Képes Vadász Ujság 1880. május-június (1. évfolyam, 1-3. szám)

1. szára. KÉPES V­A­D­ÁS­Z-U­J­S­Á­G. 1880. május 20. melyet a czigány megnyuzván, karóval a földhöz czövekelt. Este a kunyhóban voltam. Csipős hideg volt; a könnyít­­ólepel minden tárgyat már távolról felismerhetővé ten, végre a hold is felkelt s az egész vidéket megvilágitá. Nemsokára a távolban farkas-orditás hallatszott, melyre csakhamar egy másik orditás felelt, úgy, hogy lassan kint, különböző irányban, de közel, hat vagy hét farkast tudtam. Az első vendég, ki a lakománál megjelent, róka koma volt; óvatosan jött a réten keresztül, farkát a földön húzva maga után s minden szertartás nélkül azonnal a lakomához látott. Nagy kedvem lett volna reá pörkölni, — de a farkasok voltak a czél, azért — miért dobogsz szivem? Rövid idő múlva kurta ügetésben jött az erdő felől egy ordas farkas s utána egy kisebb, melyet kölyökünk tartottam..­ A róka még egy darab húst szakitott le a dögből, aztán ellábolt. A farkasok leirhatlan mohósággal rontottak a hullára s kutyamódra mormogva, felborzott szőr­rel elkezdék sybaritai lakomájukat. Felhúzott és kellőleg megtöltött kétcsövű fegyeremmel meg akartam várni, mig talán közelebb jön, vagy legalább oly helyet foglal el, hogy a ló ne legyen köztem és a vadállatok közt. Feszült figyelemmel vártam mozdulataikat, a pillanat elérkezett, a szem a legyet, a kéz a kakast kereste, az első cső sárkánya lepattan, mindjárt utána a második is, de­­­ csak a gyutacsok peregtek le. A figyelmessé lett farka­sok oda­hagyták a dögöt, óvatosan körülszaglászták messzi­ről a kunyhót, s eltűntek. E kellemetlen esemény által le­hangolva, jobb karba akartam helyezni puskámat, de a szerencsétlenség sohasem jő egyedül: — bár felkerestem zse­beimnek legrejtettebb zugait, egyetlen egy gyutacsot sem voltam képes találni, valamennyit honn feledtem. Most drága volt a jó tanács, haza menni nem volt tanácsos, mert ki áll­hatna jót a farkasok hamis étvágyáért ? de másrészt attól is féltem, hogy a közeljévő farkas urakat hosszabb időre elriasz­tanám. Megadtam tehát magamat sorsomnak, elhatároztam, hogy daczolok a kissé fagyos idővel. Mintegy félóra múlva ismét vendégem érkezett, egy erős, kinőtt farkas, melynek étvágyát, mint csendes figyelő, kellőleg tudtam méltányolni. Kevéssel éjfél előtt egy lövés hangzott az erdőben. Az erdőfelügyelő volt, kinél szállva valakiki hosszú elmaradásom miatt aggódva, engem két határőr kíséretében felkeresett s félig megfagyva haza kisért. Harmadik este (végre) helyrehoztam e végzetes éj hiányait, minthogy két farkast, egy rókát lőttem, melyekhez a hét folytán még egy rókát s egy kitűnő nagy farkast csa­toltam. Az utolsónak életereje bámulatos volt. Erős puskám­nak teljes lövésével nem egészen 30 lépésnyi távolból fejébe lőttem, a farkas hátulsó lábaira ült s kegyetlenül vonitott. Má­sodik lövésem mellben találta, úgy, hogy a lövés után annyira kapkodott, hogy szinte hallottam fogait csattogni, végre egy harmadik lövés vetett véget szenvedéseinek. Később láttam, hogy az első lövésemmel mindkét szemét kilőttem. W. F. A lőporról. "! A lőpor anyaga tudvalevőleg 75 súlyegységnyi salét­romsóból, 12­5 s. e. kénből s ugyanennyi szénből áll. Mint­hogy ez anyagok a legkönnyebben beszerezhetők s hozzá eléggé olcsón, szintén csodálatosnak tűnhetik fel, hogy a minden mondásában volt szellem, s habár ő e szó alatt aligha gondolt volna kisértetnél egyebet — a jelentése iránt kitűnő érzékkel bírt, s a szellemtelen hazugságokat lelke mélyéből utálta. Tréfás tetteiben is sok eredetiség nyilatkozott. Egyik legutolsó „országraszóló stiklije“ (ipsissima verba) a kö­vetkező volt. Téli vadászatot tartott, s vendégei a vadászat előtti estén elemelték tőle még a jövő évi termése árát is. Baj volt ez s valahogy segíteni kellett rajta. Másnap szép nap­fényes idő volt, a társaság kirándult a hóval lepett síkságra, előbb azonban a gazda papramorgóval mentő módra jól tartotta őket, jó példával persze maga járván elől. Egyszer csak dur­ran egy fegyver. Oldalt a csapástól mintegy 50—60 lépés­nyire elterülve marad egy termetes nyúl. Cselédség utána. Öt percz múlva másik vadász lő, cselédség utána; aztán a harmadik, negyedik, tizedik, huszadik, — egész szekérderék nyúl hevert együtt, mikorra a portára visszatértek. Nagy tűz lobogott a konyhán, két három asszony-cse­léd készítette a gulyáslást. A társaság mindjárt körülál­­lotta a tüzet, s kezdte dicsérni a mai vadászat szép eredményét. —­ Csak legalább már egy fianyulat lőttetek volna egy kis pecsenyének, szólal meg egyszer Kasza Lajos. — Elment az eszed üreg? hiszen negyvenet is lőttünk. — Negyvenet-e? A' öv!' ' nt L' ’! 'L ’n! T: Lilt off • p'Y'Noot1'* r» vorpz ! tiz torok. — No már akkor vagy én vagyok részeg, vagy li. Sohasem járt ezen a földön egyszerre annyi nyúl. Más va­lami lehet az, kormányok a lőporárulást korlátozhatták, s abból egyed­­árusági cikket alkothattak , jelentékeny kárával a fogyasz­tóknak, kik a lőporért a reálérték négy-ötszörösét kényte­lenek megfizetni. Hogy ennek daczára még a leggazdálkodóbb vadász­ember sem használ önkészítette lőport, ennek oka részint Erre az egész kompánia röhögni kezdett, s azt jegyez­ték meg, hogy az öregnek megártott a gagyi. De ez pro­testált e feltevés ellen, s fogadást ajánlott, hogy a­mit lőttek, az nem nyúl. A pityókos kompánia hazardabb tagjai aztán mindjárt fogadtak vele vagy hatezer pengőbe, hogy de bí­zón nyúl. Aztán kimentek a szekérhez , kettő leemelt a kérdéses állatok közül egy-egyet, s Kasza Lajos orra elé tártá : — Hát ez nem nyúl be? — Nem bizony, mert nézzétek csak, szalma ez ám belől, kívülről meg csak nyúlbőr. Ma hajnalba tömöttem ki a múlt esztendei heverő bőröket, a mikre a zsidómmal nem tudtam megalkudni, s ti azokat pattogtattátok le ! Biz az szóról-szóra úgy volt, s Kasza Lajos a mit a kártyán vesz­tett, visszanyerte a nyulbőrön. — Nincs kandié, ki ezen a czikken valaha ennyi re­­baehot csinált volna ! jegyző meg, mikor elmondattuk vele, — pedig már nagyon a végét járta szegény; istére perczenkint száznegyvenet vert. Egész estig ébren volt, s ha a foga vaczo­­gott is, velünk tréfált, nevetett. Alkonyat után egyszerre csendesebb lett, s oda intett az ágya mellé. — Látjátok, akár­mit beszéltek, tudom, hogy nem lá­tom én többet a napot. Most egy kicsit pihenek, egy óra múlva megint belém búvik a tüzes ördög. Akkor majd okosan sem fogok beszélhetni. Hát csak hadd tegyem meg a testamentumomat. Valaki vegyen papirost a pibn­ousekaiu­­ból, ott van mindjárt a dohánytartó meg a patkányfogó közt, rajta van a tavalyi kalendárium. Megleltétek már? No most aztán írjátok : LÖVÉSZET.

Next