Vállalkozók Lapja, 1916. január-március (37. évfolyam, 3-13. szám)
1916-01-19 / 3. szám
Vállalkozók Lapja XXXVII. évfolyam (4. oldal) Beocsini Cementgyári tinio Ll. égiraki Beocslfl (Szerém a.) Selyp (Nógrád m) 35.000 waeg«A porti sed remeni, 10.000 weggofl raatáadfliMr, 0.000 wagg«« traazflass. Gyárttói képzMés: Mun Шш! PortliBikereitgiínk ReuvingMrtMig Gyárak: Led«CZ és LiSvollié (freatsén m«|y«.) Gyártáai káp*atág: 13.008 *t^«i p в г 11 a n » c * m в i»4. Ыти* térfogatralyl fcrányoscat t . tv . u felfilmmlé Croatia PoHland cs mnefitgyár R.-T. ... Zágráb, штататшт Gyártáai káposság: 8.000 vagpa p • Г ll в в 4 с в Я» в ■ L Koodklift áo mr*aU awUárdaág. кчкгч* térfogatraLf 1 Шяш nagyobb szeretettel fogant alkotása testet öltsön. Ezt a nagy méltatlanságot soha semmiképen jóvá nem tehetik, hacsak azonnal meg nem semmisítik az előbbi határozatokat, és aranytálcán nem viszik a megbízást a mesterhez, fohászkodva az egek Urához, hogy tartsa meg ma még friss erejét évtizedekig, hogy chef d‘oevre-jét az emberiségnek s főleg szeretett iBécsének ajándékozhassa. Ezrey. FRIZMACYRR GYŐR VII.ILKÜ U. 6.TELEFON 153*01 KOZPIROOn V. FOLK MIKSH U.3.TEL asZTOR llVEDEZÉSEK‹| □УЕОТЕТЬК FELÜLVILÁGÍTÓK мая q FÉNYSZÓRÓK IUISBOKZERKEZE VWSSZERKEZETEK GYftRTETOK PORTÁLOK MÜTgRBIW ÁBLÁKQKS ÜVEÖ VI TÍTfZFR ШК m's' Fannség« A tejjel-mézzel folyó Kánaán, amint mi jó kedvünkben és néha keservünkben szeretjük nevezni Magyarországot, ime odajutott a múlt évben és arra halad már ebben az évben is, hogy kukorica kenyérrel lesz kénytelen táplálkozni; míg Középeurópa iparvezető állama, Németország, mely saját terményeivel békeidején sem tudta jól tartani lakosságát, tisztán előrelátó intézkedései folytán, kikerülte nemcsak a kukoricalisztet, de mindennemű ínséget. Szűken, illetve mérsékelten élnek, de mindenkinek meg van az, amire okvetetlenül szüksége van. Ez idén nem voltam Erdélyben és nem voltam a máramarosi hegyek között, de voltam a Cserháton és voltam a Bakony erdős vidékein és mondhatom, hogy ha fatermelőinket, illetve erdőbirtokosainkat rákényszerítik a kitermelt, de a háború kezdete óta künn heverő fa leszállítására, akkor a fővárosban, de a vidéken is meg lehet szüntetni a fahiányt. A fahiány legfőbb oka nem az államvasutak teljesítőképességének nagy mérvű csökkenése, ami le nem tagadható, hisz a katonaság a járművek nagy részét állandóan lekötve tartja, hanem a vállalkozási szellem hiánya a fatermelőknél egyrészt, másrészt pedig a görcsös ragaszkodás az állítólagos konjunktúra-törvényhez, mely szerint nagyobb kereslet és csekélyebb kínálat egyidejű találkozása kell, hogy az árunak kétháromszoros értéket adjon. A német kormány le merte szúrni minden terményre, hogy a háború nem konjunktúra, aki indokolatlan hasznot akar húzni bármely árun, annak ott a börtön a jutalma, legyen tár napszámos, gróf vagy herceg. Nálunk is gyártanak hasonló törvényeket, de az eredmény jóformán semmi, mert itt annyi az ügyvéd, hogy nincs az a törvény, melyet ők átlyukasztani nem tudnának. És minden uradalomnak, minden erdőtulajdonosnak, minden földbirtokosnak meg van a maga jogi tanácsadója és ezek a termelők mind nem, a gazdaság vezetőjével tanácskoznak először, mikor egy-egy új törvénynapvilágot lát, nem azt keresik, hogyan lehetne a törvénynek, illetve a közérdeknek eleget tenni, anem a jogtanácsost hívják meg elsősorban bizalmas megbeszélésre és szólítják fel, illetve követelik tőle, hogy keressen kibúvót az előírt kötelezettségek alól. És az keres és talál is és pedig ahány jogtanácsos, annyifélét, úgy, hogy mire az igazságügyminiszter észreveszi magát, már csinálhat új törvényt, mert amit annak szánt, már csupa lyuk, csupa rongy, egy pókhálószerű valami, amin a kibúvók tömege uralkodik a törvény korlátai és parancsai felett. Tehát nem új törvényekre van szükség, hanem kormánybiztosokra; ahány nagyobb fatermelő vidék van, annyi kormánybiztost kell kiküldeni, közmunkaerőkkel, orosz foglyokkal, népfelkelő mérnökökkel és kisvasút anyaggal. Ezt a kisvasútanyagot rekvirálni kell mindenütt, ahol raktáron hever, még ha eladásra nem is volt szánva, de a gazdaságokban is, melyek vasutjaikon téli üzemet fenn nem tartanak. Ezeket az erdei és mezei vasutakat a tulajdonos, illetve a fatermelő terhére és veszélyére meg kell azonnal építeni és minden fakészletet a legközelebbi állomásra szállítani. A rekvirált fát az állam ossza szét a befektetésnek és a munkateljesítménynek megfelelő áron az ország lakosai között, az alispánok, illetve polgármesterek közbenlöttével, akik tartoznak jóelőre bejelenteni minimális szükségletüket, mely semmi esetre nem haladhatja túl az elmúlt 10 év középszükségletét. Az állam a kezdeményező lépést megtette, amennyiben a Fatermelők Lapjában közhírré tette a feltételeket, melyek mellett fogoly munkaerőit és közmigikaerőt, sőt közmunkába kirendelt fuvarokról is gondoskodni akar. Miután a fatermelők ezen felajánlást eddig tudomásul nem vették, az államnak joga és kötelessége erőszakhoz nyúlni és szándékát a begombolkozó termelőkkel szemben végrehajtani. Ami magát a fővárost illeti, teljesen mellékes, hogy a polgármester mit jelent a kormánynak, tény az, hogy a fát csak kilószámra kapni és a kereskedő szinte kegyelemből adja és senki nem is gondol a rém magas árra, csak kapjon fát egyáltalában. Ilyen viszonyok között magától értetőleg elsősorban azokat kell szállításra kényszeríteni, akik erre szerződésileg kötelezték magukat. A kormánybiztosok elsősorban ezeknél szánjanak ki összes "segédmunkaerőikkel és tanítsák meg őket arra, hogy mi a kereskedelmi tisztesség és az üzem becsületessége. És azután vegyék sorba azokat az erdőket, illetve termelőket, kiket nem köt semmiféle szerződés, de akik a nagyobb haszon reményében tartják vissza fakészleteiket, egyúttal azonnal meg kell kezdeni az új vágatást, hogy a jövő téli szükséglet már a nyár folyamán, még aratás előtt, mikor a vagyonhiány kevésbééé érezhető, a városokba juthasson. De mindezt ankettezés nélkül kell végrehajtani azonnal, mert bár, most enyhe az idő, a farkas még sosem ette meg a telet. Hadi emlékmű pályázatok. .. . . .. " A Vállalkozók Lapja egyik legutóbbi számában közzétett eszmét aláírom, de némileg kiegészíteni óhajtanám. Ha a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet nagypályázatot hirdet hadi emlékműre és pedig a legtágabb értelemben vagyis az eddigi pályázatok befoglalásával, tehát emlékmű, illetve emlékoszlop és emléktáblára, megjegyezve, hogy az emlékmű ,diadalkapu, emlékmúzeum, emlékkápolna, kilátó terrasz vagy torony stb. is lehet és csak a költségvetéssel szab külön-külött határt a terjedelemnek, úgy a most visszatartott erők mind felszabadulnak, mert legjobbjaink most már hazafias kötelességüknek fogják tekinteni a pályázatban való részvételt. De tekintettel a munkahiányra, az építészek jövedelmének megcsappanására, a pályázatot úgy kell rendezni, hogy a díjat nyert művek a tervezőknek anyagi hasznot is hajtsanak, vagyis a szinmű pályázatok jutalékrendszerét kell bevezetni a kivitelre kerülő műveket illetőleg és ezt a pályázati hirdetményben percentek szerint (az építési tőke után) kell kifejezésre juttatni. Ilyképpen a nagyobb méretű és kisebb méretű művek között bizonyos egyensúly jön létre, mert kétségtelen, hogy több község lesz az országban, amelyik 10—20.000 koronát áldozhat az emlékműre, mint olyan, amelyik megengedheti magának az 50—60.000 koronás emlékmű felállítását. Amíg egyrészt a fent jelzett okokból, hogy azok is pályázhassanak, akik már egyszer az aranyérmet megnyerték, egy ennél magasabb, mondjuk mester érmet valamely, hadijelvénnyel a háború emlékére is kell alapítani, addig az aranyérmet, utazási ösztöndíj nélkül, de tekintélyes tetszés szerint felhasználható pénzbeli pótlással, annyiszorosan kell kitűzni, ahány sorozata lesz a pálya-műveknek. A mesterérmet magától értetőleg megnyerheti olyan építész is, aki eddig még semmiféle érmet nem nyert, vagy aki ugyanezen pályázaton több művet vett részt és egyikkel kisebb jutalmat nyert. Ez a mesterérem kitűzés a háború emlékére 10 évenként megismétlődnék. Az Egylet aranyérme az utazási ösztöndíjjal a háború után visszatérne régi medrébe. Magam is úgy érzem, hogy hibát követett el az Egylet abban, hogy apályázati hirdetményt csak saját lapjában tette közzé és a véletlenre bízta, hogy a többi szaklap átveszi-e, mert, hogy a napilapok nem veszik tudomásul, abban biztos lehetett. Márpedig, ha azt akarjuk, hogy összes erőink részt vegyenek a pályázatban, akkor azt nemcsak a szaklapokban, de a napilapokban is közzé kell tenni, nemcsak azért, mert ez a nagy nyilvánosság a résztvevőkre buzdítólag hat, hanem azért is, mert sok egyleti tag nem küldeti maga után az Egylet közlönyét, ellenben napilapot, ha előbb, ha később, a lövészárokban is kap, az üdülő kórházakban pedig minden bizonnyal, még ha Ausztriában vagy, Németországban is van ápolás alatt. És ezektől a háborúviselt építészektől nagyon sokat lehet remélni, mert lelkük tele van a háború mély érzelmeivel. Röviden összefoglalva a mondottakat: nagypályázat egy mesterére vnni el és vagy 10 aranyéremmel közzétenni az összes szaklapokban és gyobb folyóiratokban és napilapokban. Ha idő három hónap. Az eredmény kihirdetése ugyanazon lapokban, melyekben a felhívás Budapest, 1916. január 19.