Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1894-01-07 / 1. szám

k XVI. évfolyam. ^ö/v­­ iOFIA^'TK­'SI ÁRI: negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szám­ára 10 kr. hak KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hová a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések, stb. küldendők). Vácz, Gáspár­ik-utcza 12. sz. alatt. II Vácz, 1894. E 9 IR R STS' SÉ S Id Ei : jutányosan eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyilt-tér­ sora ........................­<> kr. B­él­­ cg illet­ése minden beiktatásnál 30 kr. ......ni szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. Olvasóinkhoz. Mint régi ismerős kopogtatok be a t. olvasó­­őnséghez az új év kezdetén, jelezve azon az élményt, hogy a »Váczi Közlöny«, melynek k­­­özben már szerkesztője valék, a jelen szám­tól kezdve — többek közreműködésével — ismét az én terkesztésemben fog megjelenni. B­­en­e terhes feladatra vállalkozom, biztat­ó tudat, hogy csekély tehetségemhez képest én­­ hozzájárulhatok városunk közönsége érdekei­ne­k szolgálatához, megtartva lapunkat, a­mi eddig is volt, a haladás és pártatlan igazságszol­­gáltatás közlönyének. Minthogy pedig a lapot csak tömeges elé­getések mellett tarthatjuk fenn, kérjük t. olva­sóink, hogy az előfizetéseket a »Váczi Köz­löny« re, mely jelen számmal a XVI. évfolyamába is­­, minél előbb megújítani s azt ismerőseik kö­rében terjeszteni szíveskedjenek. A »Váczi Közlöny« előfizetési ára évnegye­­denkint 1 frt 50 kr. i élt 05 tisztelettel l)i‘. Varázséji Béla a »Váczi Közlöny« felelős szerkesztője s laptulajdonosa. Az év elején. Csak néhány napja még, hogy búcsút vet­ed: a múlttól s mosolygó arc­zczal köszöntöt­­ük a jövőt. Az emberek »Boldog újévet!« üdvözlettel zoritottak egymással kezet; mert keserve lehet mindenkinek, de a jövőbe mindenki vigasztel­es bizalommal tekint s nemes a lélek, mely nemcsak magának remél boldogabb jövőt, de nasnak is őszinte szivvel kiván boldogságot. A múltra pedig ráborítjuk a feledés fátyo­­ l Váczi Közlöny“ tárczája. Jókai. Dicsőséges nagy nevének * Fényes ragyogása . . . E világon, nagy világon Nincs sehol se mása, Fényes csillag magyar égen Ott tündököl örök fényben. Ötven hosszú esztendeje Ragyog ez a csillag És ma is csak úgy, mint régen Tiszta fényben csillog. S örök lesz a tündöklése Nagy nevének dicsősége. Rege regél nagyságáról Késő nemzedékre . Unokáról unokára Száll a dicsősége : Míg magyar lesz egy a földön Dicső neve él örökön ! Róna Béla: U i­ 1 lét. Letűnt az s habár éljünk teleirt lapjai nem­­ egy, kevés örömmel eltöltő mozzanatot tartal­maznak , mégis bizonyos megnyugvással tekin­tünk arra vissza. Előre haladtunk korban, öregebbek lettünk , ámde az idő még nem érdem. Ha ki egyéb ér­demet nem szerzett, mint azt, hogy egy évvel öregebb lett, vajmi kevéssel dicsekedhetik. De aki önfeláldozással teljesíté kötelmeit, ha egyéb­bel nem is ékeskedik, eleget tett. Most, még az év elején, bizonyára nem kis vigasztalásul szolgál, ha keserveink mellett némi örömet is szemlélhetünk a letűnt múlt­ban. Ha erőink gyarapodtak, ha viszonyaink kedvezőbbek lettek, szívesen feledjük az áldo­zatokat, melyek annak idején oly nehezünkre estek s lelkünk az eredményekben keres és ta­lál kárpótlást. A múlt pedig nem akadályozható sietség­gel rohan tova, összes eseményeivel s törtetve sülyed alá a feledés szédítő örvényébe. Mert nincs erősebb mint az idő, mely mint egy hi­res költő mondja, még a követ és kemény va­sat is eloszbna. A kények, melyeket egyes szomorú események támasztottak szemeinkben, majd felszáradnak — s a hullámok, melyeket megrendítő csapások keltettek éltünk tengerén, s majd elsimulnak idővel. Csak a barázdák ma­­­­radnak meg homlokunkon, mint tova-rohanó napjaink vagy a gondteli élet biztos jelei. Jót kívánunk egymásnak a jövőre, boldog jövőt, őszintén, a legőszintébb szívvel. Fogjunk hát kedvvel, lelkünkben a jobb reményével, szent kötelmeink élénk tudatában munkáinkhoz, melyeket az isteni Gondviselés intéző keze tű­zött elénk! Aki vezérszerepre van hivatva, fejtsen ki erélyt s kötelme tudatában ne rettenjen vissza hitvány akadályoktól. Legyen előtte az igazság és méltányosság az a két fény, mely tetteiben vezérelje. Aki pedig alárendelt, legyen szolgálatában hűséges, nem emberi tekintetért, vagy elöljárói­nak tetszése végett, hanem hivatásának őszinte, megadó tudatában. S mindnyájunk lelkében égjen lobogó láng­gal a szeretet, mely nem verseng, nem keresi a saját igazát, hanem önfeláldozó és készséges, melyet nem más lelkesít, hanem ha a mind­nyájunk üdve! Amely szeretetet a világ isteni Megváltója hirdetett a világnak, szóval és példával. Amely szeretet kicsinyes ábrándokért nem lelkesül, nem áldoz s nem teszi rabszolgává az egyént és lépcsővé, melyen egy fokkal maga­sabbra léphessen, — de ellenkezőleg nem is­mer »nagy« áldozatot ott, ahol szent ügyről van szó, még akkor sem, ha önérdeke lenne feláldozva. Amely szeretet az emberi tekintetet vagy tetszést, előnyt és hasznot mindig bölcsen alá­rendeli a közjónak s nem »ezt« amannak. Mely nem futkos tünékeny lidércz-fények u­tán, de mindenben a valót, a változhatlan igazat keresi. Azon szeretet, mely senki boldogságát nem dobja oda martalékul ékesen hangzó jelszavak­ért, hanem kíméletes, jól tudva, hogy az egyest szerencsétlenné tenni könnyű és elgázolni an­nak, aki erősebb. Azon szeretet, mely a jó erkölcsöt min­denkor fennen tiszteli s annak védelmére tán­­torilhatlan önérzettel kész. Ezen szeretet, ezen megtestesült Szeretet, mely előtt a napkeleti bölcsek is térdet hajtot­tak, legyen vezérünk az új évben és továbbra is. Mely felemeli az emberiséget, eg­gyé fűzi a társadalmat s boldogítja annak tagjait! Hymen és Terpsichore. — Farsangi tanulmány. — írta: 2v­á­ltozxtE­só Imre. Ez a Miczi negyedik farsangja, jegyzé meg a Töm­ő melancholikus m­osolylyal, mely mosolyt a be­holt­ak igen jól értették.­­ Az ötödik — viszonzá Miczi grófkisasszony és mé­rán nézett nagynénje szemei közé, ki társalkodó­é nevelőnője volt egy személyben. Valóban? kérdé a grófné mam­a ,oly elegikus ban­­ ,, mely azt sejtette, hogy „annál rosszabb.“ — Meg nem foghatom, hogy Nyáriéknak minő reczeptjük volt, folytatá a mama gondolatokba merülve, miközben ragyogó gyémántgyűrűjét fehér ujjáról feljebb tolta, — alig vitte leányait egy farsangon bálba, már­is férjhez adta. Az én leányaim nem csúnyák; ellen­kezőleg szépek, szeretetreméltóak hosszú sóhaj egészité ki a bevégezetlen mondatot. A két grófkisasszony, Miczi és Tini szép üde ar­­czát sötét pir lepte el. — A mai bálon engage-álva vagytok-e a kotilli­­onra. Kürthy Pistával? kérdé a nagynéni fontos arcz­­czal. — Én gróf Galanthay Gáborral tánczolok és Tini Kesselőkeöy Arisztiddel, mondá az idősebbik grófkis­asszony. — Arisztid miért nem engage-ált téged ?! kérdé a mama szigorúan Miczitől. — Ah igen! — viszonzá a kérdezett leányzó elpi­rulva, — de én Gábornak ígértem oda erre a farsangra valamennyi kotilliont. — És ekkor Kesselőheöy maradt rám, mondá az alig tizenhét éves Tini nevetve. — Mily ügyetlenség, boszankodott a mama. Ezt valamiképen helyre kell hozni, jóvá tenni, gyermekem. Neked Kesselőkeöyről nem szabad lemondanod, érted? Tini tánczoljon akivel akar, ő nála az még mindegy. Kesselőkeöy jó parthie. Rendkívül gazdag gentry és tekintélyes földbirtokos. Galánthay Gábor gróf ellen­ben tönkrejutott mágnás, ki gyámság alatt állt és évi tartásdijat kapott. A grófnő mama pedig azon volt, hogy előbb az idősebbik leányát jutassa fő­kötő alá, mert a főúri házasságoknál ez igy szokott lenni, ott „sorba megy.“ •­ Este ott látjuk a grófkisasszonyokat a bálteremben fehér ruhában, szomorú arczkifejezéssel és lehorgasztott fővel — mert a mama észjárásával sehogyse tudnak megegyezni — úgy ülnek ott, mint az esőtől elázott hóvirág. Senki se gondolná, senki se olvasná le ar­­czukról, hogy ők mulatni jöttek, azt látjuk inkább, hogy­­ valami súlyos kötelességet kell teljesíteniük. De vajjon élvezetnek nevezhető-e az, egy fiatal leányra nézve, midőn farsang végén a mama mint egy vizsgá­lóbíró törvényszéket tart és összevonja a látottakat és hallottakat, egy-egy könnyelműen kiosztott kotillion, — vagy egy-egy meggondolatlanul koczkáztatott mo­soly miatt ? Hol marad az őszinteség, a nyíltság, mely a fiatal leány legszebb ékessége, ha a családokban ily szigorú konzervatív szellem uralkodik s ha egy bájos, fiatal grófkisasszony a farsang végén ezt hallja a mamájától: ,,A leányom az egész farsangon kedvesen és szere­­tetreméltóan viselkedett a férfiakkal szemben és nem az ő hibája, hogy valamennyi kérő csak elhaladt mel­lette.“ Ha nem is nyíltan fejezik ki magukat,­­ de ehhez hasonlóan nyilatkoznak minden körben. Minél keve­sebb tánczmulatságon vesz részt egy fiatal leány, annál nagyobb reményeket táplál a mama az estélyen. Itt egy csomó nagynéni és barátnő veszi körül néma cso­dálattal a fiatal tánczosnőt. A nagymama pedig kijön szobájából és magasra emelt kézzel fenyegetődzik: — Leányok, aztán ma hódítsatok! Igen, kedves nagymama, a te ifjúkorodban, a régi jó időkben, mikor még a legszegényebb pesti házban is tartottak családi, kedélyes házim­ulatságokat, mely­nek­­ rendezéséhez egy darab borjúczim­er és néhány tál fánk untig elég volt, biz akkor máskép ment, mint ma. A fiatal emberek mind jó barátok voltak, nem csoda, hisz gyakran összejöttek így esténkint. Mimi és Tini már napok előtt vasalták az elpusztíthatatlan fe­hér mellruhájukat, melyben a fiatal doktor úrral, vagy dijnok úrral tánczoltak és kitünően mulattak. Oh az

Next