Valóság, 1971 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1971-09-01 / 9. szám - KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL - O. Hahn: Interjú Marcel Duchamp-mal
KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOKBÓL A kamaszodó gyerekek reakciói mellett a közönség heterogenitása a másik kérdés, ami Peter Brookot foglalkoztatja.) A színházi valóság a játék pillanatában születik meg, se nem előtte, se nem utána. Nem abban létezik, ami a színpadon vagy a teremben történik, hanem a színész és a néző között létesülő kapcsolat jelenségében. A gyermekek előtt nem lehet csalni. Az avantgarde színház baja ma a saját közönsége, amely mindent elfogad, még azt is, hogy unatkozzon, mert megtalálhatja magának az intellektuális vagy esztétikai ellenszolgáltatások valamiféle rendszerét. A gyermekek reakciói ezzel szemben teljes mértékben természetesek. Amikor a gyerekek olyan helyre jönnek, ahol, tudják, valamiféle esemény fog lezajlani, valamilyen „élő” dolgot várnak azoktól, akik az eseményért felelősek. A színészeknek szembe kell nézni e helyzettel. Se eszképizmussal, se passzivitással, se a saját vízióiknak a közönségre tukmálásával nem térhetnek ki előle. Gyermekeknek játszani szakmai szempontból annyi, mint átélni az igazság pilanatát. Mint amikor egy énekes a Scalában énekel... Ha az ember kinyitja egy színház kapuit — nem tehet egyebet —, igen sokféle embert enged be oda. A Grotowski színházába beengedett ötven embert ugyanolyan sokféle dolog foglalkoztatja, mint egy kétezer férőhelyes nézőtér közönségét. Ezért térek állandóan vissza az Erzsébet-kori modellhez. Ebben a korszakban minden össze volt keveredve. A nézőkben legfeljebb az volt közös, hogy nem fűzte őket egybe semmi, és az, hogy ugyanabban az időben ugyanazon a helyen tartózkodtak. Akárcsak ma. Ennek a realitásnak felelt meg az Erzsébet-kori színház, oly módon, hogy egyidejűleg nyújtotta mindazt, amiből az élet áll : a pornográfiát, metafizikát, a legtisztább gondolatot, durvaságot, politikát, hétköznapi anekdotát. A színháznak vendéglőhöz kell hasonlítania: bizonyos órákban a legkülönbözőbb emberek keresik fel, mert mindegyiket ugyanaz — az evés szükséglete — hajtja. Pályaudvarhoz is hasonlít: az emberek különböző okokból jönnek, különböző irányokba indulnak, de mindegyiket a távozás szükséglete hozta ide. Természetesen a színház szükséglete ennél sokkal homályosabb valami ; a közönség olyan precepciós szintekkel érkezik, melyekről maga is tudja, hogy nem kielégítők. Egy előadás hatékonyságának egyetlen ismertetőjegye az, ha a színész-néző kapcsolat által megvont körön belül egy bizonyos rendben lezajló eseménysor magával hozza ezeknek az érzékelési szinteknek az időleges megváltozását. (Le Monde, 1971 .június 10.) Interjú Marcel Duchamp-mal D . Hahn Kérdés: Ön nem szereti a zenét? M. D.: Nem vagyok zeneellenes. De nehezen viselem el a zene „macskabólhúr” oldalát. Tudja, a zene leegyszerűsítve: belek a belek ellen. Az ember belső gyomor- és bélremegése válaszol a hegedű macskabélhúrjainak. A siralmaknak, a szomorúságnak, az örömnek ez a szenzorikus kifejezésmódja éppen azzal a retina-festészettel van kapcsolatban, ami engem annyira taszít. Számomra a zene nem az individuum legmagasabb kifejeződési formája. A költészetet többre becsülöm. Sőt a festészetet is, jóllehet, azt sem tartom valami rettenetesen izgalmas dolognak. Nem, sajnos nem. Ugyanis a festészetre nézve kötelező, hogy a közönsége elfogadja és szentesítse a műveket. Ahelyett, hogy rákényszerítenénk a közönséget a művel való találkozásra, inkább a jóváhagyásáért kunyerálunk. Kérdés: Ön mindig figyelemmel fordult a szürrealizmus felé... M. D.: Ez volt az egyetlen mozgalom ebben az évszázadban. Az egyetlen, amely technikai szempontot akart adni a festészetnek, amely meg akart szabadulni a vizuális szemponttól — nem mondok retina-szempontot, mert erről túlságosan is sokat beszéltem már; minden interjúban el szoktam mondani, hogy elutasítom a retina-festészetet, mely csak a szemet szolgálja... A szürrealisták megpróbáltak kiszabadulni ebből a szenzuális és felszínes szempontból, de végül mégis ugyanide jutottak vissza. André Breton — mindennek ellenére — az 1920-as generációhoz tartozik, és ez a generáció nem volt képes teljesen megszabadulni a minőség, a kompozíció, az anyagszépség fogalmától. Kérdés: Úgy tudom, Ön több szürrealista kiállításon vett részt mint technikai tanácsadó. M. D.: Én csináltam a dekorációt: madzagokat vagy szeneszsákokat függesztettem a mennyezetre... Megpróbáltam egy kis vidámságot vinni a dologba. Persze a szürrealistákból sem hiányzott a humorérzék. Minden fordulaton keresztül sikerült megőrizniük a vidámság aspektusát is, ami a Dadából származott át hozzájuk. A Dadát nem lehet olyan könnyen elfelejteni. Kérdés: Hogyan magyarázza Ön azt, hogy a szürrealizmus sikere után, amely 30 vagy 35 évig uralta a színteret, most hirtelen újra visszatérünk a Dadához? M. D.: Mert az emberek nem adták meg