Vásárhely és Vidéke, 1992. augusztus (2. évfolyam, 433-456. szám)
1992-08-01 / 433. szám
Hamarabb megtanulod a nyelvüket... Ha beülsz egy angol kocsmába Két ízben is nyilatkozott lapunknak Mile Lajos, a DATE Állattenyésztési Főiskolai Kar adjunktusa angliai tanulmányútán szerzett tapasztalatairól. Színes körképet adott az angol életről, a mindennapokról. Ezúttal mint pedagógus mondta el, milyen is az angol iskolarendszer. — Nagy-Britanniában 5—16 év között minden fiatal számára kötelező az iskola. Ha az ott-tartózkodó külföldi gyerek egy évnél tovább van az országban, ugyanezek a szabályok vonatkoznak rá. Az iskolák 92 százaléka állami, 8 százalék viszont — és ez 2500 intézményt jelent — magánkézben van. Nálunk elterjedt az a vélemény, hogy a magániskola magasabb színvonalú az államinál, de ez csak részben igaz. A magániskolák egy része éppen hogy gyengébb, pedig ezekben fizetni kell a tanulásért. — Úgy tudjuk, Angliában jóval magasabb a pedagógusok fizetése, mint nálunk. Azt gondoljuk, magasabb teljesítményt is várnak tőlük! — Induljunk ki abból, hogy ott a megélhetési költségek két és félszeresét teszik ki a hazaiaknak, a fizetések viszont a hét és félszeresét a magyar fizetéseknek! Az is igaz, hogy a pedagógusok fizetése a szigetországban is csak a fele az egyéb egyetemet végzett szakemberének. Tehát a pedagógus ott is a nemzet napszámosa ! — Van elég ember ezen a pályán? — Akár csak nálunk, Angliában is egyre nagyobb a pedagógushiány. Van, ahol már eléri a 13 százalékot! — Hogyan oszlik meg életkori képzés szerint az oktatás? — ötéves korig a mi óvodánknak megfelelő intézménybe jár a gyerek, az első iskola 7—8 éves korig képez, a junior képzés 7— 11, vagy 8—14 éves korig tart. Van ezeken kívül több rendszer is, amelyek akár 18 éves korig képezik a tanulókat. — Vakáció van nálunk éppen, Angliában mikor van tanítási szünet? — Nézzük a nyári időszakot! Április 8-tól május 28-ig tartott idén egy összefüggő tanítási egység, melyet egy hét szünet követett, de június 3-tól július 23-ig ismét iskolába kellett járni! — Ne rémisszük meg a magyar gyerekeket! Jelenleg vakáció van Angliában? — Igen, hat hétig! Szeptember elejétől hat héten át tanítás, majd egy hét pihenő. Október végétől december közepéig megint iskola, aztán két hét karácsonyi szünet. Majd újabb hat hét munka, és egy hét ejtőzés. A húsvéti szünet kéthetes. — Mit ad az angol iskola a diákoknak? — Ebéd akár egy fontba is kerülhet, de a segélyből élők gyermekei ingyen kapnak reggelit és ebédet. Érdekesség, hogy sok iskolában kötelező egyenruha van. Folyamatosan vezetik be a nemzeti tantervet, amely 10 közismereti tárgyat, plusz vallásoktatást tartalmaz az 5—16 év közötti tanulóknak. Érdekes, hogy kiemelt szerepet kap az ének- és zeneoktatás, és a rajzi, művészeti nevelés, épp ellenkezőleg, mint nálunk. Az alapozó tantárgyak — angol, matematika, természettudományok — gyakorlati célúak, ami rendkívül hasznos! — Érettségi? — Van egy 16 éves korban, ez az általános érettségi, két évre rá pedig haladó szintű érettségit lehet szerezni. Ez utóbbi jogosít fel az egyetemi tanulmányok folytatására, míg az alacsonyabb szintű érettségivel továbbképző jellegű oktatásban lehet részt venni. Érdekes az egyetemi képzésben, hogy közben is van például egyéves szakmai gyakorlat, majd folytatódik a tanulás. Több száz felsőfokú oktatási intézmény működik! Egy magyarnak azonban legjobb, ha egy angol kocsmába ül be élő nyelvet tanulni. Olcsóbb, hatékonyabb és főleg kellemesebb, mint akármelyik egyetem! Lelkes István Cellatársam egy halálraítélt Angliai utazásom, amely számtalan élményen túl összehozott Lawrence Bradshaw szobrászművésszel, s bepillanthattam a szigetország színházi világába is, végül elég kellemetlen procedúrával zárult. Alig tettem magyar földre a lábam, amikor behívattak a politikai rendőrség szegedi főnökségére, s gyengéden utalva korábbi finn, majd svéd vendégeskedésemre, mely alkalommal régi ismerősöm, a stockholmi magyar nagykövetség főtanácsosa, Bányász Rezső kalauzolt fél napon át a Milles Garden műalkotásai között, ugyancsak az ő jóvoltából barátkozhattam meg Arvid Hammerström festészetével, aki búcsúnk emlékeként egy hangulatos tollrajzzal lepett meg. Nos, ezt követően szegezték nekem a kérdést a szegedi ávósok: milyen alapon éltem én vissza az akkori belügyminiszter, Benkei András nevével? Először nem esett le a tantusz, csak tátogtam, de aztán fölvillant bennem Ferihegy, a repülőtér színes forgataga, majd az egyik magas rangú vámtiszt minősíthetetlen magatartása. Azt még csak elviseltem, hogy ócska táskám tartalmát egy külön szobában kutassa át, de a repülőgépen velünk utazó finn diákcsoport egész órás motozása agyára kergette a vért. Igen! Most már világos a föltett kérdés háttere: a finn gyerekek froclizása nyomán léptem a vámőrség parancsnokához, s fenyegettem meg diszkriminatív fellépése nyomán, miszerint órákon belül jelzem a belügyminiszternek, Benkei András barátomnak az esetet. Ez a blöff nem remélt varázserővel hatott annak idején, csak utólag számon ne kérjék rajtam! Ám beidézem, az ingujjra vetkezett százados ezúttal másra koncentrált elsődlegesen. Visszanyúlva 1944 nyarához, kerek perec a képembe vágta, hogy a kecskeméti levente munkatáborban, ahová legjobb barátaimmal behívó parancs eredményeként kerültünk, én a németek kezére dolgoztam. Nos, élnek még munkatábori diáktársaim, így Vörös Zoli, Bodrogi Dezső, Nagy József, Olasz Jancsi, Kristó Máté, akik felidézhetik a valóságot. Vagyis, hogy nem a németek kezére, hanem ellenükben lázítottam: tagadjuk meg a repülőtér bővítését, erőnk és egészségünk kizsigerelését. S hogyan fizettem? Egykori tanárom, Kiss Imre, a négyszögben felállított század elé penderített, megbélyegzett, majd átadott a Luftwaffe parancsnokának, hogy rövidesen egy halálra ítélt német pappal közös cellában éljek állandó rettegésben, attól tartván, mikor visznek a bitófa alá?golos távozásomat. A pengőkből egy papír ötvenes lett, majd kétnapos bumli, hazáig rettegvén a német tábori csendőrök szimatától. Nos! Sodró lendületű szavaim, mondataim, úgy tűnik, meggyőzték igazam felől a századost, mert kis morfondírozás után nyugodt lélekkel és emelt fővel térhettem vissza Vásárhelyre. Ami persze nem maradt tartós állapot! Mindinkább rá kellett döbbennem, hogy nem mehetnek így tovább a dolgok. Előbb-utóbb kikészül az ember. Meg kell válnom szülővárosomtól, ha ifjú feleségemmel, D. Saroltával nyugságban kívánunk élni... Még mezőkövesdi, szentistváni éveimben ismertem meg az ottani áfész propagandistáját, Faludi Sándort, aki a Heves megyei Népújság főmunkatársa volt, s mindig ösztökélt az „átnyergelésre”. Jól áll a lapnál, ha tudok írni, ott a helyem. Próbáltam ellenérvekkel előhozakodni: Egerben úgyis kádereznek, nem valószínű, hogy egy„ellenforradalmárra” esik a választásuk. Ám megkíséreltem, a vásárhelyi pártbizottságon dolgozó Szabó Dániel támogatását remélve. Nem sok jóval kecsegtetett. Ha Egerből megérkezik a politikai múltam feltárását firtató kérelem, ők csak az igazságot mondhatják, írhatják: virtigli ’56-os vagyok. S mit ad Isten! Az egri főszerkesztő, Papp János, illetve helyettese, Gyurkó Géza, valamint Kaposi Levente párttitkár önéletrajz helyett megjelent írásokat kértek tőlem, nehogy rossz lóra tegyenek. Majd amikor elküldtem tucatnyi Magyar Nemzetben, Élet és Irodalomban megjelent riportot, interjút, publicisztikát — kontra vásárhelyi pártbizottság! — keblükre fogadtak. Az otthoncserének egyetlen rémséges mozzanata volt csak, éspedig Egerbe vezető útunk, melyet Ocsovszky Laci barátunk abszolvált 1971 februárjának végén, sűrű hóesés közepette, s egy olyan agyonnyúzott Skodán, hogy megérkezvén az ígéret földjére, az egyik jóhírű pinceborozóban órákig emelgettük a poharakat, mire fagyos kezünk, lábunk fölengedett. Hogy Laci mikor, s hogyan tért vissza Vásárhelyre? Azt hiszem, hogy máig sem tudja. Csak a bikavérre emlékezik. Ki búcsúztassa Galyasi Miklóst? Családi életünk megalapozása, persze, Egerben sem ment gördüléknyebben, mint hajdan Vásárhelyen. J De legalább dolgozhattunk akadékoskodás nélkül. Feleségem a megyei kórház belosztályán, én pedig a lap kulturális rovatában, majd az akkor létesített hatvani fiókszerkesztőség vezetőjeként. A helyi városvezetők megoldották lakásgondunkat is, Sarolta pedig a 6-os körzet orvosa lett. S miközben jöttünk volna szépen egyenesbe, 1974. június 3- án éjjel villámcsapásként ért Vincze Feri barátunk telefonja. Meghalt Galyasi Miklós bácsi, két nap múlva temetés, amelyen neked kellene búcsúztatnod. Az öreg ’56-os viselt dolgai miatt nincs rá vállalkozó! Bevallom, percekig néma maradtam, s ezalatt sok minden megfordult a fejemben. De leginkább az gyötört, hogy íme az ember, az áldozat, akit százak rajongtak körül, de most e sorból senki nem áll a ravastához, hogy mint nyugállományú múzeumigazgatót, műverem-tulajdonost átimádkozza ama mennyibéli paradicsomba. Vincze Feri persze győzködött a lesújtó pillanatok percegése közepette, biztosítva, hogy koszorúk, temetés megrendelve, fotográfus szintúgy, adott a sírgödör helye is, csak az nincs, aki megeressze a koporsókötelet néhány meleg, Miklós bátyánk egyéniségét jellemző mondattal... Érdemes, indokolt volt-e az ódzkodók aggodalma? Akik egzisztenciájukat, családi békéjüket féltették egy esetleges meghurcoltatástól? Anynyi bizonyos: az ÁVO egyik szemét a temetésen legeltette. S a Bartha Laciék által felkért fényképészmester filmszalagja sem véletlenül tűnt el, hogy egyetlen kép se őrizze a Miklós bátyánktól vett búcsú nehéz perceit. Engem viszont éppen ez doppingolt! Kimondani az igazságot. Evégett vállaltam a gyászbeszédet, amelynek néhány kiragadott részletével zárom e heti mondandómat ...: „Fészek. Ennél a szónál, ennél a fogalomnál még megállók, Miklós bátyám. Megállók, mert a fészek bennem mindig összecseng a szülői házzal, a fölnevelő várossal, iskolával, s ezerszer összecseng a hazával. Egyet is jelent, mint ahogyan néked is immár visszavonhatatlan, örök szállásod marad ... Persze ez nem különleges érdem, legtöbbször csupán alkat kérdése. Néhányunknak azonban — jóvoltodból — bőséggel szolgált az élet. Két fészket adott. Egyet vérszerinti családunk körében, egyet pedig a Zsigmond utcában, ahol vitatkozva, ellentétes nézetek villogása közepette is mindahányan szellemi tejtestvéreid lehettünk, s ahová — éppen a gondolatkifejtés szabadsága miatt — annyira vágyakoztunk. Most megraboltál bennünket! E fészkünket szétszórja majd egy nyári zivatar, s ki szomszéd utcákban, ki pedig távoli városok élén siratja a veled együtt süllyedő otthont, a szélben repülő gallyakat. Lehet, azt dörmögöd erre: milyen önző ez a tollbetyár! Magát könnyezi. S közben már két héttel ezelőtt megfeledkezett az üveg olaszrizlingről. Talán igazad van. De azért elmondtam. Nagyon a nyelvem hegyén volt, s ez is kicsit példa, kicsit utalás. Kell a kohó, kell az érlelő pince, kell a szellemi műhely, kellenek a találkozások, kell az együvétartozás bátorító melege. Nem mindenki Kohón György, hogy harcát egyedül, farkasmagányban vívja meg. S olyan is kevés akad köztünk, aki nádvágó késsel megy őserdőt irtani. Hát én a széthullok miatt fájlalom,, hogy most talán magaddal viszed a tetőt, ezt a menedéket, ezt a nagyon kedves fészket . ..” Moldvay Győző és találkozások Mielőtt rázósabb ügyekre térnénk... IX. Arcok Amikor Eger befogadott Hogy az iménti kalandot megúsztam: maga a csoda! Vagy inkább eszelős ragaszkodásom az élethez, a kitörési vágyhoz, amely hazavezérelt szüleim körébe, a Rónai utcába. De támogatott ebben pityókás alegység-parancsnokunk, az egyik kecskeméti középiskola tanára, Baracska Gyula is. Megszökvén ugyanis a reptéri cellából, fölkerestem városi lakásán, hogy pár pengővel segítse elő an VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE ].