Vadászat és Állatvilág, 1908 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1908-01-01 / 1-2. szám
irtottunk s akit — elaludván — egy fordulónál, egyszerűen elvesztettünk. Sokat mulattunk egy öreg nyelvtanáron is. Egyszer hat — sajátkezüleg lőtt — nyúllal kellett a városba hazatérnie. Az öreg boldog volt, mert saját beismerése szerint ilyen fényes eredménnyel még sohasem vadászott. Mellékesen legyen mondva, hogy a társaságban többen is voltak, akik azt állították, hogy ennél még sokkal fényesebb eredménnyel is hallották már az öreget dicsekedni. Szó, ami szó, az öregnek nagy napja volt. A csárdában csak is a »jobbik«-ot hozatta és abból is egyik »lombik«-ot, a másik után. Mire az indulás ideje elérkezett, professzorunknak annyira megjött a bátorsága, hogy a 3—4 kilométeres útra, a vasútig, gyalogosan vállalkozott. El is indult. Négy nyulat hátizsákjába rakott, kettőt pedig a hóna alá. A rossz nyelvek már azért is kicsúfolták, mondván, hogy a kettőt csak azért vitte szabadon, hogy az emberek jobban lássák! — No hát tanúskodom mellette, hogy ez gaz rágalom volt. — Hogy az öreg az úton s utóbb a vasúton mit csinált, azt ma sem tudjuk, de annyit — egy jóindulatú cselédleány jóvoltából — sikerült megtudnunk, hogy a mi professzorunk szénával megrakott hátizsákkal és nyulak nélkül érkezett haza. — íme a »jobbik«nak hatása. . . Társaságunknak volt egy másik tagja, akinek ezer egyéb jó tulajdonságai közt, az volt a legfőbb erénye, hogy a feleségét — ahogy ő maga szokta mondani — nagyon szerette. Hogy igaza volt-e, nem tudom, mi, erélyes és legerélyesebb tiltakozásai ellenére is ráfogtuk, hogy szimpla papucshős. És azt hiszem, nekünk volt igazunk. Örök idők óta mindig ő ment elsőnek haza A vonat öt órakor indult, s azért a mi jó emberünkkel, már négy órakor nem lehetett bírni. Pontban négy órakor, képes volt, a legszebb vadászatot félbeszakítani, puskáját belerakni a táskába s akár gyalogosan is, nekiindulni a vasútnak. — Egyszer aztán puskájába egy csinos kis őzbak botolván bele — mégis csak sikerült őt addig jó szóval, adomákkal és gratulácziókkal tartanunk, míg a vasútról lemaradt. Alig tudtuk megvigasztalni. Már-már unalmasakká váltak lamentácziói, mikor az egyik vadásznak az az ötlete támadt, hogy ő nagyságát valami jó fajta »rizlingi«-vel kellene meglepni s akkor bizonyosan szent lesz a béke. Ez az idea tetszet. Öznagysága minden jóért lelkesedik, de legeslegjobban a specialitásokért. Hát aztán melyik legyen az a bizonyos?... Sorra kell a javát kóstolni... Az is helyes, kóstoljuk valamennyit sorra, elvégre öttől kilenczig, elég hoszszú az idő. Hozzá is fogtunk, s bár valamennyien jó igyekezettel kitettünk magunkért, a legjobb lelkiismerettel mégis barátocskánk végezte a dolgát. Minden hordóból kétszer-háromszor is »kóstolt«, nehogy véletlenül rossz bort vigyen haza. Kilencz órakor alig tudtuk a vasútra biztatni. «Kikér magának mindenféle gyámságot!... Hiába kaczagunk . . . Ha csak az kell, majd megismerjük! Nincs papucshőssel dolgunk, ha neki kedve van reggelig maradni, akkor marad, aztán punktum! ...» Azért csak kivittük a vasútra és a vonatra is szerencsésen fölpakkoltuk. Hátizsákjába talán 10 üveg bort raktunk. A kirándulásnak tragikusabb része, aztán itt kezdődött Barátunk egy ismerős kompániába keveredvén, a jó szónak, jó nótának nem tudott ellenállni s egyik üveg bort, a másik után, közprédára bocsátotta. Ahogy utóbb hallottam, mire a vonat Pestre érkezett, mind a tíz üveg üres volt. Hogy mindezekhez mit szólt ő nagysága, azt nem tudom. Tudom azonban azt, hogy ő nagysága «véletlenül» leejtett egy üres üveget, mikor a Nagyságos úr hazajött! Barátunk azóta nem volt kint a területen . . «Fene mód meghűlt s az orvos meghagyta, hogy a meddig «csúfos bántalmai» tartanak, szigorúan tartózkodjék a vadászattól! . . » Hírt is alig hallottunk róla de egyszer aztán mégis különös dolgokhoz jutottam. Teázó asszonyokkal beszélgettem és azoktól hallottam, hogy ő nagysága egy időben, — körülbelül a leírt vadászat után — feltűnő szép, új kosztümökben mutatkozott. . . Nos tetszik látni, körülbelül mégis csak*papucshős volt ez a mi barátunk. Nem vagyok rossz májú ember, de tudja a jó ég miért, ma is azt tartom, hogy az a rizlinges vadászat és azok az új kosztümök — — összefüggésben voltak egymással . . . Hej, hej az a rizling. . . Ilyen dolgok esnek meg, ha a vadászember pihenés előtt alkoholos itallal él. Volt dolgom egy igen komoly orvossal, aki összeszedvén a ház udvarán egy vén libát, sértve távozott társaságunkból, mert nem akartuk elhinni, hogy az a liba azért gágog, mert «köszvényes». . . Párbajozni akart velünk, egy cseh származású vadász czimboránk is, mert kikaczagtuk, midőn színmagyar községben, «cseh kultur-egyesületet» akart alapítani s ebből a czélból, a korcsma udvarán pénzükre várakozó hajtóknak, tüzes beszédet mondott. És láttam, egyébként komoly emberektől, másokat is. Láttam egy igen előkelő köztisztviselőt, amint egyik vadásztársának új lodenkabátját úgy próbálta ki, hogy egyik ujját oda kötötte egy fához, a másikat a kocsihoz és aztán megindította a lovakat, hogy a kabát, menten szerte-széjjel szakadt. Láttam távirda oszlopnak bemutatkozó vadászt, láttam egy másikat, akinek sárgacsizmáit ebéd közben antractén téntával tele pingálták karikatúrákkal, . . . de szűk lévén a keret, és ezekről és hasonló tapasztalataimról, nem tudok most bővebben beszámolni.