Valóság, 2013 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2013-01-01 / 1. szám - SZMODIS JENŐ: Wagner és a társadalomtudományok

2 SZMODIS JENŐ, WAGNER ÉS A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK összegzi, szervezi és kontrol alatt tartja a társadalmi alrendszerek sokaságát. Persze már Schillernél is felbukkan az állam összegző szerepe, amely sokban hasonlít a hegeli állam­koncepcióra, az államnak „etikai univerzum”-ként való felfogására is. Schillernél azonban az állam az „ideális emberi” tükörképeként jelenik meg. Mint írja: „Azt lehet mondani, hogy minden ember mint egyén diszpozíciója és rendeltetése szerint egy tiszta eszményi embert hord magában, s létezésének nagy feladata, hogy minden változása közepett össz­hangban maradjon annak változatlan egységével. [...] Ezt a tiszta embert, aki többé vagy kevésbé világosan felismerhető minden alanyban, az állam képviseli, az az objektív és mintegy kánoni forma, amelyben az alanyok sokfélesége egységre törekszik.”A Nietzsche szintén univerzális intézménynek tekinti az államot, az ő értelmezésében azonban - legalábbis a harmadik korszerűtlen elmélkedésben - az állam „kulturális univer­zumaként való létezésén van a hangsúly, noha ezt az univerzumot önzőnek és öncélúnak látja. Amint az „állam önzésé”-ről írja, az „... ugyancsak a kultúra lehető legszélesebb körű elterjesztését és általánossá tételét óhajtja, és a leghatékonyabb eszközöknek van a birtokában vágyai megvalósításához. Ha elég erősnek érzi magát, hogy ne csak megoldja a láncokat, hanem a kellő időben feszesre húzza az igát, ha fundamentuma elég erős és szé­les ahhoz, hogy a műveltségépítmény egész boltozatát hordozza, akkor a műveltségnek az állam polgárai körében való terjedése mindig kizárólag neki válik javára­­ a más államok­kal való versengésben. Valahányszor manapság „kultúrállam”-ról beszélnek, azt tekintik feladatának, hogy egy adott nemzedék szellemi erőit felszabadítsa, abban, de csakis abban a mértékben, hogy azok hasznára és javára legyenek.. .”. Látható tehát, hogy a korszellemnek részét képezi egy szintetizáló törekvés, amely valamely nagyobb egységben kívánja értelmezni a részjelenségek sokaságát. Ez a XVIII. századtól, annak enciklopédikus buzgalmától egyre elevenebb, és alighanem a XIX. szá­zadban éri el tetőfokát, míg a XX. századra e törekvés mellett az Ady-féle „minden egész eltörött” érzése is határozottan nyomja rá a bélyegét. Persze az állam tekintetében az ab­szolutizálás igyekezete éppenséggel a XX. században jutott a csúcspontra,­ míg a művészet mindenhatóságának hite a XIX. században tetőzik. Ugyancsak a Mesterdalnokoknak az egyik alapgondolata, a nép szellemének felmagasz­­talása Herder és Friedrich Carl von Savigny Volksgeist eszméjét visszhangozza. Wagner e művében megdicsőül tehát a népszellem, amely a történeti jogi iskola elgondolása szerint a közösséget és az államot megteremti, formálja annak szokásait és jogát, és amely népszel­lemnek Wagnernél éppúgy hordozója a költői individuum, mint bármely iparos. E szellemi közösség teszi lehetővé, hogy a kiválasztott tehetség és a közember szót értsen egymással. Az előbbiben, a poétában nem más hang szólal meg, mint ami ott van az utóbbiban, a pol­gárban, akiben azonban ez inkább csupán mint vágy, vagy alaktalan elképzelés van jelen. Ebben a felfogásban persze ott van Schopenhauer hatása is. Nála az akarat személytelen életerő, míg az, amit mi „egyéniségeként sokra becsülünk, az ő világképében merő illú­zió. Az ember­­ nála - valójában faj, és semmi több. Pusztán annak élni akarása állít elénk csábító képeket, a személyiség és az egyéni vágy délibábjait, hogy önző módon annak tévútjait követve még eltökéltebben szolgáljuk a felettünk uralkodó erőt, a faj életét. Ez az eszme a romantikus nacionalizmusok interpretációjában kissé módosul. Itt az egyén nem a fajban, hanem a népben oldódik fel, annak életakaratát hirdeti. A kor gondolkodását alapvetően határozta meg Hegel filozófiája is, amely többek között azt hangsúlyozta, hogy a szabadság eszméje a germán népek körében született meg. Másfelől a hegeli „objektív szellem” messze túlmutat egyes hordozóin, akik csupán közreműködnek az eszme önmagára ismerésében. Mindez Wagnernél is visszaköszön.

Next