Vállalkozók Lapja, 1916. január-március (37. évfolyam, 3-13. szám)

1916-01-19 / 3. szám

Vállalkozók Lapja XXXVII. évfolyam (4. oldal) Beocsini Cementgyári tinio L­l. égiraki Beocslfl (Szerém a.) Selyp (Nógrád m) 35.000 waeg«A porti sed reme­ni, 10.000 weggofl raatáad­fliMr, 0.000 wagg«« traazflass. Gyárttói képzMés: Mu­n Шш! PortliBik­ereitgiínk ReuvingMrtMig Gyárak: Led«CZ és LiSvollié (freatsén m«|y«.) Gyártáai káp*atág: 13.008 *t^«i p в г 11 a n » c * m в i»4. Ыти* térfogatralyl fcrányoscat t . tv . u felfilmmlé Croatia PoHland cs mnefitgyár R.-T. ... Zágráb, штататшт Gyártáai káposság: 8.000 vagpa p • Г ll в в 4 с в Я» в ■ L Koodklift áo mr*aU awUárdaág. кчкгч* térfogatraLf 1 Шяш nagyobb szeretettel fogant alkotása testet öltsön. Ezt a nagy méltatlanságot soha semmiké­pen jóvá nem tehetik, hacsak azonnal meg nem semmisítik az előbbi határozatokat, és aranytálcán nem viszik a megbízást a mester­hez, fohászkodva az egek Urához, hogy tartsa meg ma még friss erejét évtizedekig, hogy chef d‘oevre-jét az emberiségnek s főleg sze­retett iBécs­éne­k ajándékozhassa. Ezrey. FRIZMACYRR GYŐR VII.ILKÜ U. 6.TELEFON 153*01 KOZP­IROOn V. FOLK MIKSH U.3.TEL asZTOR llVEDEZÉSEK‹| □УЕОТЕТЬК FELÜLVILÁGÍTÓK мая q FÉNYSZÓRÓK IUISBOK­ZERKEZE VWSSZERKEZETEK GYftRTETOK PORTÁLOK MÜTgRBIW ÁBLÁKQKS Ü­VEÖ VI TÍTfZFR ШК m's' Fannség« A tejjel-mézzel folyó Kánaán, amint mi jó kedvünkben és néha keservünkben szeretjük nevezni Magyarországot, ime odajutott a múlt évben és arra halad már ebben az évben is, hogy kukorica kenyérrel lesz kénytelen táp­lálkozni; míg Középeurópa iparvezető állama, Németország, mely saját terményeivel béke­idején sem tudta jól tartani lakosságát, tisztán előrelátó intézkedései folytán, kikerülte nem­csak a kukoricalisztet, de mindennemű ínsé­get. Szűken, illetve mérsékelten élnek, de mindenkinek meg van az, amire okvetetlenül szüksége van. Ez idén nem voltam Erdélyben és nem voltam a máramarosi hegyek között, de voltam a Cserháton és voltam a Bakony erdős vidékein és mondhatom, hogy ha fater­­melőinket, illetve erdőbirtokosainkat rákény­szerítik a kitermelt, de a háború kezdete óta künn heverő fa leszállítására, akkor a fővá­rosban, de a vidéken is meg lehet szüntetni a fahiányt. A fahiány legfőbb oka nem az állam­vasutak teljesítő­képességének nagy mérvű csökkenése, ami le nem tagadható, hisz a ka­tonaság a járművek nagy részét állandóan le­kötve tartja, hanem a vállalkozási szellem hiánya a fatermelőknél egyrészt, másrészt pedig a görcsös ragaszkodás az ál­lítólagos konjunktúra-törvényhez, mely sze­rint nagyobb kereslet és csekélyebb kínálat egyidejű találkozása kell, hogy az árunak két­­háromszoros értéket adjon. A német kormány le merte szúrni minden terményre, hogy a há­ború nem konjunktúra, aki indokolatlan hasz­not akar húzni bármely árun, annak ott a bör­­tön a jutalma, legyen tár napszámos, gróf vagy herceg. Nálunk is gyártanak hasonló törvényeket, de az eredmény jóformán semmi, mert itt annyi az ügyvéd, hogy nincs az a törvény, melyet ők átlyukasztani nem tudná­nak. És minden uradalomnak, minden erdőtu­lajdonosnak, minden földbirtokosnak meg van a maga jogi tanácsadója és ezek a termelők mind nem, a gazdaság vezetőjével tanács­koznak először, mikor egy-egy új törvény­­napvilágot lát, nem azt keresik, hogyan le­hetne a törvénynek, illetve a közérdeknek eleget tenni, anem a jogtanácsost hívják meg elsősorban bizalmas megbeszélésre és szólít­ják fel, illetve követelik tőle, hogy keressen kibúvót az előírt kötelezettségek alól. És az keres és talál is és pedig ahány jogtanácsos, annyifélét, úgy, hogy m­ire az igazságügymi­niszter észreveszi magát, már csinálhat új tör­vényt, mert amit annak szánt, már csupa lyuk, csupa rongy, egy pókhálószerű valami, amin a kibúvók tömege uralkodik a törvény kor­látai és parancsai felett. Tehát nem új törvé­nyekre van szükség, hanem kormánybizto­sokra; ahány nagyobb fatermelő vidék van, annyi kormánybiztost kell kiküldeni, köz­­munkaerőkkel, orosz foglyokkal, népfelkelő mérnökökkel és kisvasút anyaggal. Ezt a kis­­vasútanyagot rekvirálni kell mindenütt, ahol raktáron hever, még ha eladásra nem is volt szánva, de a gazdaságokban is, melyek vas­­utjaikon téli üzemet fenn nem tartanak. Ezeket az erdei és mezei vasutakat a tulajdonos, il­letve a fatermelő terhére és veszélyére meg kell azonnal építeni és minden fakészletet a legközelebbi állomásra szállítani. A rekvirált fát az állam ossza szét a befektetésnek és a munkateljesítménynek megfelelő áron az or­szág lakosai között, az alispánok, illetve pol­gármesterek közbenlöttével, akik tartoznak jóelőre bejelenteni minimális szükségletüket, mely semmi esetre nem­ haladhatja túl az el­múlt 10 év középszükségletét. Az állam a kezdeményező lépést megtette, amennyiben a Fatermelők Lapjában közhírré tette a feltételeket, melyek mellett fogoly munkaerőit és közmigikaerőt, sőt közmunká­ba kirendelt fuvarokról is gondoskodni akar. Miután a fatermelők ezen felajánlást eddig tudomásul nem vették, az államnak joga és kötelessége erőszakhoz nyúlni és szándékát a begombolkozó termelőkkel szemben végre­hajtani. Ami magát a fővárost illeti, teljesen mellékes, hogy a polgármester mit jelent a kormánynak, tény az, hogy a fát csak kiló­számra kapni és a kereskedő szinte kegye­lemből adja és senki nem is gondol a rém ma­gas árra, csak kapjon fát egyáltalában. Ilyen viszonyok között magától értetőleg elsősorban azokat kell szállításra kényszerí­­teni, akik erre szerződésileg kötelezték magu­kat. A kormánybiztosok első­sorban ezeknél szánjanak ki összes "segédmunkaerőikkel és tanítsák meg őket arra, hogy mi a kereskedel­mi tisztesség és az üzem becsületessége. És azután vegyék sorba azokat az erdőket, illet­ve termelőket, kiket nem köt semmiféle szer­ződés, de akik a nagyobb haszon reményében tartják vissza fakészleteiket, egyúttal azonnal meg kell kezdeni az új vágatást, hogy a jövő téli szükséglet már a nyár folyamán, még aratás előtt, mikor a vagyonhiány kevésbééé érezhető, a városokba juthasson. De mindezt ankettezés nélkül kell végre­hajtani azonnal, mert bár, most enyhe az idő, a farkas még sosem ette meg a telet. Hadi emlékmű pályázatok.­­ .. .­­ . .. " A Vállalkozók Lapja egyik legutóbbi szá­mában közzétett eszmét aláírom, de némileg kiegészíteni óhajtanám.­­ Ha a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet nagypályázatot hirdet hadi emlékműre és pe­dig a legtágabb értelemben vagyis az eddigi pályázatok befoglalásával, tehát emlékmű, illetve emlékoszlop és emléktáblára, megje­gyezve, hogy az emlékmű ,diadalkapu, emlék­múzeum, emlékkápolna, kilátó terrasz vagy torony stb. is lehet és csak a költségvetéssel szab külön-külött határt a terjedelemnek, úgy a most visszatartott erők min­d felszabadul­nak, mert legjobbjaink most már hazafias köte­lességüknek fogják tekinteni a pályázatban való részvételt. De tekintettel a munkahiány­ra, az építészek jövedelmének megcsappaná­sára, a pályázatot úgy kell rendezni, hogy a díjat nyert művek a tervezőknek anyagi hasz­not is hajtsanak, vagyis a szinmű pályázatok jutalékrendszerét kell bevezetni a­­ kivitelre kerülő műveket illetőleg és ezt a pályázati hirdetményben percentek szerint (az építési tőke után) kell kifejezésre juttatni. Ilyképpen a nagyobb méretű és kisebb méretű művek között bizonyos egyensúly jön létre, mert két­ségtelen, hogy több község lesz az országban, amelyik 10—20.000 koronát áldozhat az em­lékműre, mint olyan, amelyik megengedheti magának az 50—60.000 koronás emlékmű fel­állítását. Amíg egyrészt a fent jelzett okokból, hogy azok is pályázhassanak, akik már egy­szer az aranyérmet megnyerték, egy ennél magasabb, mondjuk mester érmet vala­mely, hadijelvénnyel a háború emlékére is kell alapítani, addig az aranyérmet, utazási ösztöndíj nélkül, de tekintélyes tetszés szerint felhasználható pénzbeli pótlással, annyiszoro­­san kell kitűzni, ahány sorozata lesz a pálya-­­műveknek. A mester­é­r­m­e­t magától ér­tetőleg megnyerheti olyan építész is, aki eddig még semmiféle érmet nem nyert, vagy aki ugyanezen pályázaton több művet vett részt és egyikkel kisebb jutalmat nyert. Ez a m­e­s­­ter­é­r­e­m kitűzés a háború emlékére 10 évenként megismétlődnék. Az Egylet arany­érme az utazási ösztöndíjjal a háború után visszatérne régi medrébe. Magam is úgy ér­zem, hogy hibát követett el az Egylet abban, hogy a­­pályázati hirdetményt csak saját lap­jában tette közzé és a véletlenre bízta, hogy a többi szaklap átveszi-e, mert, hogy a napi­lapok nem veszik tudomásul, abban biztos le­hetett. Már­pedig, ha azt akarjuk, hogy összes erőink részt vegyenek a pályázatban, akkor azt nemcsak a szaklapokban, de a napilapok­ban is közzé kell tenni, nemcsak azért, mert ez a nagy nyilvánosság a résztvevőkre buzdí­­tólag hat, hanem azért is, mert sok egyleti tag nem küldeti maga után az Egylet közlö­nyét, ellenben napilapot, ha előbb, ha később, a lövészárokban is kap, az üdülő kórházakban pedig minden bizonnyal, még ha Ausztriában vagy, Németországban is van ápolás alatt. És ezektől a háborúviselt építészektől nagyon sokat lehet remélni, mert lelkük tele van a há­ború mély érzelmeivel. Röviden összefoglalva a mondottakat: nagypályázat egy mester­ére vn­ni el és vagy 10 aranyéremmel közzétenni az összes szaklapokban és gyobb folyóiratokban és napilapokban. Ha idő három hónap. Az eredmény kihirdetése ugyanazon lapokban, melyekben a felhívás Budapest, 1916. január 19.

Next