Valóság, 2004 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2004-04-01 / 4. szám - SZÁZADOK - FABÓ EDIT: Küldetés és történelem
FABÓ EDIT: KÜLDETÉS ÉS TÖRTÉNELEM fájának aktív politikai életét hosszabbította meg, s az általuk képviselt - elbukott - ügy folytathatóságának, megújulásának reményét hordozta magában. Mindhárman tisztában voltak azzal, hogy ha a nevükhöz fűződő események után visszatérnének koruk hétköznapjaiba, az adott megmozdulást vezérlő össztársadalmi eszme, illetve az abba vetett országos hit utolsó bástyája omlana össze. Alakjuk társadalmi törekvés, igény, idea etikai jogosságát hirdette, amelynek kívülálló státusukban erkölcsi letéteményesei voltak. Mítoszt teremtettek, szimbólummá váltak. Társadalmuk lehetséges közéletéből kiszorítva más felségterületen, „kint” igyekeztek továbbvinni a történések megszakadt szálait. Törvényszerű, hogy a hazai és az idegen valóság történései elvétve találkoztak, próbálkozásaik délibábnak tetszettek, kitartásuk mániákusságnak hatott. A kettős valóság feloldhatatlan drámaiságában cselekvéseik, döntéseik logikusak és következetesek voltak. Bonyolította a helyzetet, hogy személyük az áhított jövő jelenét is hordozta. Vállalták felelősségük terhét, élethelyzetük drámáját. Halálukkal a mítosz az itthon maradtak legendájává nemesedett, amely a történelmi társadalmi tudat részévé vált. Szekfű - miközben a jelkép mögött rejlő embert kívánta bemutatni - elsiklott a kultuszképző jellemek statikus jellegzetessége és a párhuzamos világok egymásba illeszthetetlensége mellett. A megjelenítés mikéntjében léptéket és mértéket tévesztett. Tulajdonjegyeiket átlagemberek hétköznapjainak minőségében megnyilvánuló változókként kezelte. Holott hősei a mindennapoktól meglehetősen távoli, más etikai értékrendszernek megfelelő emberi tartás megtestesítői voltak. Ebben az esetben a tolakodó közelség méltatlanul torzította az emberi hibát és erényt. Szekfű ábrázolásmódjában megállapításai nemegyszer közönségesnek, bántónak, nevetségesnek, sértőnek, igazságtalannak hatottak. A pályakezdő történész nem gondolt főszereplője kivételes, ellentmondásos élethelyzetéből fakadó értékelköteleződéseinek drámai többlettartalmára. Megfeledkezett arról, hogy a vizsgált politikus szellemek nem elsők az egyenlők között, hanem többek annál: hagyományalkotók, a majdani igazságszerzők legitimálói. Tárgyfelfogásában szerencsésebb lett volna, ha megtartotta volna a mítosz követelte távolságot, s így Rákóczi-kötete nem keltett volna akkora vihart. Később, egy élet tapasztalataival gazdagodva, már kíméletesebben bánt az idős Kossuthtal. A beérett történettudós azonban észre sem vette Széchenyi döblingi remeteségének belső, önkéntes száműzetését. Az emigrációt mint értelmes politikai aktust azonban nem fogadta el. Pedig a különös politikai szerepnek - vagy állapotnak - mint mítoszteremtő és legendaképző tényezőnek szüksége van egy ország, egy nemzet lelkierejének gyógyulásához, épüléséhez, megújulásához. A közélet bárminemű átfogó megjelenítését kevesen oldják meg olyan sikeresen, mint a Szekfű előtt egy generációval - az író Mikszáth Kálmán. „Helyesen mondá egy ízben Pulszky Ferenc: sok dolog optikai kérdés a Házban. ... Dicsérni általában kellemesebb, mint csipkelődni - de határozottan érdekem ellen van. Kipróbáltam már a két metódust a képviselő urakon. Egy ideig gúnyolódva tehetségteleneknek rajzoltam egyeseket, s én magam látszottam ekkor tehetségesnek. Máskor csupa bölcseket faragtam a képviselő urakból - s ekkor mindenki engem nézett bolondnak. Egyszóval, nehéz megélni a t. Házzal...”33 Végül, miként egykor Széchenyi, Mikszáth is a távolságtartó irónia eszközét hívta segítségül publicisztikáiban. A megelevenített tekintélyes kortársak méltóságán nem ejtett csorbát, sőt karcolataiban több színt adott a közszereplők egyéniségének. Szekfű Gyula túlbecsülte a történettudomány objektivitásának lehetőségeit, ugyanakkor - pályafutását és megnyilatkozásait tekintve - nagyon is tudatában volt annak.