Vállalkozók Lapja, 1919. november-december (40. évfolyam, 45-52. szám)
1919-11-05 / 45. szám
XL. évfolyam (2. oldal) VÁLLALKOZÓK LAPJA Budapest, 1919. november 5 WIRTH EMIL BUDAPEST, VI., LÁZÁR UTCA 7. SZÁM. Építkezési szerszámok, műszaki cikkek nagykereskedése Uj élet felé. Eleinte úgy éreztem magam, mint a vidéki vándorszínésznek előadásán. Mint annak a padlónélküli, hepehupás csűrnek a zsöllyéjén, amelynek sivárságát szomorúan interpretálta egy foghíjas zongora zenéje. A színpadon a ripacs,hősszerelmes egy romantikus mozdulattal magához húzta a sovány hősnő szőkére festett fejét, a másik kezével kimutatott a kulisszák közé és megkérdezte: Kennst du das Haus, Auf Säulen ruht sein Dach .. . És kinéz és mutatja a házat, mintha ott volna és látná és mintha a hősnő is látná. A közönség pedig elhiszi, hogy ott van, pedig tudja minden gyerek, hogy ott legföljebb a szomszédos istálló gerendái meredeznek, a gyönyörű házat a komédiás úr azért mutatja messze, részben mert abból él, részben, mert közelről nem mutathatja. Valószínű ennek a háznak a felépítéséhez kellettek azok az „aranyhegyek“, amelyeket — mint azt az Építés első száma annak idején hírül adta — „Vállalkozók Lapja“az eddigi „kizsákmányolóitól“ el kellett venni. Talán nem kell különösen hangsúlyozni, hogy bár az „Építés" azt írta magáról, hogy „volt Vállalkozók Lapja“ így tehát gyermeke a „Vállalkozók Lapjának, de mindenesetre — törvénytelen gyermeke. Mi semmiféle közösséget vele nem tartunk és felelősséget érte nem vállalunk. Már csak azért sem, mert egészen új emberek írták és irányították a lapot. Ha becsukom a szememet, még látom a Mémoszt. Még emlékszem a tagsági igazolvány osztásra este 6-tól 8-ig. Még látom az íróasztalok mögött ülő és közöttük szaladgáló gyerekeket és az előkelő, rekvirált klubhelyiség fényesen kivilágított tükrös termeit, amelyeken a belül sem nem piros, sem nem fehér, hanem — apage satanas — zöld terror rémuralkodott. (Nem tudom 20 éven felüli mémosz hivatalnok nem ő csak Kun Bélától kapott korengedélylyel lehetett valaki). Még néha látom a beszerzési csoport élelmiszerosztásait és élelmiszerpanamáit, a hátsó kisajtókat és a letakart csomagokat; még nem felejtettem el a Mémoszéttermet a szamárfüles papirabroszokkal, amelyen egymásbafolyt ételtérképek közt, szerény, de piszkos tányérokról szedték magukba az emberek azt a sápadt hajdinakását, amelyből származandó energiával bizonyára az „Építés“-ben hirdetett „Kommün művészete" lett volna világra hozandó. A Mária Valéria utcai Mémosz, különben olyan száraz,kávéház féle volt, amelynek minden tagját arra kötelezték, hogy az „Építés“-re előfizessen, így volt az „Építés" a dolgozóké. A megkótyagosodott ifjak kora elmúlt. Nincs termelési biztos, de van munkanélküliség, nincs vörös terror, de van gyűlölet. És van tél és van éhség és van hideg szoba. És van egy ország, amely inkább éhen pusztul, de nem nyújtja ki a kezét kenyérért. Mint egy beteg test, olyan ez az ország. Minden tag csak kényelmes helyzetet akar elfoglalni, de a világért meg nem mozdul egy egységes, boldogító cél érdekében: a gyógyulásért. Hogy lehet Magyarországnak meggyógyulni? Itt nem akarok politizálni. Csináljanak erős keresztény Magyarországot, jól van, de — tudják is megcsinálni. Csináljanak erős demokratikus Magyarországot, de — csinálják meg. Én itt csak a mi értékeinkről akarok beszélni és az értékeink elhelyezéséről és kihasználásáról. Mindenki tudja, hogy a tőkepénzes, aki kamatokból él, nagyon kevéssé hasznos polgára az államnak. Ilyen tőkepénzes életet élünk mi most. Ne tessék felzúdulni és keserű célzásokat tenni a pénztelenségre. Hogy igazam van, bizonyítja az, hogy élünk. És nem dolgozunk, ugyebár. De a tőkepénzesnek csak addig jó, amíg maximum annyit fogyaszt, amennyi a tőkéjének a kamatja. Magyarország tőkéje megcsappant, kiadásai megnövekedtek, mi itt a teendő? Halvány, őszi, rezignált öröm napja nekünk ez a mai, amikor megint megjelenünk. Egy kis ország nagy fővárosában, amely országnak nincsen már bányája és erdeje, fürdőhelye, Tátrája, hanem van jól termő földje, kitűnően fekvő fővárosa és egy ősz-generációja. Ezek a mi értékeink, ez a mi tőkénk. Az első két tényezőre feltétlenül számíthatunk. A föld terem, a Duna mindig kényelmes útja lesz a hajóknak. De a mi dolgozóink? Mind kivándorlójelölt: „Ebben az országban nem lehet megélni" stb. közhely-bölcsességeket vallja sok még kiváló szellemünk is. Nem, uraim! Ne tessék arra számítam, hogy Francia-, Angol, vagy Olaszországban a : „végre eljöttetek" boldog felkiáltással fogják önöket fogadni. Vagy ön, európai hírű orvos, vagy ön kiváló mérnök vagy építész honfitársam miért érzi jobban dagadni karjaiban az erőt, ha nem ennek a szerencsétlen elmaradott országnak a felsegítéséről van szó, hanem oly élet alapjainak a megvetéséről, amelyet idegen viszonyok közé való beolvadás útján kényelmesebben lehet elérni, gyorsabban lehet momentán kulturáltabb életbe jutni. Meg kell azonban említenem, hogy korántsem akarom ezzel társadalmunknak azt a mélyebb belátási rétegeit támadni, akik észreveszik, hogy a mi primitívségünkben mennyi potenciális energia van és akik már most végzett munkával azon vannak, hogy szervezetlen és rövidlátó politikai egoizmusból az országot a nacionális, megértő és együttműködő kultúrának maximuma felé vezessék. Ha meglesz az önfentartó ösztönnek nem momentán érzésen, hanem providenciális okosságon alapuló megnyilvánulása, akkor minden magyar ember bizalommal nézhet a jövő felé, mert nem idegen csodák, hanem a magunk karja fogja feloldozni fejünk felől a turáni átkot. Komor János: Budapest II., Práter utca 12. Telelén József 23-18. Központi fűtések, gőzfőző- és mosóberendezések, vízvezetéki csatornázási, fürdő- és egyéb egészségi berendezések, a munkásnevelést ! A háború után az országnak egyik legfontosabb feladata az ipari termelés újjászervezése és megindítása, mert ennek színvonala úgy mennyiség mint minőség tekintetében megdöbbentően leromlott. Ez újjászervezés mindenkor szembe fogja találni magát a munkás nevelésének és szakoktatásának kérdésével. Több érdemes pedagógusunk foglalkozott már e kérdéssel, de főleg a gyáripari szakra vonatkozólag. Engedtessék meg tehát, hogy a bennünket közelebb érdeklő építőipari szakképzésben rámutassunk arra, hogy mik volnának egy életképes építő,munkásnevelés és szakoktatás alapvető elvei. Avval kell mindjárt kezdenünk, hogy speciális betegségünk a látszatkultúra. Nekünk vannak ugyan tudósaink, művészeink, kiváló szakembereink és jó szakoktatóink is, de igen kevesen, és magyar műszaki irodalom híjján a szakkultúrát nem tudják kiszélesíteni. Az önálló iparosok és szakmunkások messze elmaradnak, s az így keletkező nagy űrt — hogy a műveit Nyugattal lépést tarthassunk — csak egy látszatkultúra tudja áthidalni. Hozzájárul ehhez még az is, hogy a magyar munkásmozgalom vezetői nálunk kiölték azt a szakmai tradíciót, amely a munkásokat és munkaadójukat szeretettel és áldozatkészséggel kapcsolták össze. A kiélezett gazdasági harc elterelte a munkások és szakszervezetek vezetőinek figyelmét a munkás nevelésének és szakirányú oktatásának problémájától, pedig a jövő szempontjából ez rendkívül fontos, mert hogy mekkora befolyása van az ipar teljesítőképességére a munkás szakképzettsége, arról beszélni is felesleges. A háborús nyomorúság és a nehezen létrejövő béke minden népet sújtott, s mégis, amíg a külföldön minden ipari szakmának újjászervezésére erős mozgalom indult meg, addig nálunk egyrészt az osztályellentét szakította széjjel két ellenséges táborrá az ipart, másrészt pedig a faji gyűlölet és a sokféle politikai pártok szítják az ellenséges érzületet, így azután a züllés minden vonalon rohamos. Magyarországnak minden erejét meg kell fesztenie, hogy a nálunknál alacsonyabb kulturális színvonalon állók fölé emelkedjen. Pótolni kell tehát az elveszett értéket, a szakmában való kiművelést! Azoknak, akik eddig az állam életét vezették, nagyrészt kevés közük volt az ipari munkához, hiszen hivatalnokok meg jogászok voltak s igy nem volt módjuk felismerni és megérezni azt a veszteséget, amit az ötéves háborús pusztítás a legértékesebb munkásanyagunkkal végzett. Építőipari szakmánk a legjobb vezető munkásokat, a háború előtti fejlett gyakorlati szakkultúránk hordozóit vesztette el, s szakmánk ma képtelennek látszik arra, hogy az új generációt betanítsa s átadja neki azt a tradíció kincset, amelyet elődei rábíztak. Itt az alkalom, hogy a munkásságot visszatérítsük a helyes útra! E törekvések lehetőségét csak oly kultúra adhatja meg, amely nem a kiválasztottak és hivatásos szakembereink magasabb kultúráját jelenti, hanem azt a kultúrát, amely minden építőmunkás tulajdona. Az alapvető elv az legyen, hogy újjá kell szervezni a tanoncoktatást, a segédképzést és a pallérképzést. Mielőtt ez alapvető elveknek nagy vonásokban való ismertetésére rátérnék, előzőleg iskoláinkról kell egyet,mást megemlítenünk. Középiskoláink oly sokfélék, hogy annyi a külföldön egy országban sem létezik, kereskedelmi iskoláink pedig annyi van, mint bármely Újjá kell szervezni