Vállalkozók Lapja, 1919. november-december (40. évfolyam, 45-52. szám)

1919-11-05 / 45. szám

XL. évfolyam (2. oldal) VÁLLALKOZÓK LAPJA Budapest, 1919. november 5 WIRTH EMIL BUDAPEST, VI., LÁZÁR­ UTCA 7. SZÁM. Építkezési szerszámok, mű­szaki cikkek nagykereskedése Uj élet felé. Eleinte úgy éreztem magam, mint a vidéki vándorszínésznek előadásán. Mint annak a padlónélküli, hepehupás csűrnek a zsöllyéjén, amelynek sivárságát szomorúan interpretálta egy foghíjas zongora zenéje. A színpadon a ri­­pacs,hősszerelmes egy romantikus mozdulattal magához húzta a sovány hősnő szőkére festett fejét, a másik kezével kimutatott a kulisszák közé és megkérdezte: Kennst du das Haus, Auf Säulen ruht sein Dach .. . És kinéz és mutatja a házat, mintha ott volna és látná és mintha a hősnő is látná. A közön­ség pedig elhiszi, hogy ott van,­­ pedig tudja minden gyerek, hogy ott legföljebb a szomszé­dos istálló gerendái meredeznek, a gyönyörű házat a komédiás úr azért mutatja messze, részben mert abból él, részben, mert közelről nem mutathatja. Valószínű ennek a háznak a felépítéséhez kellettek azok az „aranyhegyek“, amelyeket — mint azt az Építés első száma annak idején hírül adta — „Vállalkozók Lapja“az eddigi „ki­­zsákmányolóitól“ el kellett venni. Talán nem kell különösen hangsúlyozni, hogy bár az „Épí­tés" azt írta magáról, hogy „volt Vállalkozók Lapja“ így tehát gyermeke a „Vállalkozók Lapjának, de mindenesetre — törvénytelen gyermeke. Mi semmiféle közösséget vele nem tartunk és felelősséget érte nem vállalunk. Már csak azért sem, mert egészen új emberek írták és irányították a lapot. Ha becsukom a szememet, még látom a Mé­­moszt. Még emlékszem a tagsági igazolvány osztásra este 6-tól 8-ig. Még látom az íróaszta­lok mögött ülő és közöttük szaladgáló gyere­keket és az előkelő, rekvirált klubhelyiség fé­nyesen kivilágított tükrös termeit, amelyeken a belül sem nem piros, sem nem fehér, hanem — apage satanas — zöld terror rémuralkodott. (Nem tudom 20 éven felüli mémosz hivatalnok nem­ ő csak Kun Bélától kapott korengedély­­lyel lehetett valaki). Még néha látom a beszer­zési csoport élelmiszerosztásait és élelmiszer­­panamáit, a hátsó kisajtókat és a letakart cso­magokat; még nem felejtettem el a Mémosz­­éttermet a szamárfüles papirabroszokkal, ame­lyen egymásbafolyt ételtérképek közt, szerény, de piszkos tányérokról szedték magukba az emberek azt a sápadt hajdinakását, amelyből származandó energiával bizonyára az „Épí­­tés“-ben hirdetett „Kommün művészete" lett volna világra hozandó. A Mária Valéria­ utcai Mémosz, különben olyan száraz,kávéház féle volt, amelynek minden tagját arra kötelezték, hogy az „Építés“-re előfizessen, így volt az „Építés" a dolgozóké. A megkótyagosodott ifjak kora elmúlt. Nincs termelési biztos, de van munkanélkü­liség, nincs vörös terror, de van gyűlölet. És van tél és van éhség és van hideg szoba. És van egy ország, amely inkább éhen pusztul, de nem nyújtja ki a kezét kenyérért. Mint egy beteg test, olyan ez az ország. Minden tag csak ké­nyelmes helyzetet akar elfoglalni, de a világ­ért meg nem mozdul egy egységes, boldogító cél érdekében: a gyógyulásért. Hogy lehet Magyarországnak meggyógyulni? Itt nem akarok politizálni. Csináljanak erős keresztény Magyarországot, jól van, de — tudják is megcsinálni. Csináljanak erős demok­­ratikus Magyarországot, de — csinálják meg. Én itt csak a mi értékeinkről akarok beszélni és az értékeink elhelyezéséről és kihasználásá­ról. Mindenki tudja, hogy a tőkepénzes, aki kamatokból él, nagyon kevéssé hasznos pol­gára az államnak. Ilyen tőkepénzes életet élünk mi most. Ne tessék felzúdulni és keserű célzásokat tenni a pénztelenségre. Hogy igazam van, bizonyítja az, hogy élünk. És nem dolgozunk, ugyebár. De a tőkepénzesnek csak addig jó, amíg maxi­mum annyit fogyaszt, amennyi a tőkéjének a kamatja. Magyarország tőkéje megcsappant, kiadásai megnövekedtek, mi itt a teendő? Halvány, őszi, rezignált öröm napja nekünk ez a mai, amikor megint megjelenünk. Egy kis ország nagy fő­városában, amely országnak nincsen már bá­nyája és erdeje, fürdőhelye, Tátrája, hanem van­ jól termő földje, kitűnően fekvő fővárosa és egy ősz-generációja. Ezek a mi értékeink, ez a mi tőkénk. Az első két tényezőre feltétlenül számítha­tunk. A föld terem, a Duna mindig kényelmes útja lesz a hajóknak. De a mi dolgozóink? Mind kivándorlójelölt: „Ebben az ország­ban nem lehet megélni" stb. közhely-bölcses­ségeket vallja sok még kiváló szellemünk is. Nem, uraim! Ne tessék arra számítam, hogy Francia-, An­gol, vagy Olaszországban a : „végre eljötte­tek" boldog felkiáltással fogják önöket fogadni. Vagy ön, európai hírű orvos, vagy ön kiváló mérnök vagy építész honfitársam miért érzi jobban dagadni karjaiban az erőt, ha nem en­nek a szerencsétlen elmaradott országnak a felsegítéséről van szó, hanem oly élet alapjai­nak a megvetéséről, amelyet idegen viszonyok közé való beolvadás útján kényelmesebben le­het elérni, gyorsabban lehet momentán kultu­ráltabb életbe jutni. Meg kell azonban említenem, hogy koránt­sem akarom ezzel társadalmunknak azt a mé­lyebb belátási­ rétegeit támadni, akik észre­veszik, hogy a mi primitívségünkben mennyi potenciális energia van és akik már most vég­zett munkával azon vannak, hogy szervezetlen és rövidlátó politikai egoizmusból az országot a nacionális, megértő és együttműködő kul­túrának maximuma felé vezessék. Ha meglesz az önfentartó ösztönnek nem momentán érzésen, hanem providenciális okos­ságon alapuló megnyilvánulása, akkor minden magyar ember bizalommal nézhet a jövő felé, mert nem idegen csodák, hanem a magunk karja fogja feloldozni fejünk felől a turáni át­kot. Komor János: Budapest II., Práter­ utca 12. Telelén József 23-18. Központi fűtések, gőzfőző- és mosóberendezések, vízvezetéki csatornázási, fürdő- és egyéb egészségi berendezések, a munkásnevelést ! A háború után az országnak egyik legfonto­sabb feladata az ipari termelés újjászervezése és megindítása, mert ennek színvonala úgy mennyiség mint minőség tekintetében megdöb­bentően leromlott. Ez újjászervezés mindenkor szembe fogja találni magát a munkás nevelésének és szakok­tatásának kérdésével. Több érdemes pedagó­gusunk foglalkozott már e kérdéssel, de főleg a gyáripari szakra vonatkozólag. Engedtessék meg tehát, hogy a bennünket közelebb érdeklő építőipari szakképzésben rámutassunk arra, hogy mik volnának egy életképes építő,munkás­­nevelés és szakoktatás alapvető elvei. Avval kell mindjárt kezdenünk, hogy speciá­lis betegségünk a látszatkultúra. Nekünk van­nak ugyan tudósaink, művészeink, kiváló szak­embereink és jó szakoktatóink is, de igen keve­sen, és magyar műszaki irodalom híjján a szak­­kultúrát nem tudják kiszélesíteni. Az önálló iparosok és szakmunkások messze elmaradnak, s az így keletkező nagy űrt — hogy a műveit Nyugattal lépést tarthassunk — csak egy lát­szatkultúra tudja áthidalni. Hozzájárul ehhez még az is, hogy a magyar munkásmozgalom vezetői nálunk kiölték azt a szakmai tradíciót, amely a munkásokat és munkaadójukat sze­retettel és áldozatkészséggel kapcsolták ös­­­sze. A kiélezett gazdasági harc elterelte a mun­kások és szakszervezetek vezetőinek figyelmét a munkás nevelésének és szakirányú oktatásá­nak­ problémájától, pedig a jövő szempontjá­­ból ez rendkívül fontos, mert hogy mekkora befolyása van az ipar teljesítő­képességére a munkás szakképzettsége, arról beszélni is fe­­lesleges. A háborús nyomorúság és a nehezen létrejövő­ béke minden népet sújtott, s mégis, a­míg a külföldön minden ipari szakmának újjászerve­zésére erős mozgalom indult meg, addig ná­lunk egyrészt az osztályellentét szakította széj­jel két ellenséges táborrá az ipart, másrészt pedig a faji gyűlölet és a sokféle politikai pár­tok szítják az ellenséges érzületet, így azután a züllés minden vonalon rohamos. Magyarországnak minden erejét meg kell fe­­sztenie, hogy a nálunknál alacsonyabb kultu­­rális színvonalon állók fölé emelkedjen. Pó­tolni kell tehát az elveszett értéket, a szakmá­ban való kiművelést! Azoknak, akik eddig az állam életét vezették, nagyrészt kevés közük volt az ipari munkához, hiszen hivatalnokok meg jogászok voltak s igy nem volt módjuk felismerni és megérezni azt a veszteséget, amit az ötéves háborús pusztítás a legértékesebb munkásanyagunkkal végzett. Építő­ipari szakmánk a legjobb vezető munká­sokat, a háború előtti fejlett gyakorlati szak­­kultúránk hordozóit vesztette el, s szakmánk ma képtelennek látszik arra, hogy az új gene­rációt betanítsa s átadja neki azt a tradíció kin­cset, amelyet elődei rábíztak. Itt az alkalom, hogy a munkásságot vissza­térítsük a helyes útra! E törekvések lehetőségét csak oly kultúra adhatja meg, amely nem a kiválasztottak és hi­­vatásos szakembereink magasabb kultúráját jelenti, hanem azt a kultúrát, amely minden építőm­unkás tulajdona. Az alapvető elv az legyen, hogy újjá kell szervezni a tanoncoktatást, a segédképzést és a pallérképzést. Mielőtt ez alapvető elveknek nagy vonások­ban való ismertetésére rátérnék, előzőleg is­koláinkról kell egyet,mást megemlítenünk. Középiskoláink oly sokfélék, hogy annyi a külföldön egy országban sem létezik, kereske­delmi iskoláink pedig annyi van, mint bármely Újjá kell szervezni

Next