Valóság, 2004 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2004-04-01 / 4. szám - SZÁZADOK - FABÓ EDIT: Küldetés és történelem

FABÓ EDIT: KÜLDETÉS ÉS TÖRTÉNELEM fájának aktív politikai életét hosszabbította meg, s az általuk képviselt - elbukott - ügy folytathatóságának, megújulásának reményét hordozta magában. Mindhárman tisztában voltak azzal, hogy ha a nevükhöz fűződő események után visszatérnének koruk hétköznapjaiba, az adott megmozdulást vezérlő össztársadalmi eszme, illetve az abba vetett országos hit utolsó bástyája omlana össze. Alakjuk társadalmi törekvés, igény, idea etikai jogosságát hirdette, amelynek kívülálló státusukban erkölcsi letéte­ményesei voltak. Mítoszt teremtettek, szimbólummá váltak. Társadalmuk lehetséges közéletéből kiszorítva más felségterületen, „kint” igyekeztek továbbvinni a történé­sek megszakadt szálait. Törvényszerű, hogy a hazai és az idegen valóság történései elvétve találkoztak, próbálkozásaik délibábnak tetszettek, kitartásuk mániákusságnak hatott. A kettős valóság feloldhatatlan drámaiságában cselekvéseik, döntéseik logiku­sak és következetesek voltak. Bonyolította a helyzetet, hogy személyük az áhított jö­vő jelenét is hordozta. Vállalták felelősségük terhét, élethelyzetük drámáját. Haláluk­kal a mítosz az itthon maradtak legendájává nemesedett, amely a történelmi társadal­mi tudat részévé vált. Szekfű - miközben a jelkép mögött rejlő embert kívánta bemutatni - elsiklott a kultuszképző jellemek statikus jellegzetessége és a párhuzamos világok egymásba il­­leszthetetlensége mellett. A megjelenítés mikéntjében léptéket és mértéket tévesztett. Tulajdonjegyeiket átlagemberek hétköznapjainak minőségében megnyilvánuló vál­tozókként kezelte. Holott hősei a mindennapoktól meglehetősen távoli, más etikai értékrendszernek megfelelő emberi tartás megtestesítői voltak. Ebben az esetben a to­lakodó közelség méltatlanul torzította az emberi hibát és erényt. Szekfű ábrázo­lásmódjában megállapításai nemegyszer közönségesnek, bántónak, nevetségesnek, sértőnek, igazságtalannak hatottak. A pályakezdő történész nem gondolt főszereplő­je kivételes, ellentmondásos élethelyzetéből fakadó értékelköteleződéseinek drámai többlettartalmára. Megfeledkezett arról, hogy a vizsgált politikus szellemek nem el­sők az egyenlők között, hanem többek annál: hagyományalkotók, a majdani igaz­ságszerzők legitimálói. Tárgyfelfogásában szerencsésebb lett volna, ha megtartotta volna a mítosz követelte távolságot, s így Rákóczi-kötete nem keltett volna akkora vi­hart. Később, egy élet tapasztalataival gazdagodva, már kíméletesebben bánt az idős Kossuthtal. A beérett történettudós azonban észre sem vette Széchenyi döblingi re­meteségének belső, önkéntes száműzetését. Az emigrációt mint értelmes politikai ak­tust azonban nem fogadta el. Pedig a különös politikai szerepnek - vagy állapotnak - mint mítoszteremtő és legendaképző tényezőnek szüksége van egy ország, egy nem­zet lelkierejének gyógyulásához, épüléséhez, megújulásához. A közélet bárminemű átfogó megjelenítését kevesen oldják meg olyan sikeresen, mint a Szekfű előtt egy generációval - az író Mikszáth Kálmán. „Helyesen mondá egy ízben Pulszky Ferenc: sok dolog optikai kérdés a Házban. ... Dicsérni általában kellemesebb, mint csipkelődni - de határozottan érdekem ellen van. Kipróbáltam már a két metódust a képviselő urakon. Egy ideig gúnyolódva tehetségteleneknek rajzol­tam egyeseket, s én magam látszottam ekkor tehetségesnek. Máskor csupa bölcseket faragtam a képviselő urakból - s ekkor mindenki engem nézett bolondnak. Egyszó­val, nehéz megélni a t. Házzal...”33 Végül, miként egykor Széchenyi, Mikszáth is a távolságtartó irónia eszközét hívta segítségül publicisztikáiban. A megelevenített te­kintélyes kortársak méltóságán nem ejtett csorbát, sőt karcolataiban több színt adott a közszereplők egyéniségének. Szekfű Gyula túlbecsülte a történettudomány objektivitásának lehetőségeit, ugyan­akkor - pályafutását és megnyilatkozásait tekintve - nagyon is tudatában volt annak.

Next