Vadászat - Magyar Vadászujság, 1927 (27. évfolyam, 1-36. szám)
1927-01-01 / 1. szám
El lehet képzelni, hogy Iván milyen arcot vágott felém, amikor ezt a bikát is elengedtem lövés nélkül. Vártam a nagy bikát, de helyette a szürkület jött lomha szárnyain, hogy eltakarjon előlünk mindent. Várakozó merengésemből Iván térített magamhoz, midőn figyelmeztetett, hogy a nagy sötétségre és a nagy távolságra való tekintettel, amely előttünk volt, jó lenne hazaindulni. Fel is cihelődtünk nyomban azzal az elhatározással, hogy holnap egészen korán reggel megjelenünk ezen a helyen. Nem lehettünk talán még 500—600 méternyire sem elhagyott helyünktől, a fővilágosság sem oszlott még el egészen, mikor a nagy bika pont azon a helyen, ahova vártuk, mintegy Isten hozzádot bőgött mindkettőnknek. Annyira későn volt azonban már, hogyha rögtön visszatérünk is előbbi helyünkhöz, fegyveremet az alkony miatt már nem használhattam volna. Sötét öreg este lett, mikor közel 2 órai út után lámpással a kézben kalyibánkba érkeztünk, ahol volt mit beszélnem barátomnak, aki erősen, — de nem vadásziasan — leszidott, hogy két bikát is elszalasztottam, egy bizonytalan bikáért. Másnap korán reggel már a helyszínen voltunk, de sem bőgést nem hallottunk, se vadat nem láttunk. Leforrázottan,csalódottan állottam egy darabig, majd lepihentem és közel egy órát töltöttem ott, búcsúzva attól a helytől, ahol tegnap oly remek látványban volt részem. Aztán felcihelődtünk és elindultunk abba az irányba, ahonnan az előző nap felérkeztünk délutáni tartózkodásra és várakozásra. Minden beszéd nélkül, nagyon jó tempóban haladtunk, midőn úgy kilenc óra felé egy kis katlan mélyén, széltöréses helyen szarvasokat pillantottam meg az összevisszaságban fekvő korhadó fenyőfák között. A távolságot 200 méterre becsültem, Ivánt magamhoz intettem és mutattam neki a pihenő szarvasokat. Jó látcsövünkön, mert kissé bokrokkal volt átnőve ez a völgy, teheneken kívül két bikát is észrevettünk és rögtön felismertük bennük a tegnapi 12-est és 14-est. Persze hogy majd kinéztük Ivánnal a szemünket a nagy bikát keresve, de hiábavaló volt minden erőlködésünk, a 20-ast nem bírtuk felfedezni. Szomorú lemondással törődtem bele abba a gondolatba, hogy az öreg otthagyta háremét és soha többé nem látom meg óriási agancsait. Iván, mint egy sátán, folyton biztatott legalább az egyik bika lelövésére, nehogy snájder maradjak ebben az idényben. Ezzel az ostoba érvvel annyira hatott reám nagy keserűségemben, hogy egy pillanatra megfeledkeztem arról a reguláról, hogy igazi szarvasvadász mindig csak egy kiszemelt darabra vadászik, és az éppen keresztben álló erősebb 12-es bikát egyetlen lövéssel a földhöz vágtam. A csapat nem tudván megállapítani a veszedelem irányát, felém tartott és így a másik bika második golyómtól találva, szintén összerogyott. A tehenek irányt változtatva felfelé rohantak, de magukkal vitték a közelükben fekvő kapitális nagy bikát is, amely úgy eltűnt a széldöntéses fák között, mire fegyveremet megtöltöttem, hogy azután tényleg soha többé nem láttam. A két egészen jó bika ott feküdt előttem, de nem tudtam nekik örülni, mert nem bírtam feledni azt a kapitális bikát, amelynek elejtéséhez oly közel voltam. Hogyha én akkor nem hallgatok Ivánra és hűen betartom a vadászregulát, ma egy kapitális 20-asnak vagyok boldog tulajdonosa... Hál’ Istennek . . . írta : Dr. Kiss Vilmos. Kisebb közvadászaton voltam. Rendezés nagyszerű, eredmény 1500 holdon nyúl. De nem is erről akarok én beszélni, hanem a résztvevő vadászok és fegyvereik mivoltáról, meg arról, hogy ma már ott tartunk, hogyha ép bőrrel menekültünk meg — nem a háborúból, kedves Olvasóm! hanem egy ilyen kis vadászatról, ahol talán összesen csak 20—30 lövés esett, hát akkor „hál’ Isten“-t emlegetünk. Íme például nekem sehogy sem tetszett a jobb oldalamon haladó felebarátom puskacsövében látható űr és sötétség, no meg az, hogy annak a puskának 40—50 méteres „vezérlintája“ roppant csiklandozta, valósággal fúrta az oldalamat. Összejövünk, szólok neki, egyben azt is megmondtam, hogy többé a jobb oldalamon ne menjen. Azt mondja, hogy nem szokott az elsülni. A következő körben a bal oldalamon van, egy áttörő nyulat ügyesen felé irányítok, kapja a puskáját, amikor pont köztünk van, mintha érezném, látnám, hogy hogyan nyomja a ravaszt, de „hál’ Istennek“ nem sülnek el a csövei, a nyúl elszalad, nekem. Hál’ Istennek . . . Tovább megyünk, durranás félbalról, köztünk sörétek zöme fütyöl... Hm !... Hál’ Istennek . . . összejövünk, még néhány lépés és egyiknek kezében, mindnyájunk szeme láttára, elsül a fegyver. Hál’ Istennek senkit se . . . Ekkor kezd a szomszéd panaszkodni, hogy előbb valami sörétek fityiltek (t. i. az is véletlenül sült el). A másik is panaszkodik, hogy ő A tizenkettes.