sötét az élet! Jobb volna a sírban — nyugodni tevéled ! . . . . . . Távozott a halott, s én is vele mentem, S így könyörgök hozzá: »Imádkozz’ érettem !« »Imádkozom érted ! viszonzá a halott, Kérd az Istent te is: legyen álmom nyugodt!« . . . Megvirradt, reggel lett, tova tűnt az álom; Nem tartott sokáig, —• miként boldogságom ! Szűz Mária képe, a kis Jézuskával: Eltűntek . . . eltűntek ... a halott­ virággal !! _______Németh Fanni. Az elátkozottak. — Elbeszélés. — írta: 2v Mészá­ros Sándor. Elemi csapások, betegség ágyba tették Szántó Já­­nosnét. Ott virrasztó t­ éjjeleken át a férj s a nagy legény fiú. Kezességért elment a vagyon jó része s mi maradt, rossz termések, jég, fagy folyton nyirbálák, úgy, hogy nem is lehetett azt már vagyonnak, csak holmi csipp­­csupp földnek nevezni. A nőben a betegség csiráját a vagyon elvesztése, s a reménység elhagyása növeszté meg oly annyira, hogy szegényt ágyba dönté. Beteg volt annál a háznál mindenki. Szántó, a jó módban kényelemhez, urizáláshoz szokott, s most, kétségbe­esetten nézett valóban két­ségbeejtő sorsa elé. A nagy legény fiú, az alig néhány év előtt a fa­luba költözött gazdag bérlő lányába bolondult, s hogy szüleinek vagyona tönkre ment, bár a lány változatlan maradt, de annál rosszabb volt Pálra nézve, hogy észre­­ vette, miszerint a lány szülei görbe szemmel nézik jöttét. Egyszer aztán megérte, hogy azt mondták a bér­lőék, nincs otthon a kisasszony. Ez azt jelentette , jobb, ha elmarad. Horgasztott fővel, megszégyenülve tért haza a sze­rencsétlen fiú. Bár mint akart is otthon különösen anyja előtt ha nem is vig, de legalább nyugodt lenni nem birt. Hiányzott a lelki erő. Atyja a viszonyról még csak nem is sejtett, de anyja tudta. A betegek éles látók s a beteg anya észrevette fián mindjárt a változást. — Mi lett fiam ? kérdé gyengéden az anya fiát, midőn magukra maradtak. — Semmi, édes anyám! felelt a fiú tettetett nyu­godtsággal. — Ne tagadd, én látom, bajod van. Mikor voltál a bérlőéknél ? Ez váratlan kérdés volt, erre a kérdésre Pál nem készült el. Ajaka körül akaratlanul keserű mosoly gyűlt. — Az előbbi órában voltam. — Történt talán köztetek valami? Elfacsarodott a fiú szive, szemei fényt nyertek, de a könyöktől. Reáborult édes­anyjára, és elmondta történetét. Megsimogatta fiát az anya, a halovány két orczán végig pörgött két köny és azt mondta: — Fiam, szegény csak szegén­nyel lehet boldog, ő pedig gazdag. Felejtsd, keress mást, szegényt. És ez a történet végkép megtörte az anyát, halá­los tőrdöfés volt szivén, hogy fiát, mert szegény, nem fogadták el. Megszégyenítették. A szegény nő, anya, egy hét múlva a föld alatt volt. Apa, fiú, mijük volt, pénzzé tették és fél év múlva szerencsét próbálva koczkára tették minden pénzüket. Egy pusztát béreltek ki. Vasszorgalom, kitartás nem hiányzott és az idő meghozá a meghozni valót. Termett a föld jól, az el­vetett mag busásan fizetett. Három év múlva a befek­tetett tőke megtízszereződött.­­ Nyolcz év múlva övéké volt a puszta. * * * Nyolcz év, sok, igen sok idő, Szántó ez idő alatt megtalálta előbbi kényelmét bő­ven, természete, mint a könnyű szerrel szerzett vagyo­­núaknál rendesen, — kényes, nagyralátó, dölyfös lett, mulatós otthon, távol otthonról néhány vérmes, vad­­czimbora társaságában orgia meg-megesett. S mi természetesebb, mint hogy a pezsdülő vér, a vadszenvedély kivánt, követelt, követelte a magáét — mutatást, dorbézolást. De belátta végre, hogy az igy nem lehet, nem folyhat tovább, ennek végét kell szakítani. De hogyan ? Ez volt a kérdés. Sokszor feltette magában, nem megy, hagyja a czimborákat. Mégis ha jött az idő, ment, ment, nem bírta magát leküzdeni. És rájött a gondolatra, hogy laka rideg, egyhangú, nincs benne vonzó, marasztó, de senki. Fia? azt alig látja hétszámra, ott barangol a pusztán, kóvályog, mint a téli zimánkos időben éhségtől üldö­zött farkas. Hiába, asszony kell, majd akkor aztán maradok itthon, addig nem. És e gondolatra bele­pillantott a tükörbe, hogy szemlét tartson magán, ha ugyan bele­illenék-e még egyszer a vőlegényi bőrbe, megilletné-e még egyszer a vőlegényi titulus, nem nevetnék-e ki? De ugyan mondjátok meg nekem, ki látta volna már magát másnak abban a tükörben, mint a minő­nek, és mint a­kinek akarta látni ? Hamis egy portéka az a tükör, — azaz, nem az a hamis, hanem hamis, csaló önmaga iránt minden ember, midőn a tükörbe néz, mert nem a valót látja, mert nem akarja, hanem mindig és mindig azt, kit kedvvel, önhizelgéssel fel­­czifrázott, a valótól eltántorított lelke lát. Önmagát az ember soha sem látja csúnyának, nem tetszőnek, de mindig szépnek, kellemesnek; pedig, pedig, sokszor jó volna lelkiismeretesebben megnézni azt az arczot, alakot, így járt Szántó is tükrével. Szinte fiatalodott, mikor a tükörben úgy megtetszett önmagának. Csettentett ujjával, nyelvével és egyet perdült sar­kán. — Deres haj, terjedt termet, ránczos arczt — ejti ! vigye a fránya. Fő a jó vér, fiatal sziv. Úgy lesz. Mától fogva lány után nézek. És valóban úgy tett. (Folytatása következik.)

Next