Vadász- és Versenylap 24. évfolyam, 1880

1880-06-03 / 23. szám

218 őzre és rókára lőni nem szabad, nehogy a nagy vad elriasztassék. Alig kezdődött a hajtás és már­is hallat­szott néhány lövés, későbben pedig egy va­lódi plevnai tüzelés keletkezett. A vadászat eredménye volt 5 db medve, 3 róka és 1 őz. Ez igazán silány eredmény csak annak volt tulaj­donítható, hogy néhány vasárnapi puskás, kik a vadászatnak csak a vadregényes részét ismerek, daczára a tilalomnak, őzekre és rókákra kezdett lövöldözni. A medve és vaddisznó, mely rendesen utoljára szokott jönni, visszatért a hajtókon. Mindazonáltal gyönyörködtünk a vadá­szat után 5 d­b, különféle szinű medvében, különösen egy medve sürű ezüst-szürke bun­dájával nagy feltűnést okozott. Későbbi vadászatokon esett még mind­össze 4 db medve 5 vaddisznó, és 11 őz. A tisztelt olvasók, eme rövid leírás után abban a hiszemben lesznek, hogy mi itt­ vá­logathatunk a sok medvében és vaddisznóban; de nem úgy van az, mert a vad csak ősz­szel, más eledelt nem találva, keresi fel a meglehetős korlátolt területen levő tölgyese­ket és csak igy történt, hogy a különben nagy számban előforduló, de a rengeteg er­dőségekben szétszórt medvék és vaddisznók kisebb, vadászatra alkalmas területen talál­tattak. Sokkal fáradságosabb és többnyire hálá­datlanabb a medvét nyomból követni, vagy pedig a havasokon, hol a szarvasmarha végett ólálkodik, meglesni. Az ily vadászat rendesen roppant vesze­delmes, mert a medve nem igen hajlandó prédáját ott hagyni. A kabola-polyánai kincst. erdőgondnokság egyik havasán, ezelőtt 2 esztendővel egy fe­lette szemtelen és mérges medve tartózkodott; a szarvasmarhában majdnem minden har­madnap oly vakmerőséggel okozott kárt, hogy az ott levő pásztorok már puskával sem mer­tek közeledni. — Felkértek egy odavaló, mint kitűnő és merész medve­vadász ismeretes kincstári erdővédet, hogy jönne fel a havasra és mentené meg őket a szörnyetegtől. Az erdővéd rögtön felment egy ügyes paraszt puskással.­ Alig érkeztek a havasra, és már is siettek a pásztorok velük közölni, hogy a medve egy fiatal ökröt megölt és le­húzta a közel fekvő erdőbe. Az erdővéd és a paraszt siettek a meg­jelölt helyre és csakugyan ott találták a med­vét a prédáján. Mintegy 80 lépésnyire közeledhettek, míg az óriási medve őket észrevette. Roppant mér­gesen felugrott és egy pillanat alatt 20 lé­pésre termett a vadászok előtt. Daczára an­nak, hogy az erdővéd biztos golyója az olda­lát keresztül fúrta, egy felbukás után, annál dühösebben fordult a vadászok felé. A második lövésre újra felbukott, de is­mét felugrott és megsokalván e kellemetlen harczot, lassú léptekkel távozott el a sűrű erdőbe. Az erdővéd újra megtöltötte puskáját és daczára a pásztorok figyelmeztetésének, elin­dult a két vadász a megsebzett medvét kö­vetni. Alig mentek egy negyed órát, midőn a szörnyeteg a sűrűségből egyenesen az erdő­védre ugrott és egy pillanat alatt roppant harapások közt összetörte. A paraszt sietett az erdővéd védelmére és mintegy öt lépésnyiről oldalába is gyújtott a medvének, de az, mintha nem is érezte volna, annál dühösebben megtámadta a pa­rasztot és összetörte lábát, kezét. A szörnyű harcz után elhúzódott a med­ve a bokrokba és megdöglött. Az erdővéd pedig irtózatos fájdalmak közt, néhány óra múlva kiadta lelkét. Hajmeresztő lehetett ezu­tán a paraszt helyzete, ki még teljes huszon­négy órát, kitéve a forró napnak, ellepve számtalan légytől, minden segély nélkül, ott feküdt a harcz színhelyén, míg utóvégre a faluból kiküldött emberek megtalálták. A legjobb gyógykezelés és ápolás da­czára nyolcz nap múlva borzasztó kunok közt meghalt. Igaz ugyan, hogy ez esetet a vadászok vakmerősége idézte elő, mert a megsebzett medvét nem volt szabad azonnal követni, mindazonáltal lehűti még a legbátrabb vadász vérét is. Nagy szerencse, hogy ily esetek a ritka­ságok közé tartoznak, mert általában véve, a medve gyáva állat és csak akkor szokott tá­madni, ha megsebzett állapotban már mene­külni nem tud, vagy a vadász útját állja. A paraszt­vadászok vastőrrel is szokták a medvét fogni, legtöbb medvét ejtenek azon­ban az ősz elején a zabföldeken. Ott készí­tenek el maguknak egy alkalmatos lest és onnét egészen biztosan lelövik a medvét né­hány lépésről. Siketfajd vadászatokról, ha a tisztelt ol­vasó közönséget nem untatom, más alkalom­mal leszek bátor irni.*) K. L. főerdész: Apró történetek a felvidékről. 1. „Két modern szenvedélyes vadász." A két barát György és Mihály, mint a szép nemnél kedvelt s leányos házaknál szivesen látott, csinos, fiatal emberek, Diana istenle­ányasszonyság kegyeire is nagy igényt tar­tottak, annál inkább, minthogy 100 és 100 irtokon vettek lancaster-fegyvert és tagadó voks nélkül vétettek fel a­­..... i vadász­társaságba. Történt kis időre ezután, hogy György úr, egy tavaszi délután a csenderes erdőben járt puffogtatni fegyverét s hogy estig sike­rült 16 töltés elvesztegetésével egy zöld har­kályt és egy mókust lelőni a fákról. Ezen zsákmány jó kedvét meghozta s itt maradott az esti lesen, azon reményben, hogy majd hoz­zon a véletlen még valamit puska elé. S valóban nem csalatkozott Diana különös szeszélye egy őzbakot küldött 10 lépés köze­lébe, melyet ő ficzkós töltésével egy oldalba teremtett, hogy az maustadt összeesett! Azon­ban György úr (saját vallomása szerint) sem a tülkösnek nem hitt, sem­ a maga lövésébe nem bizott, hanem csöves végén fogva pus­káját, oda ugrik s rákiált. Ha még egyet moz­dulsz, menten agyonütlek." Szerencsére a bak nem mozdult, mert külömben ha György úr oda vág, ugy maga magát lövi meg, vagy legalább is drága fegyverét csapja agyon. Midőn később e veszélyre figyelmeztetve lett, azzal mentette magát, hogy másik csöve nem őzre, hanem csak nyúlra volt töltve! E véletlen szerencse — lévén ez Nimró­dunknak első vadja — igazi petroleum volt vadásztüzére, ő az apró vadról már beszélni sem akart, őzre s csak őzvadászatra járt az elméje s mint szorgalmas újságolvasó figyel­mes lett a német lapokban híresztelt azon csalogató szerszámra, melylyel a vadász az őzet — mintha dróton húzná — zikher lövésre sípolhatja magához! Biz azt meg kell Német­országból hozatni, s meg is hozatta mind maga, mind barátja számára. No már most jaj nektek ezek! hogyan menekedtek két ily szenvedélyes láger elől. *) Bizonyára­­. olvasóink is, miként mi magunk, a legnagyobb élvezettel olvassák a derék medve­va­dász eme szép leírását. A­mi a közleménynek a fegy­veradóra és a tagliák fontosságára vonatkozó részét illeti, — lapjainkban már többször hangoztatott véle­ményünkkel teljesen találkozik s ennek annál inkább örülünk, mert arról e czikkben egy teljesen compe­tens, higgadt vadász emlékezik meg, kiből nem theó­ria de a gyakorlati szükségesség beszél. Bizonyára megérdemli e czikk, hogy a vadászati törvény leg­újabb codificatorai által a képviselőházban, figyelembe vétessék. Kérjük, hogy becses közleményeivel minél gyakrabban keressen meg bennünket. Szerk. ki ha összekerül, mindig rólatok beszél, hol lennétek feltalálhatók s mikor kivégzendők? Hát hogy is ne! Száz forintos lancasterek és csalhatatlan őzsipok. A kérdéssel, hol lakoznak az őzek? oly egyéniséghez fordultak, ki magát vadászte­kintélynek tartja ugyan, de arról hirhedt, hogy nagyot­ mondásával a valót oldalba lökni s a természethistóriát felpofozni többször szokta mint nem. Ez ajánlotta nekik az Irhás hegy­séget, mint hol sok őz tartózkodik s mely je­lenleg szálas erdejével, cserjés és sziklás rész­leteivel, ujabb s régibb vágásaival bizonyo­san még másnemű vadakkal is bir. Itt, — úgymond — kopó előtt soha sem sikerül őzet lőni, mivel annyi temérdek sok ott a sündisz­nó, hogy a kopók rögtön ezeket veszik fel, s hajtják egész nap. Itt tehát csak is cser­készve lőhető a rőtvad, stb. stb. Egy juniusi reggel még sötétbe indul te­hát György úr a hegyekbe. Napkelte után felérkezik az Irhás hegyre s itt a réteket el­hagyva, bekanyarodik a bükk és fenyőkből álló szálas erdőbe. Meleg nap készül s jól esik neki az ár­nyékos hűvösség, leül egy tuskóra, izzadságát törli, s kissé pihen, azután puskáját lövésre készen tartva, egy régi erdei úton tovább in­dul. Szeme jobbra balra jár s jó messze ha­lad már befelé, de az állatországból egy, szajkó kivételével, mit sem bir meglátni s ez is még messziről tér ki az idegen fekete alak miatt. Volt biz­ott vad s császármadár, vadgalamb nem egy rebbent el, sőt őzvad is elsompoly­gott előtte, alig recscsentve el egy galyacs­kát, de György úr ezeket nem vette észre, mivel nem látta, a vadnak neszét még nem ismerte fel. Riasztja vagy csendesen távoz­tatja magától a vadakat, mint ki nesztelenül lépni nem tud, a légáramra semmi tekintet­tel nincs, ruházata is kalaptól topánjáig a megszokott sötétszinü, mely városi trotok­ra igen, de zöld erdőbe épen nem való, mutat­ván itt mindennek, minek szeme van, hogy idegen s rosz szándékú alak kisért itt. A cserkészet tehát nem sikerült. De — gondolja magában György úr — ha én nem tudok őzhöz jönni, hát jöjjön az őz én hozzám! Előveszi tehát sipját s azzal jár kel sipolva végig az erdőt, akár a pereczes inas Rozsnyó városát! Egyszerre megáll s fülel, ugy rém­lett, mintha valami viszhang felelt volna. Be­lefúj újra, csakugyan amott az átellenes ta­réjos vágásból hason hang szól. Aha, ez őztehén, s azt hiszi, hogy én vagyok a borja! Fris erővel leereszkedik a két hegyet elválasztó völgyre, folyvást sipolva s gyö­nyörrel lesve a mindinkább közeledő feleletre. Nyak veszélyeztető csuszamlás és eresz­kedés "után leérkezik, s puskál bokortól boko­rig, az őzrigyelés elejébe. No csak kitartás, még addig a szikláig, no még addig az om­lott fáig, egyszerre izgatottsága tetőpontján rákiált egy hang: Aha, te vagy az Gyuri? s majdnem egy­szerre ő is: Aha, te vagy az Miska? Én azt hittem, hogy az őztehén hívogat! Én azt hittem, hogy a borja felel! Az én voltam! Amott meg én sípoltam! Szégyelve a dolgot, ment a felsült két nimród hazafelé, szentül megfogadva, hogy egymás tudta nélkül többé őzet nem sípolnak, mert vajmi könnyen lőhetnék egymást agyon s megfogadta azt is, hogy a mai stratagemá­ról senkinek egy árva betűt nem szólnak. E fogadást meg is tartották, én sem tő­lük tudtam meg, hanem a csöntörtől, ki az egész kalandnak elejétől végig általuk észre nem vett szem és fültanuja volt. További vadászk­aland­jaik után tudako­zódva, a csöntör azt felelte, hogy fiatal bará­tunk Diana birodalmából nagy sajnálatára vég­kép elköltözködtek. György úr ugyanis nem tudott fegyve- VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP, JÚNIUS 10. 1880.

Next