Valóság, 2010 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2010-06-01 / 6. szám - NAPLÓ ÉS KRITIKA - KÓSA LÁSZLÓ: Ortutay Gyula naplója
KÓSA LÁSZLÓ: ORTUTAY GYULA NAPLÓJA lapokra írógépen lekopogta. A kor nyilvánosságának köztudottan igen szűk tere többszörösen megszűrt és ellenőrzött volt. Ekkoriban derült fény a legmagasabb köröket elérő első korrupciós esetre, a sok találgatásra alkalmat adó „Ónodi-ügy”-re. Egy mellőzött politikus számára még inkább fölértékelődnek a hírek. Ahhoz azonban nem kellett mellőzöttség, hogy lesújtó véleménye legyen a vezető politikusokról: tehetségtelenek, ötlettelenek, vezetésre alkalmatlanok. Csakis egyetérthetünk vele. Annál kevésbé Kádárról alkotott képével. Bár tudta, hogy nem kedveli őt, csatlakozott a csodások táborához, kimagasló államférfiúi képességet tulajdonítva neki: „zseniális politikus” (268.0.). „Kádárral való beszélgetésem különben vigasztaló volt: higgadt, becsületes, puritán ember. Csak félre ne vezessék, meg ne csalják tanácsadói” (215.0., 1957. Vili. 25.). Pedig látja, hogy miután elvtársai fölé emelkedett, és tőle várják az iránymutatást, magának Kádárnak sincs hatékony elképzelése arról, miként lehetne a rendszeresen működési zavarokkal küszködő szocializmust megjavítani. Nem tagadhatja és regisztrálja is a kudarcokat. „Régóta figyelem, hogyan bontakozik ki ez a fásult, közönyös vagy ingerülten cinikus légkör... S csak látnám azokat az erőket, amelyek kiemelik az országot ebből az elzüllő lélektani-politikai-társadalmi helyzetéből” (337.0., 1965. III. 20.) Aztán Kádár is megkapja a kritikát, igaz, az általunk érthetetlen módon Ortutaytól nagyon tisztelt Dobit idézve, akinek öregkora bajaival tetézve, egyre nehezebben ment bábszerepe játszása: „Mit akar ez az ember, hát mindenkinek ő parancsol, minden az övé... Hát lehet egy emberé minden, a hadsereg, a rendőrség, az egész ország. Nagy baj lesz ebből...” (419.0., 1966. IV. 22.). Az utolsó mondat arról árulkodik, amire Ortutay másutt is utal, hogy a politikai vezetők féltek egy újabb forradalomtól. Nyilván nem ismerték jól az embereket, nem tudták, hogy a ‘60-as évek derekára megtört a társadalom gerince, megalapozódott a később legvidámabb barakknak csúfolt állapot. Jóllehet nyugati útjain személyesen tapasztalja a világrendszerek gyorsuló egymástól távolodását, a fogyasztói társadalom első jeleit, Ortutay mégis hisz a kommunista világrendszer jövőjében, és abban, hogy megoldhatná az emberiség bajait. Miközben a kubai válság, a német kérdés (berlini fal), a Kennedy-gyilkosság, a vietnámi háború nem foglalkoztatják annyira, hogy elővegye éppen akkoriban elhanyagolt naplóját, nagyon nyugtalan a szovjet-kínai viszony mélypontra süllyedése és a nemzetközi munkásmozgalmon belüli nézetkülönbségek, nem kevésbé Hruscsov puccsal történt leváltása miatt. Az utóbbit mérlegelve hivatkozik az olasz szocialisták lapjára, az Avantira, egyszersmind ismételten vall az egykor demokrata balodali értelmiségi párthűségéről: „...a kommunista politikai gyakorlat nem engedi a demokratikus módszerek érvényre jutását s a szocialisták ezért nem dolgozhatnak együtt a kommunistákkal: a párt diktatúrájának inherens része az egyszemélyes vezetés, a kizárólagosság, a demokratikus intézmények, módszerek csak látszólagosak. ... S mi a magyar gyakorlatból tudjuk, hogy milyen nehéz is a Hazafias Népfront számára a párttal együtt valami demokratikus közélet látszatát, hiedelmét megteremteni, s mennyire kellett ehhez Kádár személyes akarata...” (293.o.; 1964. október 18.). Ezután már nem meglepő a sóhaj: „Hát bizony, legalább Lenin kellene ide. Nincsen Leninünk. Hruscsovunk sincs” (347. o.; 1965. május 7.). A napló 1957 utáni politikaképéről összegzésként elmondható, hogy a sokat emlegett kádári konszolidáció ürességét, a társadalmat dezorganizáló, erkölcsi színvonalát fokozatosan süllyesztő, a kultúrát kompromittáló hatásáról nyújt hiteles ábrázolást. Ez az olvasat nem némely, az idő múlásával jelentéktelenedő adatának forrásértékéről, nem is históriai intimitásokról, hanem fontos történelmi dokumentum mivoltáról szól. Magas állásaiban Ortutay Gyula igen jól érezte magát, megfeleltek visszafoghatatlan hiúságának, így háttérbe kerülése idején 1956 előtt és 1964 után újra és újra kibukik belőle