Vadászlap 6. évfolyam, 1885
1885-01-05 / 1. szám
4 Vadász Lap.ú lyozza, hogy az általa tartózkodási helyül választott sűrüségből őt kiszorítani bajosabb, mint bármely más ragadozót. A vadmacska érzékei rendkívül kifejlettek, s megszorítva nagy bátorsággal védi magát még emberrel szemben is, s megsebesítve különösen veszélyes, miután ha ily állapotban fán keresett menekülést, nem az őt megugató ebet támadja meg, hanem a vadász arczába ugrik s itt próbálja magát beharapni. Párzása február vége felé történik, s kilencz hétre, reá, a nőstény négy egész hat kölyket vet, melyek első időben vakok. A vadmacska három év alatt teljesen kifejlett, s ekkor kapják az egyes példányok az erős macska, illetőleg kandúr nevet. Csapája szélesebb és erősebb, mint a házi macskáé, különben hozzá egészen hasonló, mert épp oly vontatott is. A vadmacska téli szőrméje igen tömött s kitűnő prémet ad, mely azonban csak fél olyan értéket képvisel, mint a róka-bőr. Ozmár és nyúlbél a vadmacska inyencz falatai, melyek csábításának alig tud ellenállni. Fogására tányérvasakat s berlini vasat szokás használni, melyek Marumverum-mal (nárdusfa, Katzenkraut) lesznek bedörzsölve. Miután mint említve volt, a dögöt is felkeresi, belek utánvonszolásával is lehet őt a vasakkal ellátott döghelyekre csalni. — Lesből, madár, nyúl vagy őzgida hangjának utánzásával lehet lőni. Ily esetben nagyon óvatosan közeledik, mindig árkok vagy sűrűségek által födve, s nagyon éleslátásunak kell lenni a vadásznak, ha ily módon akarja ártalmatlanná tenni. — Sokszor borz vagy rókalyukból kiásás által is el lehet fogni, különösen, ha a csapát követve, meggyőződtünk, hogy ilyenbe húzódott, de ily esetben mégis legegyszerűbb s legkevesebb fáradsággal járó a kijárathoz néhány alkalmas tányérvasat helyezni. A vadmacska természete, hogy oly vidékről, melynek vadállományát már megsemmisítette, távolabb fekvő s vaddusabb helyekre vált el. Oly odúkban, hol vadmacska tartózkodik, rendszerint oly iszonyatos bűz fejlődik ki, hogy ha ezeket el is hagyja, a róka csak hosszabb idő múlva meri tanyájául választani. Általában véve a róka mindig kerüli a macskávali találkozást. Tanyája közelében soha sem fogunk a vadmacska ingadozásának nyomaival találkozni, mert gonosz rablásait mindig a legnagyobb ügyességgel el tudja palástolni. A görény. A görény, elterjedésére nézve sajnos, hogy még mindig elég gyakori. Termetre nézve a menyétnél valamivel gyöngébb, feje keskenyebb s hegyesebb, mi okból a legkisebb nyílásokon keresztül is könnyen átbújik. Hossza körülbelül 40 dmfr., farka 15 dm. Szőrméje télen sötétebb, nyáron világosabb gesztenyeszínű sárgás alapszőrrel; nem ritkák azonban némely szín-eltérések is, s különösen a sárga, s az egészen világos-barna szín elég gyakori. A pofa, az álkapocs s a fülek szélei fehéres-sárgák, az orr szürkés-fekete. A szemek mögött egy alig észrevehető világosabb folt található, mely a nősténynél világosabb. Szőrméje tömött, de kevésbé finom, mint a nyuszt-menyété; ez okból s kellemetlen szaga miatt, értéke sokkal kisebb mint az utóbbié. A görény mozdulatai nem gyorsak s kúszásban sem oly ügyes, mint a nyuszt-menyét. Csapása is valamivel gömbölyűbb, mint azé, s ugrásai rövidebbek. Vérszomjára azonban alig áll a nyuszt-menyét mögött, csakhogy egy darabnál soha sem rabol többet; a prédául ejtett állatot, vagy tojást magával hurczolja, nem annyira ravaszságból, mint óvatosságból, hogy tetten ne éressék. Ugyanazon éjjel azonban többször is tér vissza oly helyre, hol zsák-1000 yardnyira egy mopani erdő terebélyes fái képezték a láthatár szélét. Előrekiáltá Dorchill, lovát sarkantyúba kapván, mert a zsiráfok neszt kapva kereket oldottak. Ez alkalommal mindketten kitűnő lovakkal lévén ellátva, hamar a zsiráfok nyomába értünk, melyek hátulsó lábaik vontatott mozgása után ítélve, nem igen iparkodtak előre. Dorchill jó vérű pej kanczája a zsiráfok elébe kerülvén, a csapat kissé balra fordult s igy egyenesen puskám elé került, mely kedvező alkalmat felhasználva, a legkövérebb tehénre lőttem. Ugyanekkor Corchill lövése is eldördült, mindkét állat azonban kissé változott ügetéssel, de azért elég gyorsan az erdő felé tartott. Az úton, illetőleg az erdő felé vezető csapáson, heverő korhadt fatuskókban először Corchill zsiráfja, későbben az enyém többször megbotolván, csak nagy nehezen ugrtoták át az akadályokat és egy kis tisztás közepén lévő gödör előtt mind a két állat elesett. Kegyelem-lövésekre nem volt szükség, mert a miként kitűnt, golyóink a tüdőbe fúródtak, mi aztán a rögtön bekövetkezett halált okozta. A legjobb húsdarabok kivételével, melyeket számunkra visszatartottuk, mindkét zsiráf maradékát a kiéhezett hajtóknak engedtük át, kik a helyszínen azonnal tüzet rakva onnan el sem távoztak, míg az utolsó csontdarab tisztára le nem volt rágva. Másutt ennyi hússal 30 ember egy hétig bőségesen kijött volna, de arról senkinek sincs fogalma, mily mesés mennyiségű húst és zsírt bir el egy éhes dél-afrikai ember, anélkül, hogy evés közt csak egy korty vizet is inna. Egy alkalommal hat kaffir szolgál, délutáni három órától reggeli 4 óráig, midőn ismét útra keltünk, egy egész bivalyt költött el, melynek súlya legalább is tiszta húsban három mázsa lehetett.*) *) Bármennyire respektáljuk is a kaffir-gyomor képességeit, sajtóhibának kell tartanunk ezen képtelenséget, vagy legalább is annak, hogy a bivaly (hihetőleg borjú) súlya szemmértése után túl lett becsülve. Szerk. Másnap reggel, midőn szekereink körül üldögélve szivarra gyujtottunk, néhány száz, hosszú lándzsákkal és ökörbőrből készült pajzsokkal ellátott Amandebele útonálló közelített felénk. Mintegy 100 yardnyi távolságban vezéreik azon hazug üzenettel jöttek elő, hogy Lobengula parancsára minden a területen található kaffirt és bushmant leölni kötelesek; fegyvereink láttára nem igen mertek közelebb jönni, hanem a szekerek közt felakasztott húsdarabokra nagyon is sóvár pillantásokat vetvén, végre oda lyukadt ki a hosszú beszéd tárgya, hogy népeik tökéletesen kiéhezve lévén, arra kérnének bennünket, miszerint számukra néhány darab zsiráfot vagy más vadat lőnénk. Ezen kérelmüknek oly feltétel alatt voltam hajlandó megfelelni, ha az egész társaság legalább is két angol mértföldnyire tőlünk tábort ütve, helyéből ki nem mozdul és ünnepélyesen meg nem ígéri, hogy Lobengula király állítólagos parancsát végképen figyelmen kívül hagyja. Az éhség, nemkülönben fegyvereink csillogása, nem tévesztették el a kellő hatást és egy félóra múlva őrszemeink az útonállók visszavonulását jelentették. Délutánig három zsiráf tehenet, két borjút és négy bikát hoztunk terítékre, melyet a csavargó népség örömrivalgások közt azonnal át is vett. Két hétig a Ramokwebain felső részeiben kisebbnagyobb sikerrel különféle antilope-fajokra és bivalyokra vadásztunk, ez utóbbiak jóformán az utolsók lévén, melyek e vidéken tartózkodtak. A hónap vége felé mindenféle veszélyek közt a Tati vizét szerencsésen átgázoltuk, mely alkalommal kaffirjaink ügyessége még a legjártabb hidász tisztet is bámulatra ragadta volna. Hajlékony, de azért igen erős náddarabokból néhány óra alatt a folyó egyik szük ágában, melynek vize legfeljebb négy láb lehetett, egy oly kényelmes hidat vertek, melyen lovaink és szekereink az igás ökrökkel kényelmesen átmentek. A folyó túlsó partján esős idő által meglepetvén, három napig Január 15. 1885.