Vadász Ujság, 1925 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1925-01-01 / 1. szám

­ számű­ zett tapasztalatainkat, azonban türelmet kell kérnünk, ha az kissé hosszadalmasabb lessz. A fanyest koponyája általánosságban véve, hosszabb és nyújtottabb, mint a kövi nyestté. Szemügyre véve csak a szemüregtől kezdődő pofarészt, ez a kövi nyestnél min­dig rövidebb és nyomo­tt, puffadtabb, mint a fanyestnél, az orrcsont az előbbinél széles és rövid, az utóbbinál pedig keskeny és hosszú és így akadnak, kerülnek különleges­ségek, amit maga Brehm is elismert. Ha ő a ,dacára a rövidebb pofának hosszabb fej­e, a kövi nyest és fanyest közötti különbséget találja. A legszorosabb összefüggés az orr­csonttal csak a csontos orruikak előrészére vonatkozik a koponyán, amely pontos vizs­gálat után a kövi nyestnél éppen olyan szé­les és magas. A fanyestnél ellenben oldal­vást összenyomott. Tehát felül és alul hosz­­szasabban nyújtott. Akinek alkalma volt és van a preparált koponyáját úgy a fa­, mint a kövi nyestnek megfigyelni és tanulmány tárgyává téve, a kettőt összehasonlítva, az bizonyosan észre­vette a kettő közötti különbséget. Közvetlen azon a helyen, ahol az orrcsont a metsző­fogakat hordó állkapoccsal összeér, a kövi nyestnél egy sokkal élesebb és kiállóbb ívet mutat, úgy hogy azáltal az orrlyuknyílás szem­betűnően kiszélesedik, míg a fanyestnél az állkapocs minden különösebb kidudorodás nélkül az orrcsonthoz csatlakozik. Ezáltal lesz a megcsontosodott előrésze, az orrnyilasnak eléggé feltűnően széles, hogy ezáltal a két nyestfajt megkülönböztethessük. A szájban egyenlő számú fogazattal bir úgy a kövi mint a fanyest, úgy a metsző-, szaggató és őrlőfogaiban, azaz az első és hátsó vagy jobban hegyezett szaggató-, té­pőfogak mint a hátsó zápfogak egyenlők. Hanem a formájú* azoknak már érdemes és feltűnő megkülönböztetést mutat. Nevezete­sen: a felső zápfogak — a sorban az utolsó — karakterisztikus alakzatúak; ez a fanyest­nél a külső részén legömböly tett, a kövi nyestnél pedig ellenkezőleg, benyomódott, vagyis homorú, úgy hogy majdnem kétélű­­­nek látszik. Miután pedig a fa-, vagyis a nemes nyest szőrméjét sokkal jobban fizetik a prém­kereskedésben, mert sokkal értékesebb, mint a kövi nyest prémje, azért a vadászok saját érdeke megkívánja, hogy a kettő kö­zötti különbséget felismerjék és tudják. Fiatalabb éveimben számtalan nyestet ejtettem el úgy az egyik, mint a másik faj­, fából s a csapdákba is került. Volt azok kö­zött sötét és világosabb szőrméjü s az első szempillantásra nem egyszer a fanyestről azt hittem, hogy az kövi nyest. A vitorlája egészen sötét gesztenyebarna volt, hanem a gyapjú­­szerű szőrözet a gerincén hamvasszürkés, a A vadorzó halála. Irta: Gyalui Pál. Augusztus végi csodaszép nyári éjszaka. A csillagok miliárdjai, mint apró mécsesek pislogva hódolnak a szelíd fényű égő fák­lya,­­ a telehold fenségének. Csöndes éjféli szél borzongatja végig a havasi táj félhomá­lyában szunnyadó fenyvest. Kis idő múlva elül a szél s a falevelek suttogása elhalkul. Templomi csönd,­­ a természet alszik. Az absolut nyugalom e méla csöndjét távoli, alig hallható nesz zavarja. A zaj folyton nö­vekszik, majd hatalmas erőtől kényszerítve a csörtetés lármájának crescendójával nyílnak széjjel a sűrűség bokrai, kilépvén teljes pom­pájában a havasok koronás királya,­­ a szarvasbika. Sugár termete csodásan ivett nyaka, vékony, formásan keskenyedő lábai a termé­szet, e legnagyobb szobrász alkotását dicséri a szépség, erő, kecsesség e tökéletes meg­mintázásával. Koronáját, mely 12 évének minden sze­relmi küzdelmeiben eltöltött gyönyörű győzelmeit jelzi, — büszkén emeli ég felé, mintha állati lelke átérezné a nyári és ünnepies szépségét, áhítatát akarván bemu­tatni érte az egek Urának. Fejét előre hajtja, hallgatózik, szimatér néhányat lüktető orcim­­pával, azután nyugodt ropogtatással legeli a havas illatos nedvektől duzzadó növényzetét. Finom állati ösztöne nem érzi a veszélyt, ami pár száz lépésre tőle fenyegeti nemes életét. Sötét alak figyeli az állat minden moc­canását, kihasználván a szél fúvásának ked­vező irányát. Kezében ócska fi­nti ólomda­rabból maga készítette golyóval töltve, sze­mében a vadászszenvedély olthatatlan lángja sobog. Szája mozog, mintha már ízlelné a pecsenye izét. A vadorzó az a tiltott gyönyö­rök lesipuskája, hatalmas szál parasztember, a havaszlakók ösztönös ravaszságának bélye­gével arcán. Hirtelen mozdulattal levágódik s­ hason csúszik előre, gyakorlott vadász lé­tére le sem­ nézve kerüli ki a száraz gályá­kat, melyek tömegesen hevernek szanaszéjjel. Tudja, hogy egy vigyázatlan mozdulat, az ágak legkissebb reccsenése elegendő, hogy az eltöltött éjszakájának minden munkája, izzó szenvedélyének forró lüktetése, mint csa­lóka, igéző szép álom,­­ tűnjön tova. VADÁSZ ÚJSÁG 3.

Next