Vadászlap 6. évfolyam, 1885

1885-01-05 / 1. szám

Január 15. 1885. Vadász-Lap. kapva öli meg. Rendes fogása az, hogy macskamódra be­lopja a vadat, s egy biztos szökéssel zsákmányán terem. Prédaszomjában az ejtett zsákmány csak nemesebb részeit, mint a szivet, tüdőt, májat stb. fogyasztja el, a többit pedig érintetlenül hagyja. Dögöt soha sem fogad el, s csak a legnagyobb szükségből keresi fel a prédájából fel­maradt, de még friss darabokat. Párzási ideje februárra esik, midőn a hím, hogy párt találhasson, terjedelmes vidékeket szokott bekalan­dozni. Ebből magyarázható ki, hogy a hiúz néha oly vi­dékeken tűnik fel, hol azelőtt soha sem észleltetett. Jelen­létét a vad, de a házi állatok is rögtön észreveszik, a mennyiben azok folytonos nyugtalanság és izgalomban vannak, mig csak a rabló a vidéket el nem hagyta. Hiszt, csapdákba fogni rendkívül nehéz, miután mint, említve volt, a fris húst is csak szükségből fogadja el; néha azonban ez mégis szokott sikerülni, különösen ha a csalétekül kitett fris húsdarabot „Marum verum "-mal jól bedörzsöljük. Az elevenen befogott blúzhoz csak a leg­nagyobb óvatossággal lehet közelíteni, mert az könnyen veszélyessé válhatik.­­ E ragadozók sikeres üldözése rend­kívüli óvatosságot és kitartást igényel, de mindez bőven lesz kárpótolva ama tudattal, hogy irtásuk által a vad­állomány egyik legveszélyesebb elleneitől szabadul meg. Ezenkívül a szőrméje is igen értékes. A vadmacska. Eme ragadozó rendszerint csak nagyobb terjedelmű, összefüggő rengetegekben szokott előfordulni. Tanyául szik­la-hasadékokat, elhagyott épületeket, odvas fákat, borz- vagy róka­lyukakat szokott választani. E ragadozó természetére nézve igen vad, mászás és ugrásban rendkívül ügyes, nem igy a futásban. Vérszomja által a vadállományra nézve igen veszélyes, a mennyiben ugy a szőrmés, mint a szár­nyas vadat konokul üldözi, s nemcsak őz­gidákat és szarvas­borjukat támad meg, hanem tél idején a felnőtt őzeket is megrohanja s harapásával megöli. Ily rablótá­madásai alkalmával, rendesen egy erősebb faágon húzza meg magát, 5 — 6 lábnyi magasban a talaj s a vad rendes váltója fölött. Innen ugrik a gyanutlanul közelgő vadra, s mig éles karmaival mintegy megveti magát, fogaival az áldozat tarkóját marczangolva, azt megöli. Szükségből patkányokkal, egerekkel és halakkal is megelégszik, mely utóbbiakat hal­dús tavakból rendkívüli ügyességgel tudja kifogni. De a dögöt sem veti meg.­­ Külsőre nézve a vadmacska nagyon hasonlít a szürkés-sárga házimacskához, csakhogy ennél egy harmaddal nagyobb; orra vörös; hátán fekete esik húzódik végig s tömött szőrrel födött farkán, három fekete gyű­rü van ; a farkhegye fekete. — Ez utóbbi jel, s torkának sárgás-fehér szine, különbözteti meg leg­inkább a házi macskától. A háton kezdődve — melynek alapszine vagy barnás-szürke vagy piszkos-sárga, de sok esetben sárgás-szürkébe is üt — vékony feketés csikók húzódnak a has­táj felé. Az első lábak öt, a hátsók négy karommal fegyverezvek. Súlya 12 —16 font. A vadmacska csak a legrendkívülibb esetben hagyja el a rengeteget vagy a sűrű cserjéseket, s nyílt mezőre csak akkor megy, midőn egyik erdőből a másikba váltani akar, a mi kóbor életénél éppen nem ritkaság. Miután a vadmacska, vérszomját, erejét és kitartá­sát tekintve, kártékonyságra valamennyi honos ragadozón­kat felülmúlja, úgy, hogy a prédaszomjáról eléggé isme­retes róka is hozzá képest ártatlan teremtésnek mondható : könnyen megérthető ama szenvedély, m­elylyel üldözése és irtása minden irányban űzetik, úgy, hogy feltehető, hogy e veszélyes rabló rövid idő múlva csak a legátdatlanabb rengetegekbe fog visszaszoríttatni. Hogy teljes kiirtása soha sem fog sikerülni, azt leginkább ama körülmény akad,-más sportszerű foglalkozást is véltem találni. Megérkezé­sünk első napján estefelé Dorchill barátommal a vég­telen rónaságban széjjel nézve, két koodoo-tehénre buk­kantunk. Ezeket üldözve, egy kies erdőcske szélén két darabból álló zsiráfcsapat foglalta le figyelmünket. Ma­gától értetődik, hogy a koodookkal többé nem­ igen tö­rődtünk, hanem a már elég gyors iramban megindult zsiráfok után vágtattunk. Lovam gyenge és azonkívül még lusta is lévén, folytonosan a sarkantyúra és ostorra szorult, de minthogy — a miként fent említem — a zsiráfok csakis hosszabb üldözés után kezdik meg a gyors vágtatást, rövid idő múlva 100 yardnyira közelítettem a csapathoz. A keserves lovaglás daczára, mely karomat és lábaimat nagyon is igénybe veve, az előttem ügető zsiráf­csapat nagyon érdekes látványt nyújtott, különösen midőn valamely fordulónál az egész társaság, mint valami lon­doni circusban, egyforma lépést tartott. — Lovam azonban nemsokára kimerült és nem volt kilátás arra, hogy a zsiráfokat jobban utolérjem, miért is lovamról gyorsan leszállva, egy nagy sötétbarna tehenet vettem czélba. A golyó jól csattant és az állat ingadozni kezdett ugyan, de azért magát ismét összeszedvén a többiek után ügetett. Ugyanekkor Corchill egy másik tehénre lőtt. Pari­pám csudálatos módon a néhány percznyi megállapodás után oly éles tempóban tartotta magát, hogy nem sokára a második és harmadik golyót röpíthettem a sebzett vad után, mely aztán végre beadta a kulcsot. Az állat még nem múlt ki végképpen és szelid barna szemeivel oly bánatosan nézett reám, hogy jobb szerettem volna, ha golyóim a gyönyörű és ártatlan teremtést le nem terítik. Kínlódásainak véget vetni akarván, fejbe lőttem, mire élettelenül elterült. Kaffir és Masaras szolgáim rög­tön ott termettek és rövid idő alatt feldarabolták a meleg hullát. Ez alatt Corchill is az általa elejtett zsiráffal fog­lalkozván, az idő rövidsége miatt, nehogy a sötétben elté­vedjünk, néhány kaffir kíséretében hazafelé tartottunk. Alig lehet valami ízletesebb sültet képzelni, mint a fiatal zsiráf tehén húsát, noha azt hiszem, hogy ezen nézetben csakis az éhség — a legjobb mártás valami szokatlan étel mellé — erősített meg. Másnap ismét két fiatal zsiráfot hoz­tunk terítékre és hazamenet még egy kövér koodoo-bikára is tettünk szert. Hússal bőségesen eltévén látva, feltettem magamban, hogy annak fogytáig zsiráfot többé nem lövök. Ezen szándékomban azonban meg nem maradhattam, mivel egy egész sereg éhes Masaras férfi és asszony jött szeke­rünkhöz hust koldulni. A csontvázzá soványult emberek lát­tára csakugyan megindultam. Azon kérdésemre, vájjon képe­sek lenn­ének-e bennünket valami fővad nyomára vezetni, mindannyian igennel válaszoltak, miért is lovainkat felnyer­gelve, az erdőkkel borított h­egylánczok felé tartottunk. A kopó módjára előttünk szimatoló Masarak nem­sokára zsiráf nyomokra akadtak. Most azonban egy majd­nem tíz láb hosszú mamba-kígyó zavarta meg a vadászat folytatását, mely a Masarak közt felkerekedvén, általános ijedtséget okozott, míg néhány jól irányzott lövéssel örökre elnémították. A mamba-kigyó sokkal veszélyesebb, mint a csörgő kigyó, mivel roppant testi erejénél fogva akár­mely állatot megtámadni és összezúzni képes. A zsiráfok e helyen legelvén, nyomaik szerte-széjjel láthatók voltak, mi a helyes irány feltalálását nagyon megnehezítette. De csakugyan ravasz állat legyen az, mely egy kiéhezett Masara fajtabeli emberen ki akar fogni. Rövid szimatolás után „Balegcetee" (itt vannak, erre men­tek) felkiáltásokkal előre futottak. Mi is lóra kapván utcán­nak, csakugyan mintegy 300 yardnyi távolságban hét zsiráfot — ezek közt négy tehenet, két jókora borjút és egy magányos vén bikát láttunk legelni. — Előttük talán .

Next