Valóság, 1993 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1993-05-01 / 5. szám - DOKUMENTUM - BENKŐ ZOLTÁN: Szabad Európa Rádió, 1956. október 24-november 3.
BENKŐ ZOLTÁN: SZABAD EURÓPA RÁDIÓ... mondta nem kis megvetéssel. Mint árulók sompolyogtunk tovább, csak Zimányi csóválta a fejét, őt nem befolyásolta Tabódy Pista hajthatatlansága. Pista mindig hajlott a mártíromságra, de ennek itt már nincs értelme és helyen nyugtatott meg minket, nagyobb tempóra nógatva. (Tabódyt nemsokára titkos papszentelés vádjával letartóztatták, 1970-ben szabadult. Az első nap estéjén Budakeszin egy volt recski bajtársunk házában tértünk nyugovóra. Másnap sem jutottunk sokkal előbbre, csupán Biatorbágyig, ahol Fodor Boldizsáréknál kaptunk szállást. November 9-én is még csak 50 km-re voltunk Budapesttől, Csákváron töltöttük az éjszakát, majd hol szekéren, hol helyi vasúton, sokszor gyalog jutottunk Isztiméren—Inoták—Veszprémen át végre Sárvárig. Itt megtudtuk, hogy délután két óra körül egy helyi vasúti szerelvény indul Csepreg felé, ami már alig pár kilométer a határtól. A mindössze három vagonból álló szerelvény leghátulján húzódtunk meg. Az első kocsiban fiatal vágányokból álló csoport hangoskodott, akik helyiek lévén ismerték a határövezet minden zegétzúgát. Az egyik állomáson Zimányi át is ment hozzájuk tájékozódni a határátlépési lehetőségek felől. Ketten maradtunk Nyestével, várva Tibort az új hírekkel. Tíz perc sem telhetett el, Nyeste megbökött, arca halottsápadt volt: — Nézd — suttogta. Kilestem az ablakon. A kisvasutat géppisztolyos, meghatározhatatlan, de inkább oroszosnak tűnő egyenruhát viselő katonák vették körül, akik az első kocsiból rugdalták ki annak utasait, köztük Tibor barátunkat. Elvonulóban még hátrasandított felénk, majd meggyörnyedt alakja eltűnt az állomásépületben. Lekuporodtunk a kocsi padlójára, néhány percig tanácstalanul, hogy mitévők legyünk. Emlékszem — utólag megmosolyogtam magam ezért —, hogy első dolgom volt kidobni a magammal hozott magyar-német szótárt mint disszidálási szándékunk legfőbb bizonyítékát. Közvetlenül a mellettünk lévő vágányra egy személyvonat robogott be. Anélkül, hogy tudtuk volna, hová megy, felugrottunk rá. Utunk Kemenesmihályfalván át Külsővátra vezetett, ahol egy barátunk családjánál töltöttük az éjszakát. Másnap Győrbe utaztunk, ahol ismerősökön keresztül tájékozódtunk a határátlépési lehetőségekről. Nem akartunk semmit sem kockáztatni, így néhány száz forintért betársultunk egy kisebb csoporthoz, melynek tapasztalt, a határzónát ismerő vezetője volt. Csornáig autóval tettük meg az utat, majd Acsalagtól gyalog vágtunk neki vezetőnkkel a Hanságnak az osztrák határ irányába. November 13-án, este fél kilenckor Andaunál léptük át végre a határt. Nyestével kezet fogtunk. Szomorúan gondoltunk Zimányi Tibire, a hátramaradottakra, az egész országra. Az osztrák határőrség Frauenkirchenbe kísért bennünket, ahol adataink felvétele után másnap az eisenstadti gyűjtőtáborba irányítottak át minket, majd egy nap múlva a Bécstől délre fekvő Traiskirchenbe. Azonnal telefonáltam Münchenbe a Szabad Európa Rádiónál dolgozó barátaimnak, Molnár Józsefnek, Király Ernőnek és Borbándi Gyulának. Megígérték, hogy azonnal átvitetnek Münchenbe. Közöltem, hogy nem vagyok egyedül, mire feljegyezték Nyeste adatait is, akinek politikai múltjáról és a forradalom alatti tevékenységéről részletesen informáltam őket. Az eredmény nem késett, két nap múlva, november 17-én már Bécsben, a Máltai Lovagrend és a Caritas vendégeiként a Hotel Kaiserhofban hajtottuk fejünket nyugalomra. Mondanom sem kell, hogy azonnal serény politikai tevékenységbe kezdtünk. Régi barátunk, Kiss Sándor, a Parasztszövetség egykori vezetője, Nagy Ferenc volt miniszterelnök barátja már Bécsbe érkezett. Első találkozásunkkor felvetődött a Magyar Forradalmi Tanács azonnali megalapításának kérdése. Kiss Sanyin keresztül megismerkedtünk sajnos Szabó Miklóssal, a bécsi magyar Caritas rendkívül aktív vezetőjével, akiről akkoriban egyikünk sem gyanította, hogy még a forradalom előtt, 1955-ben a magyar államvédelem dobta át Ausztriába a magyar emigráció szétzilálásának feladatával. Szabó Miklós Nagy Ferenc teljes bizalmát élvezte, és látszólag lelkesen támogatta a forradalmi tanács megalakítását. Másnap, november 19-én többedmagunkkal — Szabó Miklós, valamint Horváth János, Kiss Sándor, Nyeste Zoltán, dr. Benkő Zoltán, dr. Szarka Gábor és Rédey Gábor — alá is írtuk a Magyar Forradalmi Tanács alapító okiratát.