Vásárhely és Vidéke, 1991. november (1. évfolyam, 203-228. szám)

1991-11-01 / 203. szám

1. évfolyam 1991. november 1., péntek 203. szám Közéleti napilap Alapítva: 1883 H­alványuló film-emléke­imből csalogatom elő arcod Anyám! A kép összeolvad a közeli távolság­gal, és mint bolygóról küldött láthatatlan sugár visszatükrö­ződik benne, hogy újra és új­ra meg­álmodjalak. Sok éve már, hogy csak szelíd hallga­tásoddal osztom meg évről év­re az összegyűlt mondandó­mat. Állok a virág­takaróval borított sírod előtt pislákoló gyertyafényben, körülöttem árnyék-emlékezőkkel. Tudod Anyám, valahogy most gyötrő módon felnagyított az emlé­kezés. Kiszakadt sóhajok kí­nozzák a múltat. Felszakított, lélek-sebeket gyógyítgatnak a visszafojtott könnyek. Hihe­tetlen mennyi fájdalom gyűlt össze az emberekben, meny­nyi titokban tartott tragédia szorította görcsbe a szíveket. Tanácstalanul, tétován állunk a nyitott emlékek előtt, saj­nos a megbocsájtó fájdalom­emlékezés mellett fellángolt a megtorló gyűlölet is. Szorongó gyász ez Anyám! Új és új sírjelek kényszerítenek mind­annyiunkat önvizsgálatra. És tudod mi a legborzasz­tóbb Anyám? Nem csillapo­dik a harci kedv. Tavaly még távoli háborúkról beszéltem neked, ma már oly közeliek, hogy riadtan tekintgetünk az égre. És miközben aggódva figyeljük az eseményeket, hallgatjuk a híreket, amelyek arról tudósítanak, hogy test­vérháborúk emésztik a nem­zeteket, bénítják a nemzetisé­gieket. Ijesztően nehéz teher nehezedik a határainkon túl élő magyarságra. Rágalom és fizikai kényszer. Ártatlan el­átkozottak lettek, csupán mert magyarok. Élettér és nemzeti megélés hiányával küszköd­nek. Halljuk a jajszót, érez­zük a felénk nyújtott kezek görcsberándulását, de a kö­zelségük kegyetlenül messze van. Anyám, érted ezt? Küsz­ködve keressük a helyünk. Mikor találunk magunkra, egymásra? Így vagyunk ezzel itthon is Anyám! Kicsiben megvívjuk önkínzó csatáinkat. A csa­ládban. Nőnek a gyerekek nagyravágyó tervekkel, meg nem valósuló álmokkal, lassú elszakadással. Mert mint Te is megválaszolatlanul hagyod kérdéseimet, úgy én is csak hallgatással válaszolok az övékre. Miért nincs annyi és az ami kell? Mert még nem jött el az ideje? Mert még nem vagyunk elég erősek? Mert még nem vagyunk elég szilárdak? Tervezhetek-e hosz­­szú távra? — kérdezi az egyik. Lesz majd munkám? — így a másik. Kinőttem a nagykabá­tom! — közli a harmadik. Tu­dod mennyibe kerül egy jóra­való télikabát egy kamasz gyereknek? Mint a fizetésem. Vagy ennyit ér a munkám, vagy ennyit ér a kabát. Nyúj­tózkodni a rövid takaró alatt... Nem nagyon lehet, de összébb húzódva közelebb egymáshoz melengetjük ma­gunkat. Persze sok nézetelté­rés árán. De hát így van ez rendjén. Nagyok és önálló­ak, gondban, gondolatban is. Egészségesek, szépek mind az öten. Kár, hogy nem dédelget­heted a dédunokáid. Bizonyára örömöd lennéd bennük Apám teszi ezt alkalmanként helyet­ted is. Csináljuk, mert mint mindig várunk valamire, hi­szünk valamiben. B­ocsájtsd meg nekem Anyám, hogy egy ki­csit szomorúbbra sike­redett a mondandóm! Annyi mindenről szerettem volna beszámolni, de ilyenkor el­vesznek a részletek. Kérlek, hogy Te és a mindig bennünk élő Anyánk megbékélt lelke­itek nyugalmát osszátok meg velünk! OCSOVSZKY LÁSZLÓ Lélekbeszélő Anifánintal Fenyvesi Félix Lajos Halottak napja Ölelik, szorítják a földet drága halottaink: szét ne essen, ahogy az ég csillag­tengerében ring. Csontjaik megtöretnek, lent a mély erős legyen; szívükből fű, fa, virág nő az első éjjelen. Gyökér­ kezük összeér, ha leszáll az éjszaka, fáradt fejét Isten Föld vánkosára hajtja. Országom halottai, mind, vagytok annyian, tépi ruháját holt anyám, takargat boldogan! Ma este pihenjetek meg, a csönd imája vár, állunk a szemetek előtt: fekete­ fény gyertyaszál. „Soha nem kerestem más munkahelyet” A Hód­gépet is lehet szeretni A Hódgép a kezdetekor való­ban mezőgazdasági gépeket gyár­tott, mostanában azonban nem jellemző rá ez a profil. Sőt a klasszikus értelemben vett Hód­­gépről sem beszélhetünk, hiszen részvénytársaságokra bomlott. Az egyik a Puli Járműgyártó Kft., itt dolgozik Rezes István is. Mikor azt kérdeztem, mi most a munka­köre, nem volt éppen szűkszavú. — Üvegező, végátadó, afféle minőségi ellenőr vagyok — mond­ja. — A szakmám egyébként géplakatos, és szerszámkészítő. 1962 óta vagyok a Hódgépnél, még mint ipari tanuló kezdtem a gyárban. Ez azt jelenti, hogy 14 éves korom óta dolgozom itt. Negyvenhárom éves vagyok, van két gyerekem, a nagyobbik, a fiú 23 éves, a kisebbik lány, ő 16 éves. Mit akar még tudni? — Elég nagy a különbség a ré­gebbi termékeik és a kisautó kö­zött­­. — Kétségtelenül így van. Ele­inte ugyanis valóban mezőgazda­­sági termékeket gyártottunk, a legnagyobb széria a T-088-as szervestrágya szóró pótkocsi volt Ebből csináltunk vagy 20 ezer darabot. Jó munka volt, főleg az akkori kelet-németeknek szállí­tottuk. Ebben én mint­ futómű- és gumiszerelő vettem részt. Volt olyan, mikor naponta 30 darabot készítettünk! Egyébként még ez­előtt a hűtőüzemben dolgoztam. — Talán még hűtőszekrényt is gyártott a Hódgép? — Azt azért nem, csupán ko­csikhoz, mozdonyokhoz készítet­­tünk hűtőket, a buszokhoz pedig fűtőtesteket. Itt is lehúztam vagy 10-12 évet. — Mennyit kerestek akkoriban ? — Nem fizetett rosszul a vál­lalat, a 60-as években megkeres­tük a 3-3 és félezret, ami nem számított rossz pénznek. Közben: A Hódgépről sokmin­den rosszat elmondtak­­(tunk) már, egyvalamit azonban senki sem vont kétségbe. Mégpedig azt, hogy mindig is igen jó szakemberekkel rendelkez­tek. Aki a vállalatnál ta­nult, legyen bármilyen szakmunkás is, jó iskolát végzett. Sajnos furcsa fin­tora a magyar gazdaság­nak, hogy még így sem teljesen biztos a jelenleg, vagy régebben ott dolgo­zók kenyere, hogy minden feladatot el tudjak látni elvégeztem a hegesztői tan­folyamot is. — Manapság nem a T—-088-as nagyszériái a jellemzőek. — Hát valóban nem. Mikor a trágyasztó pótkocsi elment, utá­na csak kisebb megrendelések jöttek. Ekkor főleg kamionokat csináltunk, egyik fajtából mond­juk tízet, a másik típusból esetleg tizenötöt. Szóval nem nagyszámban egyiket sem. — Annak idején nagyon titko­san kezelték, de úgy tudom a hadsereg részére is készítettek „valamiket”. — Ezek a dolgok még most is titkosak, nem tudom szabad-e beszélni róluk. Annyit gondolom elmondhatok, speciális hadiipari terméket gyártottunk, egy bizo­nyos ágyúhoz. Jó munka volt, előfordult, hogy 100 túlóra is ösz­­szejött havonta! Olyan is meg­történt, hogy csak a túlórából 10-12 ezret vittem haza egy hó­napban! Persze ez azzal járt, hogy néha éjfélkor mentünk ha­za, de reggel négykor már ismét a gyárban voltunk. — Most a kisautókkal foglal­kozik. — Mióta megalakult a Puli kft., 1987-ben, azóta itt vagyok, mint az elején mondtam, olyan minőségi ellenőri munkát végzek. Naponta két-három kiskocsit ál­lítunk elő, eleinte diesel motor­ral csináltuk, manapság viszont szinte kizárólag elektromossal. — Milyen hibák fordulnak elő leggyakrabban a Pulinál? — Sajnos igen sok a festés­hiba, erre pedig nagyon kell vi­gyázni, mert a nyugati vevő ké­nyes, csak a tökéleteset veszi meg. — Hogyan lehet ilyen hosszú ideig megmaradni egy cégnél? — Nem vagyok vándormadár­típus. Régebben biztos elmehet­tem volna máshová, de soha nem kerestem új helyet. Manapság viszont kevés a munka, meg kell becsülni azt ami van. Úgy ér­zem, a főnökeim elismerik a munkámat, 76 forint az órabé­rem, erre jönnek pótlékok és az esetleges túlmunka. Nem mon­dom, hogy sok pénz, de meg le­het élni belőle. — Mit csinálna másként, ha kezében lenne a döntés lehető­sége? — Nem rossz ez a Puli, de csak akkor futhatna igazán fel, ha az embereknek lenne pénzük megvenni... Az sem ártana, ha a partnereink is időben fizetné­nek a cégnek. Ezek nem az én hatáskörömbe tartozó dolgok, de az biztos, aki ma még a Hódgép valamelyik társaságába megma­radt, az jó szakember. Ha raj­tam múlna, máris elkezdeném keresni, mit lehetne a Puli he­lyett, vagy mellett csinálni. Ne­hogy az utolsó pillanatban kell­jen kapkodni. STEIN ZOLTÁN Magánpékség nyílt a városban Kenyérsütés hagyományosan Amikor a héten, az egyik dél­előtt visszatértem a szerkesztő­ségbe, egy kenyérről levágott címkét találtam az íróasztalo­mon. Néztem, forgattam, nem tudtam mire vélni a dolgot. S az­tán elolvastam a címkén látható feliratot: „Házias jellegű ke­nyér”, alatta nagybetűvel a pék neve, Törőcsik András sütőmes­ter. Mindebből azt a következte­tést vontam le: magánpékség nyílt a városban. S aki behozta a címkét, nyilván ezt akarta a tudomásunkra hozni. No, meg természetesen azt is, hogy ő már az ott sütött kenyeret is meg­kóstolta, s mivel finomnak ta­lálta, felhívja a pékre a figyel­münket. Gyermekkoromból em­lékeztem még rá, milyen jó ke­nyereket lehetett kapni a ma­gánpékségekben. Elvittünk né­hány kiló lisztet, cserébe adtak egy nagy cipót, s csupán a siütés díját kellett megfizetnünk. A nyers kalácsot, rétest, tököt, szép mosolygósra sütötték, hogy alig vártuk, hazaérhessünk vele és megkóstolhassuk. Valamikor 32 magánsütöde is működött Vásárhelyen, aztán ahogy teltek az évek úgy szűn­tek meg apránként, mintha ki­halásra ítéltetett volna a szak­ma. Éveken át egyedül a Jászai pékség üzemelt a városban, s úgy tűnt, nem is igen akarja rajta kívül már­is űzni ezt a mesterséget. Nem csoda, ha kí­váncsi lettem rá, hogy mi kész­tette Törőcsik Andrást arra: megnyissa saját sütödéjét. A pékséget az udvarban talá­lom. Előterében­ csöpp üzlet, polcain 3 kilós mos­olygós kenye­rek. Az üzletben pillanatnyilag nem tartózkodik senki, átme­gyek a másik helyiségbe, ahol Törőcsik úr egy hosszú nyelű lapáton­ veti be a nagy meleget árasztó kemence száján a pogá­csát és a pereceket. Felesége, Julika segít neki az előkészítés­ben. — Nem itt kellett volna nyitni ezt az „üzletet” — panaszolja a férj, miután rácsukja a kemen­cére az ajtaját —, de itt sike­rült. Kiesik a forgalomból ez a városszéli utca. Először falun akartunk péksé­get létesíteni, mert ott legfel­jebb egy-két bolt található és nagyobb az igény a friss ke­nyérre, péksüteményre. De nagy­lány már a lányunk és já is te­­kintettel kellett lennünk. — Kevés a vevő, nehezen „megy a bolt”? — Eleinte pötyögősen alakult a forgalom. Talán a házunkat kellett volna jobb helyre épí­teni. Tudja, ide csak az jön, aki kenyeret akar venni. Végülis nem panaszkodhatunk, mert amit megsütünk, az el is megy. — Mennyi kenyeret és pék­árut sütnek naponta? — Hétköznap 2—2,5 mázsát, a hét végén meg enn­ek a duplá­ját. Igyekszünk eleget tenni a kéréseknek. Elvállalom én még a sütnivaló tököt is. — Hogyan lett pék? — Eleinte más akartam én lenni: autószerelő, vagy szoba­festő. Benn is volt már a jelent­kezési lapom, amikor úgy dön­töttem, folytatom a családi ha­gyományt, hiszen édesapám és a nagybátyám is pék volt, míg nyugállományba nem vonult. Vagy hat sütödében dolgoztam. A Sütőipari Vállalat Ságvári ut­cai pékségében ismertem meg a feleségemet, Julikát és 17 eszten­deje, hogy megesküdtünk. Üzem­vezető volt már, amikor tavaly a vállalat kezdeményezésére pri­vatizálták azt az egységet és megalakult ott a kft. Hívtak bennünket is, hogy szálljunk be­le tőkével és továbbra is dol­gozhatunk. Volt ugyan egy kis megtakarított pénzünk, mert én azért jól kerestem, de akkor még nem tudtuk eldönteni, mit is tegyünk. Aztán az idén úgy határoztunk, mindkettőnknek ez a tanult szakmája, létesítünk egy saját pékséget. Mindent ön­állóan, illetve családi összefo­gással alakítottunk ki. Aztán be­levágtunk. Meg sem gondoltam volna, hogy a sütés ilyen rab­szolgamunka tud lenni. (Folytatás a 2. oldalon)

Next