Vásárhely és Vidéke, 1993. január (3. évfolyam, 558-581. szám)
1993-01-04 / 558. szám
Jeges örömök Még mindig tudok örülni. Nem is hittem volna, hogy így, karácsony után, amikor már ajándékot nem lehet várni senkitől, a jó sorsom megajándékoz egy teljes délutánnal. De nem egy akármilyen délután ez. Ez egy szabad délután. Egy olyan, amikor nem várnak rám elintézetlen dolgok, éhes gyerekek, nincsen mosatlan a mosogatóban, a lakás tiszta. A porszívó csendesen pihen a sarokban. A nagyszobában bár árván, de eltökélten világít a karácsonyfa összes színes izzója. Valahogy furcsa volt ez a csönd. A család többi tagja nagynénit ment látogatni. Tudtam, hogy estig már nem jönnek haza. Ekkor lepett meg az az érzés, amely nagyon szokatlan számomra. Tétlenségre vagyok kárhoztatva. Céltalanul bolyongtam a szobákban — abban a kettőben — abban a reményben, hátha találok valami nyugalmas elfoglaltságot. Pedantériám áldozata vagyok, mert mindenütt rend és tisztaság. Olvasni éppen nem volt kedvem. Igazából még írni sem. Utolsó reménységem a lomkamra volt. Ebben a pici helyiségben mindenféle lim-lom, régen használt kacat. Eszembe jutott gyermekkorom egy boldog szakasza, amikor mindennapi szórakozásom volt szünidőben a padláson kapaszkodni — ahogy felénk ezt mondani szokták. Annyi érdekes dologra bukkan ilyenkor az ember. A lomkamra nem az én birodalmam, de általában a már nem használt, vagy elhasználódott dolgokat ide szoktuk bedobálni. De rendet rakni soha senki sem szokott. Szinte gyermeki örömmel guggoltam a sok régen elfelejtett holmi elé. Nem sorolom fel, mi minden került a kezembe, mert ami igazából boldoggá tett, az szinte a legutolsó pillanatban került a szemem elé. A sarokban, a legeldugottabb helyen megpillantottam a tizenhatodik születésnapomra kapott korcsolyámat. Elképzelhető, hogy mekkorát néztem, amikor kiderült, hogy még minden belefér a lábam a cipőbe. Megindult a fantáziám. Mi lenne, ha ... Ha például felöltöznék jó melegen és elmennék korcsolyázni. Ez a gyerekes öröm ami elfogott, egy kicsit megijesztette felnőtt valómat. Hogyan festek majd korcsolyával a lábamon az apró gyerekek között? Mégis jólesett a gondolat. Néhány percig újra tizenhat évesnek éreztem magam. Piruetteztem a kőkeményre fagyott Tisza jegén. Körülöttem a bámészkodó emberek elismerően bólogattak. Végül már csak egymagam maradok a jégen. Figyelő szemek kísérnek és ... Ám ekkor jól ismert zajokat hallottam a lépcsőház felől. A boldogító álmom tovaröppent. A családom érkezett haza. Sebtében az órámra pillantottam. Hiszen már késő este van — döbbentem rá hirtelen. Azért egy futó pillantást még a korcsolyámra vetettem. Már nem láttam mást, mint a jó öreg hófehér cipőket. Kissé kopottan, de még mindig fénylőn álltak egymás mellett. Az álmom tovaröppent. Azért annyit még gondolatban megígértem, hogy ha ismét ráérek és elég vastag lesz a jégpáncél a mártélyi holtágon, felkapom őket és elindulok korcsolyázni. Ez a gondolat valamelyest megnyugtatott, így jókedvűen elindultam — kezemben a lakáskulcsokkal — a bejárati ajtónk felé. - marcsi - Ahány hét — annyi kunszt Ebéd kettesben A kisfiú és a férfi belépett az elegáns étterembe. A hatalmas kirakatablak melletti asztalhoz ültek, a gyerek leemelte a hátáról az iskolatáskát és a lábához tette. — Most pedig — szólt a férfi —, ahogy ígértem, megebédelünk. A pincér felvette a rendelést, gombaleves csipetkével, rántott borjúszelet, vegyes saláta, almás és meggyes rétes, sör, kóla, feketekávé. Evés közben meghitten beszélgettek. Iskolai hírek, a fizikatanár új tanítási módszere, az angol nyelvtan. — Bizony nehéz az iskola, de jó, hogy már ötödikes vagy, nagyon helyes, hogy hetenként úszni jársz, a legegészségesebb sportok közé tartozik. Az ebéd végeztével a férfi éppen a kávéját kezdte szürcsölni, amikor felkiáltott :— Odanézz! Ott a Feri bácsi — és elkezdett az ablakon át integetni egy elegáns úrnak. De az nem figyelt rá, nyilván nem hallott az ablakon keresztül semmit, lassan ballagott tovább. — Várj csak fiam, behívom Feri bácsit, olyan rég nem látott bennünket, biztos örülni fog nekünk — azzal kiszaladt az utcára, asztalon hagyva fél csésze feketekávéját. A kisfiú nyugodtan ült egy darabig. Negyedóra múlva fészkelődni kezdett, anyu el sem tudja képzelni, mi lehet vele. A fizetőpincér odalépett hozzá. — Hol marad az apukád? — kérdezte. — Nekem nem ő az apukám — gördült sírásra a szája a gyereknek. — Hát akkor kicsoda? — Megszólított az utcán, hogy ő a kerületi tanfelügyelő. Kérdezgetett az iskoláról, tanáraimról, barátaimról. Aztán meghívott ebédre. Nem is mertem volna a tanfelügyelő bácsit visszautasítani. — Vagyis soha nem láttad az urat? — Soha, tessék elhinni, soha az életben. Tessék mondani, most mi lesz velem? Hazamehetek? Anyukám már nagyon vár. — Várjál te is, megkérdezem a főnök urat, hogy hívjunk-e rendőrt — szólt a pincér és rosszkedvűen elindult a főnök irodája felé, kezében a kétezer forintos számlával. (Zsaru Magazin) Jó tudni a körömlakkozásról — Szebben, vékonyabban kenhető a körömlakk, ha használat előtt rövid időre meleg vízbe állítjuk. — Az első réteg színtelen körömerősítő lakkréteg legyen. — A színes lakkot két rétegben vigyük fel, de csak alapos száradás után ismételjünk. — A lakk száradását „szellőztetéssel” lehet gyorsítani, melegítéssel nem. — Tartósabb lesz a lakkozás, ha teljes száradás után hideg vízben „edződik” a lakk. — A beszáradt lakkot színtelen higítóval hígítsuk. h. m. - 2 VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE Katolikus népfőiskola a magángazdálkodóknak Az egyházak fontos tevékenysége volt mindig a missziós szolgálat. Távoli földrészekre utaztak a hit terjesztői, hogy ezernyi veszély és viszontagság közepette térítsék a pogánynak nevezett népeket, Krisztus világosságát víve el hozzájuk. A misszionáriusok megtanították e népeket a fejlett földművelésre is. Ki gondolta volna, hogy napjainkban itt, Európa közepén ismét hasonló misszióra kell vállalkoznia a KÁLÓT katolikus szervezetnek? Hogy földművelőket kell tanítania korszerű mezőgazdaságra, humánus értékekre? Srankó Ferenccel, a Hódmezővásárhelyi Állami Tangazdaság nyugdíjas főállattenyésztőjével Pusztamérges felé haladunk a délutáni ködben. Az autóban meleg van, és bennünk is, hiszen segíteni megyünk. Nem először és nem utoljára. Járjuk a megyét, községről községre, városról, városra. A művelődési ház nagytermében idős emberek, ők még emlékeznek rá, milyen volt a kollektivizálás előtti paraszti élet! De újrakezdhetik-e a magángazdálkodást? Hiszen annyi akadállyal találkoznak nap mint nap! — Kérem, higgyenek abban, hogy újra lehet kezdeni! — mondja az előadó, Szankó Ferenc. — Ne üljenek fel a különböző médiákban folyton ismétlődő pesszimista híradásoknak, hogy a kollektív gazdaságok képesek csupán a jövő problémáit megoldani! Kik mondják ezt? Higgyék el nekem, a múlt funkcionáriusai csaknem teljes számban ott ülnek a minisztériumban! Tőlük várják, hogy a magángazdaságok szószólói legyenek? Szó esik környezetvédelemről és természetvédelemről is, arról, hogy mindenkinek magának kell tennie ezért! A biotermékek ma egyre keresettebbek, és ezeket csak a vegyszerek minimális alkalmazásával lehet előállítani! Lelket kell önteni a gazdálkodóikba! Minden előadás után szót kérnek többen is, és panaszkodnak. Hogy a központi intézkedések nem támogatók a kistermelőket! Hogy hiénák özönlötték el a piacot, akit az olcsón felvásárolt termékedet a többszöröséért árusítják! De nem különb az állam sem! Az embereknek lassan elmegy a kedvük attól, hogy jószágot tartsanak, hogy vessenek! Ha így megy tovább, a falusi gazdák előbb-utóbb csak a saját szükségletük ellátására fognak termelni, az állam pedig hozhatja be a húst, a tejet külföldről! A hallgatóság soraiban ott ül a község plébánosa is. Pusztamérgesen lévén, nem meglepő, hogy tökéletes szakszerűséggel szól hozzá a mezőgazdasági témákhoz. A lelkész tiszte lelket önteni az emberekbe, de ma ez a legnehezebb feladat! Szankó Ferenc arról beszél, hogy nem szükséges a traktor, a mezőgazdasági géppark az újrakezdéshez. Egy magángazdaság vonóerő szükségletét ellátja a ló is, a háború után ló híján a teheneket is eke és kocsi elé fogták, de talpra állt az ország! Belga, dán, holand katalógusok járnak kézről-kézre. A magángazdaságok csodálatos eredményeit, mutatják. Egy tizenhét és fél mázsás bika ára például megegyezik egy középteljesítményű traktoréval! Korszerű állat- és növényfajták beszerzésében tud segíteni a vásárhelyi gazdaság is. Ugyanígy kitűnő takarmányokat is biztosítanak. — A magángazdáknak szövetkezniük kell! — hangsúlyozza Szankó Ferenc. — Létre kell hozniuk a gazdasági egyesületeket, a gazdaköreiket! A magányos gazda alulmarad a visszahúzók elleni küzdelemben. Csupán egységes fellépéssel érhetünk el eredményt! Lelkes István Számvetés gazdaszemmel (Folytatás az 1. oldalról.) működő gazdakör és a gazdasági egyesület tevékenysége, melyek városunk kistermelőit, magángazdáit és leendő új mezőgazdasági vállalkozóit fogják össze két, ám célkitűzéseiben egyet akaró szervezetben. A két szervezet együttes taglétszáma 400 fő körül van, fele fele arányban. Az év során mindkét szervezet jelentős sikereket ért el. Mindkét szervezetben különböző szakcsoportok működnek. Csak néhányat említek: ilyen a növénytermesztő a sertéstenyésztő, a szarvasmarhatenyésztő szakcsoport, örvendetes tény, hogy a két szervezet tagsága időnként látogatja egymás rendezvényeit, kicserélik tapasztalataikat. Az együttműködés jó példája a közösen szervezett 80 órás növényvédelmi tanfolyam. Sajnos problémák is jelentkeztek. A mezőgazdasági hitelezés az agrárvállalkozások kerékkötőjévé vált. Gyakorlatilag nem lehet olyan hitelhez jutni, amely a magángazdálkodók számára elfogadható lenne. A barkók részéről még szándék sem nagyon mutatkozik a változtatásra. Másik súlyos probléma a kereskedelmi morál további romlása. A kereskedők zöme nem vállalkozik termeltetésre, csak a kész áru olcsó felvásárlására és nagy haszonnal való továbbadására törekszik. Hiányzik tehát a mezőgazdasági termelőt védő érdekképviselet, a gazdálkodást segítő hitelrendszer és a kereskedelmi hálózat. De mindhárom probléma megoldásának van reális lehetősége. Növekszik a gazdakörök, gazdasági egyesületek érdekvédelmi szerepe; a parlament előtt fekszik az agrárpiaci rendtartást szabályozó törvénytervezet; sorban alakulnak a terméktanácsok, s lehet, hogy a takarékszövetkezetek gazdabankokká alakulnak. Ezen gondolatok jegyében kívánom, jövőre alakuljanak ki Vásárhely és vidéke mezőgazdaságának tartópillérei, és a múlt évre mint rossz álomra tekintsünk vissza. Héjjá J. Gyula Kopjafa a Magyarországon a levente mozgalom az 1920-as években indult meg. Eredeti célja a 14— 21 éves fiatalok testnevelésének, hazafias érzelmének, vallásosságának a biztosítása, fejlesztése. Amikor a szovjet front 1944-ben a város határához érkezett, a levente fiataloknak munkaszolgálatra kellett bevonulniuk. Ekkor vette kezdetét az a hosszú hónapokig tartó kálvária, amelynek következtében több mint 130 fiatal vesztette az életét. Azóta több évtized eltelt. Akik élnek, már hatvan-hetven év körüliek. Ők alapították meg a Volt Leventék és Hadifoglyok Baráti Körét. Juhász Károly elnökükkel, a minap alkalmam volt beszélgetni. — Baráti összejövetelüket december 13-án tartották a Hódtava étteremben. Mit volt a téma? — kérdeztem. — Beszámoltunk az eddigi tevékenységünkről. Sokak által ismeretes, hogy minden hónap utolsó hétfőjén összejövetelt, tartunk a Porcelángyár klubjában. A tizenharmadikai találkozónk soron kívülinek számít, ahol nemcsak a vásárhelyi tagok vettek részt, hanem szekszárdi, bajai, miskolci és budapesti sorstársak is. — Szerveznek kirándulásokat is? — Igen. A jövő évben is szeretnénk legalább két kirándulást szervezni elhunyt bajtársaink emlékműveihez. Mindemellett Vásárhelyen részt vettünk a helyi koszorúzási ünnepségeken is. Ausztriai Bruck városában 12 társunk esett el 1945. április 4-én. Tiszteletünkre az ottani temetőben vaskeresztet és emlékművet állítottunk. Minden évben felkeressük, hogy emlékezzünk a hősi halottakra. Május 31-én megkoszorúztuk a vásárhelyi Szent István téri templomnál elhelyezett emléktáblánkat. Október végén ismét felkerestük a brucki emlékművet. A koszorúzáson részt vett a brucki polgármester, — a helyi laktanya parancsnoka, — a múzeum igazgatója és az Ausztriában élő magyar barátaink. Október 31- én, a Szent István téri emléktáblánál halottak napi megemlékezést tartottunk, majd november elsején megkoszorúztuk az első, illetve a második világháborúban elesettek emlékműveit. — A városban ültettek egy törökmogyoró emlékfát is. — Igen. November 25-én emlékfát ültettünk a Szent István tér és a Vöröskereszt utca sarkán. Azt is tervezzük, hogy a facsemete tövében emléktáblát helyezünk el a brucki emlékműhöz hasonlóan. — A sorstársaik közül sokan igényeltek kárpótlási jegyeket. Miben tudnak önök segítséget nyújtani? — Több bajtársunk önként vállalta, hogy segítséget nyújt a kárpótlási igénylőlapok helyes kitöltésében. Közreműködésükkel 477 levente, 581 katona, 14 elítélt, 4 zsidó munkaszolgálatos, tehát összesen 1056 kárpótlási igényt juttattunk el az illetékes hivatalhoz. — Alapítvány létrehozását is tervezik. Mi a céljuk ezzel? — Az egykori hadifoglyok és leventék ma már idős emberek. Nem tudjuk, meddig leszünk képesek ápolni a hagyományokat. Előbb-utóbb a fiatalabbaknak kell átvenni a stafétabotot. Azok a fiatalok, akik ezekben az években jártak iskolákba, nem tanulhattak erről semmit. Ahhoz viszont, hogy az általunk megkezdett hagyományokat folytathassák, ismerni kell azokat a helyeket, ahol az egykori leventék megfordultak. Ma már nyíltan beszélhetünk minderről, bár a legújabb történelemkönyvek alig tesznek említést ezekről a nehéz hónapokról. Az alapítványunk azoknak a fiataloknak szól, akik majd átveszik a szerepünket. Nem lesz könnyű a nyomdokainkban haladni, de szeretnénk segítséget nyújtani. Rummel Csilla brucki hősi halottaknak