Vásárhely és Vidéke, 1991. november (1. évfolyam, 203-228. szám)
1991-11-01 / 203. szám
1. évfolyam 1991. november 1., péntek 203. szám Közéleti napilap Alapítva: 1883 Halványuló film-emlékeimből csalogatom elő arcod Anyám! A kép összeolvad a közeli távolsággal, és mint bolygóról küldött láthatatlan sugár visszatükröződik benne, hogy újra és újra megálmodjalak. Sok éve már, hogy csak szelíd hallgatásoddal osztom meg évről évre az összegyűlt mondandómat. Állok a virágtakaróval borított sírod előtt pislákoló gyertyafényben, körülöttem árnyék-emlékezőkkel. Tudod Anyám, valahogy most gyötrő módon felnagyított az emlékezés. Kiszakadt sóhajok kínozzák a múltat. Felszakított, lélek-sebeket gyógyítgatnak a visszafojtott könnyek. Hihetetlen mennyi fájdalom gyűlt össze az emberekben, menynyi titokban tartott tragédia szorította görcsbe a szíveket. Tanácstalanul, tétován állunk a nyitott emlékek előtt, sajnos a megbocsájtó fájdalomemlékezés mellett fellángolt a megtorló gyűlölet is. Szorongó gyász ez Anyám! Új és új sírjelek kényszerítenek mindannyiunkat önvizsgálatra. És tudod mi a legborzasztóbb Anyám? Nem csillapodik a harci kedv. Tavaly még távoli háborúkról beszéltem neked, ma már oly közeliek, hogy riadtan tekintgetünk az égre. És miközben aggódva figyeljük az eseményeket, hallgatjuk a híreket, amelyek arról tudósítanak, hogy testvérháborúk emésztik a nemzeteket, bénítják a nemzetiségieket. Ijesztően nehéz teher nehezedik a határainkon túl élő magyarságra. Rágalom és fizikai kényszer. Ártatlan elátkozottak lettek, csupán mert magyarok. Élettér és nemzeti megélés hiányával küszködnek. Halljuk a jajszót, érezzük a felénk nyújtott kezek görcsberándulását, de a közelségük kegyetlenül messze van. Anyám, érted ezt? Küszködve keressük a helyünk. Mikor találunk magunkra, egymásra? Így vagyunk ezzel itthon is Anyám! Kicsiben megvívjuk önkínzó csatáinkat. A családban. Nőnek a gyerekek nagyravágyó tervekkel, meg nem valósuló álmokkal, lassú elszakadással. Mert mint Te is megválaszolatlanul hagyod kérdéseimet, úgy én is csak hallgatással válaszolok az övékre. Miért nincs annyi és az ami kell? Mert még nem jött el az ideje? Mert még nem vagyunk elég erősek? Mert még nem vagyunk elég szilárdak? Tervezhetek-e hoszszú távra? — kérdezi az egyik. Lesz majd munkám? — így a másik. Kinőttem a nagykabátom! — közli a harmadik. Tudod mennyibe kerül egy jóravaló télikabát egy kamasz gyereknek? Mint a fizetésem. Vagy ennyit ér a munkám, vagy ennyit ér a kabát. Nyújtózkodni a rövid takaró alatt... Nem nagyon lehet, de összébb húzódva közelebb egymáshoz melengetjük magunkat. Persze sok nézeteltérés árán. De hát így van ez rendjén. Nagyok és önállóak, gondban, gondolatban is. Egészségesek, szépek mind az öten. Kár, hogy nem dédelgetheted a dédunokáid. Bizonyára örömöd lennéd bennük Apám teszi ezt alkalmanként helyetted is. Csináljuk, mert mint mindig várunk valamire, hiszünk valamiben. Bocsájtsd meg nekem Anyám, hogy egy kicsit szomorúbbra sikeredett a mondandóm! Annyi mindenről szerettem volna beszámolni, de ilyenkor elvesznek a részletek. Kérlek, hogy Te és a mindig bennünk élő Anyánk megbékélt lelkeitek nyugalmát osszátok meg velünk! OCSOVSZKY LÁSZLÓ Lélekbeszélő Anifánintal Fenyvesi Félix Lajos Halottak napja Ölelik, szorítják a földet drága halottaink: szét ne essen, ahogy az ég csillagtengerében ring. Csontjaik megtöretnek, lent a mély erős legyen; szívükből fű, fa, virág nő az első éjjelen. Gyökér kezük összeér, ha leszáll az éjszaka, fáradt fejét Isten Föld vánkosára hajtja. Országom halottai, mind, vagytok annyian, tépi ruháját holt anyám, takargat boldogan! Ma este pihenjetek meg, a csönd imája vár, állunk a szemetek előtt: fekete fény gyertyaszál. „Soha nem kerestem más munkahelyet” A Hódgépet is lehet szeretni A Hódgép a kezdetekor valóban mezőgazdasági gépeket gyártott, mostanában azonban nem jellemző rá ez a profil. Sőt a klasszikus értelemben vett Hódgépről sem beszélhetünk, hiszen részvénytársaságokra bomlott. Az egyik a Puli Járműgyártó Kft., itt dolgozik Rezes István is. Mikor azt kérdeztem, mi most a munkaköre, nem volt éppen szűkszavú. — Üvegező, végátadó, afféle minőségi ellenőr vagyok — mondja. — A szakmám egyébként géplakatos, és szerszámkészítő. 1962 óta vagyok a Hódgépnél, még mint ipari tanuló kezdtem a gyárban. Ez azt jelenti, hogy 14 éves korom óta dolgozom itt. Negyvenhárom éves vagyok, van két gyerekem, a nagyobbik, a fiú 23 éves, a kisebbik lány, ő 16 éves. Mit akar még tudni? — Elég nagy a különbség a régebbi termékeik és a kisautó között. — Kétségtelenül így van. Eleinte ugyanis valóban mezőgazdasági termékeket gyártottunk, a legnagyobb széria a T-088-as szervestrágya szóró pótkocsi volt Ebből csináltunk vagy 20 ezer darabot. Jó munka volt, főleg az akkori kelet-németeknek szállítottuk. Ebben én mint futómű- és gumiszerelő vettem részt. Volt olyan, mikor naponta 30 darabot készítettünk! Egyébként még ezelőtt a hűtőüzemben dolgoztam. — Talán még hűtőszekrényt is gyártott a Hódgép? — Azt azért nem, csupán kocsikhoz, mozdonyokhoz készítettünk hűtőket, a buszokhoz pedig fűtőtesteket. Itt is lehúztam vagy 10-12 évet. — Mennyit kerestek akkoriban ? — Nem fizetett rosszul a vállalat, a 60-as években megkerestük a 3-3 és félezret, ami nem számított rossz pénznek. Közben: A Hódgépről sokminden rosszat elmondtak(tunk) már, egyvalamit azonban senki sem vont kétségbe. Mégpedig azt, hogy mindig is igen jó szakemberekkel rendelkeztek. Aki a vállalatnál tanult, legyen bármilyen szakmunkás is, jó iskolát végzett. Sajnos furcsa fintora a magyar gazdaságnak, hogy még így sem teljesen biztos a jelenleg, vagy régebben ott dolgozók kenyere, hogy minden feladatot el tudjak látni elvégeztem a hegesztői tanfolyamot is. — Manapság nem a T—-088-as nagyszériái a jellemzőek. — Hát valóban nem. Mikor a trágyasztó pótkocsi elment, utána csak kisebb megrendelések jöttek. Ekkor főleg kamionokat csináltunk, egyik fajtából mondjuk tízet, a másik típusból esetleg tizenötöt. Szóval nem nagyszámban egyiket sem. — Annak idején nagyon titkosan kezelték, de úgy tudom a hadsereg részére is készítettek „valamiket”. — Ezek a dolgok még most is titkosak, nem tudom szabad-e beszélni róluk. Annyit gondolom elmondhatok, speciális hadiipari terméket gyártottunk, egy bizonyos ágyúhoz. Jó munka volt, előfordult, hogy 100 túlóra is öszszejött havonta! Olyan is megtörtént, hogy csak a túlórából 10-12 ezret vittem haza egy hónapban! Persze ez azzal járt, hogy néha éjfélkor mentünk haza, de reggel négykor már ismét a gyárban voltunk. — Most a kisautókkal foglalkozik. — Mióta megalakult a Puli kft., 1987-ben, azóta itt vagyok, mint az elején mondtam, olyan minőségi ellenőri munkát végzek. Naponta két-három kiskocsit állítunk elő, eleinte diesel motorral csináltuk, manapság viszont szinte kizárólag elektromossal. — Milyen hibák fordulnak elő leggyakrabban a Pulinál? — Sajnos igen sok a festéshiba, erre pedig nagyon kell vigyázni, mert a nyugati vevő kényes, csak a tökéleteset veszi meg. — Hogyan lehet ilyen hosszú ideig megmaradni egy cégnél? — Nem vagyok vándormadártípus. Régebben biztos elmehettem volna máshová, de soha nem kerestem új helyet. Manapság viszont kevés a munka, meg kell becsülni azt ami van. Úgy érzem, a főnökeim elismerik a munkámat, 76 forint az órabérem, erre jönnek pótlékok és az esetleges túlmunka. Nem mondom, hogy sok pénz, de meg lehet élni belőle. — Mit csinálna másként, ha kezében lenne a döntés lehetősége? — Nem rossz ez a Puli, de csak akkor futhatna igazán fel, ha az embereknek lenne pénzük megvenni... Az sem ártana, ha a partnereink is időben fizetnének a cégnek. Ezek nem az én hatáskörömbe tartozó dolgok, de az biztos, aki ma még a Hódgép valamelyik társaságába megmaradt, az jó szakember. Ha rajtam múlna, máris elkezdeném keresni, mit lehetne a Puli helyett, vagy mellett csinálni. Nehogy az utolsó pillanatban kelljen kapkodni. STEIN ZOLTÁN Magánpékség nyílt a városban Kenyérsütés hagyományosan Amikor a héten, az egyik délelőtt visszatértem a szerkesztőségbe, egy kenyérről levágott címkét találtam az íróasztalomon. Néztem, forgattam, nem tudtam mire vélni a dolgot. S aztán elolvastam a címkén látható feliratot: „Házias jellegű kenyér”, alatta nagybetűvel a pék neve, Törőcsik András sütőmester. Mindebből azt a következtetést vontam le: magánpékség nyílt a városban. S aki behozta a címkét, nyilván ezt akarta a tudomásunkra hozni. No, meg természetesen azt is, hogy ő már az ott sütött kenyeret is megkóstolta, s mivel finomnak találta, felhívja a pékre a figyelmünket. Gyermekkoromból emlékeztem még rá, milyen jó kenyereket lehetett kapni a magánpékségekben. Elvittünk néhány kiló lisztet, cserébe adtak egy nagy cipót, s csupán a siütés díját kellett megfizetnünk. A nyers kalácsot, rétest, tököt, szép mosolygósra sütötték, hogy alig vártuk, hazaérhessünk vele és megkóstolhassuk. Valamikor 32 magánsütöde is működött Vásárhelyen, aztán ahogy teltek az évek úgy szűntek meg apránként, mintha kihalásra ítéltetett volna a szakma. Éveken át egyedül a Jászai pékség üzemelt a városban, s úgy tűnt, nem is igen akarja rajta kívül máris űzni ezt a mesterséget. Nem csoda, ha kíváncsi lettem rá, hogy mi késztette Törőcsik Andrást arra: megnyissa saját sütödéjét. A pékséget az udvarban találom. Előterében csöpp üzlet, polcain 3 kilós mosolygós kenyerek. Az üzletben pillanatnyilag nem tartózkodik senki, átmegyek a másik helyiségbe, ahol Törőcsik úr egy hosszú nyelű lapáton veti be a nagy meleget árasztó kemence száján a pogácsát és a pereceket. Felesége, Julika segít neki az előkészítésben. — Nem itt kellett volna nyitni ezt az „üzletet” — panaszolja a férj, miután rácsukja a kemencére az ajtaját —, de itt sikerült. Kiesik a forgalomból ez a városszéli utca. Először falun akartunk pékséget létesíteni, mert ott legfeljebb egy-két bolt található és nagyobb az igény a friss kenyérre, péksüteményre. De nagylány már a lányunk és já is tekintettel kellett lennünk. — Kevés a vevő, nehezen „megy a bolt”? — Eleinte pötyögősen alakult a forgalom. Talán a házunkat kellett volna jobb helyre építeni. Tudja, ide csak az jön, aki kenyeret akar venni. Végülis nem panaszkodhatunk, mert amit megsütünk, az el is megy. — Mennyi kenyeret és pékárut sütnek naponta? — Hétköznap 2—2,5 mázsát, a hét végén meg ennek a dupláját. Igyekszünk eleget tenni a kéréseknek. Elvállalom én még a sütnivaló tököt is. — Hogyan lett pék? — Eleinte más akartam én lenni: autószerelő, vagy szobafestő. Benn is volt már a jelentkezési lapom, amikor úgy döntöttem, folytatom a családi hagyományt, hiszen édesapám és a nagybátyám is pék volt, míg nyugállományba nem vonult. Vagy hat sütödében dolgoztam. A Sütőipari Vállalat Ságvári utcai pékségében ismertem meg a feleségemet, Julikát és 17 esztendeje, hogy megesküdtünk. Üzemvezető volt már, amikor tavaly a vállalat kezdeményezésére privatizálták azt az egységet és megalakult ott a kft. Hívtak bennünket is, hogy szálljunk bele tőkével és továbbra is dolgozhatunk. Volt ugyan egy kis megtakarított pénzünk, mert én azért jól kerestem, de akkor még nem tudtuk eldönteni, mit is tegyünk. Aztán az idén úgy határoztunk, mindkettőnknek ez a tanult szakmája, létesítünk egy saját pékséget. Mindent önállóan, illetve családi összefogással alakítottunk ki. Aztán belevágtunk. Meg sem gondoltam volna, hogy a sütés ilyen rabszolgamunka tud lenni. (Folytatás a 2. oldalon)