Vásárhely és Vidéke, 1992. szeptember (2. évfolyam, 457-482. szám)

1992-09-01 / 457. szám

M­­ég egyszer ! Ábrái polgármesterről Ábrái Károly polgármesterről utcát nevezett el a vásárhelyi önkormányzat. Halálának 80. évfordulóján megemlékezett róla a Vásárhely és Vidéke. Bukásá­nak okait és körülményeit azon­ban még ki kell egészítenünk néhány adattal. Ábrái Károlyt ellenzéke mód­szeresen és folyamatosan támad­ta. Abban látta az ellenzék a maga hivatását, hogy szinte dol­gozni sem hagyta a polgármes­tert. Nyolc éven át állott táma­dásaik kereszttüzében. Hányszor, de hányszor kiáltották oda neki: „Mondjon le!” (Bár a legszem­telenebb ellenfele se nevezte „BUNKÓNAK”, „BUGYUTÁ­­NAK!) Amikor 1890 augusztusában az egyik képviselőt a polgármester rendr­eutasította „Felemelke­dett erre a többi képviselő is, tiltakoztak a rendreutasítás el­len” ... A nagy ellenség, a „Hódmezővásárhely” című lap így fejezi be a föloszlatott köz­gyűlésről a tudósítását: „Ki nem látja ebből a tényből azt az ál­lapotot, hogy nekünk gyűlés­vezetőképes polgármesterünk nincs. A múlt gyűlés is ilyen volt. Minden visszaélést, ami a közügyek körül történik, a kép­viselőknek kell fölfedezni. A ta­nácsnál be nem fejezett ügyeket hoz közgyűlés elébe. Az ügyren­det nem tudja! Azokat, akik őt hibáira figyelmeztetik, megváv­­ja, a szótól eltiltja. Tehetetlen­ségében a közgyűlést föloszlatja. Mit várhatunk még?” Azt várhatták, hogy a folya­matos támadás aláássa a pol­gármester tekintélyét, emberi tartását. A szomszédos Szeged újságírója elborzadva tudósít a szégyenletes vásárhelyi viszo­nyokról. A szabaderkölcsű ellen­ség végül a legmocskosabb esz­közöktől sem riadt vissza, a rá­galmazástól, a gyanúsítástól és horribile dictu még a hamis ta­ núzástól sem. 1884. október 5-én így írt a Szegedi Híradó: „Akár igaz legyen a vád (tudniillik Áb­rás ellen), akár nem, a forrás, amelyből eredetét vette nem tiszta s csak egyik tünetét ké­pezi annak a szomorú állapot­nak, amelybe Hódmezővásárhely város társadalma jutott, amely­ben a közügyek vezetésére hiva­tott intelligencia tekintélye — ha az áldástalan torzsalkodások tovább is így folynak — a köz­nép előtt végképp alá fog süly­­lyedni”. A tisztalelkű, romantikus íróembert fifikás ellenségei éppen erkölcsi botlás cirkuszával, — sohasem bizonyított hamis vád­dal — lehetetlenné tették, úgy­­annyira, hogy lemondott. Ügyé­nek több doboznyi iratanyagából nem derül ki bűnössége. Nem derül ki m­ más, mint hogy, aki nem tud arabusul, az ne beszél­jen arabusul... Tisztelet az újságírónak, aki a 80.­­ évforduló apropóján igazsá­got szolgáltat az akkori „média­háborúban” meghurcolt „gyütt­­mentnek”, Ábrás Károlynak, aki mindezek ellenére tett a váro­sért egyet s mást. Herczeg Mihály Krónikás Ábrai fotók egy kapcsoskönyvben Mostanában e lap hasábjain többször is helyet kapott a múlt század második felében Vásárhelyen élő és alkotó Ab­­ray Károly neve és tevékeny­sége. Néhány kevéssé ismert adattal szeretném teljesebbé tenni je­lesünk portréját. Egy régi fotóalbumban talál­tam rá a fiatal Abray arcmásá­ra. Hitelességéhez nem férhet kétség, mivel Szeremlei Sámuel­nek, a református egyház tör­ténete című könyvében közzé­tett fotója alapján azonosítható. Tudomásom szerint eredeti fénykép Abray Károlyról eddig nem került elő. Egész alakos, a feleségével együtt ábrázoló fény­képére is rábukkantam. Az album egykori tulajdonosa id. Bereczk Pálné Soós Julianna volt, aki menyétől ifjabb Be­­reczk Pál tanácsnok feleségétől Lachner Idától kapta 1882 kará­csonyán. Ebbe gyűjthette össze ajándék fotóit. Idős Bereczk Pálné Soós Ju­liannának kilenc testvére nőtt fel. A múlt század hatvanas éveitől kezdve három fia töltött el huzamosabb időt a város szol­gálatában. Az egyik testvér Soós István rendőrkapitány fe­leségül vette Kovács Károly vármegyei tisztviselő egyik lá­nyát Eufémiát, míg a másik leánya Ilona, Abray Károlyhoz ment feleségül, így kapcsolódik tehát össze az Abray a Soós a Kovács és a Bereczk família, s kerültek be a fotók Soós Julianna emlék­könyvébe. A gyerekfotók valamelyike Abray Arankát ábrázolhatja, de találhatunk esetleg közérdeklő­désre számot tartó egyéb port­rékat is. Hódmezővásárhely, 1992. au­gusztus 26-án. Rosztóczy Ernőné törzsközönség a népkerti színház kakasü­léjén (1939—1942) 1989. július 17-én, a Magyar Rádió Szegedi Körzeti Stúdiójá­nak szokásos reggeli adásában, emlékműsor hangzott el a Hód­mezővásárhelyi Népkerti Nyári Színház történetének két jeles évfordulója alkalmából. A ri­porter kérdéseire Kruzslicz Ist­ván levéltári igazgató idézte fel a­ vásárhelyieknek hajdani ked­ves színházának 90 évvel azelőtti felépítésével, illetve a kereken 40 évvel azelőtti lebontásával kapcsolatos fontosabb tudnivaló­kat. Nem tagadom, hogy szívemet a riport egész időtartama alatt a torkomban éreztem dobogni. Véletlenül jómagam is egyike vagyok ugyanis azoknak, akik jó 50 évvel azelőtt jelen lehettek e kedves intézmény számos elő­adásán, és noha csak a „kakas­ülő” távlatából, illetve magasla­tából, de részesülhettek a va­rázslatban és szívük mélyén, egy életre szólóan ott hordozhatják, azoknak a csodálatos színházi él­ményeknek emlékképeit. Drága szüleimmel és testvére­immel az 1930-as évek második felében, illetve a 40-es évek leg­elején a vásárhelyi tanyavilág, Bodzáspart, kopáncsi vidékén él­tünk. Sok munkával, végtelen küzdelemmel járó életünk egye­düli színfoltjai voltak azok az esték, amelyeket a városba bi­ciklizve, netán gyalogolva, a „Korzó”, az „Elit”-mozi, illetve a Népkerti Nyári Színház elő­adásain való részvétellel töltöt­tünk. Tanyasori ismerőseink, szomszédaink sokáig nem tudtak napirendre térni különös szoká­sunk felett. Mi ugyanis csak­nem minden vasárnap­ este időn ünneplőbe öltöztünk és két öreg kerékpárunkon ötödmagunkkal, útnak eredtünk a város felé, hogy részt vegyünk a Népkerti Színház előadásán, így ismer­kedhettem meg — tizenegyné­­hány éves fejjel — a színház csodálatos világával, éspedig a nézőtérnek legmagasabb pontjá­ról, a kakasülőről. Erről a hori­zontról láttam a zenekari árok­ban muzsikáló zenészeket, a gongszóra ünnepélyesen felgör­dülő függönyt és a mögüle eli­­bértk táruló csodálatos mesevi­lágot, a fényárban úszó kápráza­­tot, a színpadot, a rajta mozgó, éneklő, táncoló, földöntúli szép­ségű ruhakölteményeket. A való igazsághoz tartozik, hogy nekünk, egyszerű tanyai emberkéknek jószerével fogal­munk sem volt arról, hogy kik azok a színészek, akik — ha csak néhány órára is — művé­szetükkel felröpítettek bennün­ket egy számunkra elérhetetlen csodálatos világba, ahol minden olyan más, mint itt e földön, ahol a gonoszokat megbüntetik, a jók pedig mindig elnyerik méltó jutalmukat, a gazdagsá­got, a szerelmet és a boldogsá­got. Mi egyszerűen csak a da­rab hőseinek, Bóni grófnak, Mágnás Miskának, Tárcái Da­rázs Katalinnak tapsoltunk lel­kesen, őket ünnepeltük és az ő szerepbéli alakjukat fogadtuk el létező valóságnak. A világért meg nem alkudtunk volna az­zal a prózai gondolattal, hogy a csodás díszletek között, fényesen suhogó kosztümjében valós em­berek, színészek járnak-kelnek, akiknek hallatlanul kemény munkája, szorgalma és istenadta tehetsége, művészete az, ami elibénk varázsolja a kastélyok és tündérkertek, netán a pásztor­­kunyhók csodálatos világát. Nem gondolnám, hogy az em­lékezet csalóka játékáról lenne szó, de úgy érzem, hogy néhány kiváló színészünk valós emberi portréja ezektől az időktől kezd­ve él emlékezetemben. Határo­zottan emlékszem Ajtay Andor­ra, Somlay Artúrra, Dayka Mar­gitra, Virágos Mihályra és talán Mucsi Sándorra is. Érdekes mó­don egy szép fiatal szőke prima­donna nevére is egészen ponto­san emlékszem, őt úgy hívták, hogy Hámory Várnagy Dalma. Későbbi sorsáról, karrierjéről azelőtt, de azóta sem hallottam semmit. Jól emlékszem továbbá néhány nagysikerű darab címére: Csárdáskirálynő (!), Mágnás Miska, Tokaji aszú, Mit susog a fehér akác, Egy nap a világ, Sárgarigó fészek, Alvinczi hu­szárok, Nagybecskereki me­nyecskék stb. Némely betétdal első hallásra úgy a fülünkbe mászott, hogy édesapám bicikli­je karbidlámpájának fényénél hazáig énekeltük a hosszú dűlő­­úton: Nagybecskereken kimondom kereken, / Hogy az én kis ga­lambomat nagyon szeretem ... vagy Sárgarigó fészket láttam ott fenn a jegenyefán / Rigó egyet fü­ttyent, mert ott fenn szeret igazán. Az évek múlásával még in­kább, talán a háborús idők prob­lémái miatt, szüleink lassan el­maradoztak a népkerti színházi estekről, de am­i bennünket, gyerekeket illet, változatlanul ott szorongtunk a kakasülőn. Én személy szerint végtelenül há­lás vagyok a sorsnak, amiért ré­szesülhettem a színház nyújtotta élményekben, megszerethettem a zenét és megismerhettem számos kiváló színészgéniusz tolmácsolá­sában a kultúrának, a művészet­nek a szépségét. A népkerti élmények számom­ra meghatározóak, inspiratívak voltak. Nem lettem ugyan szí­nész, vagy énekes, de egy rokon­szakmában, a tanítói pályán si­került kerek 40 esztendőn át sze­­rényen dolgozgatnom és ezen belül több mint 30 tanévein át az ének-zene tantárgyat tanítanom. Ezért dobban­hát meg az én szívem még ma is, ha a vásár­helyi nyári színház történetéről hallok, vagy még inkább, ha a véletlen folytán olyan személy­­lyel találkozom, akinek nálam­­­nál is sokkal több köze volt haj­dan a népkerti színházhoz. Befejezésül hadd említsek meg két ilyen esetet is. Az 1960-as évek táján számos előadást tar­tottak a Békés megyei Jókai Színház művészei Pusztaföldvá­ron, ahol tanítóskodtam, így nyílt alkalmam találkozni és szót váltani a régi emlékekről Cserényi Bélával, aki, ha jól tudom mintegy 30 évet töltött megyei színházunk szolgálatá­ban. A második találkozásom még ennél is véletlenszerűbb volt. Az 1980-ban felújított köz­ségi kultúrházunkban akkoriban elég sok fővárosi tájoló művész­gárda lépett fel. Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek, ami­kor a konferansz bejelenti Vi­rágos Mihály nevét, aki operett­­dalokkal kívánja szórakoztatni közönségünket. Az előadás vé­geztével óvatosan feltettem a kérdést. Nem azonos-e művész úr egy hajdani fiatal színésszel, aki anno a 30-as években, a vá­sárhelyi népkerti színházban oly felejthetetlen perceket szerzett nekünk? A válasz két legördülő könnycsepp volt az idős művész arcán, egy szótlan ölelés és egy rövidke megjegyzés: „Mintha megéreztem volna, hogy valami miatt el kell vállalnom ezt a mai pusztaföldvári rövidke fel­lépést!” Pleskonics András nyugdíjas ált. isk. igazgató Anyagtorl­ás miatt a folyamatban lévő helytörténeti sorozatokat a Krónikás következő szá­maiban folytatjuk. A szerk. VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE 3

Next