Valóság, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2006-08-01 / 8. szám - KARDOS GÁBOR: A szinglibetegségről
KARDOS GÁBOR: A SZINGLIBETEGSÉGRŐL Miközben egy ténylegesen nem létező humán pandémia ürügyén hónapok óta mobilizálják és hiszterizálják a közvéleményt madárinfluenza-ügyben, úgyszólván senki nem beszél a szinglibetegségről, erről a valóban egyre súlyosabb és egyre tömegesebben terjedő , járványról”. Persze egy új betegség megjelenésekor általában tanácstalanok egy ideig a szakemberek: kirívóbb eseteit megpróbálják a régi betegségek keretei közé szorítva diagnosztizálni, egészen addig, míg a betegség súlyossága, különlegessége és társadalmi veszélyessége miatt szükségesnek nem bizonyul, hogy külön diagnózist állítsanak fel, és új betegségként írják le. Példa lehet erre a kokainizmus, melyről szintén viszonylag későn ismerték fel, hogy súlyos függőséget alakít ki és kórosan deszocializáló hatásai lehetnek, hiszen még Freud is lelkesen fogyasztotta és tanulmányozta a kokaint mint izgató, illetve érzéstelenítő szert. Amíg egyértelművé nem váltak a kokainos „pörgés ” súlyosan kóros veszélyei, addig a szinglipörgéshez hasonlóan inkább pozitívnak tűnt, és még szakmai körökben sem vették túl komolyan morbiditását. Ráadásul a mindenható statisztika és kvantifikáció önmagát túlélt pozitivizmusa sem az orvostudományban, sem a lélektanban, sem a szociológiában nem kedvez annak a valóban tisztán kreatív és nyitott szellemiségnek, mely az új betegségparadigmák felismerését és a régi sémáktól való elszakadást lehetővé teszi. Pedig érthetetlen, miért nem húzza meg a vészféket a lélekgyógyászat, mikor azt látjuk, hogy immár emberek tömegei kerülnek a kokainistákhoz hasonlóan „felpörgetett” és euforizált állapotba, mely a súlyos patológiákhoz hasonlóan kiúttalan magányba és kiáltóan elfojtásos mély belső depresszióba pörgeti be őket, minden látszólagos eufória vagy mániásan önigazoló hiperaktivitás dacára. Az is érthetetlen, hogy a szociológusok és különösen a szociálpszichológusok miért nem hívják fel egy emberként a társadalom sorsáért felelősséget viselő döntéshozók figyelmét, hogy a szinglitársadalommá fajuló fogyasztói társadalomban már nem szocializációs, hanem deszocializációs modellek uralkodnak. Ami konkrétan az emberi közösségek felszámolását jelenti. A szingli mint ideális fogyasztó és ezáltal mint társadalmi ideál jelenik meg, pedig egyénileg és társadalmilag egyaránt betegesen deszocializáló állapotról van szó, melyet tulajdonképpen a társadalomra nézve hasonlóan veszélyesnek minősíthetnénk, mint a másik végletes fogyasztói modellt, a drogos fogyasztásfüggését. Ehelyett a reklámokban a szinglilét eszményítését látjuk, és a médián keresztül a közbeszédig minden területen kvázi istenítik azt, ami a leghatékonyabban zúzza szét a társadalom még eleven szövetét és maradék közösségi kohézióját, végleg a deszocializáció és a magány társadalma felé fordítva annak „fejlődését”. Persze a magányos ember az ideális fogyasztó, ezért a fogyasztói társadalom elsődleges terméke a magány, mivel ennek neurotizáló hatása hivatott minden túlfogyasztás lelki alapját tartósan „biztosítani”. Mindazonáltal a kórosan kiúttalanná váló magányhoz vezető deszocializáció általában lelki betegségre utal. (Magánytermelés) Amikor a nekünk világot diktáló multireklámokban egy mobiltelefon „x forint kezdőrészletért” már „családtag lehet”, és egy köhögés elleni szirup is kimondottan „családtagként” jelenik meg, ez egyfelől annak a jele, hogy a család sejtfalának szétesésével már semmi nem védi meg a társadalom alapsejtjét a pusztító környezeti hatásoktól, és a család ipari műanyag kütyük, illetve szirupos löttyök gagyi szintjére süllyedt. Egy újabb mobilreklámban pedig kollégái kinevetik azt, aki barátnőjével telefonon beszél, és az ő „rabszolgájának” nevezi magát. Ez többszörösen