Valóság, 2007 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2007-01-01 / 1. szám - MAGYARY BECK ISTVÁN: Széljegyzetek futó éveinkhez
2 MAGYARI BECK ISTVÁN: SZÉLJEGYZETEK FUTÓ ÉVEINKHEZ dolkodásban még a pártütés akkor elvetendő akciójára utaltak, Antonio Gramsci műveiben már „új fejedelmekké” lettek, és jórészt fölváltották az egymástól független parlamenti képviselőket, akik együttesen képezték a törvényhozói hatalmat, és ellenőrizték a végrehajtó kormányzatokat. A kormányokat ugyanis mindig a győztes párt helyezte pozícióba, és ezzel nemcsak a törvényhozásban képviselte a többséget, hanem a törvények végrehajtását is ellenőrzése alá vonta. A jogszolgáltatás sem maradt magára, hanem a törvény kivitelezésének visszajelzésévé vált. Amivel a demokratikusnak induló állam egy ciklikusan záródó, önmagába visszatérő folyamattá alakult. Ami pedig a gazdaságot illeti, itt is a szerveződés rákfenéje lepte el az addig csupán absztrakt intézményként működő piaci rendszert: az egymással versengő kis- és középvállalkozások részben a smith-i úton, tehát konkurenciával, részben a szövetségek és az összeolvadások útján, a piacot - egy eredeti soktényezős rendszerből - a kereslet és a kínálat duális szisztémájává egyszerűsítették. Ahol az egyik oldalon a monopolhelyzetre törekvő közép-, oligopol és majdan multi- és krossznacionális vállalatok állnak, a másikon pedig a nekik lényegében alárendelt emberek mint fogyasztók. A többszörösen nyílt társadalom ezzel változott kettős hatalommá, ahol az állam és a gazdaság képezik a mérleg két serpenyőjét. És minden e kettő erőviszonyain múlik. Úgy is mondhatjuk, mára ennyi maradt - ha maradt - a modern társadalom nyíltságából. Mindazonáltal még ez a redukált nyíltság is elegendő volt a főbb hatalmi tényezők - mára az állam és a gazdaság - kölcsönös féken tartására. Jóllehet az egyén mozgásterét mind a politika, mind pedig a gazdaság drasztikusan korlátozta. A gondolat és a szólás szabadsága korlátozottan ugyan, de fönnmaradt, a cselekvésé sajnálatosan sérült. Mind az állami, mind pedig a gazdasági szférában szervezetek égbe nyúló karrierlétrái meredeztek, amelyeket csak jól fejlett szervilizmussal lehetett megmászni. Remekül emlékszem arra, hogy az 1980-as években, egyik hollandiai tanulmányutamon mint panaszolta nekem Kibédi Varga Áron, tanszékvezető és a Holland Tudományos Akadémia tagja, hogy ha valakit munkatársnak szeretne fölvenni a tanszékére, akkor - a siker érdekében - nem szabad azzal érvelnie a fennhatóságok előtt, hogy az illető mennyire tehetséges. Inkább csak a szorgalmát és a józanságát kell hangsúlyoznia. Mi ez, ha nem a szervezet által megkövetelt konformitás, amely nélkül lehetetlen túlélni a jelenlegi szervezetek univerzumában? De egy szerény mértékben mégis létezett piac, amelyet nem uralhatott el korlátlanul egyetlen monopólium sem, mert az állam — mint a jogrendszer forrása - őrködött a gazdasági verseny minimális lehetőségein és szabályain. Létezett - a despotizmusokhoz képest - még szabadság is, mert az állam manipulációs hajlamait féken tartotta a szellemi kínálat sokféleségében is érdekelt gazdasági bölcsesség. Létezett egyfajta biztonság, mert a vállalatok innovációs hisztériáját az állam szociális hálója fékezni tudta (például, ha egy vállalati fejlesztés embermilliókat dobott az utcára, az állam emelhette a vállalati adókat a szociális háló megerősítése céljából). Létezett professzionalizmus, azaz szakértelem, mert különben az urambátyám lobbi-züllésre hajlamos államot egykettőre lekörözte volna a hozzáértő termelést majdnem versenyszerűen folytató gazdasági szféra. Létezett fejlődés, mert a káosz- és a katasztrófa-elméletek rögeszmés bűvöletében forgolódó vállalatok eredményeit az állami szabályozás idejekorán rendezte és rögzítette. Létezett jómód, mert az állam egyfelől nem rabolhatta ki az erős gazdasági szférát, mint egy középkori lord, és másfelől neki is igyekeznie kellett jó fizetésekkel megtartani a köztisztviselői réteget a magánszféra veszedelmes konkurenciájával szemben. A történet még folytatható lenne, de e sze-