Vásárhely és Vidéke, 1992. szeptember (2. évfolyam, 457-482. szám)
1992-09-01 / 457. szám
Még egyszer ! Ábrái polgármesterről Ábrái Károly polgármesterről utcát nevezett el a vásárhelyi önkormányzat. Halálának 80. évfordulóján megemlékezett róla a Vásárhely és Vidéke. Bukásának okait és körülményeit azonban még ki kell egészítenünk néhány adattal. Ábrái Károlyt ellenzéke módszeresen és folyamatosan támadta. Abban látta az ellenzék a maga hivatását, hogy szinte dolgozni sem hagyta a polgármestert. Nyolc éven át állott támadásaik kereszttüzében. Hányszor, de hányszor kiáltották oda neki: „Mondjon le!” (Bár a legszemtelenebb ellenfele se nevezte „BUNKÓNAK”, „BUGYUTÁNAK!) Amikor 1890 augusztusában az egyik képviselőt a polgármester rendreutasította „Felemelkedett erre a többi képviselő is, tiltakoztak a rendreutasítás ellen” ... A nagy ellenség, a „Hódmezővásárhely” című lap így fejezi be a föloszlatott közgyűlésről a tudósítását: „Ki nem látja ebből a tényből azt az állapotot, hogy nekünk gyűlésvezetőképes polgármesterünk nincs. A múlt gyűlés is ilyen volt. Minden visszaélést, ami a közügyek körül történik, a képviselőknek kell fölfedezni. A tanácsnál be nem fejezett ügyeket hoz közgyűlés elébe. Az ügyrendet nem tudja! Azokat, akik őt hibáira figyelmeztetik, megvávja, a szótól eltiltja. Tehetetlenségében a közgyűlést föloszlatja. Mit várhatunk még?” Azt várhatták, hogy a folyamatos támadás aláássa a polgármester tekintélyét, emberi tartását. A szomszédos Szeged újságírója elborzadva tudósít a szégyenletes vásárhelyi viszonyokról. A szabaderkölcsű ellenség végül a legmocskosabb eszközöktől sem riadt vissza, a rágalmazástól, a gyanúsítástól és horribile dictu még a hamis ta núzástól sem. 1884. október 5-én így írt a Szegedi Híradó: „Akár igaz legyen a vád (tudniillik Ábrás ellen), akár nem, a forrás, amelyből eredetét vette nem tiszta s csak egyik tünetét képezi annak a szomorú állapotnak, amelybe Hódmezővásárhely város társadalma jutott, amelyben a közügyek vezetésére hivatott intelligencia tekintélye — ha az áldástalan torzsalkodások tovább is így folynak — a köznép előtt végképp alá fog sülylyedni”. A tisztalelkű, romantikus íróembert fifikás ellenségei éppen erkölcsi botlás cirkuszával, — sohasem bizonyított hamis váddal — lehetetlenné tették, úgyannyira, hogy lemondott. Ügyének több doboznyi iratanyagából nem derül ki bűnössége. Nem derül ki m más, mint hogy, aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul... Tisztelet az újságírónak, aki a 80. évforduló apropóján igazságot szolgáltat az akkori „médiaháborúban” meghurcolt „gyüttmentnek”, Ábrás Károlynak, aki mindezek ellenére tett a városért egyet s mást. Herczeg Mihály Krónikás Ábrai fotók egy kapcsoskönyvben Mostanában e lap hasábjain többször is helyet kapott a múlt század második felében Vásárhelyen élő és alkotó Abray Károly neve és tevékenysége. Néhány kevéssé ismert adattal szeretném teljesebbé tenni jelesünk portréját. Egy régi fotóalbumban találtam rá a fiatal Abray arcmására. Hitelességéhez nem férhet kétség, mivel Szeremlei Sámuelnek, a református egyház története című könyvében közzétett fotója alapján azonosítható. Tudomásom szerint eredeti fénykép Abray Károlyról eddig nem került elő. Egész alakos, a feleségével együtt ábrázoló fényképére is rábukkantam. Az album egykori tulajdonosa id. Bereczk Pálné Soós Julianna volt, aki menyétől ifjabb Bereczk Pál tanácsnok feleségétől Lachner Idától kapta 1882 karácsonyán. Ebbe gyűjthette össze ajándék fotóit. Idős Bereczk Pálné Soós Juliannának kilenc testvére nőtt fel. A múlt század hatvanas éveitől kezdve három fia töltött el huzamosabb időt a város szolgálatában. Az egyik testvér Soós István rendőrkapitány feleségül vette Kovács Károly vármegyei tisztviselő egyik lányát Eufémiát, míg a másik leánya Ilona, Abray Károlyhoz ment feleségül, így kapcsolódik tehát össze az Abray a Soós a Kovács és a Bereczk família, s kerültek be a fotók Soós Julianna emlékkönyvébe. A gyerekfotók valamelyike Abray Arankát ábrázolhatja, de találhatunk esetleg közérdeklődésre számot tartó egyéb portrékat is. Hódmezővásárhely, 1992. augusztus 26-án. Rosztóczy Ernőné törzsközönség a népkerti színház kakasüléjén (1939—1942) 1989. július 17-én, a Magyar Rádió Szegedi Körzeti Stúdiójának szokásos reggeli adásában, emlékműsor hangzott el a Hódmezővásárhelyi Népkerti Nyári Színház történetének két jeles évfordulója alkalmából. A riporter kérdéseire Kruzslicz István levéltári igazgató idézte fel a vásárhelyieknek hajdani kedves színházának 90 évvel azelőtti felépítésével, illetve a kereken 40 évvel azelőtti lebontásával kapcsolatos fontosabb tudnivalókat. Nem tagadom, hogy szívemet a riport egész időtartama alatt a torkomban éreztem dobogni. Véletlenül jómagam is egyike vagyok ugyanis azoknak, akik jó 50 évvel azelőtt jelen lehettek e kedves intézmény számos előadásán, és noha csak a „kakasülő” távlatából, illetve magaslatából, de részesülhettek a varázslatban és szívük mélyén, egy életre szólóan ott hordozhatják, azoknak a csodálatos színházi élményeknek emlékképeit. Drága szüleimmel és testvéreimmel az 1930-as évek második felében, illetve a 40-es évek legelején a vásárhelyi tanyavilág, Bodzáspart, kopáncsi vidékén éltünk. Sok munkával, végtelen küzdelemmel járó életünk egyedüli színfoltjai voltak azok az esték, amelyeket a városba biciklizve, netán gyalogolva, a „Korzó”, az „Elit”-mozi, illetve a Népkerti Nyári Színház előadásain való részvétellel töltöttünk. Tanyasori ismerőseink, szomszédaink sokáig nem tudtak napirendre térni különös szokásunk felett. Mi ugyanis csaknem minden vasárnap este időn ünneplőbe öltöztünk és két öreg kerékpárunkon ötödmagunkkal, útnak eredtünk a város felé, hogy részt vegyünk a Népkerti Színház előadásán, így ismerkedhettem meg — tizenegynéhány éves fejjel — a színház csodálatos világával, éspedig a nézőtérnek legmagasabb pontjáról, a kakasülőről. Erről a horizontról láttam a zenekari árokban muzsikáló zenészeket, a gongszóra ünnepélyesen felgördülő függönyt és a mögüle elibértk táruló csodálatos mesevilágot, a fényárban úszó káprázatot, a színpadot, a rajta mozgó, éneklő, táncoló, földöntúli szépségű ruhakölteményeket. A való igazsághoz tartozik, hogy nekünk, egyszerű tanyai emberkéknek jószerével fogalmunk sem volt arról, hogy kik azok a színészek, akik — ha csak néhány órára is — művészetükkel felröpítettek bennünket egy számunkra elérhetetlen csodálatos világba, ahol minden olyan más, mint itt e földön, ahol a gonoszokat megbüntetik, a jók pedig mindig elnyerik méltó jutalmukat, a gazdagságot, a szerelmet és a boldogságot. Mi egyszerűen csak a darab hőseinek, Bóni grófnak, Mágnás Miskának, Tárcái Darázs Katalinnak tapsoltunk lelkesen, őket ünnepeltük és az ő szerepbéli alakjukat fogadtuk el létező valóságnak. A világért meg nem alkudtunk volna azzal a prózai gondolattal, hogy a csodás díszletek között, fényesen suhogó kosztümjében valós emberek, színészek járnak-kelnek, akiknek hallatlanul kemény munkája, szorgalma és istenadta tehetsége, művészete az, ami elibénk varázsolja a kastélyok és tündérkertek, netán a pásztorkunyhók csodálatos világát. Nem gondolnám, hogy az emlékezet csalóka játékáról lenne szó, de úgy érzem, hogy néhány kiváló színészünk valós emberi portréja ezektől az időktől kezdve él emlékezetemben. Határozottan emlékszem Ajtay Andorra, Somlay Artúrra, Dayka Margitra, Virágos Mihályra és talán Mucsi Sándorra is. Érdekes módon egy szép fiatal szőke primadonna nevére is egészen pontosan emlékszem, őt úgy hívták, hogy Hámory Várnagy Dalma. Későbbi sorsáról, karrierjéről azelőtt, de azóta sem hallottam semmit. Jól emlékszem továbbá néhány nagysikerű darab címére: Csárdáskirálynő (!), Mágnás Miska, Tokaji aszú, Mit susog a fehér akác, Egy nap a világ, Sárgarigó fészek, Alvinczi huszárok, Nagybecskereki menyecskék stb. Némely betétdal első hallásra úgy a fülünkbe mászott, hogy édesapám biciklije karbidlámpájának fényénél hazáig énekeltük a hosszú dűlőúton: Nagybecskereken kimondom kereken, / Hogy az én kis galambomat nagyon szeretem ... vagy Sárgarigó fészket láttam ott fenn a jegenyefán / Rigó egyet füttyent, mert ott fenn szeret igazán. Az évek múlásával még inkább, talán a háborús idők problémái miatt, szüleink lassan elmaradoztak a népkerti színházi estekről, de ami bennünket, gyerekeket illet, változatlanul ott szorongtunk a kakasülőn. Én személy szerint végtelenül hálás vagyok a sorsnak, amiért részesülhettem a színház nyújtotta élményekben, megszerethettem a zenét és megismerhettem számos kiváló színészgéniusz tolmácsolásában a kultúrának, a művészetnek a szépségét. A népkerti élmények számomra meghatározóak, inspiratívak voltak. Nem lettem ugyan színész, vagy énekes, de egy rokonszakmában, a tanítói pályán sikerült kerek 40 esztendőn át szerényen dolgozgatnom és ezen belül több mint 30 tanévein át az ének-zene tantárgyat tanítanom. Ezért dobbanhát meg az én szívem még ma is, ha a vásárhelyi nyári színház történetéről hallok, vagy még inkább, ha a véletlen folytán olyan személylyel találkozom, akinek nálamnál is sokkal több köze volt hajdan a népkerti színházhoz. Befejezésül hadd említsek meg két ilyen esetet is. Az 1960-as évek táján számos előadást tartottak a Békés megyei Jókai Színház művészei Pusztaföldváron, ahol tanítóskodtam, így nyílt alkalmam találkozni és szót váltani a régi emlékekről Cserényi Bélával, aki, ha jól tudom mintegy 30 évet töltött megyei színházunk szolgálatában. A második találkozásom még ennél is véletlenszerűbb volt. Az 1980-ban felújított községi kultúrházunkban akkoriban elég sok fővárosi tájoló művészgárda lépett fel. Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek, amikor a konferansz bejelenti Virágos Mihály nevét, aki operettdalokkal kívánja szórakoztatni közönségünket. Az előadás végeztével óvatosan feltettem a kérdést. Nem azonos-e művész úr egy hajdani fiatal színésszel, aki anno a 30-as években, a vásárhelyi népkerti színházban oly felejthetetlen perceket szerzett nekünk? A válasz két legördülő könnycsepp volt az idős művész arcán, egy szótlan ölelés és egy rövidke megjegyzés: „Mintha megéreztem volna, hogy valami miatt el kell vállalnom ezt a mai pusztaföldvári rövidke fellépést!” Pleskonics András nyugdíjas ált. isk. igazgató Anyagtorlás miatt a folyamatban lévő helytörténeti sorozatokat a Krónikás következő számaiban folytatjuk. A szerk. VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE 3