Vásárhely és Vidéke, 1993. január (3. évfolyam, 558-581. szám)

1993-01-04 / 558. szám

Jeges örömök Még mindig tudok örülni. Nem is hittem volna, hogy így, karácsony után, amikor már ajándékot nem lehet várni senkitől, a jó sorsom megajándékoz egy teljes dél­utánnal. De nem egy akármi­lyen délután ez. Ez egy sza­bad délután. Egy olyan, ami­kor nem várnak rám elinté­zetlen dolgok, éhes gyerekek, nincsen mosatlan a mosoga­tóban, a lakás tiszta. A por­szívó csendesen pihen a sa­rokban. A nagyszobában bár árván, de eltökélten világít a karácsonyfa összes színes iz­zója. Valahogy furcsa volt ez a csönd. A család többi tag­ja nagynénit ment látogatni. Tudtam, hogy estig már nem jönnek haza. Ekkor lepett meg az az érzés, amely na­gyon szokatlan számomra. Tétlenségre vagyok kárhoz­tatva. Céltalanul bolyongtam a szobákban — abban a kettő­ben — abban a reményben, hátha találok valami nyugal­mas elfoglaltságot. Pedantéri­ám áldozata vagyok, mert mindenütt rend és tisztaság. Olvasni éppen nem volt ked­vem. Igazából még írni sem. Utolsó reménységem a lom­kamra volt. Ebben a pici he­lyiségben mindenféle lim-lom, régen használt kacat. Eszem­be jutott gyermekkorom egy boldog szakasza, amikor min­dennapi szórakozásom volt szünidőben a padláson ka­­paszkodni — ahogy felénk ezt mondani szokták. Annyi ér­dekes dologra bukkan ilyen­kor az ember. A lomkamra nem az én birodalmam, de általában a már nem hasz­nált, vagy elhasználódott dolgokat ide szoktuk bedo­bálni. De rendet rakni soha senki sem szokott. Szinte gyermeki örömmel guggol­tam a sok régen elfelejtett holmi elé. Nem sorolom fel, mi min­den került a kezembe, mert ami igazából boldoggá tett, az szinte a legutolsó pillanat­ban került a szemem elé. A sarokban, a legeldugottabb helyen megpillantottam a ti­zenhatodik születésnapomra kapott korcsolyámat. Elkép­zelhető, hogy mekkorát néz­tem, amikor kiderült, hogy még minden belefér a lábam a cipőbe. Megindult a fantá­ziám. Mi lenne, ha ... Ha például felöltöznék jó mele­gen és elmennék korcsolyáz­ni. Ez a gyerekes öröm ami elfogott, egy kicsit megijesz­tette felnőtt valómat. Hogyan festek majd korcsolyával a lábamon az apró gyerekek között? Mégis jólesett a gon­dolat. Néhány percig újra ti­zenhat évesnek éreztem ma­gam. Piruetteztem a kőke­ményre fagyott Tisza jegén. Körülöttem a bámészkodó emberek elismerően bólogat­tak. Végül már csak egyma­gam maradok a jégen. Figye­lő szemek kísérnek és ... Ám ekkor jól ismert zajo­kat hallottam a lépcsőház fe­lől. A boldogító álmom tova­röppent. A családom érkezett haza. Sebtében az órámra pil­lantottam. Hiszen már késő este van — döbbentem rá hirtelen. Azért egy futó pil­lantást még a korcsolyámra vetettem. Már nem láttam mást, mint a jó öreg hófehér cipőket. Kissé kopottan, de még mindig fénylőn álltak egymás mellett. Az álmom tovaröppent. Azért annyit még gondolatban megígértem, hogy ha ismét ráérek és elég vastag lesz a jégpáncél a mártélyi holtágon, felkapom őket és elindulok korcsolyáz­ni. Ez a gondolat valamelyest megnyugtatott, így jókedvű­en elindultam — kezemben a lakáskulcsokkal — a bejárati ajtónk felé. - marcs­i - Ahány hét — annyi kunszt Ebéd kettesben A kisfiú és a férfi belépett az elegáns étterembe. A hatalmas kirakatablak melletti asztalhoz ültek, a gyerek leemelte a hátá­ról az iskolatáskát és a lábához tette. — Most pedig — szólt a férfi —, ahogy ígértem, megebé­delünk. A pincér felvette a ren­delést, gombaleves csipetkével, rántott borjúszelet, vegyes sa­láta, almás és meggyes rétes, sör, kóla, feketekávé. Evés közben meghitten beszél­gettek. Iskolai hírek, a fizika­tanár új tanítási módszere, az angol nyelvtan. — Bizony nehéz az iskola, de jó, hogy már ötö­dikes vagy, nagyon helyes, hogy hetenként úszni jársz, a leg­egészségesebb sportok közé tar­tozik. Az ebéd végeztével a férfi ép­pen a kávéját kezdte szürcsöl­­ni, amikor felkiáltott­ :— Oda­nézz! Ott a Feri bácsi — és el­kezdett az ablakon át integetni egy elegáns úrnak. De az nem figyelt rá, nyilván nem hallott az ablakon keresztül semmit, lassan ballagott tovább. — Várj csak fiam, behívom Feri bácsit, olyan rég nem látott bennünket, biztos örülni fog ne­künk — azzal kiszaladt az utcá­ra, asztalon hagyva fél csésze feketekávéját. A kisfiú nyugodtan ült egy darabig. Negyedóra múlva fész­­kelődni kezdett, anyu el sem tudja képzelni, mi lehet vele. A fizetőpincér odalépett hoz­zá. — Hol marad az apukád? — kérdezte. — Nekem nem ő az apukám — gördült sírásra a szája a gye­reknek. — Hát akkor kicsoda? — Megszólított az utcán, hogy ő a kerületi tanfelügyelő. Kér­dezgetett az iskoláról, tanáraim­ról, barátaimról. Aztán meghí­vott ebédre. Nem is mertem vol­na a tanfelügyelő bácsit vissza­utasítani. — Vagyis soha nem láttad az urat? — Soha, tessék elhinni, soha az életben. Tessék mondani, most mi lesz velem? Hazamehe­tek? Anyukám már nagyon vár. — Várjál te is, megkérdezem a főnök urat, hogy hívjunk-e rendőrt — szólt a pincér és rosszkedvűen elindult a főnök irodája felé, kezében a kétezer forintos számlával. (Zsaru Magazin) Jó tudni a körömlakkozásról — Szebben, vékonyabban kenhető a körömlakk, ha használat előtt rövid időre meleg vízbe állítjuk. — Az első réteg színtelen körömerősítő lakkréteg le­gyen. — A színes lakkot két ré­tegben vigyük fel, de csak alapos száradás után ismétel­jünk. — A lakk száradását „szel­lőztetéssel” lehet gyorsítani, melegítéssel nem. — Tartósabb lesz a lakko­zás, ha teljes száradás után hideg vízben „edződik” a lakk. — A beszáradt lakkot szín­telen higító­val hígítsuk.­­ h. m. - 2 VÁSÁRHELY ÉS VIDÉKE Katolikus népfőiskola a magángazdálkodóknak Az egyházak fontos tevékeny­sége volt mindig a missziós szol­gálat. Távoli földrészekre utaz­tak a hit terjesztői, hogy ezer­nyi veszély és viszontagság kö­zepette térítsék a pogánynak ne­vezett népeket, Krisztus világos­ságát víve el hozzájuk. A misszionáriusok megtanítot­ták e népeket a fejlett földmű­velésre is. Ki gondolta volna, hogy napjainkban itt, Európa közepén ismét hasonló misszió­ra kell vállalkoznia a KÁLÓT katolikus szervezetnek? Hogy földművelőket kell tanítania korszerű mezőgazdaságra, hu­mánus értékekre? Srankó Ferenccel, a Hódmező­vásárhelyi Állami Tangazdaság nyugdíjas főállattenyésztőjével Pusztamérges felé haladunk a délutáni ködben. Az autóban meleg van, és bennünk is, hi­szen segíteni megyünk. Nem elő­ször és nem utoljára. Járjuk a megyét, községről községre, vá­rosról, városra. A művelődési ház nagytermé­ben idős emberek, ők még em­lékeznek rá, milyen volt a kol­lektivizálás előtti paraszti élet! De újrakezdhetik-e a magán­­gazdálkodást? Hiszen annyi aka­dállyal találkoznak nap mint nap! — Kérem, higgyenek abban, hogy újra lehet kezdeni! — mondja az előadó, Szankó Fe­renc. — Ne üljenek fel a külön­böző médiákban folyton ismét­lődő pesszimista híradásoknak, hogy a kollektív gazdaságok ké­pesek csupán a jövő problémáit megoldani! Kik mondják ezt? Higgyék el nekem, a múlt funk­cionáriusai csaknem teljes szám­ban ott ülnek a minisztérium­ban! Tőlük várják, hogy a ma­gángazdaságok szószólói legye­nek? Szó esik környezetvédelemről és természetvédelemről is, arról, hogy mindenkinek magának kell tennie ezért! A biotermé­kek ma egyre keresettebbek, és ezeket csak a vegyszerek mini­mális alkalmazásával lehet elő­állítani! Lelket kell önteni a gazdálko­dóikba! Minden előadás után szót kérnek többen is, és pa­naszkodnak. Hogy a központi intézkedések nem támogatók a kistermelőket! Hogy hiénák özönlötték el a piacot, akit az olcsón felvásárolt termékedet a többszöröséért árusítják! De nem különb az állam sem! Az embereknek lassan elmegy a kedvük attól, hogy jószágot tart­sanak, hogy vessenek! Ha így megy tovább, a falusi gazdák előbb-utóbb csak a saját szük­­ségletük ellátására fognak ter­melni, az állam pedig hozhatja be a húst, a tejet külföldről! A hallgatóság soraiban ott ül a község plébánosa is. Puszta­­mérgesen lévén, nem meglepő, hogy tökéletes szakszerűséggel szól hozzá a mezőgazdasági té­mákhoz. A lelkész tiszte lelket önteni az emberekbe, de ma ez a legnehezebb feladat! Szankó Ferenc arról beszél, hogy nem szükséges a traktor, a mezőgazdasági géppark az új­rakezdéshez. Egy magángazda­ság vonóerő szükségletét ellátja a ló is, a háború után ló híján a teheneket is eke és kocsi elé fogták, de talpra állt az ország! Belga, dán, holand katalógu­sok járnak kézről-kézre. A ma­gángazdaságok csodálatos ered­ményeit, mutatják. Egy tizenhét és fél mázsás bika ára például megegyezik egy középteljesítmé­nyű traktoréval! Korszerű állat- és növényfajták beszerzésében tud segíteni a vásárhelyi gazda­ság is. Ugyanígy kitűnő takar­mányokat is biztosítanak. — A magángazdáknak szövet­kezniük kell! — hangsúlyozza Szankó Ferenc. — Létre kell hozniuk a gazdasági egyesülete­ket, a gazdaköreiket! A magá­nyos gazda alulmarad a vissza­húzók elleni küzdelemben. Csu­pán egységes fellépéssel érhe­tünk el eredményt! Lelkes István Számvetés gazdaszemmel (Folytatás az 1. oldalról.) működő gazdakör és a gazda­sági egyesület tevékenysége, melyek városunk kistermelőit, magángazdáit és leendő új me­zőgazdasági vállalkozóit fogják össze két, ám célkitűzéseiben egyet akaró szervezetben. A két szervezet együttes taglétszáma 400 fő körül van, fele fele arányban. Az év során mindkét szervezet jelentős sikereket ért el. Mindkét szervezetben külön­böző szakcsoportok működnek. Csak néhányat említek: ilyen a növénytermesztő a sertéstenyész­tő, a szarvasmarhatenyésztő szakcsoport, örvendetes tény, hogy a két szervezet tagsága időnként lá­togatja egymás rendezvényeit, kicserélik tapasztalataikat. Az együttműködés jó példája a kö­zösen szervezett 80 órás növény­­védelmi tanfolyam. Sajnos problémák is jelentkez­tek. A mezőgazdasági hitelezés az agrárvállalkozások kerékkö­tőjévé vált. Gyakorlatilag nem lehet olyan hitelhez jutni, amely a magángazdálkodók számára elfogadható lenne. A barkók részéről még szándék sem na­gyon mutatkozik a változtatás­ra. Másik súlyos probléma a ke­reskedelmi morál további rom­lása. A kereskedők zöme nem vállalkozik termeltetésre, csak a kész áru olcsó felvásárlására és nagy haszonnal való továbbadá­sára törekszik. Hiányzik tehát a mezőgazdasági termelőt védő érdekképviselet, a gazdálkodást segítő hitelrendszer és a keres­kedelmi hálózat. De mindhárom probléma megoldásának van re­ális lehetősége. Növekszik a gaz­dakörök, gazdasági egyesületek érdekvédelmi szerepe; a parla­ment előtt fekszik az agrárpia­ci rendtartást szabályozó tör­vénytervezet; sorban alakulnak a terméktanácsok, s lehet, hogy a takarékszövetkezetek gazda­bankokká alakulnak. Ezen gondolatok jegyében kí­vánom, jövőre alakuljanak ki Vásárhely és vidéke mezőgazda­ságának tartópillérei, és a múlt évre mint rossz álomra tekint­sünk vissza. Héjjá J. Gyula Kopjafa a Magyarországon a­ levente mozgalom az 1920-as években indult meg. Eredeti célja a 14— 21 éves fiatalok testnevelésének, hazafias érzelmének, vallásossá­gának a biztosítása, fejlesztése. Amikor a szovjet front 1944-ben a város határához érkezett, a levente fiataloknak munkaszol­gálatra kellett bevonulniuk. Ek­kor vette kezdetét az a hosszú hónapokig tartó kálvária, amely­nek következtében több mint 130 fiatal vesztette az életét. Az­óta több évtized eltelt. Akik él­nek, már hatvan-hetven év kö­rüliek. Ők alapították meg a Volt Leventék és Hadifoglyok Baráti Körét. Juhász Károly el­nökükkel, a minap alkalmam volt beszélgetni. — Baráti összejövetelüket de­cember 13-án tartották a Hód­­tava étteremben. Mit volt a té­ma? — kérdeztem. — Beszámoltunk az eddigi te­vékenységünkről. Sokak által is­meretes, hogy minden hónap utolsó hétfőjén összejövetelt, tar­tunk a Porcelángyár klubjában. A tizenharmadikai találkozónk soron kívülinek számít, ahol nemcsak a vásárhelyi tagok vet­tek részt, hanem szekszárdi, ba­jai, miskolci és budapesti sors­társak is. — Szerveznek kirándulásokat is? — Igen. A jövő évben is sze­retnénk legalább két kirándu­lást szervezni elhunyt bajtársa­ink emlékműveihez. Mindemel­lett Vásárhelyen részt vettünk a helyi koszor­úzási ünnepsége­ken is. Ausztriai Bruck városá­ban 12 társunk esett el 1945. áp­rilis 4-én. Tiszteletünkre az otta­ni temetőben vaskeresztet és emlékművet állítottunk. Minden évben felkeressük, hogy emlé­kezzünk a hősi halottakra. Má­jus 31-én megkoszorúztuk a vá­sárhelyi Szent István téri temp­lomnál elhelyezett emléktáblán­kat. Október végén ismét felke­restük a brucki emlékművet. A koszorúzáson részt vett a brucki polgármester, — a helyi lakta­nya parancsnoka, — a múzeum igazgatója és az Ausztriában élő magyar barátaink. Október 31- én, a Szent István téri emlék­táblánál halottak napi megem­lékezést tartottunk, majd no­vember elsején megkoszorúztuk az első, illetve a második világ­háborúban elesettek emlékmű­veit. — A városban ültettek egy tö­­rökmogyoró emlékfát is. — Igen. November 25-én em­lékfát ültettünk a Szent István tér és a Vöröskereszt utca sar­kán. Azt is tervezzük, hogy a facsemete tövében emléktáblát helyezünk el a brucki emlékmű­höz hasonlóan. — A sorstársaik közül sokan igényeltek kárpótlási jegyeket. Miben tudnak önök segítséget nyújtani? — Több bajtársunk önként vállalta, hogy segítséget nyújt a kárpótlási igénylőlapok helyes kitöltésében. Közreműködésük­kel 477 levente, 581 katona, 14 elítélt, 4 zsidó munkaszolgálatos, tehát összesen 1056 kárpótlási igényt juttattunk el az illetékes hivatalhoz. — Alapítvány létrehozását is tervezik. Mi a céljuk ezzel? — Az egykori hadifoglyok és leventék ma már idős emberek. Nem tudjuk, meddig leszünk ké­pesek ápolni a hagyományokat. Előbb-utóbb a fiatalabbaknak kell átvenni a stafétabotot. Azok a fiatalok, akik ezekben az években jártak iskolákba, nem tanulhattak erről semmit. Ahhoz viszont, hogy az általunk meg­kezdett hagyományokat folytat­hassák, ismerni kell azokat a helyeket, ahol az egykori leven­ték megfordultak. Ma már nyíl­tan beszélhetünk minderről, bár a legújabb történelemkönyvek alig tesznek említést ezekről a nehéz hónapokról. Az alapítvá­nyunk azoknak a fiataloknak szól, akik majd átveszik a sze­repünket. Nem lesz könnyű a nyomdokainkban haladni, de sze­retnénk segítséget nyújtani. Rummel Csilla brucki hősi halottaknak

Next