Vadászat - Magyar Vadászujság, 1927 (27. évfolyam, 1-36. szám)

1927-01-01 / 1. szám

El lehet képzelni, hogy Iván milyen arcot vágott felém, amikor ezt a bikát is elengedtem lövés nél­kül. Vártam a nagy bikát, de helyette a szürkület jött lomha szárnyain, hogy eltakarjon előlünk min­dent. Várakozó merengésemből Iván térített ma­gamhoz, midőn figyelmeztetett, hogy a nagy sötét­ségre és a nagy távolságra való tekintettel, amely előttünk volt, jó lenne hazaindulni. Fel is cihe­­lődtünk nyomban azzal az elhatározással, hogy holnap egészen korán reggel megjelenünk ezen a helyen. Nem lehettünk talán még 500—600 méternyire sem elhagyott helyünktől, a fővilágosság sem osz­lott még el egészen, mikor a nagy bika pont azon a helyen, ahova vártuk, mintegy Isten hozzádot bőgött mindkettőnknek. Annyira későn volt azon­ban már, hogyha rögtön visszatérünk is előbbi helyünkhöz, fegyveremet az alkony miatt már nem használhattam volna. Sötét öreg este lett, mikor közel 2 órai út után lámpással a kézben kalyibánkba érkeztünk, ahol volt mit beszélnem barátomnak, aki erősen, — de nem vadásziasan — leszidott, hogy két bikát is elszalasztottam, egy bizonytalan bikáért. Másnap korán reggel már a helyszínen voltunk, de sem bőgést nem hallottunk, se vadat nem lát­tunk. Leforrázottan,csalódottan állottam egy darabig, majd lepihentem és közel egy órát töltöttem ott, búcsúzva attól a helytől, ahol tegnap oly remek látványban volt részem. Aztán felcihelődtünk és elindultunk abba az irányba, ahonnan az előző nap felérkeztünk délutáni tartózkodásra és várako­zásra. Minden beszéd nélkül, nagyon jó tempóban haladtunk, midőn úgy kilenc óra felé egy kis kat­lan mélyén, széltöréses helyen szarvasokat pillan­tottam meg az összevisszaságban fekvő korhadó fenyőfák között. A távolságot 200 méterre becsültem, Ivánt ma­gamhoz intettem és mutattam neki a pihenő szarvasokat. Jó látcsövünkön, mert kissé bokrokkal volt átnőve ez a völgy, teheneken kívül két bikát is észrevettünk és rögtön felismertük bennük a tegnapi 12-est és 14-est. Persze hogy majd kinéz­tük Ivánnal a szemünket a nagy bikát keresve, de hiábavaló volt minden erőlködésünk, a 20-ast nem bírtuk felfedezni. Szomorú lemondással törőd­tem bele abba a gondolatba, hogy az öreg ott­hagyta háremét és soha többé nem látom meg óriási agancsait. Iván, mint egy sátán, folyton biz­tatott legalább az egyik bika lelövésére, nehogy snájder maradjak ebben az idényben. Ezzel az ostoba érvvel annyira hatott reám nagy keserű­ségemben, hogy egy pillanatra megfeledkeztem arról a reguláról, hogy igazi szarvasvadász mindig csak egy kiszemelt darabra vadászik, és az éppen ke­resztben álló erősebb 12-es bikát egyetlen lövéssel a földhöz vágtam. A csapat nem tudván megálla­pítani a veszedelem irányát, felém tartott és így a másik bika második golyómtól találva, szintén összerogyott. A tehenek irányt változtatva felfelé rohantak, de magukkal vitték a közelükben fekvő kapitális nagy bikát is, amely úgy eltűnt a széldöntéses fák kö­zött, mire fegyveremet megtöltöttem, hogy azután tényleg soha többé nem láttam. A két egészen jó bika ott feküdt előttem, de nem tudtam nekik örülni, mert nem bírtam feledni azt a kapitális bikát, amelynek elejtéséhez oly közel voltam. Hogyha én akkor nem hallgatok Ivánra és hűen betartom a vadászregulát, ma egy kapitális 20-asnak vagyok boldog tulajdonosa... Hál’ Istennek . . . írta : Dr. Kiss Vilmos. Kisebb közvadászaton voltam. Rendezés nagy­szerű, eredmény 1500 holdon­­ nyúl. De nem is erről akarok én beszélni, hanem a résztvevő vadá­szok és fegyvereik mivoltáról, meg arról, hogy ma már ott tartunk, hogyha ép bőrrel menekültünk meg — nem a háborúból, kedves Olvasóm! hanem egy ilyen kis vadászatról, ahol talán összesen csak 20—30 lövés esett, hát akkor „hál’ Isten“-t emle­getünk. Íme például nekem sehogy sem tetszett a jobb oldalamon haladó felebarátom puskacsövében látható űr és sötétség, no meg az, hogy annak a puskának 40—50 méteres „vezérlintája“ roppant csiklandozta, valósággal fúrta az oldalamat. Össze­jövünk, szólok neki, egyben azt is megmondtam, hogy többé a jobb oldalamon ne menjen. Azt mondja, hogy nem szokott az elsülni. A következő körben a bal oldalamon van, egy áttörő nyulat ügyesen felé irányítok, kapja a puská­ját, amikor pont köztünk van, mintha érezném, lát­nám, hogy hogyan nyomja a ravaszt, de „hál’ Istennek“ nem sülnek el a csövei, a nyúl elsza­lad, nekem. Hál’ Istennek . . . Tovább megyünk, durranás félbalról, köztünk sörétek zöme fütyöl... Hm !... Hál’ Istennek . . . összejövünk, még né­hány lépés és egyiknek kezében, mindnyájunk szeme láttára, elsül a fegyver. Hál’ Istennek sen­kit se . . . Ekkor kezd a szomszéd panaszkodni, hogy előbb valami sörétek fityiltek (t. i. az is vélet­lenül sült el). A másik is panaszkodik, hogy ő A tizenkettes.

Next