Válasz, 1948 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1948 / 1. szám - Illyés Gyula: Egy falu Franciaországban
EGY FALU FRANCIAORSZÁGBAN rátéved a nyugati párásítók ormótlan, embermagasságú két keréken járó taligájára, amelynek csak a kettős rúdja megüt egy mársát s így csaknem földre lapítja a körébefogott szegény állatot s amelyet, ha ide-odacsúszó rakományával egyszer beleragad a sárba, János Vitéz óriása se vet ki. Második-harmadik nyugati utamon érdeklődve figyeltem, vájjon meddig diadalmaskodott ezzel a még római, sőt őskori tákolmánnyal szemben az a négykerekű könnyű kis szekér, a kocsi, amelynek ötletes szerkezete — hogy az első két kerék tengelye a rúddal forog — a mi Kócs községünk nevét idézi s amelyet az úri fogatok, a hintók gyártására világszerte mintául vettek. A parasztok nyugat felé csak a Fekete Erdő vidékéig vették át, noha a találmány nemcsak a hintókon és a postakocsikon, hanem később a gépkocsikon mindenütt ott volt szemük előtt. Egy példa a sok közül, hogy a vonat, a repülő, a rádió híres korszaka csak a tér határait mossa el gyorsan, de nem a népekét és a lélekét. Vannak aztán vívmányok, amelyek az egész világot meghódítják, de egy-egy helyre ezer esztendős késéssel tudnak csak betörni. Kutak Mózes idejében is voltak, de Nyugat-Európát csak Cézár csapatai tanították meg kutak ásására, azaz a megtelepülésre olyan területeken is, ahol nincs forrás. Spanyolország baszk vidékén ma is használják a fatörzsből fűrészelt egydarab kereket, noha a küllő és a keréktalp kezdetleges formája már a cölöpépítkezés korában meg volt, egyéb helyek közt a Lago Maggiore környékén is, vagyis az előbbi vidéktől nem is olyan nagy messzeségre. A műtrágya nálunk a legtöbb faluban ismeretlen, vagy ritka ma is, noha földjeikre már a régi gallok hintettek meszet és valamiféle port. Az emberek még elég könnyen eltanulnak egymástól valamit; a népek már nehezebben, a közösséghez az egyén ízlésével is kötve van. Az például, hogy valaki mit eszik meg és mit nem, függ annyira a közösség szájízétől, mint az illetőétől. Mi seregestől hagyunk a földön olyan táplálékot, amely más népnek csemege, azok viszont a mi ételeink közül találnak jó egypárat élvezhetetlennek. Egy francia barátom borzadva tette le nálunk a villát, amikor anyám elébetálalt egy tányér étvágygerjesztő hagymában sült libavért. Épp oly rettenettel nézett a túróra, a mákostésztára, a főtt kukoricára. Viszont boldogan kebelezte be a sárgadinnye beléből nemcsak azt, ami neki jutott, hanem azt is, amit a tányér szélére kapartunk, mert szerintük az a legédesebb. A kertben járkálva, ahol szinte léptenként szétreccsent talpunk alatt egy csigaház, mosolyogva állapítottuk meg, hogy itt ő csaknem ingyen megélhetne, nemcsak a náluk inyencfalatként becsült sült csigában és békacombban dúskálhatna; főzeléknek ott van kosárszám az a jó csallán, lórium, répalevél, salátának pedig a galambbegyfű, a lósóska és különösen az a rengeteg, gyönyörű pitypang, az a finom pissenlit!; tavasz elején nincs ízletesebb és egészségesebb eledel annak a zsenge hajtásánál! . Az utóbbi példák arra jók, hogy a magunk ellenkezésén mérjük, mennyire be vagyunk zárva közösségünk ízlésébe, illetve korunk ízlésébe, mert hisz például a sült csiga még Petőfinek kedvenc vacsorája volt. Az egész kis fejtegetés pedig arra akart bizonyságsor lenni, mennyire közös ügy a művelődés, mennyi eltanulnivalójuk volt vagy lett volna a népeknek s mennyi az eltanulnivalójuk egymástól közvetlenül manapság is. Mert a kultúra természetéhez tartozik, hogy szintje egységes legyen; ha valahol ezt a szint alacsonyabban tartják, oda csak a terhe esik, mint minden esetben, ha többen visznek egy terhet.