Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1893-08-06 / 32. szám

alapokra fektetni, a politikai iránynak szoczialisz­­tikus törekvéseit elősegíteni. Nem hirdet idealisz­tikus szóvirágokban nagy eszméket, meg nem valósítható okoskodásokat, reális alapokra fek­teti törekvéseit. Ez az alap pedig biztosan áll és nem függ mint a légvár ég és föld között a vég­telen űrben, a semmiben! Mint hiteles forrásból értesültünk, az uj lap programmját mindenfelé óriási lelkesedéssel fogad­ták és már­is megjövendölhetjük, hogy Magyar­­ország intelligencziája ahhoz a mozgalomhoz fog csatlakozni, melynek zászlóvivője lesz az uj lap. Jelen számunk, miután a programmot tar­talmazza, nem képes mindazt felölelni, mit az uj lapról okvetlen elmondanunk kell, de soká nem is halaszthatjuk. A „Hazánk“ programul]a. Már megemlékeztünk arról az uj irodalmi vállalat­ról, mely az országos gazdasági, erdészeti és mérnök­­egyesületek több tagjának kezdeményezésére 300,000 frt alaptőkével alakult. Az uj vállalat főczélja egy nagy politikai napilap létesítése, mely a birtok, a vidéki népesség és a technikai körök érdekeit hivatott védeni és elősegíteni. Az uj lap mely 1894-ik évi január hó 1-én indul meg, kiadta programját. Az új politikai programon, melynek hátteré­ben hatalmas érdekkörök állanak, a következő : „A már nag­gyá fejlett, de a politikai harczokban elmerült magyar napi sajtóban, orgánumot teremtünk mely a földbirtoknak, a vidéki gazda és kisiparos né­pességnek s a magyar intelligens középosztálynak, a szakkörök, a műszaki kar és az erdészetnek képviselje elhanyagolt érdekeit. Politikai meggyőződésünk az 1867-iki alapokhoz köt s azok alapján és fejlesztésével kívánunk magyar nemzeti kulturállamot teremteni. Sürgetjük a közigazgatás helyes reformját. Hívei vagyunk az állami közigazgatásnak, oly fel­tételekkel, melyek a legszélesebb alapokon biztosítják a helyi autonómiát. Kívánjuk a közigazgatási bíróságot, az állami tiszt­viselők pragmatikáját. Addig is, amíg az európai helyzet az általános le­fegyverzés reményével kecsegtetne, aminek előkészítő munkájában kívánjuk, hogy hazánk tevékeny részt ve­gyen, sürgetjük a magyar honvédség fejlesztését, a közös hadseregben pedig a magyar elem erősödését, s egyenjogúsítását. Egyházpolitikai kérdésekben kívánjuk a teljes lelkiismereti szabadságot, a vallásfelekezeti béke fen­­tartását, a szükséges reformokat, de utóbbiakat csak oly sorrendben és fokozatban, hogy az érdekükben hozott áldozatok sem kulturális, sem gazdasági fejlő­désünket meg ne zavarják és ne nehezítsék. Kívánjuk a választások tisztaságát, ezek érdeké­ben a választási törvény revízióját s a választásra jogo­sultak politikai nevelését. A nemzetiségi kérdésekben kívánjuk a magyar állam eszeme teljes érvényre juttatását, de a más nem­zetiségbeliek beolvadásának legfőbb eszközéül a társa­dalmi kapcsolat szorossabbá tételét és gazdasági érde­keik ist­ápolását ismerjük. Kívánjuk magyar nemzeti politikát, nemcsak köz­jogi tekintetben, de olyat, mely a politikai szabadság mellett a nemzet milliónak anyagi függetlenségét is biztosítja. Ezért első­sorban küzdünk helyes gazdasági po­litikáért­­ Kívánunk gazdasági politikát, mely a nemzet ös­­­szes lakoságának, első­sorban pedig a kis embereknek ,anyagi boldogulását tűzi ki czélul. Kívánjuk a becsületes munka, az egyén érvényre jutását és szorgalmának jutalmát. Törekedni fogunk a jogosulatlan kartellek és rin­­gek s egyes érdekcsoportok gazdasági monopóliumá­nak megszüntetésére. Támogatunk minden szövetkezeti, a társadalom önerejéből, a kis erők összesítése által létrejött válla­latot. Kívánjuk a munkásügy rendezését s a munkás­­osztály jogosult érdekeinek kielégítését, ezzel együtt a gazdasági és házi cselédek ügyének megfelelőbb ren­dezését. Sürgetünk hathatós szocziális intézkedéseket a kivándorlás megszüntetésére s a munkás-közvetítés, telepítés, szervezését. Kívánjuk a honosítási törvény reformját, a be­vándorlási ügy szabályozását. Követeljük az összes állampolgárok aránylagos és igazságos megadóztatását, s ebből kifolyólag olyan adóreformokat, melyek a nagy mozgó tőkét is kény­szerítik arányosan hozzájárulni az állam terheihez, az adónyilvántartás, behajtás egyszerűvé és méltányossá tételét. Komolyan kívánunk foglalkozni azzal, hogy a prog­resszív adó behozatala mily mértékben befolyásolná állami pénzügyeinket, gazdasági és társadalmi fejlődé­sünket. Sürgetjük a takarékügy, ezzel kapcsolatosan a mezőgazdasági­ és ipari hitel szervezését. Kívánjuk a biztosításügy reformját, ide értve az élet-, a tűz-, a jég- és az állatbiztosítást. A szervezést a kölcsönösség elvén társadalmilag óhajtjuk. Kívánunk olyan kereskedelmi, ipar- és közlekedési politikát, amely első­sorban a hazai termelést és fo­gyasztást védelmezi és emeli. Mellőzni kívánjuk a felesleges közvetítést. Óhajtunk oly törvényhozásilag életre hívott és meg­erősített társadalmi szervezeteket, melyek a fogyasztót a termelővel közvetlen összeköttetésbe hozzák. Követeljük a börzének az általános gazdasági érdekeknek megfelelő ellenőrzését, újjászervezését és megadóztatását. Kívánjuk a kis ipar nagyobb mérvű támogatását s az ipartörvénynek ily értelmű módosítását. A magyar nemzet alapjait az őstermelésben tudjuk, állami függetlenségünk egyik legfőbb biztosítékát a magyar földbirtokos osztály és földművelő népben is­merjük. Ezért kívánunk helyes földművelési politikát a nagy­közép- és kisbirtok helyes megoszlására irányuló intéz­kedéseket, a földbirtok művelési eszközeinek lefoglal­­­hatatlanságát, terheinek könnyítését. A kötött birtokok helyes kezelését. Kívánunk megfelelő agrár­törvényhozást, a mező­­gazdaságról szóló törvény megalkotását, a birtokviszo­nyok, a telekönyv és tagosítási ügyek gyors és végle­ges rendezését. Követeljük a gazdatiszti ügy szabályozását. Törekedni fogunk a munkaadó és munkája kö­zötti viszony s a bérleti ügyek rendezésére. Sürgetünk helyes közoktatásügyi politikát. Kívánjuk a népiskola, kisdedóvó-ügy, a lelencz­­ügy általános rendezését, a gazdasági és ipari szak­oktatás általánosítását. Sürgetünk oly közegészségügyi intézkedéseket, melyek a maiaknál hathatósabb eszközökkel látnak a nemzet milliói testi és szellemi épségének, a nemzeti munkaerőnek fentartása és fejlesztéséhez. Igyekezni fogunk a szépirodalom, a művészetek fejlesztésére s azoknál úgy a nemzeti irány, mint a finom ízlés érvényre juttatására. Nagy súlyt helyezünk a szakértelem megadására hivatott intézetekre. Óhajtjuk a magyar tudományosság, különösen a reál- és technikai tudományok nagyobb fejlesztését és érvényre jutását. Törekedni fogunk a nemzet összes lakosságában a szép és nemes iránti szeretet, a törvénytisztelet és kötelességtudás, az igazi vallásosság, a közerkölcs, a politikai tisztességtudás a nemzeti múlt iránti kegyelet fejlesztésére. Mindenben pedig az igazságot keressük és annak állunk bármily érdekkel szemben védelmére. Ezért nem csalatkozunk sem a kormány, sem az ellenzéki pártok egyikéhez sem, fentartva meggyőző­désünk független nyilvánítását mindenekkel szemben. Üldözni fogjuk a léha kapaszkodást, az üres, dilettáns, nagyhangú szerepléseket s a protekczió szülötteit. Ez a „Hazánk“ politikai, gazdasági és társadalmi programmja, melynek megvalósítására bátran hívjuk fel minden igaz magyar hazafi rokonszenvét és támo­gatását, melyre jövendő élete, egész munkássága minden re­ménye épül; itt egy kis méhraj, melynek keblében zajongó, kedves és munkás élet uralkodik, melynek éltető levegője a tanár ; itt egy kis vendégsereg, mely tarsolyát tudomán­nyal — ha ugyan igy beszél­hetünk — életelvekkel tölti meg az iskola határain kívül megkezdődő rögös kálváriaútra. Ezen alapot egy a fejével szerepelni akaró ifjúnál a dolog természeténél fogva nem rakhatja le sem, az úgyszólván papolás, sem a kizárólagos tudóskodás. Itt a fiatal nemzedék lelkében világi és vallási elemekből összealkotott olyan széttörhetetlen mozaik-alkotásról van szó, melyben az erkölcsi elem képezze a tudo­mányos mag zománczát­ékét, dicsfényét.­­ És a mily lélekemelő elgondolni, miként működhetik közre egyik a másika fölsegítésére és támogatására e két tényező, a­milyen jólesik látni egy tanárai keze alól kikerült fiatal emberben az Istenért és emberekért hevülő szi­vet és törekvést a megizlelt tudomány után, ép oly nehéz ma ezek együttes kifejtésére képes, hivatásból és nem megélhetési szükségből tanárkodó egyéneket nevelni. Hivatás ! Ez nagyon ideális szó, fedve minden oldalról salakkal, elhantolva sárga földdel. Ha valaki nem akar nekem hinni, menjen az emberek közé. Az egyik hivatásból (?!) rongyszedő, a másik hivatásból király ; az egyik hivatásból (?!) prédikál s mikor lelép a szószékről első gondolata: „Magam se hiszem“; a másik hivatásból (?!) tanár, elreczitál vagy 200 erkölcsi akszióm­át az iskolában s alig lép ki onnét minden mozdulata botrány. Vagy mit jelent e szó hivatás ? Talán kontárkodást azon a pályán, melyre a kenyér szükség, vagy más, az alanyon kívül álló tényezők, körülmények dobják az egyént, vagy hivatottságot oly czél elérésére, mely a lélek belsejében fogamzott meg, a szív melege által jött a világra és az akaratot ha­talmába kerítve segélyével minden erejét, minden te­hetségét vas következetességgel e czél megvalósítására fordítja? Én azt hiszem ez utóbbit kell feleletül el­fogadnunk ! Dobjuk el egy pillanatra a köpönyeget, mely min­den köznapi embert többé-kevésbbé kafárrá varázsol, tekintsük a dolgot olyan szemmel, mely a nagy lelkek tulajdona szokott lenni és akkor be fogjuk látni ama követelés jogosságát, mely azt parancsolja, hogy mi­nél nagyobb fontosságú az állás, melyet valaki elfog­lalni törekszik a társadalomban , minél nagyobb itt a felelősség, melyet embertársai esetleg egy milliókból álló nemzet jólétének előmozdításá­nak vállaira; annál többször vagy legalább egyszer de 40 napig — mint Krisztus tette mielőtt reformátori működését megkezdte - kellene az ilyennek visszavonulnia a pusztába, az emberek elől elrejtőznie, magába szállnia és feltennie a kérdést: van-e erőm, van-e hivatásom? Ezt kellene tenniük a vezérférfiaknak, kik a társadalom jelenében működnek és vezetik az embereket vándorlásukban az öregség, a tehetetlenség, a sír felé; de még inkább ezt kellene tenniök a tanároknak, kik a jövő számára ké­szítik elő az embereket, kik az ifjúságban és általa teremtik meg a nemzet jövő életét, vagy halálát. Épen ezért jaj és még egyszer jaj annak a társadalomnak, mely fiai nevelőinek képzésével nem törődik. Saját vezérférfiait csak ledobhatja hátáról, ha rosszak, de fiai vezérei fölött, ha egyszer a diplomát kezükbe adta s működésük terére bocsájtotta, nem őrködhetik többé mindentlátó árgus szemekkel. Pedig egy tanár, ki hi­vatás nélkül munkálkodik veszélyezteti az egész tanári kar működését és a legrosszabb hatással lehet az egész gimnázium közfelfogására. És mégis hány tanár mű­ködik hivatás nélkül, hány a piarista rend keblében is ! Csodálatos! — mondhatna valaki — hisz, már a tiszta ész logikája úgy hozná magával, hogy a valódi tanárok legtöbbjét a tanítórendek körében kellene fel­találnunk. Már maga az a tudat, hogy Krisztus papja, hogy a Mester legtisztább, minden embert mint test­vért egymáshoz fűző tanainak felavatott harczosa kell, hogy keblét a szeretet templomára, szivét a minden szépért, jóért lelkesülés oltárává szentelje; ehhez kell járulnia ama tudatnak, mely a tanári állásból folyik, mely Isten és emberek előtt felelőssé teszi őt ama ér­zelmekért, szenvedélyekért, ama felfogásért, melyeket és melyet az ifjú lelkébe oltott. Kiegészíti még ezeket a piarista rendet tanító renddé avató fogadalom: „tanítani a gyermekeket“, melyre minden tag esküt tesz. K. L. melynek vége a bűn, a becstelenség. A türelmetlenség átka borítja reá sötét árnyát. Hol van tehát a támasz? hol van hát az élet bölcselet, mely beléjök oltaná a türelem iránti érzéket, hol van az, mely arra int, vezet. Heroitikus lélekerővel kell annak bírnia, a­ki a 19-ik század őrült vágtatásában zászlójára felírni tudja a türelmet és ha felírta, azt magáévá is teszi. Hány csipkés batiszt kendő lett a türelmetlenség áldozata, pedig azt a drága csipkét keserves, munka fárasztó türelme hozta létre, hogy ha ezt azok az apró kacsák tudnák, ha éreznék azt a kint, mit a csipke­verő munkás­leány érez a kenyérérti munkába, akkor nem tépné, egy kimaradt kamélia, egy elfelejtett ta­lálka, vagy egyébb csekélység miatt azt a csipke­kendőt. A türelemnek, e kényszerített erénynek létjoga van, sőt nagy szerepe az életbe és a 19-ik század éppen ezen erényt tiporja, tépi. Oh! az a villám nem akarja elismerni a türelmet. Pedig hej be jutalmazó dolog a türelem, mert a türelem ikertestvére a munkának, apja a tökéletesség­nek, szoptató dajkája a művészetnek. A türelem a bol­dogság megelégedés istápolója, és mégis türelmetlen­kedünk. Miért ? A nevelés, az élet, felkavarja vérünket, az ideges­ség lassú előmérge cseppenként szivárog fel természe­tünkbe és ez az idegesség megöli a türelmet. Az ideges, lázas állapot teremt ideált, merész és nagy dolgot, de tökéletest soha, mindig fog valami hiányzani alkotásából, egy üreg, egy szilán­g és az al­kotás sohasem a bevégzett egész. A­mit a türelem teremt, az tökéletes és ezen saját­ságainál fogva imponál. C­SARNOK: A piarista növendékek nevelése. A piarista növendékek nevelésében két főirány domborodik ki. Az elsőnek czélja nevelni tanárokat és a másodiknak kötelessége képezni a növendékben a papot. Nem kis dolog e két irányt egymással megegyez­tetni. Igaz ugyan, hogy a papi és tanítói hivatal egy gyökérből ered, de csak akkor — és ezt jól jegyezzük meg — ha szószékről és nem középiskolai tanári katedráról van szó. Szószékről papolni, annyit tesz, mint hirdetni azt, a­mit az egyház tanít ; míg egy középiskolai katedrán szerepelni nem annyit jelent többé, mint prédikálni, hanem mint nevelni, élt az összes hívek képezik a talajt, melybe a hit igazságait elszórja a magvető ; itt egy csemete nemzedék, mely egy erkölcsös, egy tanult fő , a tanár végeztése alatt, szemenkint szedi össze fárasztó munkával azt az alapot. Városi és vidéki hívek.­ ­ A püspök adománya. Gajáry Géza pol­gármester a megyés püspöknél tisztelgett, hogy a ke­gyelmes úrnak a jótékonyczélű „Népünnepélyről“ je­lentést tegyen és egyúttal meg is hívja. A püspök igen kegyesen fogadta a polgármestert és tekintettel a jótékonyczélra 100 forintot adományozott. = Installáczió. E. hu első napján az új kano­nokok ünnepélyes beigtatása volt a székesegyházban. A zsolozsma elmondása előtt kivonult a káptalan a sekrestyéből a szentélybe. Végén, a segédlet után, Mo­­tesiczky János mesterkanonok és káptalani kisprépost, Arndorf­er Alajos, Paulovics Mihály és Rózsahegyi Gyula czímzetes kanonokok jöttek, karjukon tartva kanonoki motettájukat. Őket követte Markovics Lázár éneklőkanonok, ki állásánál fogva hivatva volt az uj ka­nonokokat ünnepélyesen beigtatni. Miután Motesiczky elénekelte a Veni Sancte imáját, Markovics a kápta­lanhoz alkalmi beszédet intézett az oltártól. Megra­gadó és figyelmet lekötő szavakkal ecsetelte az elhunyt Petróczy László, Schmidt János és Körrey Ferencz czimzetes kanonokok érdemeit, életüket mintegy pél­dául állitván utódaiknak, a most beigtatandó uj ka­nonokoknak, kiknek érdemeit íme kitüntette a királyi kegy. Ezután felolvastattak a királyi leiratok, minek végeztével Markovics éneklőkanonok kezébe letették hivatalos esküjüket. A stallumok elfoglalása után Te Demi következett, melyet Rózsahegyi Gyula, mint leg-

Next