Valóság, 2021 (64. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Szegedi László: A magyar történetírás (lehangoló) karaktere
SZEGEDI LÁSZLÓ A magyar történetírás (lehangoló) karaktere Régóta zavar egy visszás jelenség a magyar történetírás jellegét illetően, amit a magam számára csak az önfeladás jelzőjével tudok megfelelő módon leírni. Sajnos ez nem korlátozódik pusztán csak a történetírásra, megfigyelhető a sportban, a politikában és az élet más területein is. Az önfeladás elsősorban kifelé nyilvánul meg és marad alul a külföld agresszívebb módon megnyilvánuló hasonló történeti, sportbeli, politikai stb. szemléleteivel szemben. Ez pedig folyton a visszavonulók, a konfliktusokat elkerülök, tehát végső soron a vesztes fél pozíciójába helyez bennünket. Ezt a viszonyulást ezért sürgősen, gyökeres módon át kell értékelnünk. Az önfeladással szemben egy öntudatos alapállást kell elfoglalnunk, saját magunkat egy sokkal jobb pozícióba kell áthelyeznünk, ahol nemcsak a hibákat és a hiányosságokat keressük állandóan, hanem elsősorban az erősségeinket hangsúlyozzuk. (Amiként azt más országok történetírása, sportja, politikája stb. is teszi.) A legjobb az lesz, ha majd néhány példával érzékeltetem, hogy mire is gondolok. Előbb azonban lássuk, mi volt a véleménye a magyar történetírás célját illetően Horváth Mihálynak (1809-1878), az egyik legnagyobb tekintélyű korabeli magyar történésznek, az 1848-as magyar kormány tagjának, aki a Magyar Történelmi Társulat alakuló ülésén, 1867. május 15-én elmondott beszédében, két hónappal a kiegyezés után és alig négy hónappal azt követően, hogy hazatérhetett az emigrációból, a következőket jegyezte meg: „Ha korunk oly élénk, oly zagyva munkásságában a történelem lombikába vetett elemek közül az uralkodó fogalmakat akarjuk felkeresni, úgy találjuk, hogy ezek egyikét a nemzetiség fogalma képezi. Ez egyik gyújtópontja azon nagy és következetes mozgalomnak, mely folyamatban van a népek keblében... nemzetünk is csak úgy fog örvendhetni hosszú életnek, s csak annyira fog fejlődhetni, ha és amennyire a külön nemzeteknek a haladás ösvényén mind cokrétabbá váló életéhez csatlakozik... az emberiség közös irányának ösvényén halad...” A történészekre háruló nagy felelősség ezzel kapcsolatban: „... a nemzeti érzelemnek a történelem tudománya képezi leghatékonyabb dajkáját... nem lehet öntudatos nemzeti érzelem senkiben, aki nemzeti történelmét nem ismeri... minden nemzetnek legelső kötelessége közé tartozik a maga történelmének buzgó tanulmányozása... Nehogy azonban téveszmék, hibás nézetek kapjanak lábra történelmünkben: a valódiság, a hűség és alaposság mindenekelőtt a lelkiismeretes történetnyomozást, a kútfők szintoly szorgalmas mint ítéletes fürkészetét, az adatok összes tömegének felbúvárlását és megrostálását teszik múlhatatlan kötelességünkké.” Hasonlóképpen vélekedett Leopold von Ranke (1795-1886), a kritikai történetírás úttörője is, aki a 19. század elején kiadott művében, abban a korszakban, amikor a forrásokon alapuló történetírás még nem volt a tudományosság bevett munkamódszere, a történelem céljaként azt nevezte meg, hogy az eseményeket úgy kell leírni, ahogyan azok ténylegesen megtörténtek („wie es eigentlich gewesen”) és nem úgy, ahogyan azokat látni akarjuk, mivel a történész Istent csak a valós világban és eseményekben tudja érzékelni, amelyek magukon viselik Isten jelenlétét és szándékát. A valótlan történelem, amely ennek megfelelően a hit megszentségtelenítése, csak hamis azonosításokat és hamisított hieroglifákat fog eredményezni. Ugyanakkor azt is mondta, hogy a történelem célja az, hogy megtanítsa nagynak lenni a nemzetet, a történész és a politikus elsődleges feladata pedig az, hogy az állami szuverenitás megerősítésével, kiépítésével, a hatalmi