Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1893-01-01 / 1. szám

V. évfolyam. 1 szám. P­I­H i­ ááCSI nO HELYI ES VIDÉKI ERDEKU HETILAP. FXÓFIZETI:S­­ÁR 4: negyed évre I frt 50 kr. Egyes szám ára: 10 kr. II Kapható: KISS KÉNYEI ARI­ÓNJÁNÁL Kossuth­ér (Gyürky ház.) Megjelenik minden vas­árnap. Szerkesztőség : Káptalan-utcza 20. sz. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparik­ utcza 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). llIK­DETF.SEN­: jutányosan eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyílt-tér: sora.........................................................30 kr. Bélyegilleték­ minden beiktatásnál 30 kr. Nyilatkozati Fél éve annak, hogy a i„ Váczi Közlöny« szerkesztését boldogult édes atyám halála után átvettem. Nem új dologra vállalkoztam, mert hiszen e lap szerkesztésében már éveken keresztül részt vettem s igy csak folytattam a munkát, melyet a »Váczi Közlöny« feladatául tűzött s melyet mintegy másfél évtizeden keresztül megvalósítani törekedett, mely nem egyéb, mint e város s a vidék társadalmi életének emelése, anyagi és szellemi jólétének előmozdítása. Hogy mennyire sikerült ezt a »Váczi Köz­­löny«-nek eddigelé elősegítenie, az a t. olvasó­­közönség előtt ismeretes. Én a magam részéről nyugodt lelkiismerettel tekintek vissza hirlapírói működésemre, mert él bennem a tudat, hogy hivatalos elfoglaltságom mellett fenmaradt szabad óráimat szeretett szülő­városom érdekeinek előmozdítására használtam fel, s úgy hiszem, nem fölösleges munkát vé­geztem. Azonban a hivatásomhoz tartozó nagy mérvű o.foglalsagomi a­lvanal­kozó díj'van­, n­í­gy ti t up szer­kesztéssel járó terhes kötelezettségeknek oly mér­tékben, oly lelkiismeretesen — mint óhajtanám — megfelelhessek, azért a jelen számtól kezdve, a lap tulajdonjogának megtartása mellett, a » Vá­czi Közlöny« felelős szerkesztését Rédei Ferencz úrra, a »Vidék« eddigi felelős szerkesztőjére ru­háztam át, kinek széleskörű hirlapirói működése elég garanczia arra nézve, hogy a lap ügyes kezekre lesz bízva. Midőn eme körülményt a t. közönség be­cses tudomására hozom, hálás köszönetet mondok tisztelt munkatársaimnak s a nagyérdemű olvasó­közönségnek nagybecsű szives támogatásukért, egyúttal kérem, hogy azon pártolást, melyben eddigelé a »Váczi Közlönyt« részesíteni kegyes­kedtek, ezután se vonják meg attól. Magamat a mélyen tisztelt közönség szives emlékébe ajánlva, boldog uj esztendőt kívánok. Vácz, 1893. január 1-én. Drr. Varázséji Béla, a »Váczi Közlöny« lap tulajdonosa. A „Váczi Közlöny“ tárczája. Most egy éve. Most egy éve, — emlékszel-e ? — Együtt voltunk még mi ketten. Együtt bíztunk a jövőben, Boldogságban, szerelemben. Repültek a pillanatok Egymás után gyorsan, hévvel. Ne lett volna az élet több, Csak ez az. egy rövid éjjel! Kezünkben volt a telt pohár, Mikor éjfél elérkezett, Bízva bíztunk az életben, Kívánva boldog éveket! — S repültek a pillanatok, Míg csak sorsunk szét nem vetett, Hej, a világ nem kérdezi Az emberi érzelmeket! ... —­ Mért maradnak emlékül is Olyan édes órák, perczek, Ha elmúlnak od be, vissza Soha, soha nem érkeznek ? . . . — Ha most jönnek gratulálni, Szokás szerint meghallgatom — A sok boldog újesztendőt. — De a régit megsiratom !.. . * Szilveszteri emlékek. — Elbeszélés. —O írta : ZMZdrtonffsz Imre. Minden évben, ha a toronyban a Szilveszteri ha­ra rngók megszólalnak, egy kedves emlék ujul fel ben­nem, melyet szivemből szeretek. A sáros, nedves utczára nehezedik a köd, a csí­pős északi szél süvölt, a gyermekek már mennek „bol­­dog njévet“ köszönteni, kék orral fagyos lábakkal, Vácz, 1893. január 1. Olvasóinkhoz­. A »Váczi Közlöny« már másfél évtized óta áll fönn. Ez magában véve elég garanczia, hogy teljes bizalommal tekintsünk a jövője elé és mun­kálkodásunkkal csak a már meglévő alapot to­vább fenntartsuk. Nem kell a kezdet nehézségei­vel megküzdenünk, nem kell ígérnünk és a mai kívánalmaknak hódolunk: a reklám nagy dobját pergetnünk. De elvi szempontból is helyesebbnek találjuk, hogy tényekkel álljunk a nagyérdemű közönség elé és nem csupán ígéretekkel, melyek­nek légvára hamarosan össze szokott omlani. Nyilatkozattal azonban mégis tartozunk, mert - . -•••/- rV/.'- •'i " - 1 ■ *. í_v £.n^ro c-7:rjí 5-n­c­ o/i'Ciávü.viU vaito-z.uoavui -V változni szokott. Azért egyéni álláspontunkat igye­kezünk kifejteni, a­mennyiben ez a közérdek szolgálatában áll, habár eddigi működésem elég bizonyíték arra, hogy semmiféle párt, sem egyén, annál kevésbbé személyes érdek lekötni engem nem képes, hanem követem a tiszta Válót 3.z igazság­ért ! Hogy aztán Minerva kinek a táborába pa­rancsolja zászlókat, az iránt kételye annak nem lehet, ki ismeri a közpályát, a közérdeket. Szolid és egészséges állapotokat követelünk a mai mizerikus bajok orvoslására, melyek med­dővé tesznek mindent, a­mi jó, a­mi hasznos. Ezek érdekében fogunk felszólalni ott, hol a körülmények követelik. Viszont nem zárkózunk el, ha elismeréssel adózhatunk, de csak az érdem tisztes határain belül és nem kívánunk az illető glorifikálásával a frigyszekrény közelébe bocsát­tatni. Hosszabb vita tárgyát képezte, hogy tizenöt évet átélt lapot ne adjuk-e nyolcz oldalra ter­jedő új alakban olvasóink kezébe? Itt arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a terjedelemre nézve semmiféle előn­nyel nem szolgálhatnánk, sőt olvasóinkat megrövidítenék. Elhatároztuk azonban azt, hogy a jelen alakban megtartott lapot a le­hető legjobb közleményekkel fogjuk élvezetessé tenni és feladatunknak teljesítéséhez sikerült a legjobb erőket megnyernünk és úgy, mint szer­kesztésem alatt eddig is, csak jeles és jól ismert íróktól hozunk közleményeket, tárczát csarno­kot, stb. Sőt a hirdetések terét is a legkisebbre szabtuk, ugyancsak olvasóink érdekében; ezek szaporodtával pedig inkább melléklettel bővítjük lapunkat. Tisztelettel Vácz, 1892. január 1. Renei F­erencz, felelős szerkesztő. Uj esztendő. Már megint uj!? Tavaly, azelőtt, meg aze­lőtt is igy mondták s mi uj volt benne? Az emberek ugyan nem. De talán a szenvedések? . . . Hogy ki tisztelte meg az újra kezdődő 365 napból álló időtartamot az »uj« jelzővel, nem tudom, de annyit hallottam róla, hogy azon emberek közöl való volt, a­kik mindent rózsa­színben látnak s azért arra a fejelésesztendőre vaczogó fogakkal, — ilyenkor mindig megújulnak emlékeim. Majd egy gyönyörű szőkefürtű leánykát látok körülvéve boldog családtagokkal, majd egy fiatal anyát, ki kékszemű gyermeket ringat ölében, majd egy öreg embert, ki aszott kezeit imára kulcsolja össze ... De hadd mondjam el emlékeimet. Évekkel ezelőtt visszavonultam és magányban éltem egy felvidéki faluban. A nagyvárosi zaj, por és élénkség — az én hegyi magányomban nem zavartak. De e magány, s az örökös hólepte hegyek látása unalmassá kezdett válni és szivem vágyódott ismeret­ség után. Többször hallottam emlegetni egy vak leányt, kit gyönyörű szépnek mondtak, ki egy félórányira lakott tőlem, szintén visszavonultságban élve szüleinél. A véletlen úgy hozta magával, hogy atyjának be­mutattak és személyem megtetszett neki. Gyönyörű öreg volt. 48-as honvéd és kitűnő társalgó, de teljesen rokkant, a­miért is keveset járhatott és nem örven­dett amaz ártatlan szórakozásnak, melyre ép a kora­belieknek szükségük van. Leánya Róza teljesen el­veszté a szeme világát. Al­kalmam nyílt tehát, hogy magam is megszabaduljak a magányos esték nyomasztó unalmától és egyúttal másokat boldoggá tehessek. Elfogadtam tehát a barát­ságos Kállay meghívását és gyakran jelentem meg nála, hogy elcseveghessem vele a hosszú téli estéket. Ily módon, rövid idő múlva annyira megszoktam a szeretetreméltó családot, hogy valóban nem tudom, mit raiveltem volna nélkülök. A bájos Róza merőben kivételt képezett az ál­talános szabály alól, mely szerint a testi fogyatkozás­ban szenvedők túlságosan érzékenyek. Eleintén csakis tartózkodva szóltam hozzá, nehogy oly czélzás lebegjen el ajkaimról, mely túlságosan gyöngéd érzelmét sért­hetné. De idővel mindinkább megértettük egymást s Róza gyakran kért, foglaljak mellette helyet és cse­vegjek vele, midőn az öregek máriásoztak. — Ön csupán minket akar vidámitani . . . szólt hozzám egy napon . . . Azért fecsérli el szép estéit velünk. Gyakran bámultam a miatt, hogy búskomor arczom nem riasztja el. Részemről biztosítottam, hogy az esték dicső él­vezetet szereznek nekem és boldog lennék, ha látoga­tásaim némi világot vethetnének sötét élébe. E pillanattól kezdve kiváló bizalmat táplált irá­nyomban és leplezetlenül nyilvánítá óhajait. — Oh! szólt hozzám egykor ... Ön nagyon boldog lehet, mert lát és élvezheti a dicső természetet minden pompájával! Már csupán homályosan emlék­szem a sok szépségre, melyeket ön naponta lát. Tudja, hogy nyolcz éves koromban vesztettem el szemem vi­lágát. Most 23 éves vagyok és éjszakám már 15 évig tart. Talán balgának fog mondani, de midőn múltkor tapogatózva távoztam anyám hálószobájából, kezem véletlenül tükröt érintett. Képzelje csak! helyet fog­laltam a tükör előtt és fésülködni kezdtem. Hévvel óhajtom, hogy megláthassam arczomat és megbizo­­nyodhassam hajam színéről. Sőt mi több, elmélkedni kezdtem,­­ vájjon arczom olyan-e minőnek képzelem. De mit se használt. A tükör nem kegyelmezett . . . Szilveszter estéje volt, midőn ismét Róza mellett foglaltam helyet, Az ó­ év elvégezte pályafutását és nyugvásra hajtotta fejét, hogy meghaljon. Az újévet, mint az összes világ fiatal örökösét, mindenki szerencsekivánatokkal és ajándékokkal fo­gatta, míg ellenben az ó­év ingóságait potom áron elkótyavetyélték, mint valamely vízbe fúlt matróznak holmiját. Róza rendkívül izgatott volt. Remegve mondá: — Fontos dolgot akarok önnel közölni, de nem tudom, miként kezdjem. Azt bizonyosan tudom, hogy ön nevetni fog balgaságomon, s azt fogja hinni, hogy elment az eszem. De legyen izgalmas. Ma Szilveszter estéjén meg kell önnek mondani és ha Szilveszter es­téje ismét elkövetkezik, egészen másként lesz minden. Szeretek! Úgy van úgy­ szeretek! Én a nyomorult vak teremtés. Szeretek, mint neveldéből hazakerült fiatal leány. Érzem, hogy ön nevet és azt hiszi, csakis Lapunk mai számához fél ív melléklet van csatolva.

Next